Történelem

Két hete, amikor az utolsó hó leesett, éppen Hérodotoszt olvastam. Délelőtt persze nem szabadna olvasni, délelőtt az írónak írni kellene. De amióta házi őrizetben vagyok, minden összekeveredett. Ne értsék félre, nem követtem el bűnt, és nem hoztak ellenem semmiféle ítéletet. Jól megvagyok a törvényekkel, és a törvényhozókkal is összeférek. De a helyzetem olyan, mintha házi őrizetben volnék.

Újabban állandóan olvashatjuk az újságban, hogy ez vagy az a tábornok, herceg, esetleg valamelyik végelgyengülésben elpusztult uralkodó felesége házi őrizetben van. Az olvasóban ilyenkor néhány pillanatra kialakul egy halvány sajnálkozás: „Híres táncosnő volt, aztán az elnök titkárnője, felesége. Az elnök halála után a földrésznyi ország új elnöke. És most házi őrizetbe zárták…” Bevallom, én már nem sajnálom a házi őrizetbe zárt hercegeket és elnöknéket. Azért nem sajnálom, mert én is házi őrizetben élek. Engem ugyan nem őriz senki, de meg kell írnom a regényemet, amit a könyvkiadónak évekkel korábban megígértem. Utcán járkálva, kocsmákban falatozva, fröccsözgetve nem lehet regényt írni. A szobámban, az íróasztalom közelében kell tartózkodnom. Ez az írói életforma kényszere. Ha nem tudok éppen írni, akkor is itt kell ülnöm a szobában, mert bármikor bekövetkezhet, hogy mégiscsak tudok írni. Így aztán a helyzet, amibe egy lassan születő jó vagy rossz regény belekényszerít, kísértetiesen emlékeztet a házi őrizetre.

A házi őrizet elég kellemes életforma. Csak azt kell megszokni, hogy a levegőtől, a napfénytől és a szabad világ eseményeitől az embert állandóan elválasztja egy három milliméter vastag ablaküveg. A három milliméteres üvegfalon át kitekintve az ember mindent láthat, megfigyelhet, ha elég fejlett a képzelőereje, az élet eseményeiben is részt vehet. S ha a helyzetéről (arról, hogy regényt kell írnia, és ezért házi őrizetben van) el akarja terelni a figyelmét, elég, ha kitekint az ablakon vagy kinyit egy könyvet, s olvasgatva a hajdani évszázadok puha sötétjébe menekül. Ezért olvasom most Hérodotosz feljegyzését arról, hogyan foglalták el a perzsák Babilont. Amikor odáig jutottam, hogy Dareiosz minden irányból rohamot indított a falak ellen, kintről, az autózúgás szürke hangfátylán át gyermekek nevetését véltem hallani. Letettem a könyvet, és az ablakhoz léptem.

Az éjszaka lehullott tapadós hóból egy kisfiú és egy kislány hóembert építgetett. A parkoló autósorokat elválasztó, fűvel bevetett néhány méteres szigeten összekaparták a havat. Az építőanyag kevésnek bizonyult, ezért tíz méterrel odább is összegyűjtögették a havat, és ölben hordták az építményükhöz. Melléjük érkezett egy gyermeket vezető férfi. A szatyrot, amiből az élelmiszerek mellől egy borosüveg nyaka is előkandikált, letette a hóba, és munkához látott. Nagy hógolyót gyúrt, aztán óvatosan hengergetni kezdte a hóban. A hógolyó nagyra hízott, s máris készen állt a hóember talapzata. A gyermekek elcsodálkoztak, aztán nevetgélve utánozták. Néhány perc alatt elkészült a hóember hasa, majd a feje is. A gyerekek körültáncolták. A férfi sárgarépát vett elő a szatyrából, és a hóember arcába illesztette. Így már orra is volt a hóembernek, s csakhamar kavicsszemekkel nézte a körülötte ugráló gyermekeket. A férfi felemelte a szatyrát, kézen fogta a gyermekét, és továbbment. A kisfiú és a kislány izgatottan kiabált a nagy szürke ház valamelyik ablaka felé: „Mama! Nézz ki! Építettünk egy hóembert!” – Senki sem nézett ki. A gyermekek sugárzó arccal elindultak a lépcsőház felé. Amint becsukódott mögöttük a kapu, az árkádok alól négy ismeretlen kisfiú rontott elő. Dühödten belerúgtak a hóemberbe és lerombolták. Mire a nagy szürke ház ablakán kinézett a kisfiú és a kislány mamája, már nem láthatta a hóembert.

Visszamenekültem Hérodotoszhoz, és tovább olvastam: „Dareiosz, miután legyőzte a babilóniakat, először is lerontotta a falakat, és a kapukat kidöntötte – mert mikor Kürosz vette be Babilont, mindkettőt elmulasztotta –, azután főleg a főemberek közül kiválasztott körülbelül háromezret, s karóba húzatta őket; a többi babilóninak pedig megengedte, hogy a városban maradjanak…”

Becsukom a könyvet, és magam elé nézek.