Medvetáncoltatás

 

Medvetáncoltatás

Történelem

Két hete, amikor az utolsó hó leesett, éppen Hérodotoszt olvastam. Délelőtt persze nem szabadna olvasni, délelőtt az írónak írni kellene. De amióta házi őrizetben vagyok, minden összekeveredett. Ne értsék félre, nem követtem el bűnt, és nem hoztak ellenem semmiféle ítéletet. Jól megvagyok a törvényekkel, és a törvényhozókkal is összeférek. De a helyzetem olyan, mintha házi őrizetben volnék.

Újabban állandóan olvashatjuk az újságban, hogy ez vagy az a tábornok, herceg, esetleg valamelyik végelgyengülésben elpusztult uralkodó felesége házi őrizetben van. Az olvasóban ilyenkor néhány pillanatra kialakul egy halvány sajnálkozás: „Híres táncosnő volt, aztán az elnök titkárnője, felesége. Az elnök halála után a földrésznyi ország új elnöke. És most házi őrizetbe zárták…” Bevallom, én már nem sajnálom a házi őrizetbe zárt hercegeket és elnöknéket. Azért nem sajnálom, mert én is házi őrizetben élek. Engem ugyan nem őriz senki, de meg kell írnom a regényemet, amit a könyvkiadónak évekkel korábban megígértem. Utcán járkálva, kocsmákban falatozva, fröccsözgetve nem lehet regényt írni. A szobámban, az íróasztalom közelében kell tartózkodnom. Ez az írói életforma kényszere. Ha nem tudok éppen írni, akkor is itt kell ülnöm a szobában, mert bármikor bekövetkezhet, hogy mégiscsak tudok írni. Így aztán a helyzet, amibe egy lassan születő jó vagy rossz regény belekényszerít, kísértetiesen emlékeztet a házi őrizetre.

A házi őrizet elég kellemes életforma. Csak azt kell megszokni, hogy a levegőtől, a napfénytől és a szabad világ eseményeitől az embert állandóan elválasztja egy három milliméter vastag ablaküveg. A három milliméteres üvegfalon át kitekintve az ember mindent láthat, megfigyelhet, ha elég fejlett a képzelőereje, az élet eseményeiben is részt vehet. S ha a helyzetéről (arról, hogy regényt kell írnia, és ezért házi őrizetben van) el akarja terelni a figyelmét, elég, ha kitekint az ablakon vagy kinyit egy könyvet, s olvasgatva a hajdani évszázadok puha sötétjébe menekül. Ezért olvasom most Hérodotosz feljegyzését arról, hogyan foglalták el a perzsák Babilont. Amikor odáig jutottam, hogy Dareiosz minden irányból rohamot indított a falak ellen, kintről, az autózúgás szürke hangfátylán át gyermekek nevetését véltem hallani. Letettem a könyvet, és az ablakhoz léptem.

Az éjszaka lehullott tapadós hóból egy kisfiú és egy kislány hóembert építgetett. A parkoló autósorokat elválasztó, fűvel bevetett néhány méteres szigeten összekaparták a havat. Az építőanyag kevésnek bizonyult, ezért tíz méterrel odább is összegyűjtögették a havat, és ölben hordták az építményükhöz. Melléjük érkezett egy gyermeket vezető férfi. A szatyrot, amiből az élelmiszerek mellől egy borosüveg nyaka is előkandikált, letette a hóba, és munkához látott. Nagy hógolyót gyúrt, aztán óvatosan hengergetni kezdte a hóban. A hógolyó nagyra hízott, s máris készen állt a hóember talapzata. A gyermekek elcsodálkoztak, aztán nevetgélve utánozták. Néhány perc alatt elkészült a hóember hasa, majd a feje is. A gyerekek körültáncolták. A férfi sárgarépát vett elő a szatyrából, és a hóember arcába illesztette. Így már orra is volt a hóembernek, s csakhamar kavicsszemekkel nézte a körülötte ugráló gyermekeket. A férfi felemelte a szatyrát, kézen fogta a gyermekét, és továbbment. A kisfiú és a kislány izgatottan kiabált a nagy szürke ház valamelyik ablaka felé: „Mama! Nézz ki! Építettünk egy hóembert!” – Senki sem nézett ki. A gyermekek sugárzó arccal elindultak a lépcsőház felé. Amint becsukódott mögöttük a kapu, az árkádok alól négy ismeretlen kisfiú rontott elő. Dühödten belerúgtak a hóemberbe és lerombolták. Mire a nagy szürke ház ablakán kinézett a kisfiú és a kislány mamája, már nem láthatta a hóembert.

Visszamenekültem Hérodotoszhoz, és tovább olvastam: „Dareiosz, miután legyőzte a babilóniakat, először is lerontotta a falakat, és a kapukat kidöntötte – mert mikor Kürosz vette be Babilont, mindkettőt elmulasztotta –, azután főleg a főemberek közül kiválasztott körülbelül háromezret, s karóba húzatta őket; a többi babilóninak pedig megengedte, hogy a városban maradjanak…”

Becsukom a könyvet, és magam elé nézek.

A galamb dolga

Ha egy beszélgetésben megkérdezné tőlem valaki, hogy mostanában kit tisztelek a legjobban, zavarba jönnék. Ha neveket sorolna, zavarom fokozódna. Végül bevallanám, hogy a személyiség, akire az utóbbi két hétben figyelek, nem ember, hanem egy galamb. Nem békegalamb, csak egy tisztességes balkáni gerle.

Ez a kékesszürkéből sárgásbarnába váltó, fekete evezőstollú, fekete gallérú tollas jószág közvetlenül az ablakom alatt fészkel az első emelet magasságában. Fészkét a betonból kiálló kurta szögvasakra építette, melyek eredetileg a ház homlokzatát díszítő alumínium csíkokat tartották. Ahhoz képest, hogy csak 1930-tól honos Magyarországon, elég jól kiigazodik jellegzetes körülményeink között. A technikai civilizációba, az urbánus életformába jól beletalált. Lehet, hogy nem kedveli a teherautók zúgását s a barátságosnak aligha nevezhető lakáskörülményeit, de nem berzenkedik ellene, mindez látszólag nem is foglalkoztatja.

Az idén kijutott a világnak a télből. Mindenütt hófúvások, kemény fagy, fűtési nehézségek. S ha valamelyik égtáj felől enyhébb légtömegek közeledtek felénk, biztos, hogy a fejünk felett találkoztak a fellegek hideg hadaival, s újra hullott a hó, eltemetve utakat, autókat, falvakat. És hiába múlt el január, köszöntött ránk február végén jégtörő Mátyás, újra csak behavaztunk. Úgy tűnt, sokára ér véget a tél, talán még májusban is havazik. Ha ilyen bizonytalan az időjárás, az embernek semmihez sincs igazán kedve. A kovácsnak a vas formálása megy nehezebben, írónak az írás.

A felhőjárta hetekben újra és újra felálltam az írógépem mellől, meghallgattam az időjárás-jelentést, tipródtam a szobában, kiszellőztettem, s közben futó pillantást vetettem a szürke falakra, az utca mélyében guruló autókra. Havazott, amikor észrevettem a balkáni gerlét. A fészkén ült, és ügyet sem vetett a zord időjárásra, zajra, a messziről érkező hírekre.

Megnyugodtam. A madarak nem szoktak tévedni. Ösztöneikben minden lényegeset tudnak. A balkáni gerle tudja, hogy már közeledik a tavasz. Február közepén kijavította a tavalyi fészkét, és Mátyás nap táján a tojásaira ült. Ha a balkáni gerle már a fészkén ül, korai tavasz lesz. Hirtelen tavasz, nagy tavasz.

Az utolsó hóesés óta mindennap megnézem a balkáni gerlét. Fegyelmezetten ül a galambtojásokon, hogy testének melegével kiköltse őket, s a balkáni gerlék újabb nemzedéke foglalja el a várost. Kicsinyeinek kiköltése az ő számára a nagy „galambküldetés”. Erre összpontosít. Az a dolga, hogy galamb legyen, galambként nyilvánuljon meg, a világ nagy kihívásaira galambválaszt adjon. Tollas személyében megtestesüljön a félreérthetetlen galambság. – Az első napokban irigykedve, később egyre fokozódó tisztelettel figyeltem a balkáni gerlét. Milyen szerencsés alkat… Nem foglalkoztatja a gazdasági helyzet. Ügyet sem vet a bejelentett és a be sem jelentett áremelésekre. Fiatal fiúk ledobálták a fészke közelében a villanyégőket. A galamb rezzenetlenül ült a fészkén. Mozgásba jött a kínai hadsereg, Perzsiában visszaállították a mohamedán vallási törvényeket, az olajjal szennyezett tengerpartokon ezrével pusztulnak a madarak, a világ nagy részén nyugtalanság rezeg a levegőben. A balkáni gerle mindezt figyelmen kívül hagyja. Tojásainak kiköltésére összpontosít, ez a dolga. Szemünk láttára megvalósítja a saját gerleszemélyiségét.

Az én dolgom pedig az lenne, hogy novellákat és regényeket írjak. De állandóan felugrom az írógép mellől, és közeli, sokszor egészen távoli eseményekre figyelek. Így csak lassan, akadozva tudom megvalósítani írói személyiségemet. A galamb céltudatosabb.

Barangolások Párizsban

Üvegketrecben ülök egy miniatűr asztal mellett, és szendvicset eszem. Áhítatosan kellene ennem, mert Párizsban vagyok, de nem bírok elég elfogódottan rágni, mert az akvárium, amiben ülök, szűkös. Agresszív szerkezet, elfoglalja a járda felét, szögletesen útját állja a sétálóknak, de még ezzel az expanzív jelenléttel is szűkös. A franciák ezt az üvegketrecet kávéháznak képzelik. Éhes vagyok és szomjas. A Rivoli üzletsorai közül kanyarodtam a Boulevard de Sébastopolra, hogy átkeljek a Szajnán, s a Saint-Michelen bandukolva Adyra emlékezzek. De úgy látszik, alábecsültem a párizsi távolságokat, s amikor a Saint-Michel helyett a Szajna közepén egy szigetre jutottam, fáradtan beültem egy kávéházba. Az étlapon riasztó árakra leltem, ezért úgy döntöttem, ebéd gyanánt beérem egy szendviccsel és két deci vörös borral. Csakhamar kiderült, hogy nem létezik francia szendvics, csak szendvics. A szendvics mindenütt egyforma. A vörös bor nem. A francia vörös bor mindig jobb, mint amennyit az ára sejtet, s ha az ember kortyolgatva lenyel egy decit, emberforma lénynek képzeli magát, akinek valami dolga is van a világban. Kevéske dolgom nekem is akadt Párizsban, a magyar könyvkiállítás kapcsán két irodalmi beszélgetésen kellett részt vennem, egyiket az 1846 óta fennálló magyar házban, melynek örökös elnöke Zichy Mihály, díszelnöke Munkácsy Mihály, a másikat a Chatelet-kávéház különtermében tartották. Az első beszélgetésen szombaton már túlestem, s a magyarok és franciák mellett egy laoszi fogorvos is akadt a hallgatóim között. Mit érthetett abból, amit mondtam, sejtelmem sincs. Utána bort kortyolgatva kellemes órákat töltöttem el a párizsi magyarok között. Két érdekes íróval is megismerkedtem. Nagy Pállal és Papp Tiborral, akik a Magyar Műhely szerkesztői és életben tartói is egyúttal. – A két szereplés szünetében tűnődve mendegélek a párizsi utcákon. Nem vezérel cél, sehová sem akarok eljutni. – A kávéházból az utcára lépve felfedezek egy táblát: „Notre-Dame”. Lemondok Saint-Michelről, s a Szajna-parton elindulok a székesegyház felé. A rendőrkapitányság előtt kell elmennem. Bizonytalan mozgolódás tapasztalható a kapu körül. Három-négy rabszállító kocsi áll a folyóparton. Egyébként süt a nap, kellemes tél eleji idő van. A rendőrség mögött magasodik a Notre-Dame. Bemegyek. Sok az árnyék, rossz a megvilágítás. A tolongás is kellemetlen. Tele van japánokkal a templom és az oldalhajók is. Gyertyákat vásárolnak egy frankért, és meggyújtják a Krisztus-szobor lábánál vagy Szent Teréz alatt, egy bádogtepsiben. Gyertyaerdők. Kísértetiesen lobognak a lángok, s megvilágítják a japánok furcsa arcát. Kifelé menekülve német turistaáradatba keveredek, majd feketék közé. Mindenütt perselyek. Az ajtóban apáca nyújtja elénk a perselyt, kapun kívül egy csavargó. Rázogatja a konzerves dobozt, és némán, szemrehányóan nézi az arcokat. A Notre-Dame mellett turistabuszok parkolnak, s a rue d’Arcole tele van giccsüzletekkel. Ahogy a Veronika-kendők között sárgálló hamis aranyakat szemlélem, s az egyik mellékutcánál óvatlanul lelépek a járdáról, csaknem elgázolnak a riadóztatott motoros rendőrök. Nagy Honda motorokkal rontanak elő a templom mögötti utcákból, harmincan, nyolcvanan, megszámlálhatatlanul. A japán motorokon kettesével ülnek, gumibottal, fegyverrel, könnygázgránátokkal. Legalább egyharmaduk fekete. Nagy sebességgel tűnnek el az utcán, s alig csodálkozom. Van egy kevés nyugtalanság a levegőben. Sztrájkolnak a szemetesek, s amióta felemelték a kenyér árát, állandóan tüntetnek valahol. Egy francia barátom, aki minden hónapban rendesen fizeti a párttagdíjat, néhány nappal korábban büszkén közölte velem, hogy csakhamar vörös gyűrűben lesz Párizs. Az elővárosok kommunista polgármestereire gondolt. Én pedig arra, hogy a szerelmi naivitásnál csak a politikai naivitás a meghatóbb. Annyi biztos, hogy a magyar államgépezet és rendőrség zavarba jönne Párizsban. Nem tudná eldönteni, hogy mit kell komolyan venni, és mit nem. Nehéz Párizsban eligazodni az emberek hangulatán és indulatain. Párizsban a politikára én oda sem figyeltem, de kénytelen voltam látni, hogy a kormány türelme és konfliktustűrő képessége szinte végtelen. Ugyanakkor pontosan tudják, hogy mit nem bír, nem tűrhet el már a rendszer, s akkor másodpercek alatt döntenek, és kíméletlenül lecsapnak. Amikor ott jártam, tele volt feliratokkal a metró folyosórendszere. Többségük arab felírás volt, de akadtak olyanok is, melyek a kommunista pártot támadták. Gyakori volt a csillag és a horogkereszt közé tett egyenlőségjel, melyet szinte mindig átjavított valaki egy jellel, hogy nem egyenlő. A hatóság reggelre mindig átmeszelte az egészet. A metró folyosólabirintusában szinte mindenütt gitározott és énekelt egy-egy szegény egyetemista, a hangszertokban gyűjtve a centime-okat, frankokat. De sok helyen egész csoportok zenéltek, énekbe foglalt jelszavakat kiáltozva, többnyire a kapitalizmus ellen. Szombaton délután éppen vörösbor-vadászatra indultam az Avenue de la Grande Armée-n, amikor buddhista papok csoportjába ütköztem. Tízen lehettek, vagy még többen. Borotvált fejjel, csörgődobokkal vonultak, a csoport közepén egy nő babakocsit tolt. A kocsiban a gyerek jobban ordított, mint a papok. Gyanítottam, hogy nem buddhista papokat látok, hanem jelmezes egyetemistákat vagy anarchista fiatalokat, de hiába fordultam a járókelőkhöz, csak a vállukat vonogatták. A buddhisták agresszíven elfoglalták a járdát, üvöltve körültáncolták a gyerekkocsit, verték csörgős dobjaikat. Ma sem tudom, hogy tüntetést láttam, vagy happeninget.

 

*

 

A milliomosok városnegyedében laktam, közel a Diadalívhez. Így ha nem voltam elég óvatos, minden üveg borért többet kellett fizetnem, mint a város más kerületeiben a munkásoknak. De a drágaságért valamennyit visszafizetett a látvány. Ha egy kicsit megemeltem a fejemet, a házak tetején teraszokat, kerteket láttam. Díszfák, ciprusok, bokrok zöldelltek a város felett. Az üzletek zsúfolva voltak extra autókkal, sportfelszerelésekkel, ételekkel és italokkal. A szomszéd utcából rabolták el Empain bárót. A kapukon automata villanyzár és mikrofon van. Az ajtók csak egy pillanatra nyíltak meg, amíg a gazda kisurrant kedvenc kutyájával, aztán bezárultak. Mindig úgy tudtam, hogy a milliomosok fehérek. Ebben a városnegyedben tudomásul kellett vennem, hogy vannak fehér, fekete, kávébarna és sárga milliomosok. A Grande Armée japán üzletei előtt minden délelőtt összegyűltek a milliomosok gyermekei. Hatalmas Honda és Yamaha motorokkal felhajtottak a járdára, és nézték a japán üzletekből az utcára kitüremkedett árukészletet. Négyhengeres motor, hathengeres motor. Válogattak, vitatkoztak, bementek az üzletbe tárgyalni. Egy ilyen motor többe kerül, mint egy autó. Az Avenue Foch fasorai már sejtetik a közeli Bois de Boulogne árnyas ligeteit. Nagyon előkelő negyed, itt van a magyar nagykövetség is, egy udvaron (téren) Rubinstein villájával, ami ma ugyancsak követség. A Rivolin több nő látható, mint az Avenue Fochon, de ilyen szépek nem. A metró végállomásától a Diadalívig strichelnek az egész fasorban. Minden színárnyalat, s a gyanútlan idegen dámákat lát bennük.

 

*

 

Négy metrómegállónyira laktam a Concorde tértől, így már a második napon eljutottam a Musée de Jeu de Paume-ba, s megnéztem végre eredetiben Eduard Manet, Degas, Van Gogh, Renoir, Toulouse-Lautrec, Cézanne és Gauguin képeit. Mellbevágó, különösen Gauguin. Egészen érthetetlen, amit csinált, besorolhatatlan, ahogy egész Párizs az. Renoirtól nem lehet szabadulni, áll az ember és néz, néz. Aztán visszamegy ötször. Közben Van Gogh képein is ámul. Sok ez így együtt, abszurdum. Később az utcán barangolva igyekeztem magamban felidézni Degas, majd Cézanne képeit, s furcsa módon Pissaróra emlékeztem. Az egész impresszionista kiállításból leginkább Pissaro maradt meg bennem. Nem értem, miért. Talán mond valamit egy eltűnt világról, ami többé nem lesz?

 

*

 

Újra egy üvegketrecben ülök, de most nem a kirakatban, hátrább kicsit, a szekrényben. Enni próbálok valamit. Nehéz, pedig a kínálat óriási. A két asztalsor között egy nagyobb asztal áll a csemegékkel. A deszkán nyers hús, nyers máj, tengeri ázalagok. A jobb vendégek kapnak belőle. Ennék egy rendes sült halat, de az nincs. Olajban főtt csirke lesz belőle. Iszonyatos. Lassan eszem, van időm figyelni. Balra tőlem egy vidéki úr tépdesi fogaival a nyers húst, vörös bort kortyolgat közben. Jobbra termetes asszonyság osztrigát eszik. Magasított üvegtálon hozták ki neki a kagylókat. Ezt az alkalmatosságot nálunk a falusi búcsúkban a torta feltálalására használják. A kövér nő habzsolja az osztrigát. Megpróbálom megszámolni a kiürült kagylóhéjakat. Hat, hét, nyolc, nyilván egy tucatot rendelt. Az osztriga után piros húst eszik, aztán tortát, majd parfét, s mindezt bizonyos kultúrfölénnyel. Mentségére szóljon, hogy végül fél liter beaujolais-t is megiszik.

 

*

 

Éjszaka jártam a Montmartre-on. Csúcsforgalom volt. Párizsban egyébként mindig csúcsforgalom van. A Folies Bergères-ből mentem hazafelé, ahol Michel Gyarmati párizsi kalauzaimmal, a Neveux házaspárral együtt vendégül látott. Éjfél már elmúlt, de nyitva voltak az üzletek. A járdára kiömlött a bőség. Palacsintasütők szorgoskodtak, italt árultak, másutt osztrigát, szép rózsaszín rákokat, gyümölcsöt, tengeri herkentyűket. Részeg négerek zuhantak elő a kapualjakból, s még részegebb németek. Nők dudorodtak elő a hasadékokból. Világított Párizs. Eszük ágában sem volt aludni. Sikerült elérnem az utolsó metrószerelvényt.

 

*

 

Mindenki mondta, hogy vasárnap este meg kell nézni a Champs Élysées-t. Megnéztem. Pontosan olyan. Minden a helyén volt.

 

*

 

A moderneket is szerettem volna megnézni, s amikor végre megtaláltam a Pompidou-Centert, biztos voltam benne, hogy nem találtam meg, a csövekből, üveglapokból, mozgólépcsőkből összerótt szerkezet nem rejtheti Braque és Miró képeit. De mégis ott maradtam az épület tövében, mert a kora reggeli pillanatokban filozófusok lepték el a teret. Egyikük zsilettet forgatott ajkai között, majd mohón lenyelte. Aztán egy egész tucatot. Végül a hasát verve kiöklendezte az egész borotválkozókészletet. Odább a bejárat előtt egy élő marionettbábu mozgott. Mellette öreg bohóc és egy fiatal varázslónő. Delejezéssel foglalkozott. Jobbra egy fakír dolgozott az asszisztensnőjével. Hatalmas disznóölő késsel hadonászott a bámészkodó közönség orra alatt, és fenyegetően, rekedten beszélt hozzánk. Hangszínéből érződött az elhivatottság. A kés hátával összetört egy csomó borosüveget. A puffadt arcú fiatal lány, aki később tüzet fújt, egyelőre a mester szöges ágyát hordozta körül. A mester kihirdette, hogy amíg húsz frank nem jön össze, nem kezdi el a mutatványát. Pénz hullott a kövezetre. A fakír nekivetkőzött. Plusz egy fok volt. Fáklyával égette a talpát. Amikor aztán a pénz összejött, megkezdődött az igazi mutatvány. Meztelen háttal a szöges ágyra feküdt, s a közönség soraiból egy termetes férfi a mellére állt. Üvegcserepeken lépdelt. Tele volt sebhellyel a háta, arcvonásaiból ordított a fájdalom. Könnyedén, fölénnyel járta semmibe vezető táncát az üvegcserepeken. „Ecce homo” – gondoltam, aztán bementem a Pompidou-Centerbe. A negyedik vagy ötödik emeleten megtaláltam a moderneket. Még belépődíjat sem szedtek, s ott volt Vaszilij Kandinszkij, Georges Braque, Pablo Picasso, Joan Miró. Ugyanazt láttam a festővásznakon, s Miró bronzszobrában is, mint kint a téren. Az emberi jelenséget. Azt, hogy minden lehetséges. Amikor Miró rajzait néztem, kicsordultak a könnyeim.

 

*

 

Végül felismertem, hogy felesleges az utcákon kóborolnom. Ha a szállodai szobában leülök egy üveg bordeaux-i mellé, ugyanúgy felragyog a város, mint amikor éjfél után a Montmartre-on nézelődöm. Minden érthető lesz és elfogadható. Az első üveg bordeaux-it még szombaton vettem tizenkét frank ötven centime-ért, közvetlenül a zárás előtt. Hétfőn láttam, hogy két-három frankért is jó vörös bort kapni. Kóstolgattam, kóstolgattam, s úgy találtam, hogy Franciaországot, a francia szellem lényegét jobban kifejezi a bordeaux-i. Maradtam a drága bordeaux-i mellett. Ha a bor mögött a tájat is meg akarja sejteni az ember, s a tájban a francia embereket, csak egyedül szabad inni egy mozdulatlan, néma szobában. Egy-egy pohár elfogyasztása után legjobb, ha az ember hanyatt fekszik és lazán nézi a mennyezetet. Senkinek sem szabad ajtót nyitni. Ez a fő szabály. Tegnap voltam olyan marha, hogy kinyitottam az ajtót… Fél üveg bordeaux-it már megittam, s nyakig ültem a forró fürdővízben, amikor valaki zörgetett. Hallgattam. Ököllel verték az ajtót. – „Patience” – mondtam, s egy frottírlepedőt magamra tekerve, ajtót nyitottam. Az algériai portás állt előttem díszegyenruhában. Nagyon izgatott volt, s egy kulcsot igyekezett átnyújtani. Nem értettem, hogy mit akar. Talán értesült róla, hogy délben nem ízlett az olajban főtt csirke, s a kamra kulcsát akarja átnyújtani, ahol a szálloda a füstölt kagylókat tartja. De az is lehet, hogy ez a padláskulcs. A padlásablakból látni lehet valamit. Talán ég az egyik milliomos tetőterasza. Vagy felakasztotta magát valaki? Nyilván felakasztotta magát egy nő a padláson, s azt akarja, hogy most együtt menjünk fel és vágjuk le a kötélről. Mutatom neki, hogy csupa víz vagyok és nincs késem. Megnyugtatóan int. Nyilván neki van kése. Biztatom, hogy menjen előre, majd felöltözöm és utánamegyek. Be akarom csukni az ajtót, de nem engedi, rémülten hadonászik a kulccsal. Ez mégsem a padláskulcs lesz. Rosszat sejtek. Lehet, hogy a holdlakók elfoglalták Párizst. A Grande Armée-n vonultak be, mert át akartak menni a Diadalív alatt. A kormány tehetetlen. Valakinek, talán Giscard d’Estaing-nek eszébe jutott, hogy még van egy lehetőség. A Pergola utcában, a Hotel Sylvában meg kell keresni Bertha Bulcsut. Az még segíthet, annak időnként furcsa gondolatai támadnak. – „Vigyék el neki a város kulcsát, és segítsen” – mondta. Amilyen izgatott az algériai portás, csakis erről lehet szó. De gyanút fogok. A város kulcsát zöld vagy bíborszínű párnán szokták átnyújtani. Ez meg a mancsában szorongatja. Ráförmedek: „Coussin?” – Meglepődik. Most már átlátok rajta. – „Non, non” – közlöm, és bevágom az orra előtt az ajtót. Újra zörget. Szelíden kinyitom, és mondok neki valamit magyarul. Azonnal eltakarodik. Úgy látszik, itt már én előttem is laktak magyarok. Visszamásztam a kádba, de már nem volt kedvem fürödni. Elhatároztam, hogy megbüntetem az algériait. Elutazásomkor egy frankot levontam a borravalójából.

 

*

 

Párizs egyébként, ha nem süt a nap, nem égnek a villanyok, nem gitároznak az egyetemisták, nem rendeznek happeninget a buddhista papok, nagyon szürke. Sokkal szürkébb, mint Budapest. A francia fővárost az emberek teszik Párizzsá, nem az Eiffel-torony. Az utolsó üvegből a maradék bordeaux-it a kulacsomba töltöttem és hazahoztam. Néha belekortyolok, és Mirót látom, Kandinszkijt, de főleg Pissarót.

 

 

A mágneses beton

Fent ülök a hegyen, és verem az írógépet. A történet, amin dolgozom, itt játszódik a Balaton partján, s néhány hónapja még naivul azt hittem, hogy a helyszín közelsége megkönnyíti a munkámat. Kiderült, hogy megnehezíti. Az ablakon betükröző fény, a vízen végbemenő mostani események megzavarnak, elterelik a figyelmemet arról a valóságosabb tóról, hajóácsműhelyről, mely az emlékeimben és képzeletemben él. Csak félig csukott zsaluk mögött, villanyfénynél tudok dolgozni. De ez lényegtelen, csak azért említem az egészet, hogy elővezessem a helyszínt, s az olvasónak megkönnyítsem a tájékozódást.

Néha megjelennek a hegyen rokonok, barátok, ismerősök. Egyik vendégem távozóban már nagyon lebegőnek érzékelhette a tájat, mert autójával nekihajtott a betonba ágyazott vasütközőnek, amin a kapu két szárnya csukódik, és kidöntötte. Az ütközővasat több órás munkával sikerül egyenesre kalapálnom, de a törött betontuskó helyett újat kellett önteni. Rászántam egy napot, s a tuskóval együtt az egész kapubejárót lebetonoztam. A beton felett egy téglákkal alápolcolt deszkát fektettem végig, hogy szükség esetén a postás be tudjon jönni, s mi is elmehessünk egy kanna ivóvízért. Az óvintézkedés kevésnek bizonyult, a friss beton embereket, autókat vonzott hozzánk, mint a mágnes. Másnap reggel a félig csukott zsalugáter mögött vertem az írógépet, amikor egy autó morgását véltem hallani, majd egy asszony hangját az udvaron:

– Maguk helybeliek vagy nyaralók?

– Jó napot kívánok – mondta neki a feleségem pedagógiai szándékkal. Mi ugyanis a technikai civilizáció és az épülő szocializmus korszakában is köszönni szoktunk, ha bemegyünk valahová. A nő nem zavartatta magát.

– Maguk helybeliek?

– Miért érdekli önt, talán a tanácstól jött?

– Nem a tanácstól.

– Ha nem minket keres, akkor miért tetszett bejönni, mit óhajt?

Felálltam az asztaltól és megnéztem magamnak az asszonyt. A fölény és magabiztosság egy nehezen kormányozható negyven-ötven körüli testből áradt. Alig látszott valószínűnek, hogy a nő végig tudott menni a keskeny deszkán. Nyilván belelépett a betonba. Az arca után ítélve megpróbálkozott a deszkával, de aztán egyensúlyát vesztette, és zsupsz, bele a beton közepébe. De miért jött, mit akarhat nálunk?

– Van itt valahol egy telkem, és azt keresem – mondja a feleségemnek.

– Talán örökölni tetszett?

– Nem, ez már húsz éve az én telkem, csak hát nem jártunk ide. Most el akarom adni. Vevőket hoztam, de nem találok oda a telekre.

Ez volt az a közlés, amitől felforrt bennem a düh. Elindultam a manzárdból lefelé. Mire leereszkedtem a keskeny falépcsőn, a nő szerencsére már a kapunál járt. Feleségem éppen a kezét fogta, és segítette kiegyensúlyozni a deszkán. – Van ebben az egészben valami abszurd. Van egy telke, amivel nem törődik, nem gondozza, húsz évig feléje sem néz. Már azt sem tudja, hol van. Amikor aztán az író, írás helyett betont kever, megjelenik a nő, és belelép a friss betonba. Milyen sugallat, kifinomult érzék kell ehhez? Mi vezérelte ide? Lehet, hogy nem is itt van a telke, hanem a falu túlsó végén, esetleg egy másik faluban, de az is lehet, hogy a déli parton. Vagy nincs is telke. Az, hogy neki telke van, csak egy hirtelen született fixa ideája, amire azért volt szükség, hogy beleléphessen a betonomba. – Megnéztem, belelépett. Tökéletes lenyomat. Csak a jobb bűnügyi filmekben látni ilyen lábnyompreparátumokat.

De az a fixa idea, hogy neki itt valahol telke van, eltörpül a SZOT-üdülőképzet mellett. Ez volt ugyanis a kora délelőtt következő műsorszáma. Éppen végeztem a lábnyom becementezésével s a beton megöntözésével, amikor újabb autómorgás hallatszott. Sietve letettem a présház elé az öntözőkannát, és a kapu felé indultam. Átvillant az agyamon, hogy talán csak hallucinálok. Valójában itt már nincsenek utak. A termelőszövetkezet erőgépei s a természetkedvelő gazdák autói errefelé vízmosásokon bukdácsolnak. De nem hallucináltam, még a fele úton sem jártam, amikor a kapun beperdült egy autó a deszka mellett. Befurakodott a diófáig, aztán visszatolatott és megfordult. Kétségbeesetten integettem neki, de hiába. A sérült betonra meredtem elkeseredetten. A kocsiból kiszállt egy ötvenes férfi, és hozzám fordult:

– Mondja csak, hol van itt a SZOT-üdülő?

Tanácstalanul széttártam a karomat. Hol volna itt SZOT-üdülő? A vízmosások, elhagyott szőlők, erdőalji szarkatanyák, roskadt vincellérházak között, majd hangosan megszólaltam:

– Nem tudom, uram, de nem örülök, hogy ráment a friss betonomra. Még nem szilárdult meg.

A férfi csípőre tette a kezét, és felemelte a hangját:

– Micsoda?!

– Nem örülök, hogy összetiporta a betonomat, még friss, tegnapi.

– Nincs annak semmi baja, jogom van megfordulni.

– Friss a betonom, tegnapi, nem érti?

– Valahol csak meg kell fordulnom.

– De nem itt, ez magánterület – mondtam szerencsétlenül.

Ez a közlés az autós embert borzalmasan felháborította. Fenyegetően közelebb lépett és rám ordított:

– Micsoda?! Mondja még egyszer!

– Lehet, hogy ez a tulajdonjogi forma önnek ismeretlen, de ez egy olyan földdarab, amit a saját munkámért kapott bérből vásároltam. Saját kezűleg ültettem ezeket a fákat, a szőlőt, mindent.

– Ez itt közterület, jogom van ráhajtani.

Láttam, hogy a helyzet reménytelen. Olyan emberrel kerültem össze, aki fát még nem ültetett, utat nem épített, de úgy tudja, minden az övé. Olyan emberrel, aki évről évre nagyon jutányosan szokott nyaralni, mindig valamilyen vállalati vagy más közösségi létesítményben. Ahol minden közös volt, nem kellett kímélni. Rá lehetett hajtani a friss betonra, kigázolni a virágágyásokat, neki, a fontos embernek soha nem mert szólni senki. Ő parancsolni szokott, s ha valahol valamit kérdezett, engedelmesen válaszoltak az alárendeltjei. Ahogy beszállt az autóba, látszott az arcán, hogy a tulajdonformának ez a fajta létezése elgondolkodtatta. „Tenni kellene valamit” – gondolta, vagy gondolhatta. Nem tudom, mit gondolt, csak azt nem értem, hogy a tulajdonformának ez a fajta létezése miért egy vízmosás szélén álló, kócos kert kapujában tűnt fel neki először. Miért nem lent a parti villasorban, a márványlépcsős, üvegfalú villacsodák láttán. A nyugatnémeteknek kiadott hatszobás luxusnyaralók között, vagy a Dunakanyarban, esetleg a Rózsadombon, a Szabadsághegyen. Ott nem illik észrevenni, vagy nem ajánlatos?

Mielőtt elhajtottak, a kocsiban ülő nő letekerte az ablakot és kikiabált:

– Micsoda emberek vannak errefelé!

Nagyon fel voltak háborodva. De nem értem, miért. Nem én gázoltam le a friss betonjukat, hanem ők az enyémet. Ez úgy látszik egy magyarországi emberréteg új mentalitása.

A kaput ideiglenesen betámogattam, de éreztem, hogy nem sokat ér. Védtelen vagyok és kiszolgáltatott. Talán nem is sejtem, hogy mennyire.

A kocsis anyagcseréje

Füredről utaztunk Szepezdre. Örvényes után megtorpant a kocsisor. Forró nyári nap. A szembeforgalom is nagy, előzni nem lehet. Ahogy méterenként előrekocogunk, Udvari előtt a kanyarban fény derül a torlódás okára. Az úton két spediterkocsi áll. A kocsikat nagy üggyel-bajjal, ahogy hézag támad a szembejövő forgalomban, kerülgetik az autók. Sokan vagyunk, végeláthatatlan kocsisor, magyarok, franciák, csehek és a német tömeg. Miért áll a két lovas kocsi?

Ahogy előrekúszunk, látjuk, hogy az egyik nyugatnémet Mercedesnek lehúzzák a tetejét, egy pofa kiemelkedik belőle, és filmre vesz valamit. Mi lehet ott?

Amikor tízméternyire érkezünk, a látványban mi is részesülünk. A kocsi tetején áll a fuvaros, és onnan fentről méltóságteljesen nagy ívben vizel (pisál) az árok felé. Amikor elmegyünk mellettük, látjuk, hogy a fogat egyik lova hasonlóan cselekszik, de legalább a földön állva. Nagy kérdés, hogy a kocsistól kapott kedvet (inspirációt) a ló, vagy fordítva történt. S ha a ló, vizelő kedvét a kocsistól kapta, miért maradt a földön, miért nem ment fel a kocsi tetejére a gazdája mellé?

Az egész jelenet kifejezhetett egy véleményt a nyaralók, külföldiek, autón járó emberekkel szemben is. Talán a nyugatnémet filmes ezt hitte. De mi tudjuk, hogy ezek a Balaton-parti fuvarosok az építőanyagot drágábban szállítják el egyik faluból a másikba, mint amennyibe az anyag kerül. Gazdagok mind, sokkal gazdagabbak, mint az sejthető. Persze részegek is lehettek. Akkor viszont becsülnünk kell a teljesítményt, mert a hosszadalmas művelet alatt a fuvaros egyszer sem szédült meg a kocsi tetején.

Engem csak a ló nyugtalanít. Miért nem ment fel a kocsi tetejére a gazdája mellé? Olyan magas az intelligenciahányadosa, hogy feszélyezte a helyzet? Talán lusta vagy szégyenlős? Érthetetlen.

Emberek a réten

Júliusban Tapolcára menet Nemesgulács és Kisapáti között két autót vettem észre az út szélén. Utasaik bent a réten, földre szegezett fejjel bolyongtak. Az volt az érzésem, keresnek valamit. Nyilván erre kirándultak tegnap, s elvesztették a lakáskulcsot vagy a pénztárcájukat. Kellemetlen dolog.

Kisapátin túl újabb autók tűntek fel az út szélén, s a mezőben fejüket lógató emberek. Ennyien elvesztették volna a lakáskulcsukat?

Kilométernyire Tapolcától az út mindkét oldalán autók parkoltak. Harminc-negyven autó, közöttük németek, lengyelek, csehszlovákok. A mezőben emberek sokasága bolyongott, s keresgélt valamit. – „Hát ez különös” – gondoltam, és megálltam. Gyanakodva kiszálltam, s az árkon átmászva az emberek után mentem. Amikor a közelükbe értem, kiderült, hogy nem vesztettek el semmit. Gombát szedtek. Tele volt a rét szegfűgombával és csiperkével. Megteltek a szatyrok, a női táskák, két német már a kalapjába szedegette a jó illatú gombacsemegéket.

A gombaszedő emberek nemzetközi gyülekezetét nézve olyan érzésem támadt, hogy a civilizációs bajok, a közlekedési csődök, a krónikussá vált energiaválság és minden más válság ellenére is van még remény. Az emberek minden helyzetben feltalálják magukat, s reagálásuk, cselekedetük iránya kiszámíthatatlanul egészséges.

Havária

Szombaton, 1979. augusztus 4-én délután a természet szétrobbantotta a napolajillatú, gumimatracról locsikáló, sörhabos, csónakázós balatoni idillt. A viharnak nem volt előszele, minden átmenet nélkül lecsapott, és szétmarcangolta a tájat. – Éppen a fürdőruhákat terítettük ki, amikor teraszunk előtt kettéhajlott a nyírfa, a diófáról ágak szakadtak le, a bömbölő szél a ciszternáról felkapta a deszkákat s a levegőben pörgetve messzire vitte. Hirtelen eszembe jutott, hogy amikor a strandról hazaindultunk, még tele volt a víz gumimatracon úszkáló emberekkel, vitorlások cirkáltak Szemes és Szepezd között, horgászcsónakok úsztak a stégek felé, s egy fiatalember a parttól ötszáz méternyire vízideszka (windsurf) bemutatót tartott a fürdőző lányoknak. – „Nem létezik, hogy ezt meg lehet úszni” – gondoltam, s japán távcsövemet felkapva, borzongva felmásztam a manzartba.

Présházunk az eredeti terv szerint a földszinti pincéből, présházból s a tetőtérbe épített szobából és konyhából állt. A BIB építési hatósága nem hagyta jóvá ezt a tervet, tájesztétikai okokból hozzáterveztetett egy földszinti és emeleti teraszt. A többletköltségek akkor elkeserítettek, de amióta elkészült a ház, egyfolytában hálás vagyok a BIB-nek. A manzart elé épült teraszról Tihanytól Révfülöpig, Boglárig mindent látok, ami a vízen történik. Tiszta időben, távcsővel látom a szemesi kemping sátrait, s a nádasok mentén úszó csónakokat. Minden évben innen nézem végig a vitorlás túraversenyeket és a Kék Szalagot. Boldognak kellene lennem, ha kilépek erre a teraszra, de újabban mindig hatalmába kerít valamilyen szorongás és szomorúság, ha a vízre pillantok. Az Öreg-hegy oldalából gyakran nézhettem végig egy-egy hajó kétségbeesett küszködését, vergődését, majd a haváriát, a felborult hajóba kapaszkodó emberek küzdelmét a hullámokkal. Tavaly nyáron egy férfi és egy tizennégy év körüli fiú küszködését néztem végig. Borultak, aztán a hajóba kapaszkodva várták, hogy a szélvihar csendesedjen. Tehetetlenségemben már hangosan fohászkodtam: „Uram, ha vagy, add, hogy ne engedjék el a hajót, ne kíséreljenek meg partra úszni…” – Mint régi vitorlázó s Balaton-parti ember tudom, hogy viharos északi széllel szemben, átbukó hullámok között, az ember esélye minimális. – A férfi és a fiú fél óráig kitartottak, aztán úszni kezdtek a part felé. Három-négy perc múlva az egyik fej elmerült.

Most szombaton, ahogy a vízre pillantottam, úgy tűnt, hogy gőzölög a víz, páratölcsérek szállnak a hullámok felett. Távcsövön át aztán láttam, hogy nem gőzölög, hanem porzik, a szélerősség elérte a kilences Beaufort-fokozatot, de az egymást követő széllökések a száz kilométeres sebességet is meghaladják. Szemes és Szepezd között, a víz fele táján a hullámok egy felborult vitorlást forgatnak, emelgetnek. Balaton 18-as műanyag hajónak nézem. Újra és újra állítok a távcsövemen, s a hajó körül átvizsgálom a vizet. Nem látok körülötte embereket, a hajóba sem kapaszkodnak. A porzó vízen ekkor megpillantok egy másik Balaton 18-ast. Az orrvitorlát már lehúzták, a nagyvitorláról pedig, amennyire csak lehet, leengedik a szelet. Dülöngél, hánykolódik a hajó. Az orra időnként másfél-két méternyire kiemelkedik a vízből, aztán oldalra billen, látni az alját, a tőkesúly felső részét. – „Miért nem dobnak ezek horgonyt? Megőrültek. Régen mi ilyen viharban csukottan dobtuk a vízbe a horgonyt, és kiszántottunk a déli partra…” – Így tűnődik az ember, miközben tehetetlenül figyeli mások küzdelmét. A vitorlás közeledik a borult hajóhoz. Lehet, hogy menteni akarnak. De nem. Egy vonalba érkeznek a szerencsétlenül járt hajóval, aztán százméternyire elmennek mellette. Kísérletet sem tesznek a mentésre. Meghökkenek. Aztán eszembe jut, hogy a hullámzó vízen sokszor csak húsz-harminc méterről pillantja meg az ember a sodródó tárgyakat. Valószínűleg nem is látták. Nem is láthatták, mert minden figyelmüket és energiájukat lekötötte a saját életük megmentése. Lassan az is eszembe jut, hogy hetven-nyolcvan kilométeres szélben már a borulás kockáztatása nélkül nem lehet megfordulni, irányt változtatni. A Balaton 18-as a borulás határán jár, de eléri a révfülöpi nádasokat.

Ahogy továbbmozdul a távcsövem, felfedezek egy felborult csónakot, aztán egy gumimatracot. A túlpart közelében horgonyon áll egy nagyobb vitorlás. Viriusz és Tihany között is leszerelt hajók hánykolódnak a horgonyon. Újra megkeresem a felborult vitorlást, elhagyottnak látszik, de odább a hajótól másfél kilométernyire, Szemes és Lelle között, félúton, valami sodródik. Alámerül a hullámok között, majd felbukkan. Egy emberi fej, aztán a test is látszik. Mintha egy fekete rongycsomót hintáztatna a víz.

Lelléről elindul az első keresőhajó. Az orrán megtörnek a hullámok, így a hajó tíz méter magas vízfüggöny mögött közeleg. Vajon mit lehet ebből a hajóból látni? Félvízen lassít, bizonytalankodik, végül átjön az északi partra, s a nádasok védelmében elmegy Zánka felé. Földvár tájáról újabb keresőhajó érkezik, nagy MAHART-hajó. Az is lehet, hogy menetrendszerű járat. Nagy köröket ír le a vízen, elmegy Lelle magasságáig, aztán újra és újra visszafordul. Körökre, négyszögekre osztva bejárja az egész vizet. A sodródó, élettelen ember mellett kétszáz méternyire húz el, de nem veszi észre. Aztán felfedezi a felborult hajót, és egyenesen odamegy, néhányszor megkerüli, majd melléje áll. A mentésre készülő hajósok csáklyákkal állnak a fedélzeten. De már nincs kit menteni. Leteszik csáklyáikat, s a Lelle felé sodródó vitorlást sorsára hagyják.

Közben kisüt a nap, s Tihany és Szárszó környéke délibábszerűen felragyog a sötétkék víz felett. Néhány fénysugár a somogyi dombok oldalára is jut, aztán újra elborul az ég, zuhog az eső, és bömböl a szél.

Tihany irányából a víz közepén megjelenik a rendőrség nagy mentőhajója. Kering, aztán megáll. Embereket, tárgyakat húznak a fedélzetre. Tovább köröz a hajó, aztán újra és újra megáll menteni. Ennyi elszabadult csónakkal és szerencsétlenül járt emberrel a vízi rendőrségnek, azt hiszem, régen volt dolga. Kicsit csodálkozom. Ennyi „bátor” ember nyaral az idén a Balaton körül? Vagy az emberek képtelenek felfogni, hogy a színes képeslapokról ismerős, napfényben fürdő táj, a szelíd víz a Balaton-felvidéknek csak egyik arca. A másik zord és veszélyeket rejtő. A Déli-Bakony és az északi part hegyei mögül észrevétlenül zuhannak a vízre a pusztító viharok. Aki ismeri ezt a tájat, az óvatosabban hajózik ezen a vízen, úgy is mondhatnám, tiszteletben tartja a Természetet.

Lassan alkonyodik. Földvárról vagy Szemesről kifut egy újabb mentőhajó. Reflektorral pásztázza végig a vizet. Körbejár Szemes magasságában, és keres, kutat a hullámzó vízen. Csatlakozik hozzá egy motoros vitorlás is, valószínűleg SZOT-kirándulóhajó. Párhuzamosan bukdácsolnak a vízen. Fokozatosan elnyeli őket a sötétség.

Vasárnap reggel az eltűnt emberek és szerencsétlenül járt hajók után kutató helikopterek és repülőgépek zúgására ébredünk. A rendőrség hajói újra a vizet szántják. Ismerősök, hozzátartozók és eltűnt hajók után kutatnak a magánemberek is. A Szepezd, Szemes és Lelle háromszögben egész délelőtt egy vitorlás köröz, Viriusz alatt egy csónak. Hétfőn délben vége felé jár a keresés. Öt ember meghalt, három eltűnt, a vízi rendőrség száznégy fuldoklót kimentett. Állok a teraszon, és nézem a megszelídült vizet. Aranyhíd ível parttól partig. Ki hiszi el, hogy itt évről évre hajókat törnek össze a nyári viharok, s emberek tűnnek el a mélyben?

Vespidae

A földön élő nyolcszázezer rovarfaj közül ebben az évben legtöbbet a darazsakkal (Vespidae) küzdöttem. A szepezdi hegyoldal régi lakói lehetnek, mert amikor 1971-ben félig-meddig elkészült a présházunk, a darazsak azonnal bemutatkozó látogatást tettek. Húsvétkor Gáll Pista szállított le bennünket öreg Trabantjával. Amikor a gyerekketrec és egyéb cókmókok kipakolásával végeztünk, kis kemping asztalon megterítettünk a kertben, s valamennyien nekiláttunk a húsvéti sonkának, ecetes tormának, tojásnak. De alig kaptunk be néhány falatot, megjelentek a darazsak. Hiába hadonásztunk, leszálltak a húsra, s tekintélyes, szögletes darabkákat metszettek ki belőle. Két-három darázs keringett körülöttünk, s Gáll még élvezte is ügyes agresszivitásukat, ahogyan a sonkát megszerezték. Akkor bennem is feltámadt irántuk bizonyos érdeklődés, de nem magatartásuk, hanem formájuk, furcsa megjelenésük, személyiségtudatuk hökkentett meg.

Érdeklődésem az évek során aztán mérgelődéssé alantasult. A következő évben már nem két-három darázs erőszakoskodott körülöttünk, hanem húsz-harminc, majd a darázsrajok újabb és újabb populációi. Nekiestek a szőlőnek, a koraérő fajtákat fürtről fürtre kikezdték, megrohasztották, s az erjedésnek indult szőlőszemek nedvétől maguk is részegen támolyogtak a lugas ág-bogai között. – Ha halat tisztítottunk az udvaron, azonnal megjelentek, rávetették magukat a pikkelyeitől félig megszabadított horgászzsákmányra, s csípésekkel akadályozták a munka befejezését. 1974-ben a teraszon már nem lehetett nyugodtan megebédelni, mert a darazsak minden ételnek kilométerekről megérezték az illatát. A cukorborsó-főzelékre éppen úgy megérkeztek, mint a bablevesre, rászálltak a kanalunkra, belefulladtak a levesbe, s az étkezést lehetetlenné tették. Talán nem tudja mindenki, hogy a darázs mindenevő, dögevő is. Ha valahol rohadni kezd egy elhullott veréb vagy kóbor macska, a lakomára megjelennek a darazsak. A döglakoma után nem kívánatosak a leveses tányér szélén.

A darázsáradat az idén ősszel tetőzött. Sokaságuk és erőszakosságuk elől kénytelenek voltunk a présházba menekülni. Az elmúlt vasárnap a pirított kenyér és a citromos tea illatára érkeztek nagy rajokban. Miközben ettem, rászálltak a kenyérre, majd belefulladtak a teáscsészémbe is. Miközben új teát főztem, felmerült bennem egy régi verssor: „…a darázs jön, megszagol…” Békét, a vasárnapi ebéd nyugalmát sugallják a szavak. De itt, fent a hegyen nem egy darázzsal vagy „a darázzsal” van dolgunk, hanem a darazsak sokaságával. A sokaság hatalmával, s a sokaság hatalomtudata minden egyes darázsban külön is megvan. Így lépnek fel, szemtelenségük és agresszivitásuk élében bent van a milliónyi vagy milliárdnyi darázs ereje.

A dologban az a sajnálatos, hogy eredetileg szomszédságról, együttélésről volt szó. Nagy a hegyoldal, az ország, a földkerekség, a darázs is, ember is teszi a maga dolgát. Megférünk egymás mellett. De aztán a darázs nem érte be ennyivel, még az élni és élni hagyni elvet is megsértette. Piszkálni, vegzálni, ingerelni kezdte az embert, belemászott a levesébe. Nem hagyta nyugodtan üldögélni házának tornácán. Az ember szőlőjét, melyet az egész évben gondozott, felzabálta. – Az ember soha nem járt a darázs tanyáján, fészkében, odújában. Tőle a darázs azt csinált az erdőben, amit akart. De a sok piszkálódás, kártevés, erőszakoskodás, pimaszság láttán az ember elgondolkodott: Nem kellene a darazsakat kiirtani?

A darazsakat nem lehet kiirtani mindenütt, de a ház körül igen. Be lehet permetezni a fákat, a lugast, a pázsitot. Édes mérgekkel telt üvegeket lehet helyezni a szőlősorok közé, s akkor 1980-ban a darázsrajok helyett csak két-három darázs érkezik a húsvéti sonka illatára. De kell ez? Nem lenne jobb békében egymás mellett élni? Kit zavar, ha darazsak szállnak a kert felett? Az embert nem. De ki tud darázsul? Ki mondja meg nekik?

Passer montanus

A mezei verebekkel bizonyos értelemben szimbiózisban élünk, ha nem is olyan meghitt közelségben, mint a rinocérosz a rinocéroszmadarakkal. Esős nyári reggeleken, amikor nincs sok értelme kimászni az ágyból, állandóan hallom a verebek mocorgását, csipogását az eresz alól. Fészkük pontosan az ágyam magasságában van, a meredeken lefutó tető alatt, a fal túlsó oldalán. Kovács Lajos még be sem vakolta a házat, amikor a verebek már beköltöztek a hajópadlóval burkolt gerendavégek közé. Csak néhány veréb akart velünk együtt lakni akkor, egyetlen család. Megörültünk nekik. Örömünk fokozódott, amikor láttuk, hogy a vakolatlan házfalon napozó legyeket szorgalmasan ritkítják. Berci macskát, aki elvadultan élt a présházak és az erdő között, újra és újra elűztük a kertből. Ez a tigriscsíkos macska a madarak réme volt. Védtük verebeinket.

Amikor a tojásokból kikelt az első fészekalja kis veréb, kicsit zajosabb lett a környék. A verébcsalád fiai, unokái újabb és újabb családokat alapítottak, s két-három év múlva minden gerendaköz megtelt torzonborz verébfészekkel. 1976-ban a legifjabb nemzedék a fészekhelyek elfogyása miatt a csatornával próbálkozott. Teletömték szénával, rézdróttal, tollal, s amikor beköszöntöttek a nyári esők, a ciszterna megtelt szeméttel, verébpiszokkal, s a víz használhatatlanná vált.

Időközben felcseperedtek a nagy gonddal, sok fáradsággal elültetett gyümölcsfáink is, s ekkor a verebek új oldalukról mutatkoztak be. Hajnalban már a cseresznyefán, meggyfán tanyáztak, és jóízűen csipegették a mélypiros, nedvdús szemeket. Aztán a szőlő következett. Nem tarolták le, ahogy a seregély szokta, csak csipegettek. Ha egy-két veréb, esetleg egy nagyobb verébcsalád csipeget, az nem okoz gondot, de ahol már a verébcsaládok sokasága reggelizik a szőlőben, ott ép fürt nem marad. A madárijesztőre rá sem hederítettek, a csillogó sztaniolpapírra, a zörgő fémvillogókra rászálltak, és onnan nézelődve választották ki a legkívánatosabb szőlőfürtöket. Ahogy sokasodtak, viselkedésük is megváltozott, csapatokba, rajokba tömörültek, mint a seregély. Az idei őszön már harmincas-negyvenes csapatokban vágtak bele a szőlőbe, s hiába forgattuk a kereplőt, eszük ágában sem volt a lakomát abbahagyni.

A fészkeikhez nincs erőm nyúlni. Érdemes volna leülni velük a tárgyalóasztalhoz és megbeszélni az elmérgesedett helyzetet, de a közös nyelv hiánya egyelőre lehetetlenné teszi ezt. Félő, hogy gondolkodásuk, erkölcsi felfogásuk is különbözik az emberétől. Mit lehet tenni? Egyelőre annyi történt, hogy tavaly nyáron a Berci macskát megkínáltuk néhány tányérka tejjel. Azóta a ház körül járkál, s az eresz alját figyelve a száját nyalogatja. Ilyenkor a fészkekben nagy a csend.

A tegnapi szalonna

Állok kora reggel a konyhában, és a pirított kenyeremet rágom. Van rajta egy kevés vaj, leheletnyi só, ezzel együtt is meglehetősen ízetlen takarmány. De legalább ropog, s ez a furcsa, szájban keletkező zaj felébreszt. Nincs bennem sok hangulat a teljes ébredéshez, mert előttem áll a nap, mint egy sáros oldalú hegy, melyre délig fel kell másznom, aztán délután, különböző szellemi és fizikai mutatványok végzése között a túloldalán leereszkednem, vagy legurulnom. Amikor a „hegy” kontúrjai felsejlenek, az ébredő emberi szellem szívesen megkapaszkodik valamilyen jelentéktelen apróságban, ami ideiglenesen eltereli a figyelmét a „hegyről”, ami hét és nyolc óra között fokozatosan feladattá lényegül. Belekortyolok a teába, s ahogy a csészét leteszem, az Earl Grey illatos páráján át megpillantom a piros oldalú serpenyőt, a serpenyőben egy szelet, saját zsírjába dermedt, felkunkorodott végű szalonnát. „Meg kellene enni” – gondolom, de aztán lemondok róla.

Rágom a pirított kenyeret, közben lopva, újra és újra a szalonnára pillantok. A hideg zsír, mely körülveszi, magába foglalja, mint egy befagyott tó, egyszerre vonzó és visszataszító. Ha kenyérre kenném, a szalonnát pedig meghinteném házi paprikával, lassan, falatonként be lehetne kapni. – Nem merem megkockáztatni. A reggelire befalt dermedt szalonnáról a belső szerveim, melyeknek az orvostudomány jóvoltából nemcsak „személyiségüket” körülhatároló nevük van, de biológiai véleménynyilvánításra is képesek, félő, hogy megfogalmaznák ítéletüket. Az a különös, hogy nem szólalnak meg mindig, vannak helyzetek, amikor tartózkodnak minden megnyilatkozástól. Hetekig, hónapokig nincs semmiféle véleményük. Tavaly ilyenkor Párizsban például az édeskésen egyhangú és szerény kontinentális reggelik harmadik napján már megettem volna ezt a zsírjába dermedt, maradék pirított szalonnát. Belső szerveimnek ott aligha lett volna erejük tiltakozni. És emlékszem még azokra az évekre, amikor egyáltalán nem tiltakoztak, ha szalonnát ettem. A gyomrom táján keletkező elégedettség-érzés inkább azt sugallta, hogy szerveim helyeslik a szalonnazabálást. Csak akkoriban (ez sajnálatosan már többször is előfordult az életemben), nem volt mód a zabálásra. Zsírjukba dermedt, félig elfelejtett szalonnaszeletek nem léteztek.

Ropogtatom a pirított kenyeret, teát kortyolgatok. A szalonnát csak nézem. Könnyen előfordulhat, hogy egy esztendő múlva, amint megpillantom, azonnal a kenyeremre teszem és mohón beleharapok. Megrágom, megeszem, és nem törődöm Epe adjunktus úr figyelmeztetésével. De lehet, hogy addigra Epe úrnak is megváltozik a véleménye a szalonnáról.

Sok minden történhet, életünk változik, fordulatok teszik színesebbé hétköznapjainkat, mint az enyémeket például a paradicsomos káposztafőzelék. Be kell vallanom, hogy tegnap paradicsomos káposzta volt az ebéd, annak tetejére sütöttünk néhány szelet szalonnát. Ez a szelet megmaradt a serpenyő alján, és zsírjába dermedt. A paradicsomos káposztafőzelék ügyében szégyenletesen következetlen vagyok.

Huszonkét évvel ezelőtt, első pécsi éveimben, amikor napjaim még egy fémnyomóműhely, a könyvtár és a szerkesztőség háromszögében teltek, a város közepén álló népbüfébe jártam ebédelni. Kedvenc ételem akkoriban a paradicsomos káposztafőzelék volt, feltét nélkül, egy szelet kenyérrel. Eleinte egy forint tíz fillérbe került a főzelék, és húsz fillérbe a kenyér. Később, amikor átszervezték a büfét (belülről függönyt tettek a kirakatra), még akkor is megebédeltem három forintból. Persze állva, és nem lehet azt mondani, hogy kifinomult, kellemes külsejű társaságban. Amikor Kiss Dénes Pécsre került, és csatlakozott ebédjeimhez, alig bírta lenyelni az ételt. Utálta a paradicsomot, s ezt az érzését a körülmények, az emberek szokatlan „viselkedéskultúrája” felfokozta. Mindezek ellenére sok paradicsomos káposztát megettünk a népbüfében. – De egyik nap, amikor ebédlőhelyemre érkeztem, csődület zárta el a járdát. A törött kirakatüveg láttán verekedésre gyanakodtam. Az emberek közé furakodtam, és lábujjhegyre állva felmértem a helyzetet. A népbüfében, közvetlenül az ételkiadó pult előtt, egy személyautó állt. A kocsin hanyagul húzták be a féket, s amikor a gazdái már messze jártak, elindult. Valahol a Dzsámi mögött állt, a domb tetején, így megfelelő lendülettel érkezett a büfé oldalához, hogy áttörjön a kirakatüvegen, s véget vessen az én egyhangú ebédjeimnek. Néhány percig még bámultam a feldőlt étkezőpultok közé ékelődött autót, némán megfogadtam, hogy soha többet nem eszem paradicsomos káposztát, és lassan eloldalogtam onnan.

Később, a konszolidáció valamicskével bőpénzűbb éveiben újra az asztalomra került a káposzta, de tisztességes erdélyi húsos káposzta, s rendes karácsonyi töltött káposzták formájában. Időnként az orosz káposztaleves is megkísértett, elmagyarosodott, füstölt oldalassal főzött változatban. Így ment ez másfél évtizeden át, aztán észrevétlenül, egy teljesen jellegtelen keddi napon, a paradicsomos káposzta is az asztalomra lopakodott. Jó étvággyal megettem. Ilyen megbízhatatlan az emberi ízlés és karakter. Vagy az étvágy?

Lassan, ízlelgetve lehajtom az utolsó korty teát, s végre, nagy nehezen, a pillantásom is elszakad a zsírjába fagyott tegnapi pirított szalonnától.

 

 

A fácán

A szobámból egy futballpálya nagyságú szürke házfalra látok, melynek erődítmény jellegén sokat enyhítenek az ablakok. Különösen késő este és éjszakánként elviselhető a látvány, mert a szórványosan kivilágított ablakokkal a házfal olyan festményre emlékeztet, amit Paul Klee modorában valamelyik magyar mester alkotott. Nappal semmihez sem hasonlítható a szürke betonfal, csak saját magához. Nagy szürke betonfal, melyet a magyar építőművészet álmodott és teremtett meg. Karácsony hetében azonban az elmúlt évben is bekövetkezett az esztétikai enyhület.

A túl korán levágott és eladott fenyőfák a központi fűtést nem bírják. Két nap alatt lehullik a tűlevelük. Ezért a lakók régi tapasztalatokon okulva, a karácsonyfákat az ablakokon kívül a párkányra kötözik. A tízemeletes betonház így az elmúlt karácsony előtt is zöld díszbe öltözött. Némelyik ablakon madzagra kötözve a kocsonyahúst, az egyik kilencedik emeleti ablak alá fácánt is kilógattak a fagyba.

Szenteste a fenyőfák már a szobákban álltak, gyertyafény és az egyetlen estére összerántott családok sietős embermelegében. A kocsonyahúsok is eltünedeztek az ablakok alól. Karácsony napján az egész futballpálya nagyságú házfalon már csak három díszítőelem maradt. A kilencedik emeleti fácán és két fenyőfa. A kint felejtett fenyőfák és a fácán baljós hangulatot árasztottak. Miért nem díszítették fel azokat a fenyőfákat? Miért nem sütötték meg a fácánt? Történhetett valami azokban a családokban. Aggódva fürkésztem a negyvenméteres messzeségben sötétlő ablakokat. A balsejtelem egy ilyen házban soha nem alaptalan. Egyetlen lépcsőházból hatvan lakás nyílik, s az emberek csak futólag vagy egyáltalán nem ismerik egymást. Bármi megtörténhet, s a szomszéd nem tud róla. Tavaly karácsonykor meghalt egy asszony az emeletünkön, s csak napok múlva hallottunk róla.

Karácsony másnapján már rosszat sejtve figyeltem a fácánt és a karácsonyfákat. Barátom nyitott a szobába, észre sem vettem, hogy csengetett. „Mit nézel?” – kérdezte. A szemközti házfalon lógó fenyőfákra és a fácánra mutattam. Kicsit töprengett, aztán megszólalt: „Valami történt azokban a családokban, valamilyen kegyetlen dolog…”

December 27-én az egyik karácsonyfát beemelték, és este már feldíszítve állt a szobában az ablak előtt. Mi történhetett? Külföldön jártak és késve érkeztek haza? Vagy a gyerekek késtek? Összevesztek esetleg, és 27-ére végre kibékültek? Kis gyanakvással figyeltem tovább a másik fenyőfás és a kilencedik emeleti fácános ablakot. December 30-án egy kéz kinyúlt a kilencedik emeleti ablakon, és beemelte a fácánt. Meghökkentem. Ez a fácán már nyilván romlott, több mint egy hete lóg a betonfalon, s közben a hőmérséklet gyakran emelkedett és süllyedt. Aztán ködös gyermekkori emlékeim között felrémlett egy vadkereskedés portálja. Nyulak, fácánok lógtak az ajtófélfán.

Feldúltam a házat egy szakácskönyvért, s a vadhúsokról szóló fejezetben a következőket olvastam: „Fontos, hogy a vad, elejtése után, bőrében vagy tollában álljon egy ideig, mert izomrostjai megpuhulnak, íz- és zamatanyaga javul, tökéletesedik. A pihentetés ideje függ az időszaktól, a hőmérséklettől és a vadhús tömegétől. Ezt a folyamatot segíti elő a vadhús bepácolása is.” – Aztán következtek a páclevek, majd a fácánleves, fácánsült, a lecsós fácán sokféle leírása. – Átpillantottam a kilencedik emeleti ablakra, és nevettem magamon. Drámát sejtettem ott, ahol ünnepi fácánlakoma készül. Lehet, hogy drámára hangoltan élünk?

Egy fenyőfa azonban a falon maradt. Még három hétig.

Diplomaták

Ha egy képzeletbeli sajtótájékoztatón én lennék a szóvivő, és a naprendszerből érkezett violinkulcsfejű parlamenti delegációnak el kellene magyaráznom, hogy nálunk kinek az osztályhelyzete a legkedvezőbb, zavarba jönnék. Az ország lakosságának karakterisztikus osztálytagozódása ellenére nekem korosztályok jutnának eszembe. Hajnalban kelő óvodások, napközisek, elkényeztetett tinédzserek, albérletben vacogó fiatal házasok, igavonó középkorúak és az öregek, akiknek egyik fele a kényszervágásokból származó állathullákat kimérő hatósági hússzékek, a másik fele az ötven-nyolcvanezer forintos déltengeri utazásokat szétosztó IBUSZ-irodák előtt áll sorba. A kép durván elnagyolt, hiszen nem minden óvodáskorú gyermeket vonszol át az anyja a hajnali városon, s akadnak fiatalok, akik új lakásban kezdhetik házaséletüket, s olyan öregek is, akik Japánba ugyan nem tudnak elutazni, de éppen kijönnek a nyugdíjukból. A korosztályok között mindössze egyetlen akad, amelyiknek ellátottsága, anyagi helyzete, jómódúsága szinte tévedhetetlenül meghatározható, ez a se nem gyermekek, se nem felnőttek, a tinédzserek embercsoportja. Világviszonylatban őket szemelte ki az ipar és a kereskedelem arra a nemes feladatra, hogy az igavonó középkorúak keresetét és a hol szegény, hol gazdag öregek megtakarított pénzét elköltsék. A tinédzserek derekasan helytállnak. Nincs olyan kacabajka, zsebrádió, japán magnó, napszemüveg, kvarcóra, pepita lemez, amit meg ne kívánnának, és ki ne sóhajtoznák, duzzognák, követelnék a türelmüket vesztett elfáradtakból. Az ipar és a kereskedelem pénzsóvár izgatottságának megfelelően a divat, vagyis a menő cuccok listája, állandóan változik. Egyik hónapban még a trapéz farmer a divat, másikban már a lábra feszülő nadrág, patkós csizmával, rézveretes dzsekivel. A kacabajkákban egy ápolatlan fiatal test, felül egy alig használt vagy nehezen használható fejjel. De a gróf Monte Christo csapzottságával vetekedő fej úgy tudja, hogy neki ez a szerelés jár. És ezt a meggyőződését olyan szilárdan képviseli, hogy bizonyos idő elteltével az agyondolgozott anyja is elhiszi, hogy szegény Pistinek, Andreának az új szerelés jár. A kereskedelem a legvacakabb, ízléstelen és mocskos cuccokat is divatholminak, extrának tekinti, s drágábban adja, mint a rendes kabátot, nadrágot, cipőt. Így aztán ha az aluljárókban összesűrűsödő csapzott hajú, koszos szerelésben virító tinédzserhaddal összetalálkozunk, szinte sajnáljuk őket, elfelejtkezve arról, hogy a mi félcipőnk legfeljebb négyszáz forintot ér, nadrágunk esetleg ötszázat, a fejünkön átgyalogló lezser tizenhat éves fiú csizmája nyolcszáz forint, a farmerja ezerkétszáz, kezén a félbilincs háromszáz, s az egész szerelés összeszámlálhatatlan.

A lányok egyik napról a másikra felrántott, fenékre simuló kordnadrágjai, melyeket bájos tűsarkú cipőkkel, Párizst megszégyenítő eleganciával viselnek, az öt-tizenötezer forintos irhabundákig, melyeket egy Morgan vagy du Pont lány hanyagságával koptatnak, riszálnak a buszon és veszítenek el a diszkók félhomályos termeiben, még többe kerülnek.

Sajnálom ezeket a gyerekeket, hogy ennyire manipulálhatóak, és ennyire visszafelé élnek. Sajnálom őket, mert az álomvilág végén minden átmenet nélkül az élet kemény realitása következik, iskoláik befejezése után belecseppennek a prózai hétköznapokba. Az elegáns cucc, az ötezer forintos japán magnó után a szerelmet, házasságot próbára tevő albérlet a következő állomás, és a saját fizetés, amiből az albérleti díj és az élelemre kiadott pénz után szinte semmi sem marad. Ha nagy szerencsével állami lakást kapnak egyszer, valamikor, akkor ki kell fizetniük a használatbavételi díjat. Albérletben szorongva, gyerekekkel, hány év alatt lehet összegyűjteni harmincezer forintot? És a szövetkezeti lakás belépőjét vagy az OTP-lakásét?

Mindez, beleértve a képzeletbeli sajtótájékoztatót is, a diplomatatáskákról jutott eszembe. Először egy fényképen találkoztam vele, csaknem tíz esztendeje. Egyik távoli rokonom dicsekedett a fiával, aki Amerikába disszidált. A fiú állítólag sokra vitte kint, kereskedik valamivel. A fényképen egy diplomatatáskával a kezében állt egy repülőtéren. Alig bírtam visszafojtani a nevetést, mert én akkor még nem láttam diplomatatáskát, s azt hittem, hogy a fiú egy doboz étkészlettel (etcájg) áll a repülőtéren. Felrémlettek középosztálybeli ismerőseim, nagy, mély öblű szekrényeikkel, melyekben a porcelán szervizt és a fekete dobozba zárt ezüst vagy alpakka étkészletet tartották. Ezekkel a kanalakkal, késekkel egész életükben talán tízszer ettek, de ott lapult a szekrényben, mint a család úriságának különös jelképe. A családok elbeszélése szerint ezekből az etcájgokból szoktak a bejárónők, kiscselédek ellopni egy kávéskanalat. Örök rejtély előttem, hogy miért éppen egy kiskanalat lopott el a cselédlány. Nem emlékszem olyan esetre, hogy valamelyik nemzetes asszony arról panaszkodott volna: a cseléd ellopott egy kést vagy villát. Hajdan áthághatatlan szabályok tartották össze az úri rendet, például a cseléd mindig kiskanalat lopott. Ha arról panaszkodik egy nemzetes vagy nagyságos asszony, hogy a cseléd nála villát lopott, nyilván nem hívják meg többet teára. – Napokig nevettem a fényképen. Váratlanul aztán begyűrűzött hozzánk nyugatról néhány diplomatatáska. Aztán fokozatosan elárasztotta az egész országot. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy reggelente vagy délután diplomatatáskás emberek tömege jön velünk szembe. Negyvenévesek alig, húszévesek sokan, tizenévesek rengetegen. Az utóbbi évben már az általános iskolások is diplomatatáskával járnak. A sok kötelező könyv és füzet ugyan nem fér bele, de az nem számít. Ami kimarad a táskából, azt melléje fogják egy nylonszatyorba, vagy csak úgy natúr. A napokban a húgomnál ültem ebéd után. Csengettek. Egy tíz év körüli kislány állt az ajtóban. Beengedtem. Diplomatatáskájával a kézben belépett az előszobába, és mosolyogva várakozott. A húgom aztán kivezette, belerakta a liftbe, és benyomta neki a megfelelő gombot. Amikor visszajött, kicsit szabadkozott: – „Tudod, kettővel feljebb lakik ez a kislány… Már ötödik általánosba jár, de nem tudja megjegyezni, hogy hányadik emeleten lakik. Így időnként becsenget…” Üde jelenet volt. Ma is előttem van a kép: Egy gyengeelméjű bájos kislány, diplomatatáskával.

Így demokratizálódik egy jelkép, és persze így devalválodik.

Életre kiható ünnepi érzés volt valamikor az utolsó éves orvostanhallgatónak karácsonyra megkapni az első orvosi táskát. Manapság minden műszerész, tévészerelő orvosi táskában tartja szerszámait, azzal vonulászik az utcán.

Hajdan ismertem olyan medikust, akinek első éves korában megvették az orvosi táskát. Ez volt a nagy megelőlegezés. Azóta feltalálta a világ, hogy egyáltalán nem kell elvégezni az orvosi egyetemet, de a megvásárolható jelképpel biztosítani lehet egy társadalmi presztízst. Honnan tudhatná a hentes, az újságos, a postás, a fodrászlány, hogy az orvosi táskával futkosó emberek közül valójában ki az orvos? Vajon azt tudjuk, hogy ki a valódi diplomata? Csak látjuk a sok diplomatatáskát.

Könnyen lehet persze, hogy a hentes, az újságos, a postás és a fodrászlány jobban kiigazodik a gyakorlati életben, mint egy közgazdász. Éppen a napokban olvastam egy házassági hirdetést, aminek a szövege megközelítően így hangzott: „Két huszonkét és huszonnégy éves, lakással, nyaralóval, gépkocsival rendelkező fodrászlány, utazást kedvelő férfiak ismeretségét keresi házasság céljából.” Ilyenkor egy kutató mérnök eltűnődik. Hogyan is van ez? Előbb van a lakás, nyaraló és a kocsi, és utána következik a munka, holott a munkából eredően kellene következni a lakásnak, nyaralónak és kocsinak. Nem vagyunk naivak. Tudjuk, hogy örökölni lehet, fiatalon férjhez menni haldokló mókusokhoz, s ha az ember elég csinos, a lakásra, nyaralóra, kocsira más módon is össze lehet hozni a dohányt. De ennyire fiatalon? Döbbenetes.

Iszonyatosan maradi ember vagyok, és továbbra is úgy hiszem, hogy az élet törvénye az, hogy az ember tanul és dolgozik. Ez után következik a megélhetés, a lakás. Ha valami kiemelkedőt teremt a szakmájában, nyaralót vehet, autót. Ha orvos lesz hosszú tanulás és küzdelem után, akkor büszkén vigye az orvosi rang külsőleges jelképét, az orvosi táskát. De úgy látom, manapság fordítva kezdődik az élet. A másik végén.

A szék lába

Nagypénteken ismét kiesett az egyik szék lába. Így a négyből már csak kettő használható. Egy évvel ezelőtt a Domusban szépnek és kényelmesnek látszottak, örültem, hogy az utolsó négyet sikerült megvennünk. Itthon aztán csakhamar kiderült, hogy formatervezettek, s a lábukra nem formaterveztek keresztléceket, így amikor az első normális súlyú vendég ráült valamelyikre, kibicsaklottak a lábai. Mindezt megszokottnak, szinte természetesnek találtam. Nyugalmamban húsvét vasárnap rendültem meg, amikor gyógyszerész rokonom kisvárosi lakásában a kávét kevergettem. A szemem véletlenül megakadt egy szép, de öreg széken. Megkérdeztem, hány éves a szék. Kiderült, hogy a garnitúra több mint ötvenéves, de még nem kellett sem az asztalt, sem a székeket javíttatni. A lábuk stabil, mozdulatlan. A székeken még a huzat is eredeti.

Mit tudhattak vajon a régi asztalosmesterek, amiről a mai korszerűen szervezett bútorgyárak mérnökeinek és szakmunkásainak sejtelmük sincs?

Piros Lambert

A szél a havat hordja, a Balaton éppen csak odasejlik az erdő alján kialakított kertbe. Napfényes húsvétra készültünk, mandulavirágzásra, szőlő- és barackfametszésre, de a kertben semmit sem lehet csinálni. A mandulafa ugyan virágzik, de a szirmait letépdesi a szél és a hóval keverve messzire hordja. Télikabátban járom a kertet és vizsgálgatom a növényzetet. A barackfák egy része Alsótekeresről érkezett, de állnak már közöttük kecskemétiek is. Az olasz nád Csorba Győző révfülöpi kertjéből vándorolt át hozzánk, hasonlóan két tüke csemegeszőlő, a Gloria Hungariae és az Itália. A legszebben fejlődő mogyoróbokrunkat, a Piros Lambertet Nagy bácsitól vettük Óbudán, de a Piros Lambert még messzebbről jött, Erdélyből telepedett át Budára Nagy bácsival együtt. Odább még zörgeti a szél a júdáspénz kiszáradt, áttetsző terméseit, a magot Franciaországból hozta egyik rokonunk, amikor diplomáciai szolgálatából hazatért. – A virágok közül még csak a nárcisz áll színes díszben és a jácint. Nagyon magyaros virágnak látszik mind a kettő, pedig a nárcisz az Alpokból, a jácint pedig Kisázsiából került hozzánk. De vannak itt furcsább jövevények is, hiszen a falusi házak ablakában évszázadok óta pirosló muskátli a Fokföldön őshonos. A lángliliom Kínában, a pünkösdi rózsánk Kelet-Ázsiában, Kínában és Japánban. A császárkorona, ami a küszöbünket őrzi és egyben vendégköszöntő, Nyugat-Himalája magaslatairól került hozzánk. A bársonyvirág, a sarkantyúka és a rézvirág Mexikóból, az őszirózsa Kínából, a kardvirág pedig Dél-Afrikából. A tulipánhagymák egyik részét a Balogh Ilonka néninél nyaraló hollandoktól kaptam, a többit Finnországból hoztam. Később ezekről is kiderült, hogy holland tulipánok.

Csoda, hogy a bokroknak, fáknak és virágoknak ez a nemzetközi gyülekezete ilyen békésen megfér egy balatoni kertben, s az külön csoda, hogy bírják a klímát, akár északról jöttek, akár Dél-Afrikából vagy a Himalája lejtőiről. A kertben az élet mégsem idillikus, mert minden évben meg kell küzdeni az ördögcérnával és a siska nádtippannal. Nem maradnak meg a helyükön, átkúsznak a tulipánok és a bársonykák, sarkantyúkák ágyásaiba, s a tarackfűvel szövetkezve fojtogatják a virágokat. A siska nádtippant és az ördögcérnát ki lehetne irtani a kertből, csak akkor nem lenne siska nádunk és ördögcérnánk. De a siska nád és az ördögcérna is szép, csak a maga helyén, nem pedig a tulipánok között. A tarack sehol sem szép, de erős. Aki tulipánt is akar, meg siska nádat is a kertjében, annak sokat kell hajlongnia szerszámaival.

Légi harc

A könyvheti termés körvonalai lassan elmosódnak, s a délutáni elmélkedések idején részletek kapnak hangsúlyt, különösen, ha egymást felerősítik. Illés Endre így ír: „…A halál sűrít! A létezés szikrázik a haláltól. Ő ad feszültséget az életünknek, nélküle széthullanánk…” Németh László az Utolsó széttekintés naplórészleteiben, amikor „remete” napirendjét és törvényeit felvázolta, ezt mondta: „…Legyünk minden percben készek a halálra.” S részletezve: „A halál közvetlen szomszédsága nélkül ilyen élet el sem képzelhető. Hisz aki így élt, tulajdonképpen már meg is halt (a világra, mint ahogy a régiek mondták), s épp ezen a halálon vett jogot egy tisztultabb, nagyobb hőfokú életre…” – Ezt a tisztultabb, nagyobb hőfokú életet keresve, félve tekintünk szét a városokban s a gazdagodó falvakban.

Az emberek, úgy tűnik, többségükben nem tűnődnek el a lét mikéntjén, végességén, s azon sem, hogy gyermekeikben, unokáikban élhetnének tovább, s a nép is így lenne munkabíró, erős, történelmi életkorra képes. De az életek egymásba kapcsolódó folyamata helyett, többnyire külön kis életekre rendezkednek be, egy, esetleg két gyermekkel. Az emberek „boldogulni” akarnak. Úgy értik, hogy gazdagodni, vagy ha nem, legalább módosan, kényelmesen élni. Új házban, új autót mosogatva a garázs előtt. A kiszabott egyszemélyes lét alig-alig jut eszükbe. Az elszaporodott tyúkperek, birtok-, örökösödési és víkendházperek is jelzik, hogy a tulajdon szeretete, a birtoklás mámora mennyire eluralkodott a lelkeken. De vajon ez természetellenes jelenség? Németh László 1966 nyarán a következőt jegyezte fel a naplójába: „Ha azt nézem, mi volt a legnagyobb bűn, amelyet pályámon elkövettem, nem annál állapodok meg, amiért büntetnek, hanem, hogy a jólét elleni harcot elvesztettem. Ilyen nyomorult, pusztuló népnek írója csak szegénységben élhet… Az ember kereshet többet, mint amit költeni illik, de akkor fordítsa jó célra. Ez alaptörvény.” – Ismeretes, hogy Németh László nemes, közösségi célokra, köztük fiatalok taníttatására komoly összegeket áldozott. Mégis félt, hogy nem él elég szegényesen, nem jár eléggé kopott ruhában.

Ma, amikor Budapest szórakozóhelyein egy-egy szerencsés kezű fiatalember vagy meglett korú zöldséges tízezer forintot is elkölt éjszakánként, különös érzés egy nagy író meditációját olvasni a költekezés illő mértékéről. Így aztán becsukom a könyvet, s a legyemet nézem percekig. Három napja szeretném agyoncsapni, de ügyesebb és furfangosabb nálam. Tegnap szabályos légi harcot vívott a szobában. Nem velem, egy másik léggyel. Éppen kedvenc helyén, a csillár körül repdesett, amikor a résnyire nyitott ablakon bejött egy újabb légy. Azt hittem, megörülnek egymásnak, de nem így történt. A jövevény is leírt egy kört a csillár körül, de többre már nem maradt ideje. A legyem megtámadta. Harapott, rúgott, szitkozódott, s harminc másodperces légi harc után az új légy elmenekült. Az én legyem az üvegburára szállva sebtében rendbehozta az öltözékét, aztán a győztes és a tulajdonos gőgjével keringett a szoba egén. Milyen furcsa – gondoltam –, mindketten azt hisszük, hogy a szoba tulajdonunk. Én, mert megdolgoztam érte, megvásároltam, a légy pedig azért, mert elfoglalta, és sem általam, sem az új légy által nem hagyta magát kiűzni, meggyilkolni. Vajon hány olyan ház, földterület, erdőrészlet van, amelyikről többen is úgy tudják, hogy az a sajátjuk? A tulajdon rendkívül bizonytalan kategória. A birtoklás (leszámítva talán a közösségi birtoklást), mindig átmeneti dolog. S mivel az időfogalmunk is viszonylagos, előfordulhat, hogy amiről azt hittük, hogy hatvan éven át birtokoltuk, lehet, hogy csak tíz esztendeig.

A tulajdonviszonyok a szemközti házban is tisztázatlanok. A lakótelepi betonházak felső szintje és a tető között van egy üreg, harminc centiméter vastag légszigetelés. A szellőzés érdekében tojás nagyságú, ráccsal zárt ablakocskákat öntöttek a betonba. A szemközti házon a rács kiesett vagy eltörött. Már kora tavasszal madarak költöztek a szigetelőüregbe. Először egy család, aztán több napos verekedés után még egy. Most a szellőzőablakocskán ki-be közlekednek a madarak, nyilván a fiókáikat etetik. Gyakorta torlódás támad a szűk bejáratnál, ilyenkor a kintszoruló izgalmában lepottyantja a „névjegyét” az alattuk elterülő erkélyre. Az emberlakók tanácstalanul vizsgálgatják, hogy miféle madarakkal is költöztek össze. Tulajdonosi, bérlői jogukból kiindulva talán a kilakoltatást fontolgatják. De a madarak hozzáférhetetlen helyre fészkelték be magukat, s a fészküket ugyanúgy tulajdonuknak érzik, mint az emberek a lakást, akikkel félig-meddig így szimbiózisban élnek.

Hosszú ideig úgy véltem, hogy az állatokban nem fejlődik ki birtoklási vágy, a tulajdonosi érzület közöttük ismeretlen. Bár a saját fészek, saját odú birtoklása és megvédése mindig megfigyelhető volt. S az is, hogy egyes állatok a már megszerzett élelmüket igyekeznek saját maguknak tartalékolni. A kutya elássa a csontot, az oroszlán a leütött és félig elfogyasztott zebracsikót bevonszolja a bozóttal takart vízmosás aljába, hogy a következő esti vagy hajnali falatozásnál majd kéznél legyen. Újabban az állatok viselkedéstanával foglalkozó tudósok megfigyelték, hogy az állatok, köztük még a kertek alá szokott cinkék és szarkák is, egy-egy erdő-vagy kertrészt magukénak tekintenek, sajátjukként birtokolnak. A betolakodót kiűzik, fészkeik között tekintélyes távolságot tartanak. Valamilyen titokzatos madárjog alapján birtokolják területüket. De a természetben ennek ellentéte is megfigyelhető, hiszen a csókák és a varjak kolóniákban élnek, egymás közelségében, fészkeik egymás hegyén-hátán vannak. Egy-egy nyárfás, akácfás erdőrészt közösen birtokolnak. A madárközösségen belül viszont hierarchikus rend van.

A legyek, madarak és oroszlánok világában azonban soha nem tapasztalható, hogy többet gyűjtenek, mint amit képesek elfogyasztani, nagyobb területet foglalnak le maguknak, mint amekkora a megélhetésükhöz szükséges. A harácsolás és az illetlen költekezés az ember „erkölcsi” privilégiuma.

Petur kardja

Széchenyi Zsigmond Ünnepnapok című könyvében elmeséli, hogy a kőröshegyi halastavából egy kék lábú halászsas, a régi magyarok büszke rárója, lopkodta a tükörpontyokat. A sas olyan szép volt, hogy nem volt szíve lelőni. Egy hétig figyelte, hogyan jelenik meg naponta kétszer, csap le a tóra, s ragadja magával a pontyokat. A Széchenyi-birtok halait hordta, lopkodta, emberi szempontból nézve. A saját sastörvényei szerint szabadon halászott, pontyokat hordott a fiókáinak. – Nemrég az Országos Környezet- és Természetvédelmi Tanács ülésén hasonló gond merült fel a Hortobágyi Nemzeti Parkkal kapcsolatban. A védett madarak, főleg a sirályok és a récék tömegével lepték el a környező téeszek, állami gazdaságok halastavait, s a kártételük a könyvelési zavarokon túl, sok helyen már mérleghiánnyal fenyeget. Ezek a víziszárnyasok nincsenek tisztában az emberek tulajdonszemléletével, gazdasági kategóriáival, ott vadásznak, halásznak, ahol lehet, onnan viszik a halat, ahol van.

Ez a sirály és halászsas mentalitás a mai magyar társadalomban is megfigyelhető. Az emberek szívesen vadászgatnak, halászgatnak a közös tulajdonban levő tavak környékén. Zsákmányolgatnak. Onnan visznek haza élelmet, szerszámot, ahol van. Csak úgy elveszik a „közösből”, néha a szomszéd kertjéből. Ugyanolyan önfeledtséggel emelnek el egy-egy fúrógépet az üzemből, mint a kék lábú halászsas Széchenyi tükörpontyait. Néhány érdekes esetet az utóbbi tavaszi-nyár eleji hetekből feljegyeztem.

Az Óbuda Centrum élelmiszerüzletének csomagolójában éppen a kenyeret, tejet, sajtot, bort rakosgatom át a vaskosárból a saját táskámba, amikor kibontakozik előttem egy jelenet. Egy asszony a pult alá helyezett, nagy ívnyi selyempapírból, melyből mindenki szabadon használhat a csomagoláshoz, több kilónyi köteget ragad fel, s kezdi a szatyrába gyűrni. Azonnal ott terem mellette az üzlet egyik alkalmazottja és elveszi tőle. A nő ordít, hogy neki joga van becsomagolni az árut. Az eladó átnyújt neki egy, azaz egyetlen ívnyi selyempapírt. A nő tovább méltatlankodik. A boltos is: „Most már a csomagolópapírt is lopják…” – Kifelé indulok, de a nő még mindig felháborodottan áll a pult mellett, s ahogy a hortobágyi sirályok nem értik, miért nem szabad nekik az állami gazdaság halait elhordani, úgy a nő sem, hogy miért kobozták el tőle a nagy köteg selyempapírt. Sirálymentalitás – mondom magamban, és kilépek az üzletből.

Pár hete a révfülöpi hegyoldalban meglátogattam ismerősömet. Köszönésemre valahonnan a mélyből érkezett a hangja. Csakhamar megpillantottam a fejét, ahogy előbukkant a ciszternából. – „Eltűnt a ciszternámból a víz, azt hittem megrepedt az alja, és elszivárgott” – mondta, aztán előmászott. A lugasban néhány pohár bor mellett elmesélte az egész ciszternahistóriát. Már kora tavasszal gyanúsan kevés vizet talált a ciszternában, de jöttek az esők, és megtelt. Megnyugodva hazautazott Szombathelyre, de a következő hét végén, amikor nekikészülődött a permetezésnek, már újra csak félig volt a betontartály. Így ment ez hetekig. Most aztán kimerte a maradék vizet is, és megvizsgálta az alját. A beton hibátlan volt. Így nyilvánvalóvá vált, hogy a vizet ellopták. A közelben többen is építkeztek. A kőmívesekre gyanakodott. – „Már a vizet is lopják – méltatlankodott. – Lakatot kell tennem a ciszternára.”

Az egyik nagy építő-ktsz az OTP-társasházak generál kivitelezője, de sok mindent alvállalkozóknál rendel meg. Így a vaskapukat is. A múlt hét keddjén az alvállalkozó leszállított két nagy vaskaput. A teherautóról a kapukat bevitték az építőszövetkezet irodájának az udvarára és a falhoz támasztották. Szerdán reggelre mind a két kapu eltűnt. Ilyen kapukat csak szervezetten, teherautóval lehetett ellopni.

De a legjobb eset, amit mostanában hallottam, az a kardhistória. Az egyik színházunk Bánk bán előadása csaknem elmaradt, mert ellopták Petur kardját. Az ünnepélyes bemutató tiszteletére hatezer forintért vettek kardokat, s a kardok a bemutatón nagyon jól mutattak, ezt állítólag a tapson érezni lehetett. A következő előadás csaknem elmaradt, mert valakik ellopták a kardokat. Az összes új kard eltűnt, a békétlenkedők és Petur kardja is. Csaknem korabeli kardok voltak.

Ha már a békétlenkedők és Petur kardját is ellopják nálunk, akkor miért csodálkozunk a hortobágyi sirályokon?

A kör bezárul

A két eladóval dolgozó, meglehetősen kicsi élelmiszerüzletbe megérkeznek a szállítók. Néhány percig akadozik, majd szünetel a kiszolgálás. Átveszik az árut, aláírják a szállítólevelet. A rakodók kifelé menet leemelnek a polcról néhány üveg bort, egy doboz sajtot, kenyeret s egy kisebb húskonzervet. – „Ezt elvisszük” – szólnak oda a boltosoknak, aztán fizetés nélkül kimennek. A két eladó sóhajtani sem mer, szótlanul tűrnek. Nagy urak a szállítók… Órákat késhetnek az áruval, napokat kihagyhatnak. A kurrens árut lerakhatják másutt. Így tűrni kell az üvegleemeléseket. Csakhogy naponta többször is jönnek szállítók, egyik csapat húsárut hoz, a másik tejet, kenyeret, a harmadik sört, bort vagy töményszeszt. S ahányszor megérkeznek naponta, annyiszor keletkezik néhány üveges hiány. Mennyi ez egy hét alatt, hónap alatt? Valahol be kell hozni… Csak a vásárlókon lehet behozni, rajtunk. Az eladó kénytelen szűkebbre mérni a parizert, a sajtot, itt egy deka, ott három. Kicsit többet lehet számolni, ha gyerekek szaladnak át valamiért vagy a vásárlásban járatlan férfiak. Összejön a hiány. Talán még nyereség is keletkezik, csak éppen a közmorál, a tisztesség szenved csorbát.

A szállítómunkás bizonyára úgy gondolkodik, hogy ő nehéz munkát végez, és irreálisan magas árat kényszerült fizetni a lakásáért, ha ugyan van. Részleteket fizet, törleszt, nem telik tízóraira, fél liter délelőtti borocskára, pedig aki nehéz munkát végez, annak enni kell, és ha megizzad, a folyadékot pótolni kényszerül.

A ruhásboltban az eladó a fűszerüzletre gondol, ahol időnként becsapják, megrövidítik, és elvárja, kiköveteli a jattpénzt. Valahol neki is be kell hozni a többletkiadásait. De így gondolkodik a benzinkutas, az autószerelő, a kőmíves, az asztalos, a bútorházi eladó és a virágáruslány is. Így vándorol a szabálytalan pénz zsebből zsebbe, újra elosztva a nemzeti jövedelmet. A kör be is zárulhatna valahol, mindegy, hogy a szállítómunkásnál vagy a fűszeresnél, csak az a baj, hogy a jattpénzek, ingyen üvegek és tízóraik körforgásából teljes társadalmi rétegek kimaradnak. Tisztviselők, tanárok, szövőnők, üvegfúvók, és még ki tudja milyen szakmák megszállottjai vagy szenvedői, akik csak adnak, adnak és adnak. A kör morális szempontból azonban számukra is bezárul.

Magyar gémeskút

Az éhség és a kíváncsiság bekergetett Szántódpusztára. Gyarló emberi módon először a műemlék major részeként egzisztáló Ménes csárda áraival ismerkedtem meg. Nagy élmény volt. Arcvonásaimat igyekeztem fegyelmezni, de a megdöbbenés azért tükröződhetett rajt, mert a pincérek hagyták egy ideig, hogy magam döntsem el, maradok vagy megyek. Az éhség s a pincérek előre sejthető fölényes mosolya a széken marasztott. A kiszolgálás gyors volt és hibátlan, az egy tál étel, aminek nekimerészkedtem, jóízű és bőséges.

A pusztuló szántódi majorságot szépen rendbe hozatta a Somogy megyei Tanács és az Idegenforgalmi Hivatal. Pálóczi Horváth Ádám hajdani háza otthonos szépségű, letelepedésre hívogató. A szomszédos és a szemközti házak is mind újjáépítve, frissen nádazva, fehérre meszelve hívogatják a múlt relikviáira nosztalgiával tekintő magyarokat, de főleg a külföldi turistákat, akiknek a magyar majorság szerkezeti elrendezése és Pálóczi Horváth Ádám személyisége aligha jelenthet sokat. Az épületek együttese szép, a Ménes csárda, a hajdani bérlő és gazdatiszti épület közötti teret földbe süllyesztett gömb fatuskók teszik kényelmesen járhatóvá. A tekintélyes udvarházban, amit bérlő korában Pálóczi Horváth Ádám használt, két kiállítás is megnyílt a közelmúltban. Az épület nagytermében (régen szoba) Tüskés Tibor grafikai magángyűjteményét állították ki. Értékes anyag, Simon Béla, Borsos Miklós, Martyn Ferenc mellett három rajz még Ferenczy Béni utolsó bal kézzel rajzoló korszakából is látható. A pincében stílszerűen régi pincefelszerelések, hordók, borszűrők, kármentők, sajtárok, ősrégi prés és egy szőlőzúzó látható, ami az utóbbi idők terméke, s valószínűleg még jó néhány szüretet végigdarálnának vele, ha a sors szeszélyéből nem kerül a szántódpusztai pincemúzeumba. Van mit nézni a nyugatnémet fogtechnikusoknak, borbélyoknak, kiskereskedőknek. Hátrább istállók állnak, egyiket még csak most cserepezik, de a másik kettőben már lovak kapálnak. Karám is van. És lószag, a földúton elhullajtott lócitrom. A németek körülállják, örülnek neki. Egyikük lefényképezi mellette a családot. Élvezik a földközel valóságát, az egyszerűséget. Gólya is van a gazdatiszti épület kéményén. A cserepet megfestő ürülék gólyafiókákról árulkodik. Az anyjuk a fészek szélén áll, ahogy egy rendes idegenforgalmi gólyához illik.

Nagy munka lehetett az omladozó majorságot felépíteni, megtölteni élettel. Lovakat hozni, lovászokat, csárdát nyitni, borozót, múzeumot, kiállításokat. Létrehozni egy kis magyar skanzent. A részletek néhol csicsásra, mesterkéltre sikerültek. A Ménes csárda kéményei komikusan vékonyak. A banyakemencékhez, kandallókhoz régen széles, erős kéményeket építettek. Ezek műkémények. Még akkor is műkémények, ha most esetleg a gáztűzhelyekhez valóságosan funkcionálnak. Ezen az épületen hajdanában vagy nem volt kémény, mert magtár, kocsiszín, esetleg istállóként szolgált, vagy ha volt, akkor erős, tömzsi kéményeknek kellett a tetőből előbukkanniuk. A kútágas is zavarba ejtően vékonyka, jelzésszerű. A kútkáva és az itatóvályú frissen ácsolt, a gém megfelelőnek látszik, ha van lenn csöbör vagy vödör, talán még vizet is lehet vele húzni.

Eléggé el nem ítélhető módon belenéztem a kútba. Talán azt reméltem, hogy megpillantom a víz tükrén az arcomat. De nem az arcomat pillantottam meg, hanem az arcunkat, mentalitásunkat, újkori (lehetséges, hogy mindig így volt?) önmagunk, munkavégzésünk igénytelenségét.

A kútnak nem volt tükre. A vízen szemét úszott, fadarabok, deszkák, melyek a kút kávájának ácsolása közben potyoghattak bele. De az is lehet, hogy a munka végén a mesterek a szemetet, a deszkadarabokat beledobálták. Így nem kellett vele fáradni, elvinni valahová, ahol a hulladékfát vagy a szemetet a majorságban gyűjtik. Ha Pálóczi Horváth Ádám belenézne most a kútba, lenne itt nemulass. Ugranának az ácsok, kisbéresek, de még a Ménes csárda csicsás göncbe öltöztetett pincérei is, és sebtében kihalásznák a kútból a szemetet. De nem Pálóczi Horváth Ádám néz most a kútba, hanem a nyugati turisták, németek, franciák, északiak. És nem azt mondják, hogy amikor a kávát ácsolták, véletlenül beleesett néhány deszka a kútba. Azt sem, hogy az idén nem szedték ki a szemetet ebből a kútból. Belenéznek, és azt mondják: „Ilyenek a magyarok.”

A kút kényes dolog. Kút is, meg nem is, ilyen megoldás nem létezik. Ha kút, meríteni lehessen belőle, s ha egy német lány belenéz, pillantsa meg az arcát. A szeméthez nem kell kútágas. Vagy kút, vagy nem. Ezt sok száz országos ügyünkben el kellene dönteni végre a kútügyek intézőinek.

Újabb nép a parton

Milyen boldogan olvastuk évtizedekkel ezelőtt Illyés Gyula versét a Balaton-partot birtokba vevő népről, a megfáradt kétkezi emberekről, akik végre jussolhattak hazájuk szépséget, pihenést, nyugalmat kínáló táji világából is. Hol vannak a vízre csodálkozás, az ügyetlen öröm, az öntudatos, birtokba vevő gazda hajdani mozdulatai és érzései? – Nem tudom, mi lett a régiekkel, de azóta egy „még újabb nép” jelent meg a parton. Ez a legújabb nép már nem érez meghatottságot, amikor a Balatont megpillantja, a közös birtoklást is másként értelmezi. A kötelezettségekről, gondokról a „társtulajdonosok” tiszteletben tartásáról nem óhajt tudomást venni. Csak annyit hajlandó felfogni és tudni, hogy neki mi jár, neki mit kell a víz partján és a vízben feltétlenül megkapnia. Fogyasztásra, habzsolásra éhes testtel érkezik. Mindennek bizonyára akad valamilyen társadalmi magyarázata, de nekem még csak sejtéseim vannak. Egyszer jó lenne megvizsgálni, hogy a nyomor vagy a jólét, az erkölcsi és közösségi követelmények hiánya, az etikai normák meglazulása vagy az országhoz, nemzethez tartozás érzésének elhalványulása demoralizál-e jobban.

A Balatonra ma nem az a legjellemzőbb, hogy drága a szálloda, a sátorhely, a gyümölcs és a zöldség, nem is az, hogy az idén ismét bezöldültek az öblök és pusztulnak a halak. Az a legjellemzőbb, hogy nincs csend. Helyette diszkózene van. Nemcsak azok kapják, akik a beathajókra és az éjszakai szórakozóhelyekre megfizetik a drága belépődíjakat, hanem mindenki. Mindenütt és minden pillanatban. Bömbölnek a hangszórók az ifjúsági táborokban, a sétahajókon, az eszpresszókban, az utcán, a postán, a klozetban és a padláson, a vitorlafelvonó ünnepségen, a tornyokban, s ha meg tudják oldani, valószínűleg hamarosan a víz alatt is. Ha nincs a közelben állami hangszóró, vendéglátóipari hangszóró, KISZ-hangszóró, akkor a „legújabb nép” képviselője viszi magával a hóna alatt. Az üdülőből ballag a család a strandra. A láda nagyságú tranzisztoros rádiót végigbőgetik a fürdőhelyen, aztán a strandon egész délelőtt, majd amikor kolompolnak az üdülőben, újra bömbölteti hazáig. Nem mindenki kíváncsi a Boney M együttes számaira? Van, aki már unja őket? Van, aki csendre vágyik? A legújabb nép képviselőjét ez nem érdekli. Kínos dolog. A textilgyárak munkásai, akik a gyárban a zajtól szenvednek, inkább csendet kortyolgatnának. Sirályokat néznének. S az igazán megfáradt munkás és a parton is gondolkodó, fejben továbbdolgozó tudós, szívesebben figyelne a természet hangjaira, szélsüvöltésre, a hullámverés köveken megtörő csobbanásaira. De nem lehet.

A csend hiánya a Balaton-parton legalább annyira kétségessé teszi az üdülőhelyjelleget, mint a romló vízminőség s a fűzfői üzemek Almáditól Akarattyáig érzékelhető mérgező és környezetszennyező bűzei.

A legújabb nép a parton többnyire kedves, boldog, önfeledt és alkalmanként önveszélyes. Nem tudja, hogy mi is az a Balaton. Az évtizedek óta tartó átminősítés, erőnk, tehetségünk, természeti kincseink, táji környezetünk tudatunkban számon tartott értékének lefokozódása után, nagy tavunkat semmi kis víznek nézi, veszélytelennek. Hallotta, hogy régen a Balatont magyar tengernek nevezték, s tudja, ezen nevetni illik. Így megy bele, így evez ki a csónakkal. És meghal.

A Balaton az óceánokhoz viszonyítva vacak kis tó. De az óceánokról néha könnyebb hazaérkezni, mint egy ilyen lebecsült tóról. A tó viszonylagos sekélységéből és a hulláminterferencia törvényeiből eredően itt két hullám között rövidebb a távolság, mint a tengereken. Erősebb a turzás, visszahabzás, a víz mozgása kiszámíthatatlan. Ráadásul a viharok többsége északról, északnyugatról érkezik, s a gyülekező felhőkből semmi sem látszik, mivel a balatoni hegyek s a Bakony eltakarják azokat. Látszólag előzmények nélkül törnek ki a viharok, tizenöt-húsz percek, szűk órák alatt, váratlanul. Erejük az emberek többségét, különösen a legújabb népet meglepi, készületlenül éri. A hatvan-nyolcvan-száz kilométeres szelek hihetetlennek tűnnek. Csak akkor hiszik el, amikor nem tudnak kiúszni, kievezni, élve partra jutni.

Mindehhez, ha megengedik, elmondanék egy illusztrációt. Most, hogy nyakig vagyunk Medárdban, éppen két vihar között ülünk a csónakban. Sárga jelzés érvényes. A nád mellől örömmel kimennék süllőzni, de nem merem megkockáztatni. Az egyik vállalat stégeket épített a vízbe, saját kikötőt, saját strandot. Van ilyen. Délután öt óra tájban hirtelen vízre löknek három csónakot. Egyik a nádast környékezi, a másik kettőben a nyílt víz felé eveznek. A két befelé tartó csónakban gyermekek ülnek és egy asszony. Az asszony húszéves lehet. A legkisebb gyermek hároméves. Egyik csónakban egy tizenkettő-tizenhat éves forma lány az evezős. Amikor kétszáz méternyire eltávolodnak a parttól, valamelyik stégről aggódva rájuk kiált egy horgász: „Forduljanak vissza… Óránként változik az idő… Kitörhet a vihar…”

A lány feláll a csónakban és visszakiált: „És…? Mi köze hozzá?” – A horgász is: „De ha ki kell menteni magukat, közöm lesz. Maguk nem ismerik a Balatont…”

Nevetés a válasz. Az első nyári napon hat ember, aztán kettő fulladt a Balatonba. Azóta is minden szombat és vasárnap balatoni tragédiáktól terhes. – A parton a lány és a fiatalasszony hozzátartozói hallották a szóváltást. Kiabálnak, hogy evezzenek a partra. De nem, dacosan mennek befelé. A húsz év körüli fiatalasszony nagyokat nevet. Ügyetlenül evezgetnek befelé. Majd ők megmutatják. Végül már csak egy-egy pont látszik a csónakokból. Ha most kitörne a vihar? – De nem tör ki, csak este tízkor, addigra a „legújabb nép” bátor fiai kimásztak a partra. Most utoljára. Kétszer nem szokott sikerülni.

A másik történetem kockázatmentes, pontosabban főszereplői nem kockáztatták saját vízbe fulladásukat. Csak egy öregember lelkét sértették föl, emberi megsemmisülését segítették elő. De ezt legalább módszeresen, a kor szelleméhez méltó cinikus kegyetlenséggel.

Az öregember, akit nyugdíjaztak, de nyugdíjasként még havonta bizonyos óraszámot dolgozhatott, lejárogatott a Balatonhoz, s a nővére víkendházában aludt. Szedett-vedett anyagokból épített magának egy horgászstéget. Nagy halakban reménykedett, melyeket a nővére a konyhára már nagyon várt. Vasárnap este hazautazott, s amikor legközelebb megérkezett, már nem volt stégje. A szemtanúk szerint egyik délelőtt gumicsónak kötött ki a stégjénél. Öt fiatalember ült fel a deszkákra. Himbálóztak. Talán horgásztak is. Az öregembernek kevés volt a pénze, így ahol hegeszteni kellett volna a csatlakozásokat, csak anyás csavarokat alkalmazott. Elnyeklett az egész alkotmány. A fiatalok kidöntötték, aztán kötelet kötöttek a deszkákra, és evezve leszakították. Nem volt rá szükségük, így eldobták. Az öregember, amikor szombaton megérkezett, a stég deszkáit kötéllel átkötve találta meg a nádas szélében. Hosszú ideig csodálkozott, hogy a kötelet rajt hagyták, de aztán mondták neki, hogy a kötél az üdülőé volt.

Emancipáció

„Nyaraló, gyönyörű kilátással, közvetlenül a vízparton, külön vízjoggal eladó. Érdeklődni: Seregély Albert, Balatonszepezd.” – A hirdetés körülbelül így hangzana, ha Seregély Albert el akarná adni a házát. De nem akarja. Eszében sincs. Kitűnően érzi magát a házában.

Seregély Alberttel három évvel ezelőtt ismerkedtem meg, miközben a csónakomat festettem a parton. Egy nagy léggyel a csőrében érkezett, s amikor meglátott, megtorpant, visszafordult, és öt méterrel odább leszállt egy ágra. Várta, hogy elmenjek. De nem mehettem, mert csónakot kellett festenem. Beletelt húsz percbe, mire nekibátorodott és odareppent az odújához. A fejem fölé nyúló vastag ág odvában lakott feleségével és fiókáival. Az odú bejárata a faágból félig oldalt, félig alulról nyílott, így esőtől, északi viharoktól védve volt, de ugyanakkor nagyszerű kilátás nyílt a víz felé. Madárszemmel ideális lakhelynek látszott, s az is volt, mert Seregély Albertné az idén is költött, sárga csőrében szorgalmasan hordta a rovarokat fiókáinak. Lakásuk a liget sétaútjától húszméternyire esett, így a nyaralók és a fészekfosztogató kisfiúk szeme elől is rejtve maradt.

Június végéig. Ahogy két felhőszakadás között a vízre indultam, meglepetten láttam, hogy a parton, közvetlenül Seregély Albert odúja alatt egy asszony áll, és felfelé mutogat. Közelebb érve teljessé vált a kép. A negyven és ötven közötti, megfáradt, kartonruhás asszony a lányát irányította alulról, aki az ágon hasalva araszolt előre. Tízéves lehetett, talán tizenkettő. Szoknyája fentakadt a száraz ágakon, fehérneműje rózsaszínen világított lefelé. Bátran, szoknyaszakadásig kúszott az odúhoz. A mamája pedig alulról irányította és biztatta. Seregély Albert fiókái komoly veszélyben forogtak.

A kamasz fiúknak is becsületére váló famászó teljesítmény láttán és az asszony fészekrabló buzgalmán meglepődve és megzavarodva csaknem későn avatkoztam közbe. A kislány már a kezét nyújtogatta az odú keskeny nyílásán befelé.

– Vigyázz, megcsíp! – kiáltottam rá.

A lány visszakapta a kezét és rám nézett. Az anyja nem hagyta annyiban a dolgot.

– Csak nem félsz egy vacak madártól? Ha már felmásztál, dobáld ki őket.

– De csípnek…

– Nem csípnek azok.

Újra elindult a kis kéz az odú bejárata felé.

– Véresre csípik a kezedet. Éles a csőrük – kiáltottam a kislánynak.

Szerencsére megijedt, s még mielőtt az anyai szó újabb harcra tüzelhette volna, az asszonyhoz fordultam:

– Hol tetszenek nyaralni?

– Vettünk, egy kis présházat a hegyoldalban. Ott vagyunk most.

– Szőlő is van?

– Van egy kevés, de a seregélyek minden évben belepusztítanak.

Már értettem a helyzetet. Seregély Albert házanépe komoly veszélyben forgott. Elmondtam az asszonynak, hogy a seregély sem mind egyforma. Vannak nálunk fészkelők, ezek hasznosak, mert kora tavasztól késő őszig irtják a rovarokat és a férgeket. A vonuló seregély északról jön felhőnyi csapatokban, s azok csapnak bele a szőlőbe. A vonuló seregély nem vesz részt a tavasztól őszig tartó rovarirtásban, csak a gyümölcsszüretre érkezik, de az is védett madár.

Az asszony úgy vélekedett, hogy az odúban lakó seregély is megcsípi a szőlőt. Ezt nem tagadhattam, de felhívtam a figyelmét a néhány szemnyi szőlő árán megvásárolható rovarirtó munkára, amit Seregély Albert végez. Elmondtam neki, hogy évek óta figyelem Seregély Albertet. Soha nem megy fel a hegyre. Ha érnek a gyümölcsök, itt csipeget a környéken. Szabó András szőlőjében szokott reggelizni vagy a Timár úr kertjében. Ez utóbbi megnyugtatta az asszonyt. Néhány dicsérő szóval a kislányt is sikerült lekönyörögnöm a fáról. Felszedték a fűből a szatyraikat, és elmentek vásárolni. Amikor a vasúti síneken túl jártak, előmerészkedett Seregély Albert, és méltatlankodva megvizsgálta a házát. Sértetlennek találta a birodalmát, így néhány perc múlva már tovább etette fiókáit.

Seregély Albert azóta valószínűleg elfelejtette az egészet. De én még mindig magam előtt látom a jelenetet. A kartonruhás, fáradt, de nevetős arcú asszony, ahogy áll a fa alatt és biztatja a lányát. A lányt, ahogy kúszik az ágon az odú felé. Az asszony kíváncsi, fészekrablásra éhes arcát, makacsságát, ahogy ragaszkodik a tervéhez. Női tulajdonságok ezek? A nők hajdanában megsajnáltak minden madarat. Különösen, ha fiókáik voltak, dehogy engedték bántani őket. Most maguk gyürkőznek neki a fészekrablásnak? – Nem tudom elrendezni magamban az eseményeket. De az abszurd kép, ahogy az asszony és a lánya strandolás és bevásárlás között nekigyürkőztek a fiókák kidobálásának, felejthetetlen.

Molnárfecskék

A tihany–szántódi kompjáraton idén is folytatódik a fecskék és a hajósok csatája. A molnárfecskék néhány évvel ezelőtt megtelepedtek a komphajókon. Takaros fészkeik ott sorakoznak a hajóhíd alatt, az építményt tartó vasgerendák derékszögében. A kompon javában tart a kirakodás-berakodás, autók, böhöm nagy autóbuszok nyomakodnak fel a hajóra, emberek nyüzsögnek a korlátok mentén, de a fecskéket mindez nem zavarja. Vidáman csapongnak az autók felett, és hordják az élelmet kicsinyeiknek. A komp motorjai feldübörögnek, az úszó autórakomány nekivág a nyílt víznek. A viharos Balaton dobálja, himbálja a kompot, de a fecskéket ez sem érdekli. Tovább vadásznak a bogarakra a víz felett, és etetik kicsinyeiket. Fészkük együtt himbálózik, bukdácsol a hajóval, de a jelek szerint nagyszerűen érzik magukat. Félóránként változtatja földrajzi helyét a fészkük. Tíz percig Tihanyban laknak, aztán pár percig a Balaton közepe felett, majd tíz percig Szántódon. Kigördülnek az autók, jönnek az újak, és minden kezdődik elölről. Ráadásul a három nagy komp, a Kisfaludy Sándor, a Kossuth Lajos és a Széchenyi István teljesen egyforma. Minden félórában előfordul, hogy két komp félúton találkozik. A fecskék a nyílt víz felett csapongva, vajon hogyan különböztetik meg őket? Hogyan lehetséges, hogy a Kossuth Lajosról felszállva, véletlenségből sem landolnak a Kisfaludy Sándor fedélzetén? Pedig néhány méternyire úszik el egymás mellett a két hajó. Vajon fejben tartják az útirányt? – „Én most a fészkemmel, fiókáimmal Tihany felé tartok a Kossuth Lajoson.” – Látványuk, életerejük, alkalmazkodó készségük lenyűgöző.

A matrózokkal azonban harcban állnak. A hajósok fecskeszemmel nézve rossz házigazdák. Leverik fészkeiket. Most is, tucatnyinak csak a maradványai látszanak. Rossz házigazdák a matrózok, de nem éppen gonoszak. Azokat a fészkeket, melyekben fiókák csivitelnek, soha nem verik le. Így aztán a kilakoltatott fecskék újra és újra nekibátorodnak és építkezésbe kezdenek. – A hajósok tihanyi, szántódi, őszödi, siófoki legények és férfiak. Semmi bajuk nincs a fecskékkel, valószínűleg szeretik őket, s csak fájó szívvel teljesítik a fészkek „eltávolítására” felszólító parancsot. Az üzemvezetés szempontjai előttem ismeretlenek. Nyilván már az is szabálytalan, hogy valakik lakás céljára használják a kompot. Az még szabálytalanabb, hogy ingyen utazgatnak Tihany és Szántód között egész nyáron, holott a hajóstársaság az áremelések óta harminc forintért szállít át egy autót, s az embereket személyenként négy forintért. De nem ez lehetett a fő baj. Bizonyára panaszok érkeztek az igazgatósághoz, hogy a fecskék reptükben, a levegőben „mennek ki”, és egyáltalán nem törődnek az alattuk tartózkodókkal. Bizony naponta megesik, hogy a névjegyüket egy-egy fényes Mercedes szélvédőjére, keményre vasalt fehér zakóra, frissen mosott női hajra pottyantják. – A matrózok kénytelenek végrehajtani a parancsokat. Rosszkedvűen, bizonyos toleranciával rombolgatják a fészkeket.

A fecskék mobil lakhelyét nézve olyan érzésem támad, hogy az élőlényekbe a természet már eleve beépített egy nagy adag „alkalmazkodási tartalékot”. Ezt a tartalékot aligha lehet hirtelen előhívni, de évtizedek vagy évszázadok alatt bizonyára. Ez a tartalék jól jön még az élővilágnak, különösen az embernek. Egy azonban biztos: ezzel az „alkalmazkodási tartalékkal” nem lehet rablógazdálkodást folytatni. – Az ember már rég túltett a kompozó fecskéken. Évszázadok óta hajókon lakik, újabban tengerre épített fúrótornyok tetején, semmi kis fészkekben, s olyan embertársaink is akadnak, akik hónapokig élnek, laknak, dolgoznak, alszanak a világűrben. A fecskék vajon mit gondolnak, amikor vándorútjuk során megpillantanak egy tankhajót, fúrótornyot vagy alacsonyan szálló repülőgépet?

 

 

Hindemith-dallamok

Egész délután az Alpok csúcsai, hágói, völgyei között autóztunk, időnként alagutak mélyén vesztegeltünk a hegyek gyomrában. Amikor az autóutak elfogytak, ijesztően keskeny szerpentineken kapaszkodtunk fel és ereszkedtünk le, a szakadékok szélét helyenként csak egy keskeny deszka jelezte. Július közepén jártunk, de az Alpokban havas eső esett, zúzmara hullt, az utak csúsztak, lefagytak. Szorongásomat a párából, ködből előlépő állatok oldották fel. Az úton zergecsapatok váltottak át, a fák közül magányos, bús képű tehenek léptek elő. Az egyik szakadék szélén ló legelészett, alatta ötszáz méteres mélység tátongott, de közönyösen lépkedett a sziklák és kapaszkodók között. A gazdák a legkisebb zöldellő területről is begyűjtötték a szénát, mely aztán földbe szúrt, több karos babarudakon száradt. Később a völgyekben is láttam, hogy a gazdák minden szál füvet felszednek, gondosan megszárítanak s begyűjtenek az istállók fölé épített szénapadlásokra. A folyópartokon s az utak mentén sorakozó szénaszárító rudak különös, meseszerű figuráknak tűntek, s időnként Hindemith A fababák tánca című darabját, máskor viszont Bartók Fából faragott királyfi-jának dallamát idézték. Még szakadozottan keringett bennem a két zenemű, amikor az osztrák szénagyűjtögető parasztok szorgalma eszembe juttatott egy reális mondatocskát: Ahol nincs mit elpazarolni, milyen sok tud lenni a kevés.

Autobahn

Aki nyugatról hazatér, a rokonok, ismerősök, barátok érdeklődése elől nem tud kitérni. Az első kérdés így hangzik: Mit hoztál? Én önként, a kérdés elhangzása előtt válaszolok. Az NSZK-ból hoztam egy szeget és két japán öngyújtót. Japán bizgentyűt éppenséggel hozhattam volna többet is, mert szinte minden faluban van japán autólerakat, s a kisvárosokban külön Toyota, Datsun, Honda és Mazda „szalon”, ha másutt nem, akkor a főútvonal árokpartján. De nem hoztam Datsun kocsit, mert a dömping áruval szemben bizalmatlan vagyok, s véletlenül kevesebb valutát vittem magammal a szükségesnél. De hoztam egy szeget. Számomra kincs, mert szegmániás vagyok.

Nálunk Magyarországon az utak, mellékutak, földutak fel vannak hintve szögekkel. A lányomnak például van fél kiló vadonatúj szöge, amit a lakásunk szomszédságában szedett össze az út közepén. Tízéves múlt, így a talált tárgyakat kincseknek véli, jelen esetben a szeget, és kis dobozokban dugdossa az ágya alatt. Szeg segítségével nálunk még az autópályán is lehet defektet szerezni, de a mellékutakon garantáltan. Szeg (görbe, rozsdás, vadonatúj, jancsiszeg, U-szeg) nálunk minden udvaron, parkolóban, városi és falusi útvonalon, utcán fellelhető. Legtöbb szeg azonban Balatonlellén a csónaképítő szövetkezet gyártelepe előtt az úton található. Ott egy négyzetméteren ötven-hatvan darab is akad, mivel telente eltüzelik a szögekkel teletűzdelt deszkákat, csónakbordákat, aztán a hamuval kiszórják az útra, hogy ne csússzanak a kocsik. Nem csúsznak.

Évek óta kísért egy elmélet. A haladás szintjét, úgy vélem, nemcsak az egy főre jutó hús-, zöldség-, és könyvfogyasztás alapján lehet lemérni, hanem azon is, hogy egy nép mennyi szeget használ (és szór szét) vagy helyette mennyi csavart, anyás csavart épít be. Az ipari forradalom számomra nem a gőzgéppel kezdődik, hanem az anyás csavarral és a villás kulccsal. Nem mindegy, hogy a legegyszerűbb falusi tákolmányt, a hidastól a félszerig, átépítés, javítás vagy megszüntetés esetén szét lehet szerelni vagy csak szétverni. Bolondnak néztek a barátaim, amikor minden német, dán és svéd parkolóban szegek után kutattam.

Füssennél léptük át a német határt, s még hosszú kilométereken át Tirol táji hangulatában autóztunk tovább. A teherautók tömege, a földutakról felhajtó rendszám nélküli amerikai dzsipek fokozatosan aztán elvették a kedvünket a Lech-folyó környékétől, s az Augsburg után az USA Army laktanyákat és lokátortelepeket elkerülve, kezdtünk az autobahnra vágyakozni. Nürnberg után a 3-as autobahnon folytattuk utunkat, aztán Würzburgnál rátértünk a 7-esre. Az NSZK autópályák Európában valószínűleg páratlanok. A német autobahnokat ez esetben nem az M7-eshez hasonlítom, hanem az osztrákhoz, dánhoz, svédhez. Általában két-három sávosak egy irányban, de vannak helyek, ahol már építik a negyedik s a még többedik sávot is. Negyven kilométerenként található egy benzinkút, mely a legváltozatosabb kapitalista cégek tulajdonában és kezelésében van. Láttam Aral, Elf, Texaco, Esso, Shell, Bp és Arag kutakat. A benzinkút már rég nem benzinkút, ahogy a német autobahn sem egy német jellegzetesség. Benzint természetesen pillanatok alatt adnak. De a töltőállomás egy üzleti komplexum. Mosdók, tusolók, toalettek végtelen sora várja az utasokat tisztán, rendezetten, bő papíradagokkal, kézszárítókkal. Fent üzletek, büfék, néhol éttermek, mi több, motelek is állnak az erdők szélén, de működő automaták, melyek kávét, üdítő italt, bélyeget adnak vagy pénzt váltanak, mindenütt akadnak. Ezeken a töltőállomásokon egyetlen valami nem kapható, s ez az alkohol. Nem adnak semmit, sem sört, sem pálinkát, sem bort. Senkinek. Még az utasoknak sem, akik nem vezetnek. Az autópálya egyébként kényelmes. Az út jobb oldalán táblák jelzik, hogy mennyi az ajánlott sebesség. Ez többnyire a 130 km körül mozog. A lassúság ugyanis balesetveszélyes. Külön autópálya-rádió működik, melynek a fogható hullámsávját ugyanúgy táblák jelzik, mint a főútvonalat. Ha egyik zónából az autós átlép a másikba, változik a hullámsáv, s erre külön kiemelten felhívják a figyelmet. Az autópálya-rádió főleg zenét sugároz, de állandóan bemondja a várható időjárási változásokat, figyelmeztet az útépítésekre, terelésekre, s ha valahol baleset történik, azonnal jelenti. Néha kéréseket terjeszt elő az autósoknak, akik ezt többnyire megfogadják. Mindehhez viszonyítva a dán autópályák szegényesek, a svédek gyengécskék, csak szakaszos autópályákat tudtak építeni az elmúlt évtizedekben. A finnek viszont az utolsó öt évben egy elképesztően modern autópálya- és autóútrendszert építettek ki, de az még mindig csak közelítgeti az NSZK produkcióit.

A német autobahnon azért furcsa érzésem támadt. Olyan volt az egész, mint a világ országútja. Tele volt francia, olasz, svéd, dán, finn, norvég, továbbá a jugoszláv és török vendégmunkások kocsijaival. Az erdők között füstölgött az autópálya. Szennyeztünk teljes erővel. Úgy tűnt, hogy egy új életforma tanúja és részese vagyok, amikor egy-egy benzinkútnál támad az emberek között bizonyos kommunikáció, egyébként a kaszniban csak a rádión át. De az egész nemzetközi banda jól bírta az autópálya-terhelést. Kiszállt a benzinkutaknál, pisilt, beszélgetett, vásárolt, álmodozott egy kicsit, aztán továbbhajtott.

A szeget Kassel táján találtan az egyik benzinkút parkolójában. Azonnal felvettem, több embernek megmutattam, s mint a legféltettebb kincset hazahoztam. Nyugaton is van szeg! Szerencsére átjött a vámon, így azóta is mutogathatom.

Disszidens magyarok

Hazai marakodásunk, tyúkpereink, barázda- és kerítésvitáink több mint ezer éve tartanak. Időnként igaznak tűnik a vicc: „…két magyar az három párt.” Ez a megosztottságra késztető hajlam vagy átok az emigrációba is elkísérte honfitársainkat, akár keletre, akár nyugatra menekültek vagy vándoroltak ki. Ez az egymás ellen fellépő, acsarkodó képesség az utóbbi évtizedekben disszidált magyarjainkat sem hagyta el. Ennek jelei jól tapasztalhatók a nyugati országok nagyvárosaiban működő Magyar Házak s más közösségi intézmények rendezvényein. De különös, hogy a hazára többségük nosztalgiával gondol, s a hazulról érkezett embernek, annak pártállásától függetlenül, szívesen segít.

Nürnberg előtt letértünk az autópályáról, s egy a városba vezető több számjegyű úton gurultunk tovább. Amikor megálltunk zsibbadt lábainkat kinyújtóztatni, azonnal fékezett mögöttünk egy Volvo. Ötven körüli, sportos kinézetű és öltözékű magyar szállt ki belőle. Kiszúrt bennünket, pedig a kocsinkon a H betű olyan kicsi volt, hogy tíz méterről alig lehetett felismerni. Odalépett és megkérdezte, miben segíthet. Ha van valamilyen gondunk vagy bajunk, elintézi. Tegezett bennünket, de nem kérdezte, hogy kik vagyunk, hová megyünk. Viszont kérdezés nélkül elmondta, hogy Nürnberg elővárosában építkezik, ahhoz szállít anyagokat. A kocsijának a teteje tele volt faanyaggal. Végül felajánlotta, hogy előttünk megy, és bekalauzol bennünket az éttermek és áruházak környékére. Precízen bevezetett bennünket, aztán az ablakon át búcsút intett és elhajtott.

Svédországban Jönköping és Norrköping között egy étteremmel, üzlettel kombinált töltőállomás hatalmas parkolójában találkoztunk disszidens magyarokkal. Két fiatal lány és egy húsz év körüli fiú csutakolta mellettünk a svéd rendszámú BMW kocsiját. Északon szinte csak gépi mosás létezik, de a tisztogatáshoz minden benzinkútnál adnak vizet, vödröt, mosóeszközöket. Vidáman, nagyokat nevetve mosták a kocsit. Megkérdezték, hogy van-e valamilyen gondunk. Gondunk nem volt. Kérésünkre viszont szívesen elmagyarázták, hogy Stockholmig még három szakaszon van hosszabb autópálya, a többi sajnos autóút, szembejövő forgalommal. Aztán tovább mosták a kocsit, s amikor elindultunk, barátságosan integettek.

Nosztalgiavonat

Finn házigazdáim meghívtak egy egész napos kirándulásra, mely az indulás reggelén napfényesnek ígérkezett, mert sütött a nap, de lényegileg homályosnak, mert az egész útról csak annyit tudtam, hogy Kerimäkiben (ahol egy tanácskozáson vettem részt) autóbuszra szállunk, aztán Savonlinnában egy nosztalgiavonatra, majd újra autóbuszra, s végül hajóval térünk vissza a tavakon át. A közepesen gyanakvó emberek közé tartozom, így bizonyos szellemi és érzelmi visszatartottsággal szálltam fel az autóbuszra, majd Savonlinnában a nosztalgiavonatra is. A nosztalgiavonatot egy gőzmozdony vontatta, bodor füstöket eregetve az erdők és vizek fölé. A vasúti kocsik lényegében ugyanolyanok voltak, mint a magyar szárnyvonalakon közlekedő szerényebb vonatok vagonjai, csak tisztábbak. Velünk együtt finn, svéd és norvég családok szálltak fel a vonatra, s izgatottan magyarázták a gyermekeiknek, hogy „ez a vonat”, vagy régen „ilyen volt a vonat, a nagypapa még ilyen kocsikban utazott”. A finn államtitkár, aki házigazdaként kísért bennünket, egy sarokba húzódott, gyorsan áttanulmányozta a telexen utánaküldött iratokat, jelentéseket, aztán magnóra mondta a véleményét, válaszait, utasításait. A nosztalgiavonat végállomásán autóbusz várt ránk, mely Punkaharju félszigetország belsejébe szállított bennünket. Türelmes autóbusz volt. Megvárta, míg az összes nosztalgiavonatos átpréseli magát az állomás épületén, melyben egy Kalevala-múzeumot rejtettek el. Ez a vidék tele van Kalevala-emlékekkel, melyeket Elias Lönnrot végtelen barangolásai során gyűjtött össze. A Sammattiban született szabó fia, aki bölcsészeti tanulmányai után az orvosi egyetemet is elvégezte, az utóbbi napokban legendás alakká nőtt a képzeletemben. A tanácskozás szüneteiben, ebédnél, vacsoránál, többnyire egy asztalnál ültem a híres finn Kalevala-kutatóval, Väinö Kaukonen professzorral, aki mindig szívesen beszélt Lönnrot gyűjtőútjairól, a Kalevala hézagainak költői pótlásáról. Most különösen izgatott, mert Lönnrot gyűjteménye, hagyatéka felszabadult, a kutatók számára hozzáférhetővé vált. Évtizedek óta készül bizonyos részletek ellenőrzésére, szövegrészek eredetének táji meghatározására. Lönnrot nélkül nem ettünk meg egyetlen vacsorát sem, a harmadik napon már pontosan tudtam, hogy mit csinált Lönnrot, ha pásztorokkal, szénégetőkkel vagy favágókkal találkozott, hogyan viselkedett, ha álmából félvad tehéncsorda riasztotta fel. Mit evett, ivott, hogyan vándorolt a veszélyes erdőségeken át. Negyvenedik évén túl az ember nehezen köt barátságokat, embertársait ritkán szereti meg, legfeljebb elfogadja. Ez a Lönnrot mégis, mintha szeretetre méltó lenne. Pontosabban a szelleme, személyisége, ami beépült a Kalevalá-ba, hiszen 1884-ben meghalt. Vagy csak Kaukonen rajongása, tudományos izgatottsága ragadott magával? Nem hiszem, izgat ez a Lönnrot; bölcsész, orvos, népdalgyűjtő, mániákus, de rendszerezni, hézagokat pótolni, befejezni is tud. Mi magyarok tele voltunk álmodókkal, el sem kezdett vagy elkezdett és abbahagyott álomalkotásokkal, Széchenyi álmaiból mégis híd lett, gőzhajózás, folyamszabályozás, államgazdálkodási elmélet.

Punkaharju ijesztően keskeny félszigetnyúlványok, szigetecskék földrajzi komplexuma. Autóbuszunk sokszor hosszú percekig megy a háromméternyi széles autóúton, melynek mindkét oldalát a víz mossa. Ezeken a kilométereken a félszigetnek ez a legnagyobb szélessége. Váratlanul aztán kiszélesedik két-háromszáz méternyire, és befutunk Retrettibe. Nem is tudom, mi ez. Falu, nagyközség? Üdülőhely? A földnyelven mutatós faházak sorakoznak, de északiasan. Egymástól ötven-, százméternyire. A vízen hajók, a part mentén strandféle. Hatalmas autóparkoló és füves térség veszi körül a központi, emeletes kőépületet. Az épület mellett a frissen nyírt gyepen szabadtéri szoborkiállítás látható. Mellszobrok, figurák, de főleg madarak, szép modern formában, annyira valóságosan, hogy csaknem elrepülnek. Az épület fedett teraszán hegesztett fémszobrok, Henry Moore stílusára emlékeztető kőből csiszolt szoborformák láthatóak, beljebb makacsabb, mobil és létező tárgyakból épített konstrukciók. Bent a termekben Salvador Dali grafikái, és a modern finn festőművészek és szobrászok alkotásai láthatók. Nem tudom, hogyan került erre az eldugott finn félszigetrendszerre Salvador Dali grafikai kiállítása. Nem emlékszem rá, hogy Budapesten láttam volna Dali-kiállítást. A Punkaharju félsziget és földnyelvképződmény Helsinkitől 330, Tamperétől 400, Turkutól 480, Oulutól 490, Párizstól 2000 kilométerre van. Daliról rengeteget írnak és beszélnek, s híre így hírhedt. Órákig álltam a képei előtt. Ördögien tud rajzolni. S a feje, fantáziája utolérhetetlen. De kell bizonyos műveltség képeinek a felfogásához, mert a kiindulópontjai gyakran mitológiai történetek, s azokat fokozza vagy átértékeli. Aligha ismerek olyan festőművészt, aki annyit tudna a női testiség misztifikációjáról, mint Dali. Dali valamilyen rejtélyt kutat. Le akar ásni, vagy felmászni a hegyre. Kifinomult vonzódásaiban lényegében egy al-pinista De orvosilag a legegyszerűbbnek tekinthető testnyílásból is legendákat tud előburjánoztatni. Vonalak másznak elő a semmiből, s a rajzlap megtelik kíváncsi erotikával, kegyetlenséggel, gerincszakadással, férfiaszalódással, az álomkép semmibe olvadásával.

A modern finnek elragadóak, ha valóban azok. De nem mindig azok. Iparművészetük lélegzetállítóan pontos és tehetséges. Színkultúrájuk a lakásberendezésekben, úgy tűnik, utolérhetetlen. De a festészet és a szobrászat számukra is gond, sok bizonytalan művésszel találkozhatunk kiállításaikon. Retretti kiállításukon szép volt Heikki Tuomela néhány nosztalgikus, múltba néző képe, meglepőbb Virpi Vanas naivba hajló festészete, zavarba ejtő és valószínűleg időtállóan jók Kimmo Pyykkö alumínium szobrai, melyek alapfigurái többnyire bútorok, melyek élőlényekké változnak, s a fotel, kezét kinyújtva megfojtja a sólymokat.

Kifelé jövet érdeklődtem, hogy mikor építették a modern kiállítási termeket. – Nem értették, hogy mit kérdezek. Fokozatosan aztán kiderült, hogy a tárlatok színhelye, ahol Salvador Dalit is bemutatták, egész éven át egy általános iskola (alsófokú iskola), csak nyáron változik át kiállítási és idegenforgalmi központtá.

A Savonlinnáig tartó hosszú hajóúton egyetlen figyelemre méltó esemény történt: A hajó kikötött egy földnyelvnél, ahol a színészek pihenőházai álltak. Valamilyen aprócska, amatőr kézzel festett tábla is jelezte a „kikötőt”, de a hajó már előtte megszólaltatta kürtjét, s odakanyarodott a földnyelv mellé, mert a fokon az egyik híres finn színésznő állt a kislányával. Elbűvölt az emberekhez alkalmazkodó menetrendszerűség.

Finnországi napló

Öt év után, az idei nyáron hajóval érkeztem Finnországba. Végigautóztunk Ausztrián, a Német Szövetségi Köztársaságon, Dánián, Svédországon, és Stockholmban éppen hogy csak elértük az este nyolckor induló átkelőhajót. Előre megváltott jegyünk csak a július 15-én este induló hajóra volt érvényes, így az utolsó tizenöt percben nem minden izgalom és bonyodalom nélkül jutottunk fel a hajóra. Autónk „kényelmesen” befért a hajófenékbe, az utolsó öt percben még egy norvég lakókocsi is bepréselődött mögéje. Sietve letusoltunk kabinjainkban, aztán felmentünk a fedélzetre (a sok közül az egyikre), hogy még egy utolsó pillantást vessünk Svédország csipkés partjaira, a zöld szigetek sokaságára, aztán egy kabinban elfogyasztott magyar vacsora (ami a napidíjból telik) után ágynak dőljünk, és kipihenjük az európai autóutakat. Mindebből alig valósult meg valami, mert a tenger túl szép volt, a hajón pedig bonyolultabbnak és színesebbnek bizonyult az élet, mint az indulás pillanataiban sejteni lehetett. El kell még mondanom, hogy a Finn–Magyar Kulturális Vegyesbizottság soron következő ülésére utaztunk Ágoston Béla nagykövettel, a magyar albizottság titkárával, Gáti Tamással, a helsinki magyar nagykövetség tanácsosával, a Helsinkiben felépült és berendezés alatt álló Magyar Intézet igazgatójával és Bolla Józseffel, aki a KKI technikai szakembere, ezen az úton éppen a gépkocsivezetést vállalta. Gombár Endre műfordító már kint volt Finnországban, sikeres előadásokat tartott a magyar irodalomról, és Helsinkiben csatlakozott hozzánk.

A hűvösödő estében lassan elmaradoztak a part menti szigetek, sporthajók, s csak egy-egy halászhajó bukdácsolt még a leereszkedő szürkületben. Bevonultunk az egyik kabinba, és megvacsoráztunk. A hajócsapokból csordogáló víz nem látszott túlzottan biztatónak, így elmentünk az üzletbe, és vásároltunk két üveg moseli bort. Mindezt önfeledt természetességgel, mert a dán komphajókon megszoktuk, hogy kitűnő francia, olasz és német borokat lehet kapni, és minden mást is, whiskytől a cigarettáig, vámmentes áron. A finn hajón is beálltunk a pénztárhoz, udvariasan megkérdezték, hogy svéd koronával vagy finn márkával óhajtunk-e fizetni, aztán blokkolták a bort, becsomagolták és nem adták oda. Egy matróz külsejű üzleti alkalmazott felrakta a polcra, adott egy raktári számot, amivel másnap reggel, kikötés előtt átvehető. Csodálkoztunk, aztán reklamáltunk. De hiába. Közölték, hogy a hajón szigorú szesztilalom van. Fegyelmezetten tudomásul vettük a tényeket, de csakhamar tapasztalnunk kellett, hogy a hajón túl sok a vidám, felszabadult érzületű ember. Aztán ahogy belehajóztunk az éjszakába, ami errefelé inkább a derengő hajnalra emlékeztet, a vidám utasok, hangos és kiszámíthatatlan emberekké változtak. Hol rúgnak be ezek a derék emberek, ha egyszer szigorú szesztilalom van a hajón? Izgatott felfedezőútra indultunk. Kiderült, hogy az étteremben a vacsorához bármilyen italt adnak, de az olcsóbb svédasztalos étkezésnél is van sör. Továbbá van egy szalon, ahol jól fésült diszkózene és szalonzenekar váltogatja egymást, és mindenféle italt kiszolgálnak. Továbbá van egy igazi diszkó a dühöngőknek. Nyilván volt még néhány intézmény az isten tudja hány emeletes hajón, de mi csak ennyit fedeztünk fel hirtelenjében. Később aztán, amikor lementünk a szalonba egy whiskyre és sok szódára (pokolian szomjasak voltunk), megtudtuk, hogy a hajón minden a hajóstársaságé, az italüzlettől a diszkóig. A társaságnak az az érdeke, hogy az emberek a vámmentes italt a parton igyák meg, ne a hajón. A hajón drágán fogyasszanak ételt és italt. Így estünk át a szesztilalom első, szeszélyes megnyilvánulásán. Később vesztünkre a diszkóba is benéztünk. Szolid, szinte csendes, temperamentummentes fiúk és lányok táncolgattak, de inkább üldögéltek a poharuk mellett, és hallgatták a zenét. Egyetlen rabiátus ember akadt az egész diszkóban, de ez már elmúlt ötven. Finn vendégmunkás volt, aki már több mint egy évtizede Svédországban dolgozott, s most a nővérét kísérte vissza Finnországba, aki látogatóban járt nála. Azonnal kiszúrt bennünket, leült az asztalunkhoz, ahol mi is csak vendégségben ültünk, és félig ácsorogtunk, mert nem volt mire leülni. Ez az ős finn, aki már svéddel keverte a finnt, elmondta, hogy ő egy nagy művész, később, hogy hős, megtudtuk, hogy nyolcéves korában már felemelte az ötvenkilós súlyzót, s végül, hogy szabómester, de főleg bőrrel dolgozik, azért olyan rettenetesen elgyötört a keze. Pohárszám itta a whiskyt, panaszkodott, lelkesedett és sírt. Végül erőpróbákat javasolt. Felmentünk a fedélzetre. Világos volt. A finn fiatalok énekeltek, és népi táncokat adtak elő egymásnak. Körben a tenger misztikusan beburkolta a hajót a mélykék és szürke színeibe. Éjszaka volt, de világos. Bolla szalámit szeletelt egy vashengeren. Kenyér nélkül eszegettük. Odajöttek a finnek és a svédek, és szó nélkül bekaptak egy-egy szeletet. Amikor menni készülődtünk, egy szakállas fiú figyelmeztetett bennünket, hogy az átkelőhajón nem szabad lefeküdni. Fent kell maradni egész éjszaka, a kikötésig. Mi azonban az összeesésig elfáradtunk már. – Reggel hangjelekkel ébresztettek bennünket a kabinokban. Gyorsan összekaptam magamat, és felrohantam a fedélzetre. Ragyogó napfényben hajóztunk már a part menti szigetek között. Mindenki fent tolongott a taton a zászló alatt. Csakhamar találkoztunk a világ egyik legnagyobb komphajójával, a Finnjettel, majd közvetlenül Turku előtt a pirosra festett Wikinggel is. A kép aztán összezavarodott, mert bőröndcsukás, kapkodás, liftezés, kocsikeresés következett, s a kihajózás.

 

*

 

A medárdos európai időjárást Svédországban ráztuk le magunkról, Jönköping táján kisütött a nap, és velünk maradt. Turkuban kánikulai nyárba csöppentünk. Leparkoltunk a piac közelében, aztán a standok és sátrak között sétálva ruszliszerű, savanyított hagymás halat reggeliztünk. Az egyik halaskofa sátorponyváján sirály állt. Házi sirály. Ahogy a kofa felbontott egy-egy halat és feldolgozta, a sirály leugrott a ponyváról, és a belső részeket és a maradékokat felfalta. Ágoston Bélával elsétáltunk a turkui székesegyházhoz, mintegy tisztelgésképpen is, Mikael Agricola püspök szobrához, akinek munkássága a finn irodalom kezdetét jelenti. Agricola fordította finn nyelvre a Bibliát, s ő tekinthető a finn irodalmi nyelv megteremtőjének is. – Turkuból ma, történelmével ellentétben, béke és nyugalom árad. Az Aurajoki-folyó partján hosszan álltam, s a felületes nyugalomérzésemen fokozatosan áthatolt a nyugalmat megteremtő rendszeretet és munka látványa is. Mindenütt tisztaság, a folyó partjához kötve hajók sorakoznak. Kis csónakok, vitorlások, nagyobb halászbárkák, motorosok. Csodálatos rendben. Orruk a parthoz kötve, tatjuk egy cölöphöz. Miért nem lehet ilyen rendet teremteni a Balaton partján? – Déltájban meglátogattunk egy üzletasszonyt, aki stílbútorral foglalkozik. Szép üzlete, de a családnak kisebb gyára is van. Vesz, elad és berendez. Turkui üzlete ízléses és szép. Sok magyar darabra akadtunk. A hölgy a Finn–Magyar Baráti Társaság agilis tagja. Magyar üzleti kapcsolatai is jelentősek, de velünk baj van. Panaszkodik. A szövetkezet negyedéves késésekkel szállítja a stílbútort. Most is, amikor üzletileg a legjobban kellene az áru, a magyarok nem szállítanak, késnek, késnek és késnek. Tőlünk vár választ. Kínos. Aztán meghív bennünket egy pizzára. Témát váltunk, és megtudjuk, hogy a magyar szállításokat leszámítva jól mennek a dolgok. Nagy üzleteket kötött az oroszokkal. Szállodákat rendezett be az olimpiára. Finnország általában sok jó üzletet kötött az olimpia kapcsán a Szovjetunióval. Országosan tapasztalható egy óvatos gazdasági bizakodás. – Jó hangulatban köszönünk el az üzletasszonytól, és elindulunk Helsinkibe. Felhőtlen ég alatt, ragyogó napfényben fürdő tájon, erdők és tavak között autózunk tovább a fővárosba. Délután befutunk a magyar nagykövetségre, s egy pohár hazai bor, néhány budapesti telefonbeszélgetés után elfoglaljuk szobáinkat az Intercontinentalban.

 

*

 

Helsinkiben az írószövetséget zárva találtam. Kiderült, hogy mindenki szabadságon van, az elnöktől a titkárnőig. Finnországban rövid a nyár, s ezért a napfényes júliusi napokat mindenki igyekszik a városon kívül tölteni. Az írószövetség új elnöke Anti Turi, aki egyébként civilben mérnök, éppen Izlandon nyaralt. Gombár Endrével végül mégis sikerült Veijo Merit elérnünk telefonon, aki a finn írószövetség igazgatósági tagja, híres közéleti személyiség, és jó író, két regénye, A tükörbe rajzolt nő és a Manilakötél magyarul is megjelent. Veijo Meri szívesen találkozott velünk, s a modern képzőművészek kiállításának megtekintése után együtt ebédeltünk az írók kávéházában. A munkaebéd jellegű együttlét alatt megértettük, hogy a finn írók szívesen teremtenének közelebbi kapcsolatot Magyarországgal és íróival. Kíváncsiak, és az a sokat emlegetett helsinki szellem bennük nagyon komolyan él. Veijo Meritől úgy értesültünk, hogy Anti Turi, az új elnök most a legfontosabb feladatának azt tartja, hogy a kormánynál kivívja az írók havi fizetését. Ez jobban foglalkoztatja, mint a nemzetközi ügyek. Úgy gondolják, hogy ez most elérhető, mert Finnország gazdasági életében hatszázalékos növekedés következett be, s máris komoly ígéreteik vannak. A Finn–Magyar Vegyesbizottság tanácskozása s az újabb kétéves munkaterv aláírása után (a két írószövetségnek külön munkaterve van), a magyar nagykövetségen tartott fogadáson tovább folytattuk az eszmecserét Veijo Merivel és Anti Turival is, aki időközben hazaérkezett Izlandról. Régen találkoztam ilyen derűs fiatalemberrel. Tapasztalatok híján nem tudom milyen író és mérnök, de elképzelhetőnek tartom, hogy a finn írók havi fizetését elintézi.

 

*

 

Ahogy beléptünk az NSZK-ba, a kocsikban egyre több lett a gyermek. A turista gyermekek és csecsemők sokasága, a dán utakon és kompokon még feltűnőbbé vált. Svédországban már nem is csodálkoztunk, ha egy-egy benzinkútnál az autók nyíló ajtajából egész óvodák ömlöttek elő. Hat-hét gyermek, de olyan kocsival is találkoztunk, amelyikben tizenegy gyermek ült. És a szülők mindig fiatalok. Ezek a gyermekek otthonosan mozogtak a töltőállomások labirintusában, mosdóiban, bisztróiban, üzleteiben, ugyanígy a kompokon és mindenütt. A svéd benzinkutaknál külön gyermekvécék vannak. Nem ünnepi gyermekek ezek. Nem búcsúra kiöltöztetett babák. De gondozottak, a ruhájuk korukhoz illő, mindig sportos. Sokan mezítláb ugráltak ki a kocsikból és szaladtak be az üzletekbe. Számomra feltűnő volt, hogy északon a szülők nem igyekeznek megszabadulni a gyermekeiktől. Nem hagyják otthon a nagymamára, pótmamára. Velük élnek, viszik magukkal az egész családot. Feltűnő volt, hogy ezek a felszabadult gyermekek, akiknek állítólag mindent szabad, csak a saját jogaikkal éltek. Jókedvűek voltak, de nem randalíroztak, nem rendetlenkedtek, nem tettek kárt semmiben. A maguk természetes módján elfoglaltak mindent, de nem ihaj-csuhaj hangulatban. Élvezettel éltek a kor tárgyai, lehetőségei között, de nem fordultak ki magukból, nem kezdtek ordítozni vagy szétfocizni a benzinállomást. Lehetséges, hogy egyenjogúként kezelik őket, és ez kötelez is? – Helsinkiben a Sokos Áruház ruhaosztályán egy műanyag csúszdát állítottak fel a gyermekeknek. Az apróságok nevetgélve csúszdáznak, amíg a mama vásárol. De nem zavarják az üzlet munkáját! A Stockman játékosztályán egy szinte valódi helikopterbe ülhetnek be a kisfiúk, ami a fogantyúk meghúzására felemelkedik, kering, mozog. – A Svéd Színház mögött van egy nagy turistaétterem, önkiszolgáló és drágább, előkelőbb részleggel is. Az ebédelőasztalok között egy elefánt áll, amire felülhetnek a gyermekek. És felülnek, s az elefánt különböző gombok megnyomása után mozgásba lendül. Úgy tűnik, északon a gyermek jogos tagja a társadalomnak. Gyermekkorukban befogadják a társadalomba, s már egészen kicsi korukban részt vesznek a családi munkamegosztásban.

Egyik délután meghívott bennünket a lakására Heiki Koski úr, a Finn–Magyar Baráti Társaság elnöke, aki egyébként az Alko Tröszt vezérigazgató-helyettese. Nem akarom most leírni a finn lakást, a hibátlan faburkolatokat, a parkokra néző hatalmas, rács és zsalugáter nélküli ablakokat, a célszerű lakáselrendezést. De feltűnő volt, hogy az estebéd elkészítésében a család tizenegy éves kislánya tevékenyen részt vett, s a tizenhat éves nagyfiú hibátlanul, nagy szakértelemmel megterített, majd kiszolgált bennünket. Ugyanez játszódott le egy másik meghívásunk alkalmával is, amikor a munkás takarékpénztárak igazgatóhelyettesénél szaunáztunk, majd ott maradtunk vacsorára, házi koncertre s tengerparti sétára is. A kommunista igazgatóhelyettes kisebbik fia tizenhét, a nagyobbik húszéves volt. A nagyobbik éppen egy hónapja szerelt le a haditengerészettől. Megterítették az asztalt, részt vettek az étkezésben, de a konyhából közben behozták az ételt és körbehordták, majd leszedték a tányérokat. Vacsora után a két fiú villanyorgonán és gitáron koncertet adott. Végül egy tengerparti séta után a nagyobbik fiú hazavitt bennünket az Intercontinentalba. Mindezt természetesen, mivel az életnek ez a rendje. De az édesanyjuk nem is egy elfáradt, konyhában agyondolgozott magyar asszony benyomását keltette. Velünk evett, társalgott, nevetett. Fél szeme a konyhán, másik a fiain volt. Magyar viszonyok között félek, hogy ritkán lehetne ilyen családi munkamegosztásra és gyermek–szülő viszonyra példát találni. – Ahogy kiléptünk Ausztriából és mentünk észak felé, az volt az érzésem, hogy a gyermekek, a fiatalok nem készülődnek az életre, amibe majd nagykorúságuk idején belépnek, hanem bent élnek az életben csecsemőkoruktól, és a nagykorúság nem jelent a számukra sem különleges állapotot, sem megrázkódtatást.

 

*

 

Üzenetváltások után, Tamperén túl, az erdők között, egy nagy tó partján meglátogattuk Väinö Linnát is a nyaralójában. A környezetet a múlt század írói festőinek mondanák, a nyaralót a mai tervezőmérnökök tájba illőnek. Építész tervezte, alacsonynak tűnő, modern, praktikus faház, amiben minden van. De az egész nem érne semmit, vagy csak keveset, ha nem éppen Väinö Linna lakna bent a feleségével. A sarkcsillag alatt íróját sehol a világon nem kell bemutatni, Magyarországon sem, ahol egyébként éppen most került nyomdába újabb regénye.

Utánunk jött Finnországba is a medárdos idő. Zápor záport ért az utóbbi napokban, ezen a szombaton is hol kifutottunk a felhők alól, hol bele a közepébe. Linna házához is szemerkélő esőben érkeztünk, de csakhamar kisütött a nap. A gránitsziklába vésett lépcsők tetején fogadott bennünket, vidáman, házi öltözékben. A sziklába vésett teknőkben petúniák, muskátlik nyílnak. Olyan, mint otthon. Väinö Linnával négy és fél éve találkoztam Magyarországon, akkor gondterheltebb volt, történelmi kérdések nyugtalanították, most úgy tűnik, derűsen kiegyensúlyozott. Kávé közben, irodalom, filmek és filmrendezők, államelnökök és nagyobb írók életkora után szóba kerülnek a nagy ablakok, melyeken nemcsak ki lehet látni a tóra, hanem be a szobába is. És soha nem lehet tudni, hogy ki néz be. Bizony, már előfordultak betörések. Sok nyaralót kifosztottak. Most is, a tó közeli környékén egy fiatalkorú banda garázdálkodik. Náluk még nem jártak hívatlan látogatók. Linna társadalmi összefüggéseket keres. – (Tény, hogy a jelenlegi gazdasági növekedés időszakában is, Finnországban százezer munkanélküli van.) – Fia kapcsán a fiatalokról beszél. Érdekes, amit mond. A fiatalok a hasznos mesterségek kitanulása helyett jobban szeretnének egyetemre kerülni, ezért szinte minden fakultáson sokszoros a túljelentkezés. Emberi oldalról mindez érthető, kutatók is bizonyították már, hogy a nép fiainak nagy többsége szellemileg alkalmas arra, hogy elvégezzen egy főiskolát vagy egyetemet. De a társadalomnak szakemberekre, technikusokra van szüksége. Mi a megoldás?

Hosszan elfilozofálgattunk, melyben nagy szerepe volt a finnül jól tudó Gombár Endrének és Gáti Tamásnak. Egy újabb esőhullám közepén búcsúztunk Väinö Linnától. Az ajtóig kísért, aztán a ház túloldalán a nagy ablakból integetett, amíg beszálltunk a kocsiba és kifaroltunk a fák közül. Csaknem azt írtam, hogy az útra. De itt nincs út, pontosabban kaviccsal felszórt, jól járható földút mindenütt van. A nagy erdők mélyén, a szétszórt üdülőházak és tanyák között, háztól házig mindenütt vezet személygépkocsival járható út. Ezeket az utakat télen is használják.

Medárd és lazac

A benzinkútnak, ahol elköszöntünk G. barátunktól, furcsa, de ismerős hangzású neve volt. Most utólag nekem a „Karaván” asszociál a szóra, de finnül vagy svédül valószínűleg mást jelentett. Az útkereszteződésben álló benzinkútnál, melyhez szokatlanul nagy parkoló, étterem, üzlet és szerviz is tartozott, már reggel, menetre is megálltunk. G. meghívást kapott egy vezető szociáldemokrata politikustól a víkendre, s visszafelé ennél a furcsa nevű benzinkútnál kellett találkoznia valakivel, aki elvitte aztán a házigazda nyaralójába. Alighogy megtankoltunk, máris körülvett bennünket egy barátságos család, a harminc és negyven év közötti szakállas író, aki a korábbi kormány idején diplomataként szolgált, nevetős arcú, végtelenül természetes felesége, és gyermekeik félig szandálban, félig mezítláb. Július volt és vasárnap, a finn nyár egyik legszebb napja, bár egy kicsit nedves. Medárd végigkísért bennünket Európán, de négy napja, amikor Turkuban kikötöttünk, azt hittük, sikerült leráznunk magunkról az esőfelhőket. Két napig kánikulai nyárban sültünk, de aztán utolértek bennünket a felhőszakadások. Ezen a vasárnapon is sütött a nap, meleg volt, de félóránként hirtelen beborult, és végigvert rajtunk az eső. A benzinkútnál éppen két zápor között szárítkoztunk, s kezdtünk bízni a nyárban. – Délelőtt meglátogattuk Väinö Linnát, a nagy finn írót. Amikor kocsiba szálltunk, ott is zuhogott az eső, de mire Tamperébe értünk, már sütött a nap. Aztán beborult, s olyan felhőszakadásba keveredtünk, hogy meg kellett állni az út szélén, mert semmit sem lehetett látni. De a benzinkútnál már újra sütött a nap. Délutánra szerettünk volna egy kis szárazabb időt, mert pisztránghorgászatra készülődtünk. Hallottunk egy tiszta vizű tóról, ahol bizonyos fizetség ellenében horgászni lehet, felszerelést adnak, mi több, a halat is megsütik. G. már beszállt a szakállas finn író kocsijába, és menni készültek, de mi pisztrángügyben még visszatartottuk őket néhány percig. Az író tudott a tóról, és elmagyarázta, hogyan lehet a helyet megközelíteni. A főutat keresztező keskenyebb úton beszaladtunk az erdők közé, aztán tíz kilométer után balra kanyarodtunk egy még keskenyebb útra.

Finnországban sok ezernyi tó van, tavak sokaságának egyáltalán nincs neve, a térképen is csak a nagyobbak és a tórendszerek szerepelnek. Így kell hozzá bizonyos fanatizmus, hogy valaki egy konkrét, kisebb tó keresgélésébe kezdjen idegen létére. Alighogy befordultunk a mellékútra, megcsillant egy tó a jobb oldalon, majd a balon is. Bal oldalon aztán dombosabbá, néhol szinte hegyszerűvé vált a terep, így csak az út jobb oldalán csillantak meg újabb és újabb vízfolyások, tavacskák, mocsarak. A tájból most is csak a széle látszott, mert Finnországban valóban igaz a mondás, hogy a fáktól nem látni az erdőt. Többnyire a tájat sem lehet látni, mert az erdős vidékeken, szinte csak a tavak partján és a néhány hold termőfölddel övezett tanyák körül kínálkozik egy-egy résnyi „rálátás” a völgyekre, erdőszélekre. – Fenyő- és lomberdő szorongatta a mi utunkat is mindkét oldalról. Július volt, de a lombos fák egyik részének már sárgult a levele. A vörösfenyők felkopaszodott törzséből sok helyen valóságos oszlopcsarnokok képződtek utunk mentén. A domb aljában, széltörésekben sok magas fa gyökerestől kiszakadt a földből, és a bokrok között feküdt vagy fentakadt a sűrűn álló fák törzsein. Szép, de zártságában szomorú volt ez a táj. A végtelen erdőségek bennem az elhagyatottság érzését keltették. Megalapozatlan volt ez az érzés, mert a környék nem volt elhagyatott. A fák között tanyák álltak, sötétpirosra festett pajták, tehénistállók. Fából készültek a házak és a gazdasági épületek is. Öt-hat kilométerenként felbukkant egy-egy tanya, de az is előfordult, hogy egymástól mindössze kilométernyire álltak a házak. Az erdők közé szorult kis gazdaságokban többnyire tejtermeléssel foglalkoztak. A piros faistállókban nyolc-tíz, legjobb esetben húsz tehén állt. Az istállókat belül korszerűen felszerelték a parasztok. Önitatóval, takarmányadagolóval, fejőgépekkel dolgoztak. Mindent maguk oldottak meg, önerőből. Némelyik gazda mellékkeresethez is jutott az erdő vagy a fák közé betört civilizáció révén. Az egyik parasztház udvarán benzinkutat láttam. A környék parasztjai idejártak feltölteni a traktorjaikat, autóikat, gépeiket.

Kora délután, zuhogó esőben találtunk rá a pisztrángos tóra. Az úttól balra, az erdővel borított domb lábánál csillogott a víz. Léckerítés vette körül, s kint a kapu előtt egy homokos térségen lehetett parkolni. Három autó állt az erdő szélén, melléjük álltunk negyediknek. Néhány perc múlva elhajtotta az esőfelhőket a szél, és kisütött a nap. Bementünk és szemügyre vettük a tavat és a faépületeket. Egy család gondozta és irányította a telepet. Pontosabban egy középkorú asszony, és a tizennégy-tizenöt év körüli lánya. A tó felett, az erdővel borított domboldalon néhány ház is elősejlett a fák közül, lakóházaknak látszottak és istállóknak. Úgy tűnt, hogy a fák között álló épületekhez tartozik a tó, a halüzlet, és a család férfitagjai ott fent végzik éppen a dolgukat. A középkorú asszony s a lány körül apró fiúcska és egy fehér házilúd lábatlankodott. Az asszony egy kis üzletszerű faház pultjánál üldögélt, cukorkát, emléktárgyakat, valamilyen házilag sütött zsemlefélét és szeszmentes sört árult. A halak árát is ő kasszírozta. A tavat egy keskeny, de bővizű hegyi patak táplálta, melyet a halgazdák a telep szélén deszkamederbe szorítottak. A patak innen a zsilipházba folyt, ahol zúgva, fortyogva újra feldúsult oxigénnel, aztán kiömlött a tóba. A tó nem volt nagy, de a tükréből kiemelkedő gránitsziklák romantikussá tették.

A munka nehezét, úgy is mondhatnám, hogy a piszkosát, a kislány végezte. Tüzelt a tóparton álló nagy vaskatlanban, halakat belezett, mért, előkészített, fűszerezett és sütött. Szőke, jókedvű és jól öltözött lány volt. Pulóvert viselt, farmernadrágot és kék-fehér divatos sportcipőt. Köténnyel nem védte a ruháját. Udvarlója, egy sovány, magas, hosszú hajú fiú körülötte sündörgött vagy mögötte üldögélt egy durván gyalult padon, és vicceket vagy történeteket mesélt nevetgélve. A lány dolgozott, csak fél füllel figyelt a fiúra, de az érdekesebb történeteknél elmosolyodott.

A halat a vendégnek kellett megfogni, ez volt a produkció lényege. A kényelmesebbek emelőhálóval kísérletezhettek a patak torkolatánál, a sportkedvelők horoggal a tóban. A „felszerelt horgászbotok” a zsilipház ereszének támaszkodtak, a vendég bármelyiket igénybe vehette. Amikor elmozdítottam a zsilipház mellől a négy méter hosszú bambusznádat, mely vastagsága felől dióverő póznának is beillett volna, azonnal éreztem, hogy a pisztrángozást nem így képzeltem el. Ráadásul a szerelék egyetlen szál, a bot végére kötött damilból, egy tologatható úszóból és a horogból állt. Gyanakodtam már a „pisztrángokra”, de azért felcsaliztam és bedobtam a horgot. – Megérkezett az újabb zápor. Behúzódtam a zsilipház eresze alá, majd beléptem a nyitott ajtón át a pallónyi széles küszöbre. Lábam alatt a hegyi patak vize zuhogott, örvénylett, bömbölt, az arcomat pedig a nyári zápor verte. Amikor csendesedett az eső, folytattuk a horgászatot. Bent jártunk már a délutánban, s mivel reggel ettünk utoljára, a gyomrunk korgott. Éhesek voltunk, de a pisztrángszerencse nem kedvezett egyikőnknek sem. Nekem egyetlen kapásom volt, de a hal kiemelés közben leszakadt a horogról. Még soha nem horgásztam pisztrángra, de amikor a félig kiemelt halat megpillantottam, biztos voltam benne, hogy a szép erdei tóban mi nem pisztrángra horgászunk. Amikor aztán egy óra múlva feladtuk a horgászatot, s a patak torkolatánál hálóval próbálkoztunk, s a kristálytiszta vízben megpillantottam a halakat, már tudtam, hogy lazacokra horgásztunk. A pisztráng is a lazacfélékhez tartozik, de az állandó édesvízi fajokhoz, így a tengerhez nincs semmi köze. A lazac pedig a tengerben él, s csak íváskor vándorol fel a hegyi folyókba, patakokba, jéghideg vizű tavakba. A négy-öt éves ivarérett lazac ilyenkor nem ismer semmi akadályt, sziklák között, vízeséseken át is eléri célját, az ívóhelyet. Ha másként nem tud feljebb jutni a patakokban, kiugrik a vízből, és nyolc-tíz méteres ugrásokkal repül át a vízeséseken, sziklaakadályokon.

Ezt az izmos, mindenre elszánt halat igyekeztünk a patak torkolatában egy kicsi, ügyetlen hálóval elkapni. Fogtunk egy szép példányt, de mire kiemeltük, jobban elfáradtunk, mint a hal.

Amint szárazra került a lazac, a szőke kislány azonnal ott termett, a halat fejbe vágta egy kalapácsnyéllel, aztán a csap alatt leöblítette (csap és mosogató is volt a tó partján). Egy erős, hosszú ollóval felnyisszantotta a hal hasát, és eltávolította a belső részeit. Újra kimosta kívül-belül, megszórta sóval és halfűszerrel, aztán zöld levelekbe takarta, majd belekötözte egy fóliába. A halat egy rácsra helyezve, végül belelógatta a vaskatlanba. A hal itt inkább főtt, mint sült, de leginkább füstölődött. A szőke lány beállította a konyhaórát a sütési időre, de előtte még bekiabálta a faházba a hal súlyát az anyjának.

Amíg a halunk sült, a faház előtt üldögéltünk a lécekből összekalapált székeken, padokon. Mellettünk családok falatoztak, s ahogy beleszaladtunk a délutánba, újabb és újabb vendégek érkeztek. Néha öt-hat autó is állt az erdő szélén. A környék lakóinak egyik vasárnap délutáni passziója volt a lazacevés. A horgászatról elég sokan lemondtak, inkább a patak torkolatánál a hálóval ügyeskedtek. A vendégek többsége nem is süttette meg a halat, hanem hazavitte s maga készítette el, saját recept szerint, vacsorára. Mindenki autóval érkezett, szinte új és gondozott autóval, de az élet körvonalai mégis szerénynek, visszafogottnak tűntek.

Már csaknem megsült a halunk, amikor újabb család érkezett. Nemcsak a férj, de a finn asszony is horgászbotot ragadott, s ahogy átkiabált a férjének a tó túlpartjára, az volt az érzésem, hogy a családban az asszony viseli a nadrágot. Ha nem is az egészet, legalább a nadrág egyik szárát. A férj horgával nem törődtek a lazacok, az asszony viszont tíz perc alatt fogott egy két kiló körülit, majd félórán belül még egyet. Egyiket megsüttették, a másikat ajándékba vitték valakinek, vagy csak haza, az öregeknek. A vidéki finnek házaiban többnyire még generációk laknak és élnek együtt.

Papírtálcán, műanyag villával, sok szalvétával kaptuk meg lazacunkat. Ahogy belevágtam s a hal rózsaszín húsát megpillantottam, már nem is bántam, hogy pisztráng helyett lazacebédhez jutottunk. A szőke kislány ügyes vaskatlanában a hús átfőtt, átsült, s a füst gerincig átjárta. Ebéd után a szeszmentes sörrel kísérleteztünk, de halra nem lehet sört inni. Képzeletemben megjelent egy pohár vörös bor, s a honvágyam elrontotta az egész délutánt és az estét is.

A lazacos tó partjáról nem mentünk vissza az ismerős benzinkúthoz, hanem a térkép alapján egy közelítő utat választottunk. Az út azonban nem vitt bennünket közelebb Helsinkihez, s amikor útirányunkat korrigáltuk, teljesen eltévedtünk. Ennek köszönhetem, hogy egy dombos, völgyes, barátságos tanyavidéket is bejárhattam, s futólag bepillanthattam a még vidékiesebben élő finnek vasárnap délutáni életébe.

 

 

Sügéremlékek

Már alkonyodik, amikor a 71-es útról Kenesénél, majd a fűzfői öbölben is megpillantom a horgászokat. Tíz-tizenöt csónak horgonyoz a vízen, kilométernyi távolságra a parttól. Süllőkapásra várnak. Lassacskán felpislognak a régi viharlámpák fényei. A víz mozdulatlan, az este nyirkos és puha. Másnap délelőtt én is megpróbálkozom Szepezdnél. A pára még takarja a boglári dombot s a túloldali nádasokat, de a révfülöpi móló s a reggeli átkelőhajó kontúrjai kirajzolódnak a fényben. Üldögélek a csónakban és várok. Nézem a mozdulatlan úszót, a közeli hínárszigeteket, a bukdácsoló vadkacsákat. Semmi sem történik. Sirályok keringnek körülöttem, néha lecsapnak a vízre. Csodálkozom, amikor csőrükben megcsillan egy-egy küsz vagy keszeg, mert néha már úgy érzem, a víz üres, élettelen. Süllőzni inkább alkonyattal, az éjszakai órákban vagy kora hajnalban ajánlatos, de a délelőtti órákban sem reménytelen. A horgászat így gyakorta eseménytelen, de a vízen mindig akad valamilyen látványosság, ami leköti az ember figyelmét. Tűnődni is lehet az 1965 előtti időkről, amikor a Balaton tele volt hallal, de a peszticidek és a klórozott szénhidrogének váratlanul végeztek a tó süllő- és keszegállományával. Az elmúlt tizenöt évben a süllő és a keszeg törzsállománya regenerálódott, viszont teljesen eltűnt a tóból a sügér és a durbincs.

Az ötvenes években a györöki mólóról másfél-két óra alatt fogtunk pár kiló kősüllőt. Ha nem jött a süllő, a horgászat akkor sem vált eseménytelenné. A sügér és a paptetű kapásai csaknem olyan erőteljesek voltak, mint a süllőé. Sügér nélkül nem lehetett hazatérni a horgászatból. A sügér szálkás húsa csaknem olyan ízletes volt, mint a kősüllőé. A sügérrel, a durbincshoz hasonlóan az angolna végzett, de az is lehet, hogy megszűntek természetes ívóhelyei, és fokozatosan kipusztult a Balatonból. Hajdan a nádöblökben, a kikötő hullámtörő kövezése mentén, mindig lehetett látni párban úszkáló naphalakat. Most évek múlnak el, mire az ember egy naphalat megpillant. De az angolna devizát hoz, a naphal és a sügér viszont semmit. Így beteljesedett a sorsuk, eltűnésükkel szegényebbé vált a Balaton halfaunája. De országosan a kipusztulás szélén tengődnek a csíkfélék, a lápi póc és a galóca, s még vagy tíz halfaj. Madarakról is beszélhetnénk, a rétisasról, parlagisasról, melyekből már csak öt-tíz pár fészkel az országban.

A balatoni sügér csak azoknak hiányzik, akik harminc-negyven évvel ezelőtt is horgásztak a tóban. Akik az utóbbi években váltottak horgászjegyet, azt sem tudják, hogy a balatoni sügér létezett. Ha emlegeti valaki, vállat vonnak vagy csodálkoznak. Így tűnt el az utolsó százötven esztendőben a földön élő emlősök rendjéből száz, a madarak rendjéből pedig kettőszáz faj. A pusztítás legtöbb esetben az embertől ered. Ezt jól bizonyítja a cethalak, fókák, afrikai elefántok vagy az indiai bengáli tigrisek szomorú sorsa. A nagy pusztítás most az Amazonas medencéjében folyik, elsősorban Peruban, Bolíviában és Brazíliában. Termőföldben reménykedve hatalmas területeken égetik fel az erdőt, de a humuszréteg csak néhány centiméteres, a fák gyökérzete nélkül néhány hónap alatt lemosódik a talaj. Utakat, városokat, gyártelepeket építenek az őserdőbe, s az első lépés mindig az erdő letarolása vagy felgyújtása. A tudósok vizsgálatai szerint az élővilágból jelenleg hetenként két fajt pusztítanak ki az Amazonas völgyében. Az erdők kiirtása a föld légkörének oxigén-utánpótlását is veszélyezteti.

A „csak” egy sügér, „csak” egy erdőrész kipusztítása végül az ökológiai egyensúly felbomlásához vezet, s az ember saját magát sodorja végveszélybe.

Ülök a nedves csónakdeszkán, s a páraködből kibontakozó somogyi partokat nézem. Az úszót nem érdemes. Süllő nem jön, a balatoni sügér pedig csak az emlékeimben létezik.

A boldog pézsmapocok

A Balaton körül nem lehet nádat kapni. Annyi eladó nád sem akad, amivel az öreg falusi házak, hegyoldali pincék tetejét befoltozzák. A rusztikusra tervezett új horgásztanyák és nyaralók végképp nádfedél nélkül maradnak. Tatay Sándor szép új könyve, a Lyuk a tetőn is félig-meddig a nádhiányból, a nád utáni futkosás „élményéből” született.

Mindezt egy pézsmapocok juttatja az eszembe, amikor kikötés közben elúszik a csónakom orra előtt. Sügér nincs a Balatonban, de pézsmapocok van bőven. A nyáron alig múlt el hét, hogy ne láttam volna valahol a nádasok belső oldalán vagy a horgászstégek közelében. Kitartó úszó, hét-nyolc percig is képes a víz alatt maradni. Ahogy lompos, hosszú farkát maga után húzva felbukkan a vízben, mindig összerezzenek. Olyan, mint egy szirén vagy víziszörny. Még nyolcvan éve sincs, hogy Amerikából betelepítették Prága mellé, de azóta elterjedt egész Európában. Szétrombolja a gátakat, töltéseket, pusztítja a nádast. A balatoni nádasokon is jól látszik a pézsmapocok foga nyoma. Bár nemrég egy kutatócsoport, melyben dr. Kovács Margit is dolgozott, feltárta és publikálta, hogy a balatoni nádasok megritkulásának, leromlásának és pusztulásának fő okozója az eutrofizáció, a békanyál megjelenése, melynek következtében összefüggő algaszőnyeg akadályozza a fiatal nádszálak kihajtását, növekedését. Gomba- és rovarkártevők is megtámadták a nádállományt, de az egyik fő kártevő a nád esetében is az ember. Folyosókat, öblöket vágtak a nádasba, csónakkikötők, horgászstégek és bejárók számára, így felszabdalták a nádast. A szakszerű „nádművelés” elmulasztásáért is az ember a felelős. A balatoni nádasok mai gazdái csak az exportképes nádat vágják le telente, a csökött, kócos nádfoltok érintetlenül maradnak. Így aztán tavasszal ezeken a részeken a nádas képtelen megújulni, erőre kapni.

Az ötvenes évek elején még a legtöbb balatoni falu maga gondozta a községhez tartozó partokat, nádrészeket. Nádgazdaság már akkor is létezett, de csak a falvaktól távol eső nádrészeket gondozta, s a nád felvásárlását, feldolgozását szervezte.

Balatongyörökön sok gazdának volt nádrésze vagy „nádjoga”. Amikor a jég elbírta a nádaratókat, szánokat, szerszámokat, benépesült a jég. Minden család levágta a maga részét vagy a felébe vállalt nádszakaszt. A nádat kévékbe kötötték és kihordták a partra, ahonnan aztán a feldolgozás vagy az eladás üteme szerint szekereken, kocsikon felvándorolt az udvarokba, kertekbe. Az aljanádat is levágták, vagy ha mód volt rá, felgyújtották. Az ügyesebb gazdák nem is kévénként adták el a nádat, hanem nádpadlónak feldolgozva, mivel úgy sokkal magasabb volt az ára. A prések a kamrákban, pajtákban, faragóműhelyekben álltak. A család férfi tagjai, ahogy szokott munkájuk és időbeosztásuk engedte, naponta elkészítettek néhány nádpadlót.

Az elmúlt húsz évben a nádgazdálkodásnak és -feldolgozásnak ez a családi módja „kiment a divatból”. A „divat” aligha a legmegfelelőbb szó, de nehezebbet, kellemetlenebbet nem akarok leírni. Ha szakmai körökben érdeklődnék, bizonyára kiderülne, hogy a mai falusi gazdák, fiatal legények már nem vállalják a nádaratás, nádpadlókészítés nehéz munkáját. Kiderülne, hogy „nem gazdaságos”, nem éri meg a nádat gondozni, learatni, szállítani, árusítani. Nem éri meg, nem gazdagos, csak éppen nem lehet kapni. Ebben az új helyzetben a pézsmapocok boldog. Hálás, szaporodik, még néhány év, és a pézsmapocok lesz a balatoni nádasokban a gazda.

Az iszapszivattyúk éneke

A Balaton-parton éjszakázva az idei nyáron sokan felriadtak első álmukból egy különös, távoli hangra. Mintha őslények nyögnének, jajongnának valahol a hegyeken túl… Vagy nagy, tízemeletes gépek gördülnének előre, búgó szerkezettel, transzmissziókkal a somogyi búzamezők között. A monoton, időnként erősödő, majd halkuló búgás újra és újra felébresztett bennünket. Én csak júliusban tudtam meg, hogy a kotrógépek, iszapszivattyúk üzemi zaja érkezik el hozzám a víz tükrén utazva. Igen… Megkezdődött a kotrás, az iszap eltávolítása a Balatonból. Ahogy hallom, a VI. ötéves tervidőszak alatt négy-ötmillió köbméter iszapot és hordalékot szándékoznak kiemelni a tóból. A sok tanácskozás után ez az első megnyugtató hír, ami eljutott hozzánk. A cselekvés első jele. Az iszapszivattyúk éneke jelzi, hogy végre elkezdődött a Balaton megmentésének hosszú és keserves munkája.

A gyermekmunkáról

Amikor a tanév beköszönt, és megkezdődnek az őszi mezőgazdasági munkák, egyre gyakrabban eszembe jutnak a marxizmus klasszikusai, akik a maguk korában elgondolkodtató módon vélekedtek és írtak a gyermekmunkáról. Nem tagadom, gyakorta engem is lelkesít a gyermekek segítőkészsége, de a lelkesedésem általában alábbhagy, amikor megpillantom a térdig érő sárban szüretelő általános iskolásokat. A sár érdekes, többnyire barnás massza. A színe vidékenként változik, de bármilyen árnyalatú is, megeszi, tönkreteszi a cipőt, bakancsot, csizmát, s az alkalmi munka során egy melegítőruha is tönkremegy. A cipők és a melegítők nem társadalmi munkában készülnek. Egy pár cipő, bakancs, csizma, három-ötszáz forint, a melegítő is hasonló áron kapható, amikor kapható. A szülőnek így a tanév közel ezer forint többletkiadással kezdődik. Hogy a gyermekek mit nyernek és veszítenek ezzel a kalanddal, s milyen kép alakul ki bennük a felnőttekről, a mezőgazdaságról, arról most nem óhajtok beszélni. De elgondolkodtató, hogy ez a szocialista jellegű össznépi összefogás és hangulat csak addig tart, amíg a diákok leszedik a gyümölcsöt, betakarítják a termést. Ahogy a termény ládába, raktárba kerül, abban a pillanatban áruvá változik, s órák alatt lefoszlik róla a „fogjunk össze emberek, diákok, katonák, ne hagyjuk veszni a termést” közösségi ihletésű hangulat. A KISZ-agitátorok eltűnnek a porondról, s a kilónként két forintot érő zöldpaprika tizenhat forintért jelenik meg a piacon. A képlet tehát úgy fest, hogy a gyermekeink jelképes bérért (melyet egyébként is befizetnek a csapat- vagy iskolapénztárba) elmennek a mezőgazdaságba dolgozni, leszüretelik a paprikát, paradicsomot, gyümölcsöt, aztán mi a piacon vagy az üzletekben extraprofitot tartalmazó árakért megvásároljuk gyermekeinknek a paradicsomot, paprikát, gyümölcsöt.

Ezért jobban szeretem, ha a gyermekek a saját világukban, közegükben végeznek valamilyen hasznos, közös munkát. Ennek kitűnő és szerencsés példája volt a frissen elkészült Pitypang utcai általános iskola kitakarítása, berendezése, a szemléltetőeszközök s a fizikai és kémiai szertár átköltöztetése a régi, kinőtt iskolából. – Ez a munka nem volt kötelező, az önkéntességre a költözés utolsó pillanatáig szigorúan ügyeltek. A gyermekek és a szülők mégis feltűnően nagy számban dolgoztak az új iskola kitakarításán és berendezésén. Vajon miért? Főleg két okból. 1. Mindenki örült az új iskolának. 2. Műszaki átadás után a tanárok bemutatták az iskolát a szülői munkaközösségnek és osztályonként néhány gyermeknek is, így azonnal a magukénak érezték.

Az osztályfőnökök a munkát alaposan megszervezték. Mindenki előre bejelentette, hogy takarítást, autós költöztetést vagy mást vállal. A gyermekek a szüleikkel dolgoztak együtt, s először minden csoport a saját osztálytermét takarította ki, rendezte be, s csak utána következtek a folyosók, irodák, speciális termek. A gyermekek sokasága bolyongott napokig a régi és az új iskola között. Autós mamák és papák fuvarozták át a szertár kényesebb darabjait. Három nap múlva minden zökkenő nélkül az új iskolában folytatódott a tanítás. A legszorgalmasabb diákok beírhatták a nevüket az iskola aranykönyvébe, a szülők pedig a következő levelet kapták: „Kedves Szülők! A költözés alkalmával tanúsított segítségüket az iskola vezetősége és Szülői Munkaközössége nevében köszönjük.” Aláírás: Szinok István SZMK-elnök, Toóth Ödönné igazgató.

Így is lehet társadalmi munkát szervezni.

Az ötödik dolgozó

Köszön, aztán táskával a hátán, tétován megáll a gyermek az előszobában. A szülő gyanút fog.

– Hoztál egy négyest, mi?

– Nem…

– Hármast?

– Dehogy… Csak magaviseletből egy fekete pontot.

– Mit csináltál megint?

– Én semmit, de felmérgesedett a tanár néni, mert a fiúk a dolgozókat nézték. Rájuk is szólt, hogy a tanításra figyeljenek, ne a dolgozókat nézzék.

– Milyen dolgozókat, és hol?

– Kint az ablak alatt négy dolgozó kupacokba lapátolta össze a törmeléket. Az egyik dolgozó aztán a nyakával lefelé beletűzött két sörösüveget a halmokba. A másik három dolgozónak el kellett találni az üvegeket.

– Kővel?

– Kővel vagy cementdarabbal, de borzasztó ügyetlenek voltak, nem tudták eltalálni. Még én is eltaláltam volna, pedig én nem szoktam dobálózni. Az egész osztály nevetett. A tanár néni aztán megsokallta, és mindenkinek adott egy fekete pontot.

– És mi lett a sörösüvegekkel?

– Később jött aztán egy ötödik dolgozó, az egyre eltalálta mind a kettőt. Nagyon tudott dobni. Csaknem annyira, mint a Perbál Pityu, pedig az még a verebeket is eltalálja.

A telefon bűvöletében

A sarkon meredező tízemeletes házakat már elnyelte a köd, s a szemközti négyemeletes társasház kontúrjai is elbizonytalanodtak. Ülök az asztalnál, és egy levelet olvasok: „…A Te műveidből egyet sem kaptam (nekem nincs mit kihoznom), tudósítlak, mihelyst kinyomozom, hogyan küldheted el munkáidat alkalmi postával költségek nélkül; másképp nehezen is kapom meg, és kedvesebbek is, ha Tőled jönnek; közöld azt is, hogy egy megsodort kötél visszacsavaró ereje, ha szabadon hagyják, képes volna-e (gyakorlatilag) egy tengelyt úgy forgatni, hogy néhány órán át mozgásban tartson egy szivattyút; vagy másféle rugóerővel meg lehetne-e oldani?… kertem bőséges kútjának vizét szeretném másfél öl magas sziklára emelni, hogy onnan zuhogjon alá…” – Ezt a levelet természetesen nem én kaptam. Bolyai Farkas írta 1802-ben Karl Friedrich Gauss német matematikusnak és csillagásznak, aki ekkor már a göttingeni egyetem tanára volt, s később matematikai felismerései világhírűvé tették. Nekem most a komplex számok geometriai szemléltetésére nincs szükségem, de egy novellát írok, s ahhoz keresek valamit Gauss és Bolyai Farkas levelezésében. De nem tudom mit, csak érzem, sejtem, ezért két napja Bolyai-leveleket olvasok, s mivel szelleme és a világra nyitott személyisége elbűvöl, kezdek megfelejtkezni az okról, amiért ezt a levelezést böngészni kezdtem. Nem is csoda, mert ilyeneket tudott írni Bolyai Farkas Gaussnak: „…Ezenközben én is egy plánetát indítottam el a Földre, de sem középpontját, sem pályáját meghatározni nem tudom; Isten szép fiúgyermekkel ajándékozott meg, 1802. X^br 15-én Jánosnak kereszteltük… Most apósoméknál vagyok, mert nőm ide lejött, és mostanig a bal mellétől szenvedett, ma engedték meg neki először, hogy elhagyja a szobát… anyósom 30 éve tán három teli mérce friss levegőt sem szítt, és még abban a levegőben ül, melyet a ház építésekor zártak a falak közé, mint a begubózott hernyó; úgy mozog, mint bogár a szemétben…” – Összerezzenek. Motorbicikli áll meg a lépcsőház előtt, csakhamar hallom a táviratos postás döngő lépteit. Tisztességesen feljön a negyedik emeletre (lift nincs), és átadja a zöld borítékot. Honorálom. A postás ledöng a lépcsőn, felberreg a motor. Félve és reménykedve felnyitom a borítékot. Sejtem, hogy mit tartalmazhat, de az íróféle emberi lény még hisz a csodákban. De csodák nincsenek. Ebben is csak az áll, mint a többi táviratban: „Kérlek, sürgős ügyben azonnal hívj fel a 361-983-as számon, Gábor Tihamér.”

Amióta új lakásba költöztem, s beadtam a telefonáthelyezési kérelmemet, de a telefonomat nem helyezték át, azóta két-három hasonló szövegű táviratot kapok naponta. Néha levelezőlapokat két sorral: „Légy szíves, hívj fel otthon délelőtt vagy este. Sürgős! Köszönöm előre is. Barátsággal üdvözöl M. Pista.” Azért kapom a táviratokat, mert telefonon nem lehet felhívni. De mert nincs telefonom, én sem tudom felhívni őket. Ez a szituáció abszurduma. Van négyszáz méternyire egy telefonfülke az utcán, de onnan fél év alatt csak egyszer sikerült telefonálnom. El kell gyalogolnom másfél kilométernyire, ahol a lakótelepi házak már sűrűbben állnak, így két telefonfülkét helyeztek el egymás mellé. Egyik vagy másik általában működik.

Érdeklődve forgatom kezemben a táviratot. Megszagolom. Papírszagú. Kilehet az a Gábor Tihamér? Emlékeznem kellene rá, de nem emlékszem. Azt írja, hogy sürgős. Kinek sürgős vajon? Nekem vagy neki? Egy harmadik személynek vagy cégnek? De ki tudja, talán felhasználják egy régi novellámat, s ebben a drágaságban minden fillér számít. Vagy beteg valaki? Talán egy barátom, és helyette táviratozott Gábor Tihamér.

Ahogy naponta többször, most is kabátot húzok magamra, és legyalogolok a telefonfülkéhez. De már vannak bent. Egy ember várakozik is, tehát csak az egyik fülke működik. Várok, bejutok. Hívom Gábor Tihamér számát. Foglalt. Újra hívom, újra foglalt. Felhívok egy tegnapról elmaradt számot, ez kicseng, de nem veszik fel. Aztán újra Gábor Tihamért, de a gép elnyeli a forintomat és szakít. Újra bedobom, újra elnyeli. Háromszor. Negyedszerre vonalat ad. Csoda történik, kicseng. Egy nő veszi fel a telefont: „Tessék, titkárság.” – Elrebegem, hogy Gábor Tihamért keresem. A nő megkérdezi, hogy milyen ügyben. Ezt persze nem tudom, de hivatkozom a táviratra és a sürgősségre. A nő nem hisz nekem, és közli, hogy kis ügyekben Gábor elvtársat nem hívhatja ki a tárgyalásról. Megszakad a vonal. Engem természetesen ki lehet táviratozni az olvasmányaim és a munkám mellől. – Egy alacsony, törékeny hölgy ököllel megdöngeti a telefonfülke ajtaját. Kapkodva felhívom a tegnapi számot, ami akkor nem csengett ki, majd a végtelenségig foglalt volt. Most kicseng, de nem veszik fel. Kijövök a fülkéből és elkullogok. Így megy ez napról napra.

Hazafelé bandukolva eszembe jutnak a nyári kudarcok. Háromnapos irodalmi estsorozat után hazatérve rangos művészbarátom távirata fogadott: „Távirat kézbevételekor kérlek hívjál fel telefonon.” – Sértettséget sejtetett a távirat. Rohantam telefonálni. Fél órát álltam a fülkében, végig foglalt volt a száma. Közben felhívtam egy írót két percre, aztán újra a művészt. Kicsengett, de már nem vette fel. Kihúzta a dugót, vagy elment hazulról. Másnap újra hívtam, hiába, egy hét múlva újra, aztán abbahagytam.

Nálunk, akinek telefonja van, ma már el sem tudja képzelni, hogy egy hivatalos, szerelmi, sértettségi vagy üzleti ügyet másként is el lehet intézni, mint telefonon. Ezért kapom a táviratokat, hogy X-et és Y-t és Z-t hívjam fel. De nem tudom felhívni, mert nincs telefonom. Nem helyezték át. Ha távirat helyett egy húszsoros levelet kapnék, azonnal tudnám, miről van szó, és visszaírnék, hogy igen, nem, vállalom, és ekkor odamegyek vagy hasonló.

A telefon nagyszerű dolog, ha van. Ha van hová telefonálni. De nálunk van is, meg nincs is. A többségnek nincs. Amíg volt telefonom, én is felhívtam szilvesztereste a barátaimat messzi városokban is, és hazatelefonáltam Moszkvából, Helsinkiből és máshonnan. Valószínűleg Bolyai Farkas sem kínlódik az alkalmi postásokkal, ha 1803-ban telefon létezik. Felhívja Gausst Göttingenben, és sietve elpanaszkodja kerti gondjait és anyósának hernyótermészetét. De mit tudnánk ma Gaussról, Bolyai Farkasról és Bolyai Jánosról? És mit tudnánk Petrarcáról és koráról, Móricz Zsigmondról és Charles De Gaulle-ról? Mit tudnánk Tolsztojról? – „Verba volant, scripta manent” – mondta a latin, és úgy tűnik, igaza van. Mi marad korunkból? Telefonbeszélgetéseink a semmibe hullnak. Életünk is?

Irracionális gyakorlat

A ház, ami négyemeletes társasházunk szomszédságában áll, valójában már nem létezik, mert kisajátították, a lakókat kiköltöztették belőle, s csak azért nem szanálták, mert nincs rá kapacitás, vagy ha van, még ráér a dolog. A ház, aminek kerítését a tolvajok megbontották már, s a kétszáz négyszögölnyi kert, melyből az út szélesítése miatt kétméternyit lehasítottak, még mindig nyugalmas, konszolidált benyomást kelt. A tető szinte ép, a repkénnyel befutott falak jó állapotban vannak, az ablakokat védő, fehérre festett díszrácsok alig kopottak, a zsalugáterok, ajtók, beleértve a garázs széles ajtaját is, használhatónak látszanak. A bejárati terasz szélén álló jelképes ion oszlop s az oldalteraszok előtt álló csavart virágállványok a hajdani építők és lakók kulturális érdeklődését és színvonalát is sejtetik. A kert elvadult, az alma- és körtefák szedetlen gyümölcsei még a januári hóviharok idején is kitartottak az ágakon. A kertben két rigócsalád lakik, nyilván még régről, ők jelképezik a folyamatosságot a jelenen át a semmibe. Két hatalmas fenyőfa is áll a kerítésen belül, friss tobozterméssel ékesen, szinte megkoronázva. A házban legalább három szoba van, de ha a garázs feletti ablakot is figyelembe veszem, akkor lehet, hogy négy. Boldogan ellakhatna benn egy tanár, színész, tudós, író vagy bárki, aki az árát képes lenne kifizetni. Tehát az előbbiek nem. De valaki, egy család.

Négyemeletes házunkból többen is utánajártak a dolognak, mivel a betonházból örömmel átköltöztek volna a repkénnyel befutott villába. De a villaszerű házra már kimondták a halálos ítéletet. A tervek szerint a ház helyére és a szomszédos üres telekre egy négylakásos társasházat építenek. Tehát valójában hármat. Lerombolnak egy három-négy szobás jó házat, és keletkezik a szomszédos üres telket is bekalkulálva három újabb lakás. Nem sok, alig valami. Ennyit szinte a szomszédos üres telekre is fel lehetne építeni. De a legfurcsább az egészben az, hogy a környéken százával állnak az üres telkek, szinte bárhová fel lehet építeni a megfelelő telekrendezés és üzleti bonyolítás után egy négylakásos társasházat. De inkább bontanak.

Nagyon rossz közgazdász lenne belőlem és még rosszabb politikus. Soha nem tudtam volna parancsot adni Drezda bombázására, ahogy Winston Churchill, s a magyarországi szénbányákat sem tudtam volna bezáratni, ahogy bezáratták. Ezt a szomszédos házat sem tudnám leromboltatni városrendezési vagy más magasabb érdekből. A szanálás szót úgy megszokták a magyarok, hogy sokan úgy vélik, a szó maga a törvény. A sors újkori beteljesülése. Ha egy hét múlva szétverik ezt a házat, kivágják a kert fáit, hallgatnak az emberek. De ha mondjuk háború lenne, s a királyi angol légierő beletrafálna ebbe a házba, a nép felháborodna, az újságok pedig kemény cikkeikben elítélnék a vandál tettet. De nincs háború, béke van. Az építés békés évtizedeiben élünk, így nyugodtan lehet házakat rombolni, fasorokat, ligeteket, védett ősfenyveseket irtani. A mienk! Nekünk szabad elpusztítani.

Szanálni persze kell, elkerülhetetlen. Óbuda roskadozó vályogházait nem sajnálom, de azt igen, hogy egy fantáziátlan, rossz szerkezetű, esztétikailag lehangoló várost építettek helyette. Azt is sajnálom, ha értékes műemlék házakat vagy jó állapotban lévő villákat, családi házakat tarolnak le, átgondolatlanul.

Nálunk, Magyarországon, az utóbbi húsz évben kialakítottak valakik egy olyan légkört, hogy a tévedés a humán értelmiség privilégiuma. Színész, író, egyetemi tanár, gondolkodó (ha nem marxista), diák, az tévedhet. Mi több, téved is. Nem tévednek a tudósok, mérnökök, külkereskedők, közgazdászok, soha nem téved a technokrata értelmiség! – Ne haragudjanak, de most, hogy szeptember óta áll a Marx téri felüljáró építése, mert a hídelemeket nem tudták összeilleszteni, mivel egyik részük nem ért össze, öt hídelem viszont magasabb lett, mint a többi, a megdöbbenéstől nem jutok szóhoz. Ez nem gyakorlat kérdése, szó sincs róla! A világűrben végrehajtott dekkolásokat sem lehet a földön begyakorolni. De ki lehet számítani. A nem túl nagy, mi több, szerény méretű felüljáró darabjainak illeszkedését ki lehetett volna számítani. De azok a mérnökök, akikre ezt rábízták, rosszul számították ki. Tévedtek. Egy ilyen közúti hídnál elkövetett tévedésnek tömegkatasztrófa lehet a következménye. – Érdemes lenne megvizsgálni, hogy a tévedő mérnökök kiképzése nem megfelelő, vagy csak egyszerű hanyagságról van szó? Bizonyítványuk van róla, hogy hidat tudnak építeni, de valójában nem tudnak. Ilyen tévedést a magyar irodalomban, a versépítmények létrehozása közben Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Csorba Győző, Weöres Sándor, Vas István soha nem követett el.

Kesudió-cikkem és a nyomában keletkezett vita már nem foglalkoztat. De a vitában akkor is az derült ki, hogy egyedül én tévedek. A szénbányák becsukását javasoló és a tervezetet kidolgozó szakemberek nem tévedtek, mert akkor éppen az volt a helyes. Az „akkor” emberekkel nem lehet vitatkozni. Egy tudósnak, de átlag szakembernek is tudnia kellett egy évtizeddel ezelőtt is, hogy a föld nyersanyag-, főleg energiakincse kimerülőben van. Valóban olcsóbb volt akkor megvenni az arab és a szovjet olajat, mint kitermelni a szenet. De erre csak akkor lehet népgazdasági döntéseket felépíteni, ha a politikai szférától elvonatkoztatunk, és minden ország gazdasági-politikai életét statikusnak fogjuk fel. Szerencsés döntés volt ez? A gyakorlat pillanatok alatt bebizonyította, hogy nem az volt. Mire bezárták a bányákat, a vájártanuló-intézeteket és szélnek eresztették a bányászkolóniák törzsgárdáját, kiderült, hogy mégis kell a szén, mert baj van az olajjal. Nemcsak tehetségtelen költők élnek közöttünk, de tehetségtelen közgazdászok, futurológusok, ipari tervezők és átszervezők is. Ha a költő leír valami marhaságot, azonnal belerúgnak. Pedig a kár, amit okozott, legfeljebb kettőezer-hatszáztizenegy forint. Ha egy ipari átszervező téved, hibázik, tehetségtelen, rossz tervet készít, az több milliárd forintba kerül.

Huszadik század

Január 24-én, szombaton este vendégek ültek nálunk, amikor a csukott ablakon át különös hangeffektusok hatoltak be. Az első pillanatokban az volt az illúzióm, hogy a napközben megolvadt, majd az esti órákban keményre fagyott havon autók tolatnak a két épület között, s a gumikerekek alatt ropog a fagyos hó. De aztán a képzelt autók elnehezedtek, s úgy tűnt, hogy vas járművek, esetleg páncélosok vonulnak az utcán, s nemcsak a jég és a hó szakadozik be alattuk, hanem az aszfalt is.

Felálltam és elhúztam a függönyt. Meglepetten láttam, hogy az ablakunktól százméternyire ég egy ház. Hátraszóltam a vendégeimnek:

– Furcsa, de itt szemben ég egy ház.

Valamennyien kitódultunk a loggiára. A kemény hidegben néhány másodperc múlva vacogni kezdtünk, de a látvány fogva tartotta szemünket, és emberi lényünket is. Az új Pitypang utcai iskolától negyvenméternyire égett egy nagyméretű Erdért faház, amit az építők raktárnak és felvonulási épületnek használtak. Lángokban állt a tető s az épület iskola felé eső oldala. A vörös fényben néhány munkás, talán éjjeliőrök, benzineshordókat gurítottak ki az épületből vagy csak az épület árnyékából. A lángok felettük és a hordók körül táncoltak. Az utca túlsó végéről is overallos, pufajkás munkások szaladtak a tűz felé. Az utcán leállt a forgalom. Az emberek kiszálltak az autókból és nézték a tüzet. A tűz körül veszkölődő emberek bementek a házba, és újra kigurítottak egy hordót. Talán tízméternyire jutottak a lángoktól, amikor a házban felrobbant valami. Az égő tetőn át vörösen izzó tárgyak röpültek ki a havas téli hegyoldalba. Aztán robbanást robbanás követett. Hordók robbantak fel? Vagy csak festékesedények? Műanyag masszák? Olyan robbogás kezdődött, mintha egy lőszerraktár égne. Az égő repeszek meggyújtották a környező fákat. A lányom megijedt, hogy meggyullad az új iskolájuk, és pityeregni kezdett. Vendégünk felesége, egyébként régi barátunk, sürgette, hogy telefonáljak a tűzoltóknak. Mondtam, hogy nem tudok telefonálni, mert nincs telefonunk. Kicsit idegesen javasolta, hogy akkor telefonáljak a szomszédból. – De a szomszédnak sincs telefonja, az egész lépcsőházban nincs telefon, és a szemközti négyemeletes házban sincs, és a lakótelep völgy felé eső harmadik házában sincs.

– Valahol a régi házakban talán van telefon, és azok beszólnak a tűzoltóknak. Vagy a taxisok, azoknak van URH-rádiójuk – mondtam.

– És az utcán?

– Kilométernyire van a legközelebbi telefonfülke. Ha ugyan az még működik…

A környező utcákból kisebb tömeg verődött össze. Az emberek nézték a tüzet. Mi is néztük. Amikor egy nagyobb robbanás után a háznak beomlott az egész tetőszerkezete, s a lángok felcsaptak a magasba, vendégünk megszólalt:

– Van a tűzben valami fenséges…

– De miért nem jönnek a tűzoltók? – kérdezte a felesége. – Már tíz perce nézzük, hogyan ég.

A munkások, akik korábban a benzineshordókat gurgatták, az égő ház és az iskola között álltak. Nem csináltak semmit. Mozdulatlanul álltak, és nézték a tüzet. Valahol a tűz közelében kutyák vonyítottak.

A lángok átterjedtek az épület jobb oldalára, belülről nyaldosták az ablaküveget. Lehetett látni, amikor az üvegtáblák felrobbantak, s a füst és a szikraeső örvényében a lángok áttörtek rajtuk.

Ekkor szirénázva megérkezett egy rendőrautó. A rendőrök kiugráltak belőle, a tűz felé szaladtak, aztán megálltak. Néhány másodperc múlva újabb rendőrautó érkezett. A rendőrök körülnéztek, és igyekeztek fenntartani a rendet, ami nem volt túlzottan nehéz, mert csak néhány autó parkolt szabálytalanul, a forgalmat akadályozva.

A ház közben tovább robbogott és égett, mint a fáklya. Váratlanul aztán összeomlottak a falai.

– Ennyi egy ház. Húsz perc, és vége – mondta a vendégünk.

Ekkor megérkeztek a tűzoltók. Először a parancsnoki autó, aztán két vizeskocsi is. Szervezetten, gyorsan és pontosan dolgoztak. A parazsat és a hajdani ház körül izzó fákat vízfüggönnyel árasztották el, s a bíbor fények csakhamar kihunytak.

Másnap a lányommal elmentem megnézni a ház romjait. Csak hamu maradt belőle és egy tíz méter magas kémény, melyet valamikor egy eternit csővel is meghosszabbítottak.

A rend

Az ember életének bizonyos része várakozással telik el. Vonatokra, repülőtéri csatlakozásokra, bizonytalan szerelmek beteljesülésére, kórházi beutalókra, üzletek nyitására, vagy ha nyitva vannak, a kenyér és a tej szállítására, máskor viszont fájdalmaktól gyötört testtel a hajnali derengésre s a világossággal érkező enyhületre várunk. Vannak szerencsés természetű várakozók, akik amíg a vonat befut, „élnek” azért, tevékenykednek, pulóvert kötnek vagy söröznek, és vannak tehetségtelen várakozók, akik teljes fizikai és lelki átéléssel, gyötrődve várakoznak, és közben semmi mást nem tudnak csinálni, csak várakozni. Ha le is hajtanak futólag egy pohár vörös bort, nem érzik az ital ízét, mert fél füllel a hangosbemondó szövegére figyelnek, pillantásuk pedig a peron előtt rozsdásodó üres vágánypárokat fürkészi. A tehetségtelen várakozók közé tartozom én is, ráadásul sok írótársamhoz hasonlóan, a postás felbukkanására várok nap mint nap. Így élek több mint húsz éve.

A postásra várva a nap és az élet még nem látszik teljesen reménytelennek. Pénz érkezhet valahonnan, értesítés, levél jó hírekkel. Amikor aztán a postás már a szomszédos kapualjakban jár, s nyilvánvaló, hogy nemcsak pénz és jó hírek nem érkeztek, de rosszak sem, jelek sem, semmi, akkor az író olyanná válik, mint egy hajótörött, magányos szigetlakó.

Most, hogy a posta a legkisebb zavar és pirulás nélkül többnyire száz százalékkal felemelte a szolgáltatásainak árait, megmagyarázhatatlan bizalom és reménykedés támadt a lelkemben. Kétszeres pénzért talán biztosabban megérkeznek a levelek, s a jó hírek is szaporodnak. Másodikán délelőtt fél tizenegy tájban a csodavárás hangulatában kémleltem ki az ablakon, de a postás még nem mutatkozott. Álltam a függöny mögött, aztán fokozatosan zavarba jöttem. Honnan ismerem meg a postást? Hogyan néz ki a mi postásunk? Tavaly, csaknem év végéig két postás járt mifelénk felváltva. Egy harminc körüli, korán érkező, nagyon pontos, nagyon megbízható és egy nyugdíj felé közeledő, rokonszenves, de fáradt férfiú, aki gyakorta csak az esti órákban csengetett be. A megfáradt postást a havas, jeges utakon baleset érte, lábát vagy kezét törte. Megkezdődtek a helyettesítések. Egy hétig jött egy bajszos fiatalember. Gyors volt és ügyes, de érthető módon szüksége lett volna néhány hétre, amíg a lépcsőházak és nevek között pontosan eligazodik. A következő héten már egy fiatal lány jött helyette, aztán újra valaki más.

Másodikán egy magas, művelt arckifejezésű, soha nem látott fiatalember érkezett. Ismét egy új ember. Hozott négyszáz forintot. Rokonszenves bemutatkozás. „Levél nem érkezett?” kérdeztem gyanakodva, kis reménnyel. – „Valószínű – mondta. – De azt bedobtam lent.” – Valóban így történt. Lementem a negyedikről, feljöttem a negyedikre, aztán bontogatni kezdtem a leveleket. Egyikről nyomban kiderült, hogy bontani sem kell, mert csak egy ruhatisztításról szóló értesítés, de nem nekem küldték, hanem egy akadémikusnak a szemközti házba. Az autóklub levelét felnyisszantottam. Kitöltésre váró csekk és egy barátságos hangú nyomtatott levél esett ki a borítékból. A klub felhívta a figyelmemet, hogy tagdíjam befizetése esedékessé vált. Ezen elcsodálkoztam, mert a tagsági díjamat március 31-ig befizettem tavaly. Ennyire sürgetnék a tagokat? A címzésre pillantottam. Egy dupla W-vel kezdődő név állt a borítékon. W. Zsuzsanna. Különös… Hogyan lehet ezt összetéveszteni egy teljesen más hangzású és kezdőbetűjű névvel? A harmadik levél nekem szólt. Bárdosi Németh János, öreg költőbarátom többek között a következőket írta Pécsről: „Jelzett kötetedet sajnos nem kaptam meg. Ervin mondta, hogy Martyn Feriét ők továbbították, Te pedig biztos a lakására küldted…”

Bizony a lakására. A Káptalan utcába küldtem, de a posta valamilyen misztikus okból a Széchenyi térre, a Jelenkor szerkesztőségébe kézbesítette.

Eszembe jutott a Szakonyi-eset. Beszélgetünk, s azt mondja: „Gyurkovicsnál láttam a könyvedet…” A hangjában még nincs sértettség, de már jelzi, hogy nem kapta meg a könyvemet, és nem érti. – „Egyszerre adtam fel az összes barátomnak, pontosan emlékszem, mit írtam a könyvbe” nyugtatom, de felesleges, mert nyugodt, csak éppen nem kapta meg a könyvemet, amit elküldtem neki. – „Az Írók Boltjából küldted?” – kérdi, aztán hümmög.

Amikor tavaly áprilisban régi lakásomból a mostaniba költöztem, hivatalok és magánemberek sokaságának küldtem értesítést lakcímem megváltozásáról. Volt olyan hivatal, ahova az értesítést háromszor is elküldtem, leveleiket ennek ellenére a régi címemre küldik. Van olyan hivatal, amelyik leveleinek egy részét az új címemre küldi, a többit viszont a régire. Most már csak az óbudai postás barátaink jóindulatán múlik, hogy átcímzik leveleinket és csomagjainkat vagy visszaküldik.

Madárálmok

Január 4-én, vasárnap délután három óra tájban leszállt egy borzas, csapzott, végkimerült galamb a loggiánkra. Az üvegajtó előtt toporgott, és befelé nézegetett a szobába. Az ünnepek ernyesztő hangulatából még maradhatott bennem egy kevés, mert az ajtóhoz léptem és könnyelműen kitártam.

– Gyere be, galamb – mondtam, s a galamb bejött. Megrökönyödve néztük, hogyan kászálódik át a küszöbön, s totyog biztos ösztönnel a meleget sugárzó radiátor alá. Mozdulatlanul állt néhány percig, aztán elhelyezte első névjegyét a szőnyegpadlón. Öt-tízperces melegedés után kutatni, keresgélni kezdett a szobában. Lányom egy tálkában vizet hozott neki, feleségem pedig kenyérdarabkákat. A galamb iváshoz készülődve felállt a tálka szélére, mire az felbillent, s a víz kidőlt a szőnyegre. A balsejtelmek első árnyéka ekkor jelent meg az arcomon. A lányom friss vizet öntött a tálkába, és oktatta a viharvert jószágot:

– Ne állj a szélére, te buta, csak a csőrödet dugd bele.

A galamb szót fogadott. Hosszan ivott, aztán újabb tíz percig állt mozdulatlanul a tálka mellett. Torzonborz tollazata alatt ernyedten lógtak a szárnyai. Apró rángások futottak át a testén. Valószínűtlennek látszott, hogy életben marad. Kemény téli szélviharok tomboltak a város felett, eltévedt és agyonfagyott. – Váratlanul mégis megmozdult, újra ivott a vízből, aztán odább totyogva, odavágott egy kenyérdarabkának. Eszegetett. Valahonnan köles és napraforgómag került elő, abból is szemelgetett. Közben a madárhasmenés nyomaival ékítette a szobát.

A galamb fokozatosan rendezte tollazatát, s már látszott, hogy valamilyen tenyésztett, nemesebb fajtához tartozik, így a tél és az éhezés komor valóságával most találkozik először. Délután öt órakor már szabályos galambformája volt, nyakán és mellén zöldes-bíboros zománcfény csillogott. Hat óra tájban a szőnyeg még menthetőnek látszott, ezért kitessékeltem a loggiára. Megsértődött. Szemrehányóan nézegetett be a villanyfényes szobába, aztán csőrével kopogtatott az üvegen, majd nekiugorva szárnyával verdeste.

A lányom visszakönyörögte, aminek következtében a szőnyeg tönkrement, a galamb viszont felismerte, hogy az érzelmileg zsarolható emberek csoportjába tartozunk. – Este nyolckor végleg kitettem a galambot, de csak akkor tágított az üvegajtó elől, amikor a függönyt is elhúztam.

Hétfőn hajnalban felvert a lányom, és közölte, hogy a galamb él. Később erről magam is meggyőződtem, éppen kenyérdarabkákat csipegetett, amikor kiléptem a loggiára. Az étkezést abbahagyta, aztán csüggedten gunnyasztott sötétedésig. Amikor közeledett az este, ügyetlen verdeséssel megkísérelt egy ugrást, de visszaesett az ablakpárkányról. Kedden a hó már félig betemette a loggiát, amikor felfedeztük, hogy a beteg galamb gyűrűt visel a lábán. Megsimogattuk, hagyta magát. Megfogtuk, s a gyűrűről leolvastuk az adatait. Méltatlankodva krúgatott egy rövidet, de tűrte. A gyűrűn kisilabizált adatokból megtudtuk a gazdája nevét, s azt is, hogy Rákoshegyen a Klapka utcában lakik. Lementünk a Kolosy térre, és feladtunk egy táviratot a gazdájának: „Két napja az erkélyünkre szállt, és azóta itt van az ön egyik fehérszürke galambja.” – Táviratunk kisebb izgalmat keltett a postán, azonnal továbbították. A galamb sorsa mindenkit nyugtalanított.

Másnap a déli órákban, barna lódenban, távirattal a kezében, kicsit zavartan és nyugtalanul megérkezett a galamb gazdája. Hatvan körüli sovány férfi volt, az egyik belvárosi vállalat gépkocsivezetője. Bemutatkozott, aztán azonnal elővette az igazolványait. Igyekeztem erről lebeszélni, de eredménytelenül. Megmutatta a személyazonossági igazolványát, aztán a galambtenyésztő igazolványát is. Közben azon gondolkodtam, hogy miben akarja a galambját hazavinni, mert nem hozott magával kalitkát, de még egy szatyrot sem.

– Január elsején nagy szélvihar volt – mondta –, de én csak másodikán fél tizenegy körül vettem észre, hogy leszakadt a padlásról a voiler. Akkor szöktek meg. Egy pillanat múlva már kétszáz méter magasan voltak, és keringtek a szélben. Nem ismerték meg a házat és a környéket. Csak tiszta időben szabad reptetni.

– Elsodorta őket a szél?

– Nem, inkább fordítva, ezek széllel szemben repülnek, magosan szálló keringő fajta. A legtöbb visszajött, de hatot keresek még. Mikor érkezett ez?

– Negyedikén délután.

– Nem tudom, hol csavaroghatott két napig – mondta, aztán az üvegajtón át kipillantott a galambra, s kis csalódás futott végig az arcán.

– Nem ezt keresi?

– Ha tudom, hogy erről van szó, nem buszozok idáig. Azt hittem, soha nem találok ide. Mindenki mást mondott…

Amikor a táviratot feladtuk, azt hittük, hogy a galamb és a gazdája megörülnek egymásnak. A gazda szól egy-két kedves szót a madarának, aztán együtt hazamennek.

– Tud repülni? – kérdezte a gazda.

– Nem tud.

– Akkor fogják meg.

– Magát mégiscsak jobban ismeri…

Kinyitottuk az ajtót, és kiléptünk a loggiára. A galamb ekkor hirtelen szárnyra kapott, s a házak felett eltűnt a messzeségben.

– Megismert, tudja, hogy baj van. Rosszat tett. Érzi, hogy mi lesz a sorsa, ha megfogom. Az ilyen szököttet már nem lehet tovább tenyészteni. Megszökött, pedig jó sora volt nálam. Hetenként tisztítom és újrameszelem a padlást. Finom takarmányon tartom a galambjaimat. Kendermagot is kapnak, a vidéki sógorom szerzi. Reggel meleg vizet adok nekik. Ha szép tiszta az idő, röptetjük őket. Hosszú ideig a feleségemet szerették jobban, de az utóbbi években, ha jövök hazafelé a munkából, elém repülnek az utca felett. Ez a szökött úgysem marad meg. Ha megdöglik, dobják a kukába, de ha kérhetem, a gyűrűt vegyék le róla és küldjék vissza. Vagy telefonáljanak a vállalathoz, ideugrok érte kocsival – mondta.

– És amelyiket már nem érdemes tenyészteni, az…

– Megy a fazékba. Vannak ezek majdnem félkilósak is. Nekem és a feleségemnek egy-egy darab is bőven elég, de a fiam hármat is megeszik egyszerre.

Amikor a galamb gazdája elment, vegyes érzelmekkel készültem ebédhez ülni. Jószolgálati akcióm összeomlott, mivel a galamb alighogy megpillantotta a gazdáját, világgá ment, de egyúttal mi is megszabadultunk tőle. Megoldódott a helyzet.

Alig fejeztük be az ebédet, a galamb landolt a loggia korlátján, s nagy peckesen végigsétált a betonperemen. A lányom áhítatosan megszólalt:

– Odanézz, milyen gyönyörűen lépked.

Éreztem, hogy elvesztünk, a galamb döntött helyettünk. Csütörtökön, írás helyett már galambházat építettem a költözésnél összetörött könyvespolc deszkáiból, s mínusz hat fokban felszereltem a loggia falára. A galamb ilyent még soha nem látott, mert korábbi életében padláson lakott, így aztán nem költözött bele, de néhány nap múlva a tetejére szállt, s attól kezdve ott aludt. Amíg lányomék galambeleség után járkáltak az óbudai piacon, én a galambász szakirodalmat tanulmányoztam. Megtudtam, hogy hazánk évente több mint nyolcszáz tonna galambhúst exportál Olaszországba, Svájcba, az NSZK-ba s némelyik arab országba is, de ezek a továbbtenyésztett parlagi galambok utódai és új húshibridek. A mi galambunkat, a magosan szálló keringő fajtát csak mellékesen eszik meg, eredetileg sportcélra tenyésztik. A sportkövetelmények nagyok. Egyszerre mindig huszonnégyen vagy tizenhatan repülnek, s egyidejűleg tizennégynek kell leszállni. Ezek a galambok tizenkét óra hosszat tudnak a levegőben maradni, ha akarnak, vagy engedik őket. Mert röptetésre csak tiszta időben kerülhet sor, amikor a kerengő fajta galambok jól kiigazodnak a falu, város vagy mező felett.

Mire a sok felesborsóból (amit a galamb nem evett meg), búzából, napraforgóból és kevés kukoricából összeállított galambkeverék Óbudáról megérkezett, sejteni kezdtem, hogy a mi galambunk és a gazdája „tiszta idő” fogalma nem egészen esett egybe. Ennek ellenére komolyan számoltam azzal az eséllyel, hogy madarunk az új körülmények között, a szervezett, ellenőrzött, szabályos röptetések kötelme nélkül eltéved, s egy szép napon nem tér haza. Ha csak kollektíven, huszonnégyen vagy tizenhatan emelkedhetnek a levegőbe s igazodnak a megfelelő szabályokhoz, nagyobb a garancia, hogy egyszerre érnek földet, tizenhatból legalább tizennégyen.

Galambunk vitézül elviselte a téli fagyokat, havazásokat, s naponta ha nem is tizenkettőt, de legalább hat órát repült. Eleinte óvatoskodott, csak a szomszédos házakat kerülte meg, de aztán egyre messzebbre és magasabbra merészkedett. Órákig repkedett ködben, hóesésben, és mindig visszatalált. Leginkább a vad, szeles időjárást kedveli, a negyven-hatvan kilométeres szelekben olyan magasra száll, hogy szinte eltűnik a levegőben. Valószínűleg élvezi a szabadságot, a magányos repülőutakat, a kibontakozást, hogy nem kell várni a szabályos reptetésre vagy a nagy szélviharra, amikor leszakad a voiler. Élvezi, hogy akkor repül, amikor éppen akar.

Kapcsolatunk hűvösen baráti. Megmentettük az életét, de a hálaérzetnek jelét sem mutatja. Galamb maradt, magosan szálló keringő fajta. Szívesen benézeget az üvegajtón, de csak két alkalommal jött be a szobába, amikor az ajtót kinyitottam. Mindkét esetben befagyott kint az ivóvize. Keresgélt a szobában, azt hitte, hogy az a tálka, amiből érkezése napján ivott, még mindig a könyvszekrény lábánál áll. Nem találta. Így aztán egy földön álló hasonló színű és nagyságú négyes konnektorból akart inni. Így értettük meg, hogy szomjas. Vízzel kínáltuk, bőven ivott, aztán kiment.

A tavasz kegyetlen évszak. A szabadság mámora kezd elhalványulni, s madarunk, úgy tűnik egyre többet gondol a galambcsaládra, amit otthagyott Rákoshegyen. Újabban nyugtalanul burukkol, táncol és bokázik a háza tetején. Egyik éjjel felkrúgatott álmában, és leesett a loggia betonjára. Szerencséjére égett még a villany, s amikor a madárálmokból a valóságra ébredt, tűrhető fényviszonyok között reppenhetett fel háza tetejére.

Ülünk a hűtőgépben

A családi ház kertjében, egy vakolatlan fészer falának dőlve vashulladék és „műszaki szemét” halmozódik. A ház a közelmúltban cserélt gazdát, s az új tulajdonosnak még nem volt ideje rendet teremteni. A rozsdás vaskereteket, vödröt, vízmelegítő hengert, gyűrött bádogdarabokat, az autóabroncsot s a közöttük kicsit hátrabillenve álló hűtőgépet a korábbi tulajdonostól örökölték. – A kisfiú, talán négyéves lehet, a kertben játszik, de egy idő után elunja a műanyag vödrét, műanyag lapátját, műanyag teherautóját, s felfedező útra indul. Körüljárja a virágzó mandulafákat, a kerítésen átbámul a szomszédokba, aztán tovább barangolva rábukkan a hűtőgépre. Megáll előtte, kinyitja. Belenéz. Becsukja, majd újra kitárja az ajtaját, és töprengve vizsgálgatja az üres polcokat. Tégladarabokat szed fel a fűből s egy törött betoncső maradványait, aztán valamennyit nagy gonddal elhelyezi a hűtőgép polcain. Elégedettnek látszik. A téglákra csukja a hűtőgép ajtaját, s visszaindul a veranda elé a műanyag játékaihoz. Homokot rakosgat a műanyag teherautóra, de hirtelen félbemarad egy mozdulata. Ledobja a lapátot, felegyenesedik, s gondterhelten leseget a kert másik végébe, ahol a „műszaki szeméthalom” közepén fehéren világít a hűtőgép oldala.

A kisfiú gyors léptekkel elindul a vakolatlan fészer felé. Megáll a hűtőgép előtt, feltárja az ajtaját és belenéz. Nem tudom, mit lát a tégla- és betondarabokon kívül, de valami nem tetszik neki. Egyenként kiszedi a hajdani építés vagy átépítés töredezett maradványait, s a földre dobálja. Újra belenéz a hűtőgép belsejébe, aztán kiemeli belőle a polcokat is. Hosszan áll az üres hűtőgép előtt és gondolkodik. Váratlanul előrelép, belemászik, s a fehér műanyag falak között gugorcolva kinyújtja a kezét, elkapja a tojástartó szélét, és magára csukja az ajtót.

A kisfiú mamája először a verandáról pillant körül, aztán kilép a kertbe és megszólal:

– Misi… Hol vagy, Misi?

A hűtőgép belsejéből érkezik a halk válasz. A kisfiú mamája zavartan bolyong a kertben, s újra és újra elkiáltja magát:

– Hol vagy, Misi?

– Itt – érkezik a válasz a hűtőgép belsejéből.

Az asszony végül megáll a hűtőgép előtt, s a keze elindul az ajtó felé. De nem nyitja ki, félbemarad a mozdulat. Nem akarja elhinni, hogy a hűtőgépből érkezik a válasz. Megpillantja aztán a törött téglák mellett heverő polcokat, s ekkor hirtelen, ijedt mozdulattal felrántja a hűtőgép ajtaját.

– Mit csinálsz itt, Misi? – kérdi.

– Itt vagyok benn.

– Azt látom, de miért mentél bele?

– Csak.

– Gyere ki, Misikém, megfájdul a lábad.

– Nem akarok – mondja a kisfiú, és minden dac nélkül, szelíden néz a mamájára.

Lehet, hogy ez a kisfiú azonos velünk? – Nem tudom. De valamit sejtet a helyzetünkből. Néha, megfeneklett szellemi pillanataimban én is átélhetném ezt a szituációt. Egy elhanyagolt kert végében áll a hűtőgépünk, s mivel tejet és húst már nem lehet benn tartani, mert elromlott, vagy nincs áramforráshoz kapcsolva, beleülünk. Ülünk szeretett, áhított és megspórolt hűtőgépünkben, s hogy ne kelljen a szétdobált autóabroncsokat, a szomszédos telek szeméthalmait látni, magunkra csukjuk az ajtót. A hűtőgép barátságos sötétjében zöld kertvárosokról, tavaszi mezőkről, virágzó mandulafáktól ékes hegyoldalakról álmodunk, s lányokról, akik a fák alatt közelednek felénk. Ebben az esetben határozottan előnyös, ha az energiagondok miatt hűtőgépünk nincs a hálózathoz kapcsolva. Ha bekapcsolnánk, hideg lenne benn, és fáznánk. Nem lehetne benn üldögélni. Így viszont, kikapcsolva, a kert végében véd a széltől, amit így húsvét előtt böjti szélnek is nevezünk, dél tájban aztán, amikor a napfény felmelegíti a kertet, kis enyhet, árnyékot ad a fák helyett.

Az önkéntelen, tudatosnak semmiképpen nem nevezhető mozdulat, amivel a kisfiú magára csukta a hűtőgép ajtaját, érthető. Ha már egyszer az ember bent ül a funkcióját vesztett hűtőgépben, jobb ha az ajtót is magára csukja, mert akkor nem lát ki. Ha a kisfiú nyitva hagyja az ajtót, akkor látni kényszerül a szomszédos telket, melyet nemrég még a jól prosperáló, dinamizmusáról, magas árairól, műszakilag hibás épületeiről és szemétdombjairól híres építőszövetkezet használt felvonulási területnek. Itt is maguk mögött hagytak egy csúf szemétdombot. A területen felületes szemrevételezés után is a következő maradványok ismerhetők fel: betonvas, törött betoncsövek, rohadó nádpadlók, szakadozott, nagy területen szétterülő kátránypapírhalmok, kábeltekercsek, festékes- és kátrányoshordók, vasdarabok, beépítetlen szellőzőkürtők, fenyőgerendák, szétmállott farostlemezek, sóderhalmok. Lehangoló és elgondolkodtató látvány. De nem véletlen és egyedi. A szövetkezet tevékenységi körzete a szeméthalmokat követve, jól nyomon kísérhető.

Rendről beszélni a rendetlenség és az anarchia világdivatja idején, kockázatos. Mégis eszembe jut egy történet. Idős pedagógus mesélte nemrég, hogy több mint ötven évvel ezelőtt a budai tanítóképzőben a növendékek rendszeretetét, rendre való hajlandóságát időnként tesztelték. Nem kell csodálkozni ezen, a teszt régi dolog, csak a ma embere s a mai fiatalok képzelik, hogy minden új velük kezdődött. Sok forradalmian új dolog régi, s újdonságát csak az emberek emlékezetkiesésének köszönheti. A budai tanítóképzőben megkérték a növendékeket, hogy egy doboz kockát, amit szemléltető eszköznek használtak, vigyenek vissza a szertárba. A doboz fedelét nem lehetett lecsukni, mert néhány kocka keresztben állt a többi tetején. Azt vizsgálták, hogy a szertárba vezető úton melyik tanuló rakja helyére a kockákat, és melyik nyugszik bele a rendetlenségbe. Ha napjainkban tesztelnék a vállalatokat, szövetkezeteket, a kockák helyre rakásának módszerével, tehát a telepek rendje és az építő vagy más ipari tevékenység után hátrahagyott rend alapján, akkor a magas tesztelő bizottság sírva fakadhatna.

Majális

A Műcsarnokban megnyílt Eigel István és Tassy Klára művészházaspár kiállítása. Ha kritikus lennék, akkor A teremtés nyolcadik napja című monumentális kompozícióról kezdenék beszélni, s Eigel új törekvéseiről, arról, hogy az érzéseket, hangulatokat közvetítő képi látványon hogyan tör át a gondolat. Eigel most nem éri be esztétikummal, a korszerű festészet új lehetőségeinek keresgélésével, határainak tágításával, hanem határozott hangon mond valamit. Amit mond, sok esetben figurális kompozíciókhoz visszatérve, elgondolkodtató. De én nem vagyok kritikus, így nincs érkezésem Eigel festészetét értékelni vagy értelmezni. Csak annyit szeretnék elmesélni, hogy csodálkozva álltam meg az 1980-ban elkészült Majális című festménye előtt. Valami olyasmi jutott eszembe, hogy „már Eigel is tudja?”, vagy „Eigel vajon honnan tudja?” – De úgy látszik, már lehet tudni vagy érezni, érzékelni.

Eigel Majális-a Szinyei Merse Pál Majális-ának analógiájára készült, s pontosan ez a meghökkentő. Szinyei plein air festészetének talán legszebb alkotása a Majális. A májusi ég alatt üde zöld domboldalban színes embercsoport élvezi a tavaszi kirándulás pihenő perceit. Zöld, barna, kék, lila, fehér színek sugározzák felénk az öröm és talán az elégedettség hangulatát. Több mint száz évvel ezelőtt 1873-ban festette Münchenben. Eigel száz évvel később a mai és főleg a saját stílusjegyeivel megismétli a Majális-t. A kirándulók Eigelnél is hatan vannak, de nem egymásra figyelnek, csak egymásra utalva ülnek, egymásba kapaszkodnak, arcuk többnyire a szürke égboltra mered, szemük a jövőt, az elkövetkező pillanatokat kutatja. A színek kifakultak, a zöldek, kékek, lilák helyét elfoglalta a szürke. A domboldal hátterében nem bokrok állnak, hanem egy füstölgő ipari kombinát, az előtér töredezett, szemetes, a környezet lepusztult, a világ szinte szétesett, mint az a motorbicikli, ami a kirándulók lábánál hever. A kompozíciónak szerves része a keret, jelképileg ott is folytatódik az alkotás. – Nagyon felületesen szemlélve ez látható a vásznon. Valójában ijedt félmondatok: „Afrikában már megszületett az utolsó elefánt.” Számok: „Az Amazonas őserdeje hatvanmillió év alatt alakult ki, amiből napjainkban ötvenezer négyzetmérföld van pusztulóban, az ezredfordulóig a tervekben százmillió hektár megsemmisítése szerepel. Így bomlik meg a víz körforgása, sivatagosodik el a táj, fogy el az oxigén.” És hazai adatok: „A Balaton vízfelületére évente harminckétezer tonna por hullik, a levegőbe kén-dioxid, szén-monoxid, ammónia és fluoridok vegyülnek.”

Ilyen a szürke majális.

Titán–2

Robert Jastrow magfizikus szerint ötmilliárd év múlva Napunk elöregedik, felpuffad, mint az alkoholisták, hatalmas vörös gázgömbbé duzzadva elnyeli a Merkurt, a Venust, s a Földet 2200 Celsius-fokra hevíti. Ha élve akarunk maradni, még ezt megelőzően el kell menekülnünk a Földről.

Robert Jastrow tudományos jóslata kilenc évvel ezelőtt nyugtalanítóan hatott rám, de napjainkban már optimistának tűnik. Ötmilliárd év… Ennyi idő alatt történhet valami, talán még az ember agresszív hajlama és környezetpusztító önfeledtsége is megváltozhat. De nincs ennyi időnk. Nem a Nappal gyűlik meg a bajunk, hanem saját magunkkal, a saját tudományunk és zsenialitásunk által létrehozott iparral és haditechnikával. Ha a huszadik századi ember esetében aiszóposzi hasonlatokkal lehetne élni, azt mondanám, hogy minden azon múlik, hogy természetünk a rókával vagy a borzzal mutat rokonságot. A róka ugyanis nem kíméli lakását, kotorékában csontok, hús- és ürülékmaradványok bűzlenek, s amikor a rókavár teljesen elbolhásodik, a róka elköltözik onnan, új lakást keres magának. A borz viszont tiszta állat, kotoréka közelében emésztőgödröt ás, és ott végzi el a dolgát. A borz kotoréka így sok generációnak nyújt védelmet, a borzvárakat száz évig lakják. Ha természetünk véletlenül a rókával mutat valamilyen távoli atyafiságot, akkor hamarosan el kell költöznünk a Földről. De egyelőre nem tudunk költözni, mert nincs hová és nincs mivel. A legtöbb embernek jól megfelelne még a Föld, a földi lét, a földi munka, a földi örömök. De a Föld gyorsuló ütemben pusztul a lábunk alatt.

A kidobott vashulladék, az autók elhullatott abroncsai, a kertekben heverő hűtőgépek ártatlan szemétfoltjai életünknek. Fenyegető a hadiipar és a haditechnika hulladéka! A józan békevágy ellenére a leszerelés késik. Mit lehet vajon kezdeni az USA elavult Titán–2 rakétáival? Nemrég az arkansasi Damascus közelében egy leejtett csavarkulcs átszakította a híres rakéta üzemanyagtartályát, és súlyos balesetet okozott. Az amerikaiak rég elhatározták, hogy az elavult Titánokat szilárd hajtóanyagú MX-rakétákkal váltják fel. Vajon mit lehet kezdeni az ötvennégy darab százötven tonnás szörnnyel? Mi lesz a folyékony üzemanyag sorsa? De nemcsak az amerikaiaknak vannak elavult fegyvereik, hanem a többi NATO-országnak is. A fegyverkezési verseny kényszerűségéből eredően a Varsói Szerződés tagállamai szintén kénytelenek szembenézni ezzel a gonddal.

Több mint egy évtizede folynak már a tárgyalások a vegyi fegyverek gyártásának a betiltásáról, de eredmény nélkül. A második világháború után tengerbe süllyesztett vegyi fegyverek még mindig szedik az áldozataikat. Az idegmérgek (foszforsavészterek) megjelenésével tovább súlyosbodott a helyzet. Betonba ágyazva ezzel is megszórtuk már a tenger fenekét. Most a nagy gondot a Sarin és a VX-ideggáz okozza. Hektáronként három kilogramm VX-idegméreg a lakosság felét garantáltan kipusztítja. Az Egyesült Államok ideggáztartalékát jelenleg harmincnyolcezer tonnára becsülik. A vegyi fegyverek megsemmisítése, ha a tengereket hajlandók vagyunk megkímélni tőlük, jelenleg többe kerül, mint az előállításuk.

Úgy tűnik, sürgetően választanunk kell a róka- vagy a borzmagatartás között. De pillanatnyilag ülünk az elromlott hűtőgépben, s magunkra zárjuk az ajtót, hogy ne lássuk az elhanyagolt kertet, s a szomszédos telkeken tornyosuló szemétdombokat.

Hogyan kell kiszállni

Éppen a családi ház elé érkeztem, amikor egy fehér Wartburg fékezett mellettem, pontosabban a járdátlan út és a ház között. Balra kaptam a fejemet, s meglepetten láttam, hogy az autóból egy kéményseprő jön elő. A lemberdzsekem, majd a nadrágom gombjai után kaptam, de mindkettő cipzáras volt. Zavaromban megálltam, és néztem a kéményseprőt. Rosszallóan, a modern emberek megvetésével pillantott rám. Felnyitotta a csomagtartót, kiemelte belőle a láncos golyót, a kaparót, majd legfontosabb szerszámát, a drótseprőt, és bement a házba. Továbbléptem, de csak néhány méternyire, aztán megálltam és konokul vártam. Önkéntelenül, minden tudatos cél nélkül ácsorogtam az út szélén.

Közben eszembe jutott a hároméves, hitelre vásárolt első Moszkvicsom, melynek részleteit egy év múlva már nem tudtam fizetni. Ki kellett vinnem a kocsit a vásárba, de nem tudtam, hogyan szokás egy autót eladni. Barátom, K. Gyula, akkor egy erőmű igazgatója, kijött velem a vásárba, és fél óra alatt eladta a Moszkvicsot. Három-négy érdeklődő vevővel nem is tárgyalt, csak némán ingatta a fejét. Jött aztán egy ötödik vevő feleségestől. Öt percig nézegették a kocsit, s végül félig elmenőben megkérdezték, hogy miért tartjuk kétezer forinttal többre, mint mások a hasonló korú és kinézetű autókat. – „Mert ebből ki lehet szállni” – mondta K. Gyula közömbösen. – „Hogy értik ezt?” – kérdezte a vásárló. K. Gyula felvilágosította: „Ez fehér. Ebbe beleülhetnek a gyerekekkel együtt, de külön is. Amikor aztán megérkeznek Lillafüredre, a portás kiszalad, mert rögtön látja, hogy valaki érkezett.” – Akkoriban a puncstorta és a bugyiszínű autók mellett ritkaságnak számított a fehér. A kocsit a házaspár gyorsan megvette.

Álltam a Wartburg közelében, s a hajdani színházi lapokból felmerült bennem egy régi kép. Fedák Sári kiszáll az autójából, az ajtaja még nyitva, mellette áll. Az autóba kapaszkodik, de a fényképezőgépekbe néz. Aztán hirtelen eszembe jut egy másik kép is, a monzai pálya, ahogy megperdül az egyik kocsi, s a versenyző lángoló testtel a levegőbe emelkedik. Rohanó mentők, klubtársak, menedzserek, de a versenyző megperdül még kétszer a pálya felett, aztán lezuhan a betonra és meghal.

Egyáltalán, ki lehet szállni egy autóból? Ki, ha az ember előzőleg már bent ült. Fedák valószínűleg kilépett. Ha tehette, a lábával is játszott, ha nem, elakadt benne. A monzai versenyző kiemelkedett belőle, aztán elszállt.

De mit csinált a kéményseprő? – Kilépett?… Kiszállt?… Kiugrott?… Kiesett?… Kizuhant?… Kikászálódott?… – Nem. Egyszerűen csak kijött az autóból, ahogy az ember hétköznap este, vacsora után, kijön a konyhából és bemegy a szobába.

A nagy mutatvány

Lakásom ablakai keletre és nyugatra néznek, aminek az előnyeit csak fokozatosan kezdtem érzékelni. A felkelő nap éppen úgy besüt a lakásba, mint a lenyugvó nap. Vannak hónapok, amikor erről az előnyről teljesen megfelejtkezem, mert egyáltalán nem süt a nap, talán fel sem kel. Az viszont határozottan szerencsés, hogy délelőtt a lakás keleti fele melegebb, délután viszont a nyugati. Ebből eredően, ha az embernek délelőtt melege van, a végtelen keskeny folyosón átmegy a lakás nyugati felébe, ha viszont délután van melege, akkor átsétál a keleti részbe. Csak arra kell vigyázni, hogy az ember ne tévessze össze. Ha például fázik, akkor ne délelőtt menjen át a lakás nyugati zónájába, mert délelőtt ott hidegebb van, mint a keleti részben. Mindebből látszik, hogy a lakás sajátságos fekvéséből eredően itt nem lehet tunyaságban élni, a komfortérzés előfeltétele a minimális szellemi készenlét. A hőérzetem szabályozásához tudnom kell, hány óra van, de legalább azt, hogy délelőtt vagy délután.

Sajnos azonban gyakran megfelejtkezem erről, s a napszaktól teljesen függetlenül, az időjárási előrejelzésekről tudomást sem véve, fegyelmezetlenül bolyongok a lakásban. Mentségemre legfeljebb az szolgál, hogy a lakás kicsi, nem nehéz ebben bolyongni, általában észre sem veszem, hogy mikor lépek át a nyugati zónából a keletibe. Kárpótol viszont a látvány. A keleti ablakból, ahogy illik, egy új iskolára látok, s az épülő lakótelepre. A lakótelep újabb házai és az iskola között egyelőre egy hajdani manduláskert zöldell, ide épül majd a bölcsőde és a napközi. A fák között még (átmenetileg) törmelékhalmok sötétlenek, köztük vasszerkezetek s az iskola építésénél használt zsaluanyag (deszkák) maradványai. A másik oldalon egy családi házra látok, a ház után egy üres telek következik, aztán egy újabb családi ház dús orgonasövénnyel, majd egy társasház, amiben maláj diplomaták laknak. A társasházon túl törmelékhalmok emelkednek egészen a következő utcáig.

Elakadtam a novellámmal, két napja nem megy az írás. Bolyongok a házban. Kora délelőtt van. Kinézek a keleti ablakon, s látom, hogy az iskola építéséből visszamaradt törmelékhalmok közelében megáll egy Trabant kombi. Kiszáll egy görnyedt családapa, és nézelődik. Nem tudom, mit néz, én sem nézem tovább. Mit nézzek rajta? Átmegyek a lakás nyugati felébe, és fáradtan, elkeseredetten kipillantok az ablakon. A két családi ház között fekvő üres telek szélén éppen megáll egy Wartburg kombi. A volánnál fiatal nő ül, s mellette egy férfi. Nem szállnak ki, ahogy várom, mozdulatlanul ülnek, a mozdulatlan autóban. – „Most halkan, szerelmet vall a férfi, aztán következik az első csók” – gondolom, és bizonyos érdeklődéssel figyelek. De semmi. Mozdulatlanul ülnek az autóban, várakoznak. A szemem átsiklik az orgonasövényen, s megállapodik a társasház kéményein, amiben a malájok laknak. Hirtelen átvillan az agyamon a lehetőség: – „Ezek kémek!… Várnak még néhány percig, aztán behatolnak a házba.”

Lassan, körültekintgetve előmászik a fiatalember az autóból. Kezében egy metszőolló vagy drótvágó. Nyilván elvágja a telefonvezetéket. Szerencse, hogy nincs telefonom. – De nem. Ezek nem kémek. A fiatalember az orgonasövényhez lép, és levág egy bokros, lila virágot, aztán még egyet. Ízléssel válogat, csak a legszebbeket. Összejön a csokor. Izgatottan várom a pillanatot, ahogy átadja a nőnek. De nem. Rá sem köp a nőre. Felnyitja a kombi hátsó ajtaját, és beteszi a virágot, aztán visszalép a sövényhez, és tovább metszegeti a szebbeket. Lassan telik a kombi.

Kis csalódottsággal átmegyek a lakás keleti felébe. A Trabant teteje már tele van deszkákkal. Az elgyötört családapa a mandulafák alatt a deszkahalmok között szorgoskodik. Külön stószba rakja az alkalmasnak vélt anyagokat, s csak akkor viszi a kocsihoz, amikor már egy nyalábra való összegyűlt. Kinyitja a Trabant hátsó ajtaját, és tömködi befelé a deszkákat. Az üléseket egy kivételével kiszedte, másként nem férne be az „anyag”. De befér. A Trabant egyre kisebb lesz, csaknem összerogyik a deszkák alatt, de a görnyedt családapa még fordul kettőt. Rövidebbeket is tömköd az autó belsejébe. Jó lesz keresztfának, stafninak. Aztán lekötözi a terét az autó tetején, majd a felnyitott hátsó ajtót a deszkák végéhez drótozza. Végre kész. Rágyújt egy cigarettára, beül, indítózik. De a Trabant megmakacsolja magát. Nem ugrik be az istennek sem. Kiszáll a görnyedt családapa, és körüljárja, mint egy lovat. Újra beszáll, indítózik, de semmi. A Trabantnak elege van ebből az életből. De a „szegény” embert nem hagyja el a jó sora. Az építkezésről előkíváncsiskodik néhány munkás, aztán megtolják a kocsit, s a motor nagy füstfelhőket okádva beugrik.

A novellámmal ugyan nem jutottam előbbre, de kis elégedettséggel mozdulok el az ablaktól, mert valami végre sikerült. De mi történik vajon a nyugati oldalon?

Csaknem lekéstem a végkifejletről. A Wartburg kombi már tele volt piackész orgonavirággal, s a volánnál ülő fiatal nő elindította a kocsit. Lassan megfordult, aztán megállt, s a lehúzott ablakon át kifelé mutogatott. A fiatalember újra kiszállt, fellépett a kerítés vasára, és nyújtózkodva, csak úgy puszta kézzel letört egy fehér orgonavirágot. Az ablakon át benyújtotta a fiatal nőnek, és az megszagolta. A fiatalember beszállt, aztán minden sietség nélkül elhajtottak.

Akadályozás

Valójában nem történt semmi különös. Szombat délután százzal ballagtunk a Balaton felé. Ez a megengedett sebesség. Érd után általában elrendeződik a mezőny. Vannak, akik nyolcvannal mennek, s azokat végig előzni kell, mások pont százzal, és ezek a kocsik nem előzik egymást, csak véletlenül. S vannak a gyors kocsik, akik valamilyen személyes vagy magasabb meggondolásból nem tartják be a sebességkorlátozást. Ezek többsége nyugati kocsi, kis része magyar állami Mercedes és Volvo, még kisebb része követségi kocsi, továbbá magánhasználatú Lada és Wartburg.

Be kell vallanom, hogy a hétköznapok budapesti forgalma után, ahol lassan uralkodóvá válik az egymás kölcsönös segítése, bizonyos nyugtalansággal hajtok ki az autópályára, mert úgy tűnik, hogy akik a városban elfogadják, hogy a közlekedés közös cselekvés, az M7-es autópályán megfelejtkeznek erről, megvadulnak, időnként megőrülnek. De az is lehetséges, hogy tévedek, mert nem ugyanazokról van szó.

Érd után beálltam egy zöld Lada mögé, ami százzal ment. Nem is beálltam, inkább mögéje kerültem, s mivel százzal ment, nem akartam megelőzni. Mindig megvártam, amíg kiment az előző sávba, csak utána követtem, s a lassúbb kocsik előzése után visszarendeződtem mögéje. Közben ötven-hatvan autó elsüvöltött mellettünk, amiben én nem találtam semmi különöset, mert mindenki maga tudja, hogy miért siet, s a nyugatnémet Autobahnon a sebességkorlátozások mellett az ajánlott sebességek is ki vannak írva, és ez a sebesség többnyire százhúsz vagy száznegyven. Ez annyit jelent, hogy a közlekedés akkor balesetmentes, ha a kocsik lehetőségük szerint ennyivel mennek.

A zöld Lada Székesfehérvár táján furcsán kezdett viselkedni. Sebessége száz alá esett, s engem és a mögöttem jövőket is lassításra kényszerített. De aztán újra életre kapott, és száz felett ment, majd újra csak kilencvenöt körül. Egyre többször fékeztünk. Végül kilencvennel igyekezett diktálni a tempót. Felbolydult az autópálya. A türelmetlenebbek azonnal kilőttek, kockáztattak. Én még vártam tíz kilométert, aztán kitettem az indexet, és benyomtam a kocsit százba. De a zöld Lada nem engedett elmenni. Megszokott, szerette, hogy mögötte jövök, ahogy ő éppen diktálja a sebességet. Kicsit száz fölé kényszerültem, de nem hagyott elmenni. Nem értettem, hogy miért akadályoz, amikor húsz perce már kilencvennel cammogott. Száztíz, százhúsz, végre lemaradt. Dühödt villogtatás, majd dudálás következett.

Nem értettem az embert. Ha lassabban megy a megengedett sebességnél, miért izgatja, hogy mások pont annyival mennek? Miért villogtat, amikor a megengedett sebességet ő is túllépte, de előtte még akadályozott is? Miért pont rám villogtat, amikor elment már mellette nyolcvan autó? – És ha túlléptem a sebességhatárt, mi köze hozzá? Honnan tudja, hogy én miért sietek? Lehet, hogy beteget viszek a kocsimban, s a beteg hirtelen rosszul lett. Másodperceken múlhat, hogy életben marad vagy meghal. Pap vagyok, és az utolsó kenetet viszem egy másik papnak, aki nélkülem bűnben halna meg. Vagy rendőrtiszt vagyok civilben, civil kocsiban. Követek egy kábítószercsempész-bandát. A kábítószeres kocsi megugrott, utána kell mennem, hogy észrevétlenül, újra ráragadjak. Atomfizikus vagyok, és meg kell akadályoznom egy katasztrófát. Esetleg futár vagyok. Délre Rómában kell lennem, ha nem, az beláthatatlan következményekkel jár. – De a pasas akadályoz és villogtat.

Az autó persze nemcsak veszélyes üzem, hanem az emberi alkat, a jellem látványos meghosszabbítása is. A zöld autó vezetője, félek, így viselkedik a munkahelyén, a társadalomban is. Nemcsak hogy ő nem érkezik meg idejében, de igyekszik megakadályozni, hogy mások odaérjenek. Nem találja fel a C-vitamint, nem ismeri fel a kvantumfizika összefüggéseit, de mindent megtesz, hogy az másoknak se sikerüljön. Közben azt hiszi, hogy ő a jó állampolgár, mert lassabban megy, mint amennyivel szabad. Betartja a törvényt, túlbiztosítja magát. Ha máshonnan nem, a közlekedésből is lehet tudni, hogy a lassúság időnként veszélyesebb, mint a gyorsaság. A lassúság, a lassú manőver sok tömegkatasztrófa okozója volt már.

Váratlanul aztán fordulat következik be az M7-esen. A zöld Lada hajtani kezd. Sorban előzi az autókat, engem is. Semmi kifogásom ellene, ha megy százzal, menjen előttem. Lehet, hogy ő a rendőrtiszt, ő üldözi a kábítószeres bandát. De azért megnézem magamnak a figurát. Ötvenes, dagadt férfi aranykeretes szemüvegben. Nem hinném, hogy rendőrtiszt, esetleg önkéntes rendőr. – Elém hajt és lelassít. Ez várható volt. Szépen ballagok mögötte kilencvennel, majd nyolcvannal. Most nevel engem, a magyar társadalom legbutább rétegének egyik kiváló képviselője. Tovább lassítok.

De vannak csodák. Az előző sávban fényszórókkal megjelenik egy gyanútlan osztrák. A zöld Lada gyorsít, aztán minden ok nélkül, mivel nincs előtte semmi, kivág az előző sávba, s amikor az osztrák a tövébe ér, lassít, még fékezni is kezd. Én is lassítok. Az osztrák aztán kényszerűségből, jobbról előzi. Mit gondolhat rólunk, azt csak sejtem. – A zöld Ladának megtetszik az új játék. Ahány gyors kocsi jön, lehetőleg féktávolságon belül kivág eléje, s következik a fékcsikorgás, a jobbra kapott volán, a csaknem belerohanás az ártatlan Trabantokba.

A színház miatt nyolcvanra lassítok. Érdekes a látvány, de szerepre nem vágyakozom. Nézőként inkább elviselhető. Közben egyre jobban csodálom a zöld Lada vezetőjét. A szerencsétlen nem tudja, hogy ez csak Magyarországon lehetséges. Ha ezt megpróbálná a nyugatnémet Autobahnon, ahol százhatvannal süvöltenek el a kocsik, tíz perc múlva halott lenne. Ha másért nem, legalább az itt fellelhető tolerancia miatt, megszerethetné a hazáját. De erre semmi esély. A hazaszeretethez is intelligencia kell.

Az utolsó kocsi

Végül az ember megérkezik a hegyoldalba, s minden átmenet nélkül megrohanja egy boldogságérzés. Ezen a hétvégén az érzés még csak kialakulóban volt, amikor szorongássá változott. Úgy éreztem, hogy valami baj van, valamilyen szerencsétlenség részesévé váltam, csak még nem tudom. A hegyre kapaszkodva láttam egy férfit. Alacsony támfal előtt állt, és az udvarra beszélt befelé. Bent egy asszony állt, s az arcában volt valami szokatlan. Sokszor láttam már az arcát. De a legfurcsább az volt, hogy a férfi egy nagy zsákot tartott a vállán, s úgy állt meg beszélgetni. Vagy csak kérdezni valamit? Nem tette le a zsákot.

Ittam egy kis bort a hegyen, ettem is. Nekiláttam az első permetezésnek. De közben a falu felé nézegettem.

Késő délután egy rendőrt láttam az útkereszteződésen átmenni. Néhány perc múlva autó erőlködött felfelé, s a szomszéd szőleje és a mi diófánk között megpillantottam egy hullaszállító autót.

Múltak a percek, negyedórák. A rendőr bement a szomszédokba. A hullaszállító felkapaszkodott az erdőszéli házhoz, de aztán visszatolatott, és behajtott az erdőbe. Egy óra is eltelt, mire leereszkedett. Addigra a rendőr is előkerült, és beszállt a kocsiba. Legördültek a hegyről.

Megtudtunk aztán mindent. Az új villasor egyik szép házából a múlt év augusztusában eltűnt egy asszony. Negyven sem volt. Szeretett a hegyoldalban nézelődni, s gyakorta az erdőbe is feljárt. Morfinista volt, s mellékfoglalkozásként gyógyszerész. A férje is értelmiségi. Valamilyen dráma fejlődött ki a családban vagy a család körül. Az asszony augusztusban eltűnt. Kereste a család, de nem találta. A rendőrség is kereste, de nem találta. Végül ötven rendőrt küldtek ki kutyákkal, de azok sem találták meg. – Most egy pásztorfiú, aki teheneket legeltetett az erdei tisztásokon, véletlenül megtalálta a szerencsétlen asszonyt. Volt mellette néhány pálinkásüveg, ami lehet, hogy nem jelent semmit. A ruhái alapján még azonosítható volt. A házunktól két kilométernyire találták meg az erdőben. Egy kisebb sziklaomlás alján feküdt.

A hullaszállító feketén leereszkedett a völgybe. Más azóta a kakukk kiáltása és a fülemüle éneke. Zavarodott ének.

 

 

A nép tehetsége

A mező talán májusban a legszebb. Könyvheti utazgatásaim közben egyre csak a réteket, a gabonaföldeket, a dombok oldalára felkúszó akácosokat bámulom az autó ablakán át. A kukoricát már kapálják, a faluszéli zöldségeskertekben mindenütt emberek szorgoskodnak. Az út szélén, s a mezei tagutakon autók állnak, Trabantok, Zsigulik, Moszkvicsok. Az autókból egész családok szállnak ki, szerszámokkal, kis gépekkel. Ezt látom Baranyában, Tolnában, Somogyban, aztán a Balaton északi partján is. Szigligetnél, a Tapolca felé lejtő kukoricaföldek közepén egymás mellett áll egy Trabant és egy lovas kocsi. A ló nem a rúd mellett, hanem a kocsi végénél áll, és a saroglyából eszik valamit. Ez a kép hirtelen eszembe juttatja Hermann Ottó halászokról és pásztorokról írott könyvét, melyben nosztalgikusan emlékezik meg a külterjes állattenyésztésről. – „A 18. század legelején az elhanyatló állattenyésztés mintegy még egyszer fölkönyököl… Ez utolsó tiszta föllobbanása, aztán birokra kelt a mezőgazdasággal: ez ennek a századnak a jellemzője” – írja. Ebben a fejezetben egy Domonkos-rendi barát feljegyzését is idézi a 13. századból, aki Baskírországban élő magyarokról így emlékezik meg: „A magyarok nem földművelők, ló- és farkashússal élnek, kancatejet isznak, lovakban és fegyverekben bővelkednek és igen vitézek.”

Még e gyermetegen leegyszerűsítő népjellemzés kapcsán sem merek belebonyolódni annak elemzésébe, hogy a magyarok mikor és hol ismerkedtek meg a földműveléssel. Engem inkább az gondolkodtat el, hogy ez a nép át tudott váltani a nomád állattenyésztésről a földművelésre, szekérről autóra, a kisparaszti életmód után néhány évtized alatt képes volt beilleszkedni az iparszerű mezőgazdaság vagy éppen a gyáripar szokatlan, nagy fegyelmet kívánó körülményei közé. Kunszabó Ferenc a nagy „átváltások” szorongató emberi drámáját nagyon találóan ábrázolja a Jászföld című könyvében. A kunokkal ideérkező nomád néptöredék, mely hétszáz év alatt nemcsak a pásztorkodással, halászattal, vadászattal hagyott fel, de nyelvét, szokásait, talán még babonáit is elvesztette, az utolsó három évtizedben szembetalálta magát a korszerű gyáriparral. – „A lakosok átlépik a kaput, félve, idegenkedve, tétován, a zúgó gépektől húzódnak, a sajtolók dübörgése szívnyilallást okoz nekik, az olajszagtól megfájdul a fejük…” – És mégis, mindezek ellenére megszületik az európai hírű hűtőgépgyár, ahogy megszületett a mai Bábolna, a győri vagon- és gépgyár és a bakonyi bauxitbányászat. Halimbán, Nyirádon, Izapusztán még a szénbányákból átkerült vájárok is nehezen szokták meg a fej felett dolgozó francia rakodógépeket, de végül megszokták.

Ha szóba kerül a nép tehetsége, általában a nemzet leghíresebb fiaira gondolunk, a hadvezérek, országalapító királyok, kemény fejedelmek mellett művészek, gondolkodók, tudós feltalálók nevét soroljuk fel. Nálunk többnyire Liszt Ferenc, Bartók Béla, Petőfi Sándor, Bolyai János, Széchenyi István, Eötvös Loránd, Szentgyörgyi Albert, Teller Ede és Szilárd Leó nevét emlegetjük, s legújabban Gábor Dénest, aki a holográf feltalálásáért Nobel-díjat kapott. Az ilyen esetleges névsorok elfeledtetik velünk, hogy van itt egy nép, aminek a testéből a híres emberek is származnak, s gyakran elszármaznak. A nép látszólag nem talál fel semmit, csak életben marad, s munkája, fegyelmezettsége, esetleg táncai és dalai által tehet szert hírnévre. De mennyi leleményesség, belátóképesség, új iránti fogékonyság kell ahhoz, hogy a népek versenyében megmaradjon s a kor szintjén éljen és dolgozzon ezer év múlva is. A nép tehetsége döntően függ az átlagos ember értelmi nyitottságától, attól, hogy mennyire képes az új befogadására, annak alkalmazására, beépítésére. Ha szellemileg képes megújulni, akkor a nagy termelési, életformabeli váltásokat is cselekvően éli át.

A magyar népben az elmúlt évtizedekben is megmaradt a képesség a „váltásokra”. Tehetségesen élte át a nagyüzemi mezőgazdaság megszervezését, a fejlett gyáripar kiépítését, jó érzékkel kapcsolta össze a munkáslétet a pihentető kertészkedéssel s a falvakban a termelőszövetkezeti munkát a háztáji gazdálkodással. Az autó vidéken is munkaeszközzé szürkült, kapálni jár vele a család, s a hétköznapokon szállításra is használja. A gyárakban és a termelőszövetkezeti nagyüzemekben megtanult munkafogások, termelési módszerek egyetlen évtized alatt meghonosodtak a kisgazdaságokban is.

A dunántúli szőlőkultúra szinte egységesen bak- és fejművelésű tükékből állt, de ahol a fajta úgy kívánta, szálvesszőztek is. Amikor a nagyüzemi földeken megjelentek az első Lenz Moser-féle magas művelésű szőlők, a Balaton-környék szőlősgazdáinak borzongott a háta. A huzalokat tartó betonoszlopok távolról nézve inkább katonai temetőre emlékeztettek, mint szőlőkultúrára. Amikor aztán a magasabb termésátlagokat is megtapasztalták, már nem borzongtak annyira. A magas művelésű szőlő fokozatosan elterjedt a házi kertekben is. Megtanulták az új metszésmódokat, s a nagyüzemi példa nyomán gépesítettek. Hosszú évekig nem lehetett kapni kisgépeket, így eleinte csak a legügyesebbek szerkesztettek maguknak az öreg motorbicikliből kapálógépet. Amikor az üzletekben megjelentek a japán, olasz, amerikai rotációs kapák és a motoros permetezőgépek, aki csak tehette, gépesítette a gazdaságát. Néhány év alatt felismerték, hogy a rotációs géppel gyorsabban és mélyebben művelhetik meg a földjüket, mint korábban a sümegi kapával. Ami kézi erővel két napig tartott, az géppel, csak fél napig.

Még jól emlékszem, hogy a horgászok milyen gyanakodva nézegették az első peremfutó orsókat. Felesleges cifraságnak tartották. De amikor kiderült, hogy a csalit át lehet vele dobni a Tisza egyik partjáról a másikra, elfogadták. Ma mindenki használja. Ez az egészséges gyanakvás minden új eszköz, termelési mód, használati tárgy esetében tapasztalható volt, de csak átmenetileg. Amikor az új eszköz vagy módszer hasznosságáról meggyőződtek, a régiről mindig átváltottak az újra. Átváltani pedig csak tehetséges nép tud.

Magány

Pécsre mindig hazamegyek. Legalábbis így képzelem. A könyvheti meghívás örömével és a tervekben is egymásra torlódó rendezvények nyomasztó súlyával a lelkemben, kapkodva foglaltam el a szobámat a modern, korszerű Pannonia Szállodában, aztán lerohantam az étterembe ebédezni. Sietnem kellett, mert kettő és három között vártak Komlóra. Az időpont elmosódik, talán pontosan kettőre. Éhes voltam, de kapkodva ki tud enni? Kapkodva nem érdemes sem enni, sem élni. De ennem kellett valamit, mert előző nap későn feküdtem, s reggel nem maradt időm reggelizni. A lépcsőn, ahogy szobámból az étteremig leereszkedtem, hirtelen eszembe jutott, hogy aligha kapok asztalt, hiszen két-három éve is, amikor a családdal jártam itt, szállóvendég létemre, ebéd nélkül maradtam. Akkor német turisták ültek az asztaloknál, és mindennel meg voltak elégedve.

Az étterem ajtajában megtorpantam. Az üres teremből a szünnap hangulata fodrozódott ki a folyosóra. Tanácstalanul és kíváncsian beljebb léptem. A Pannonia Szálloda étterme teljesen üres volt. Hátul, a sarokban néhány pincér ült az asztal körül. Beszélgettek. Egyikük felállt, és az ajtóhoz jött.

– Zárva vannak? – kérdeztem.

– Dehogy… Nyitva vagyunk…

– Ebédezni lehet?

– Tessék helyet foglalni!

Elkényeztettek. Étlapot kaptam, közben italt. A szakács kicsit hosszan sütötte a sertésbordát hentes módra, de apait, anyait beleadott. Ízletesebb ételt régen ettem. De a mohón bekapott első falatok után nehezen fogyott az étel. Magányosan ettem, mint egy agglegény az albérletben. A nagy, elegáns étterem teljesen üres volt. A rendelés pillanataiban, s amikor a kis zsúrkocsin ketten kitolták az ételt, még reménykedtem, hogy valaki betéved. Egy másik író, esetleg két német vagy egy magyar nászutas pár. Csókolóznak a sarokban, röhögnek, de semmi. Semmi és semmi. Hová lett vajon az a rengeteg ember, akik miatt itt két éve még nem lehetett asztalt kapni? Hol esznek? Mit esznek? Éhes voltam, de már csak turkáltam az ételben. Éppen közgazdasági gondolataim születtek a tányér felett, amikor idegesen megjelent a szerepléseimért felelős könyvtári szakember, s így az étteremben még egy vendég keletkezett. A könyvtáros nem evett sertésbordát, csak bort kért. A pincérek s a nagy intuícióval rendelkező szakács, úgy tűnt, elszomorodtak. De gyorsan hozták a bort, és én még közben is reménykedtem. Csak belép valaki ebbe az étterembe… De nem. A nagy, elegáns terem egyik négyszemélyes asztalánál is csak ketten ültünk. Nem jött senki. Amíg a fizetőpincért vártam, azon tűnődtem, hogy a nagy konyha milyen alapanyagkészlettel rendelkezhet. Mennyi húst mernek rendelni? S a készétel, amit mégiscsak illik elkészíteni, meddig tárolható?

A számla, ahogy vártam, meglehetősen dundi volt. Amíg előnyálaztam a magyar fizetőeszközt, a pincérhez fordultam:

– Mondja, uram, maguknál mindig ilyen nagy a forgalom?

– Amióta az árak felmentek, uram, csak hét végén van rendes forgalmunk. Akkor bejönnek az orvosok, agronómusok…

– Nyugatnémet buszok állnak a parkolóban. Itt laknak ezek, nem?

– Itt laknak, de máshol esznek.

– Hol esznek?

– Megoldják valahogy. Talán kint a megyében, kisvendéglőkben.

Amikor kifelé mentünk az ajtón, még mindig üres volt az étterem. Nehezemre esett ez a nap. Semmi közöm hozzá, de hogyan lehet ennyire üres egy étterem?

Élmény

Délután két rendezvény között van egy félóra. Ilyenkor szokott az ember letusolni (ahol lehet), inget váltani, rendezni a gondolatait, ha még érdemes rendezni… Ha nem érdemes, iszik az ember egy feketét, pohárka bort vagy zöld teát, mert az védi a szervezetet a stroncium 90-től. Mástól persze nem védi, s azok többet ártanak. Én a tenyérnyi erkélyen kötöttem ki. Komoly élményben volt részem.

Az ablakom alatt egy nyugatnémet autóbuszt mosott a személyzet. Gondolom, a gépkocsivezető és az utaskísérő. Először kívülről mosták le slaggal az alig piszkos, élénkpiros behemót dögöt, aztán nekiláttak a belsejének. A két férfi lemosott minden ülőhelyet. Amikor végeztek vele, minden ülésbe becsusszantak, és megmosták az ülések támlájának a hátulját is. Csak ez után következett a gumipadló, a küszöbök. Végül kinyitották az autóbusz alsó részébe épített csomagtárolót, és azt is kimosták. Az egyik tárolórekesz tele volt dobozos sörrel. A sör alatt nem mosták ki a gumival bélelt raktárt, de a dobozok előtt, körül, a záróajtónál, gondosan. Közben eszembe jutottak a magyar vonatok, autóbuszok, általában a járműveink. – Sajnos már elmúltam negyvenhat éves, de bárhogyan erőltettem a fejemet, nem emlékszem rá, hogy ilyen járműátmosást valaha is láttam volna. A magyar vonat talán attól piszkos, hogy nem mossák? – A német autóbuszon egyébként a „Drei Rosen Express” felirat díszelgett, és Paul Kvatser úré volt. Telephelye: Moosburg.

Takarékosság

A Balaton északi partján, Révfülöp és Zánka között az erdő felé ballagtam, remélve, hogy egy pörköltre való gombát összeszedhetek. Az elhagyott homokbányában budapesti ismerősömet pillantottam meg. Ásott. – „Mit ás ez itt? Kincset talált?… Valószínűtlen… Inkább elás valamit… Aranyuk van, és elássa… Hallott valamit, és elássa a szalonnát…” – Nem illő, szinte szégyenletes dolog, de odamentem hozzá, köszöntem. – Akkor láttam, hogy a gondosan kimélyített gödör szélén, egy kopasztott tyúk hever.

– Ezt ásod el? – kérdeztem.

– Ezt, mert büdös.

– Ti vágtátok?

– Dehogy, itt vettük reggel az ABC-ben. De ahogy kiolvadt, egyre büdösebb lett. Ezt nem lehet megenni. Jó dolog a fagyasztott csirke, amíg megbízható. Ha kiderül, hogy némelyik romlott, kidobhatják az egészet, mert senki sem veszi többet. Én két évig nem eszem csirkét, az hétszentség. Itt van a gyomrom a torkomban. Pálinkát kellene innom, de nem ihatok, mert vezetek, este vissza kell mennünk Pestre.

Már az erdőben jártam, amikor eszembe jutott, hogy a nyaralóhelyen egymás után két szabad szombaton is áramszünet volt a TV fő adásidejében. Este nyolc óra körül kikapcsolták az áramot, és nem volt hajnalig. Vagy ki tudja meddig? – Gyermekkoromból hozott vidéki automatizmussal azonnal belenyugodtam az áramszünetbe. Ebből állt a gyermekkorom. Örökké áramszünet volt. Az ötvenes években néha azon csodálkoztunk, ha égett a villany. A szabad szombatokon most kétszer is bekövetkezett az áramszünet. Előfordulhatott ez más napokon is. Ha az ötvenes évekkel összevetem ezt a jelenséget, nem vált ki belőlem érzéseket. Inkább tisztességes, puritán dolognak tűnik. De ahogy mélyebbre jutok az erdőben, az is eszembe jut, hogy az ötvenes években a magyar hűtőkapacitás még a jégvermekre épült. Ma a hűtőgépek, hűtőpultok és a hűtőházak világát éljük, s ehhez a konzerváláshoz folyamatos, megbízható áramszolgáltatásra van szükség. – Ha a Balaton északi partján valamilyen nehezen elhárítható műszaki okból áramkimaradás keletkezik, a háztartási hűtőszekrényekben és az állami hűtőpultokban kiolvad a jég és vele a hús. Közben megindul a romlás, a különböző bakteriológiai folyamatok. Amikor aztán megérkezik az áram, újra fagynak a csirkék, tyúkok, sertésekből és marhákból kivágott húsdarabok. Az ABC-üzletek vezetői éjszaka alszanak. Sejtelmük sincs róla, hogy hány órára kapcsolták ki a villanyt. Nyugodtan eladják a fagyasztott csirkét. A vásárló a jegesre fagyasztott jószágot nyugodtan megveszi. Ha kiolvadás és főzés közben feltűnően büdös a tyúk, gyanút fog, és elássa. Más esetekben, ha a szagokra, illatokra nem fogékony, lakmározik a csirkéből, s a többi már az orvosokra tartozik.

Vajon az Áramszolgáltató Vállalat felelőssége mekkora a legújabb korban? Hány órára lehet kikapcsolni javítás miatt az áramot? Mi történik, ha a villám belevág a trafóba? És vajon takarékossági okból kikapcsolhatják az áramot? A két áramszünetet időjárási okok nem indokolták. – Bizonyíthatatlan, hogy takarékosságról volt szó, de sok emberben él a gyanú. Ez a takarékosság, ha valóban az, és nem egyszerű mulasztás, technikai impotencia, akkor életveszélyes. Kárba veszhet egyetlen éjszaka alatt a csirkét előállító vállalat vagy termelőszövetkezet produktuma, a szállítók, kereskedők munkája, s ráadásul a vevő, aki az egészért fizet, kórházban végzi. De nemcsak élelmiszert tartanak manapság hűtőszekrényben, hanem vérmintákat, a tudomány bonyolult biológiai mintakollekcióit is. – Ha a villanyáram bármikor kikapcsolható, akkor a modern korra a tudomány magabiztos prognózisai nem érvényesek. Az a hűtőgép, ami időnként hűt, máskor viszont tíz-tizennégy órán át nem hűt, nem tekinthető hűtőgépnek. Még akkor sem tekinthető hűtőgépnek, ha egyébként kiváló, más országokban, más körülmények között háromcsillagos teljesítményt nyújt. Nálunk nem hűtőgép, csak egy láda.

Az a gödör, amit pesti ismerősöm a megbüdösödött tyúknak ásott, jelképes temető. A rosszul értelmezett takarékosság jegyében így lehet elásni mindazt, amit Bábolna, a magyar élelmiszeripar és hűtéstechnika az utóbbi évtizedekben létrehozott. Ötven megbüdösödött broiler csirke elég egy országban ahhoz, hogy az egész élelmiszertermelési koncepció megbukjon.

Vakondok harca

Látogatóban jártam Szigligeten egy rokoni kertben. Éppen érett a cseresnye, s tisztem szerint Budapestre kellett szállítanom, amit a gyerekek ügyetlen fáramászások közepette leszedtek. A szép szőlőben, a rusztikus asztal mellett, búsan néztem a poharamba, amiben víz volt. A gazda közben jó történeteket mesélt, s a szomszédok is, akik egyetemi tanár létükre módszeresen permetezgettek. Az egyik gyerek, az óbudai Lackó aztán váratlanul felkiáltott:

– Verekednek a vakondok!

Néhány szőlőrenddel odább valóban dúlt a harc. Két kis vaksi, fekete vakond hadakozott. Harapták egymás fülét, orrát, nagy ásólábukkal püfölték egymást. Soha életemben nem láttam még vakondot, ezért nem is azon lepődtem meg, hogy a vakondok verekednek, hanem azon, hogy a pesti kisfiú, honnan a fenéből tudja, hogy ezek az állatkák vakondok. Valóban vakondok voltak. Úgy voltak vakondok, ahogy világszerte az evidenciák léteznek. Vakondságuk legalább annyira nyilvánvaló volt, mint egy pingvin pingvinsége.

Tele vagyunk előítéletekkel. Az angol hidegvérű, a spanyol viszont temperamentumos. A vakondnépség valahogyan kimaradt ebből az elhelyezési rendből. Milyen temperamentuma lehet egy népnek, amelyik a föld alatt él? Az ember azt várná, hogy lassú mozgásúak, megfontoltak, csak a közvetlen létfenntartásra összpontosítanak. De szó sincs róla. Úgy verik egymást, mintha a tengerparton, valamelyik matrózkocsmában akadtak volna össze.

A gazda, nagy sümegi kapával szaladt elő a pincéből, és lecsapni készült. De a gyerekek és az asszonyok akadályozták, mivel „olyan aranyosak” a vakondok. Csak közeledett a kapával.

– A legnagyobb ellenségei a szőlőnek – mondta, és csapni készült. De nem csapott, mert túl sok ember állt már a két vakond körül.

Közben a két vakond veri egymást. A szemük vaksi. Nem látnak, vagy ha látnak, alig látnak valamit abból, ami körülöttük történik. Ráadásul nem is ellenségei a szőlőnek, mert a táplálékuk hatvanöt százaléka kártevő rovarokból és azok lárváiból áll. De a gazda ezt nem tudta. Magasra emelte a kapát és lecsapni készült.

Asszonyok ugrottak a verekedő vakondok és a gazda kapája közé. Nagy nehezen sikerült szétugrasztani őket. Egyik Góczánék földjén, másik a szőlősorok között keresett gyors menedéket. Elásta magát.

Nem tudom, mi okból válhat két vakond egymás ellenségévé. Bár az is előfordulhat, hogy ez törvényszerű. A vakságukból eredően. S amíg egymással harcolnak, a gazda odacsap a sümegi kapával. Mert a gazda nem tudja, hogy lent mi a helyzet. Hány pajor van a gyökerek körül… Lehet, hogy a gazda eladásra szánja a szőlőt, s úgy gondolja, rágják csak… Hadd rágják… A vakond pedig természetéből eredően még mindig tisztítja a terepet, vigyáz a gyökerekre. Így aztán bajba keveredik, ha feljön levegőt venni.

A tambovi táborban Örkénnyel

Amikor 1976-ban beszélgetést készítettem Örkénnyel a Jelenkor számára, a portré a következő sorokkal fejeződött be: „Örkényék szellemi műhelyében minden olyan szép, nyugodt, hűvös, az ülőgarnitúrák, a falak, kint a fák s körben az utcák, az egész Pasarét. Csak hát Örkény még mindig hadifogoly…” – Örkény azóta a földi lágerekből végleg szabadult, én viszont életműsorozatának új kötetét olvasva fogságba estem. Kettős fogságba, a könyv hadifoglyaként keresem a miérteket, éhes vagyok, képzeletemben egy valóságban soha nem létezett országba kívánkozom haza, hogy a reggeli és az ebéd között Póra Ferencként tüzet rakjak a domb gerincén, megfőzzem paprikás krumplimat, akkora darab szalonnával, amennyi csősz koromban talán egy hétre sem jutott. Közben Örkény fogságában is sínylődik a lelkem, mert nagyon jó író, a mondatai, szavai és a szeme rákényszerítenek, hogy azt lássam, úgy halljam, úgy értsem, ahogy ő a csernyenkai, tambovi fogolytáborokban a flekktífusz után látta, értette az embereket s szerepüket a történelemben. Bevallom, ha létezne olyan abszurdum, hogy én írom ezt a könyvet, akkor szubjektívebb lennék, a rég szétesett nemzettel s a feudalizmus bűnéből eredően állati sorban élő Botos Józseffel, Kirilla Péterrel elnézőbben bánnék. De ilyen abszurdumok nincsenek, 1944-ben én kilenc, Örkény harminckét éves volt. Így részesülhetek abban a szerencsében, hogy egy értelem által vezérelt, kegyetlen könyvet tarthatok kézben, melyben Örkény alig mond magáról valamit, pedig négy és fél évig fogolyként élt a félig földbe ásott barakkokban, osztozva hatvannégyezer magyar, sok százezer német, román, francia és olasz közös sorsában. Evett, aludt, végezte a tábori munkát a többiekkel, de történelmi tanúként, egy mindenre figyelő intellektuális író fegyelmével gyűjtötte az élményeket, dolgozott új könyvén a legnehezebb körülmények között is. A csomagolópapírra lejegyzett sorok, melyek 1947-ben az Új Magyarország hasábjain jelentek meg először, aztán kihagyásokkal folytatódtak, majd a lényegük könyvekben is életre kelt, az író szándéka szerint, most Radnóti Zsuzsa szerkesztésében, az eredeti formában tárulnak az olvasó elé.

A Lágerek népe az egész korszakról ad áttekintést, magába foglalja az 1946-ban külön könyvként megjelent Amíg ide jutottunk című hadifogoly-vallomásokat, továbbá Örkény 1947-es Budapestről szóló írását, az Új Magyarország hasábjain megindult vitából kiemelt korszakízelítőket, az író válaszát és néhány interjúrészletet, melyekben a hadifogság embert próbáló, átalakító élményéről esik szó. Kitűnően szerkesztett összkép, hiszen a kordokumentumok jelzik, hogy az új világ első éveiben bőven akadtak emberek, akik az íróval szembesülve, a gondolkodást követő megértés helyett, szívesebben félreértették a művet s az írói szándékot is. Ezek ugyanolyan kemény tények, mint amilyeneket Örkény elénk tár művében. Csodálkoznunk aligha szabad, hiszen maga Örkény írja: „…Félő, hogy e viharos évek megbontották a magyar közösségérzést. Annyiszor szakadtunk szét, és annyifelé, hogy talán már csak szigetekben élünk, mintha magyarok közé szorult csángók lennénk…”

A hadifogoly pszichózis tökéletes diagnózisát fogalmazza meg Örkény a könyvében, esszé pontosságú gondolatisággal, állandóan ügyelve arra, hogy élő fogoly emberek létérzésével, megnyilatkozásaival, sorsfordulóival igazolja tételeit, s megőrizze az alkotás olvasmányértékét is. – „A fogság mámortalan élet” – írta. A haza, ahová vágynak hősei, megfoghatatlan lett, tótágast áll, bizonytalan. A család már csak a haza s a régi ételek, ételemlékek. Lehangoló képet rajzol az emberek politikai butaságáról s nemzeti önismeretéről is. Huszonnégy magyarból hárman ismerik Bartók nevét, Ady Endréről heten hallottak, de egy ember fejből tudja egy versét. Örkény mindent leír, rosszat és jót. A munka elől lógó magyarokat, a közönyös törzstiszteket, akik a saját maguknak rezervált törzstiszti lócára rangon alulit nem engednek leülni, de azokról a tisztekről is megemlékezik, akik önként munkába álltak, és tiszteletet ébresztettek maguk iránt. – „…Az életmód legkisebb javítására a munkakedv meredeken ugrik fölfelé. Különösen a magyaroké…” – írja. Megtudjuk, hogy az útépítésnél a németek húsz-harminc százalékot értek el, a magyarok százötven-százkilencvenet, s csakhamar minden kényes munkára a magyarokat keresik. Aztán újra következnek a szörnyűségek. – „A zsidókat nem szereti senki” – idézi Csontos Laci bácsi mondását, aztán leírja, hogy a háború igazi hajótöröttei a munkaszolgálatosok voltak. Amikor fogságba estek, ugyanolyan hadifogollyá szürkültek, mint a többi sok százezer ember. – „Minden szavuk mögött ez a fájdalom lappangott; akárhova nyúltunk, feljajdultak, mert mindenütt csupa seb voltak még” – írja Örkény, aztán egy karácsonyi gyűlésen felszólaló Grünwald nevű fogoly mondatait idézi, aki csupa vád volt a magyarok ellen, de magyarnak vallotta magát. Kegyetlenül ábrázolja a magyarokat, a poklot járt zsidókat, köztük egy olyant is, aki kis előnyök érdekében négyszer változtatta meg nemzetiségét.

A fogolytáborokban abszurd helyzetek alakultak ki, hiszen a munkaszolgálatos zsidók, magyar bakák és tisztek és az „übermensch” németek közös táborokba kerültek. Gyakran előfordult, hogy létszámfölényükből eredően a németek megszerezték maguknak a táborvezetést, s a magyarok úgy érezték, nem is az oroszok, hanem a németek fogságában élnek. Mit érezhettek akkor a munkaszolgálatos zsidók? – Az antiszemitizmus és a zsidóság ellenreakciója mellett Örkény könyvében feltárul az egész közép-kelet-európai sérelemsorozat. Roób István apja lenézi a magyarokat, mert szerinte csak a németek tudnak dolgozni. A magyar napszámosnak való. Amikor Roób Temesvárra kerül az ipariskolába, a románok magyarnak vélik, csúfolják és megverik, mert minden magyar kommunista gyújtogató. Mit tehet szegény német gyerek? Hazafias magyar érzések támadnak a szívében. Ez a mi poklunk, s a pokolnak nincs vége, pedig a Monarchia régen összeomlott.

A szomorú képek hosszú sorából egyik legszomorúbb a Roób István és Schantl Béla marista szerzetes által megrajzolt és emlegetett külföldi bordélyházak képe, melyek tele voltak magyar szegénylányokkal. Ez a lányok útja volt, a férfiaké a Don-kanyar, aztán a tambovi fogolytábor. Oda érkezett a fiatal Kállay Miklós ugyanúgy, mint Schwarz Mózes vagy Beamter Jenő, pedig ő otthon márványkádban fürdött, autót tartott, s csaknem úgy tudott dobolni, mint Weisz Api.

Örkény reménykedve írt a hadifogság gondolkodtató, lelkeket mozdító hatásáról: – „Fogolynak kellett lennem, hosszú esztendőkig fogolynak, amíg megtanultam, hogy a szabadság nem az a nyegle kötetlenség, aminek hittem, hanem valami más. Hogy a nép nem szorzat, és nem összeg. A nép nem tízmillió darab, amit össze lehet szedni, hanem egy darab, amit millió cserépre lehet törni…” – Ma vajon mi szunnyad a lelkekben?

A madárálmok vége

Talán még emlékezik az olvasó, hogy az És hasábjain beszámoltam egy eltévedt galamb sorsáról. Január 4-én délután három óra tájban szállt a loggiánkra. Borzas volt, csapzott, végkimerült. Beengedtük a meleg szobába, megitattuk, megetettük, megmentettük az életét. Mivel gyűrűzött volt, táviratoztunk a gazdájának Rákoshegyre. Másnap déltájban megérkezett és elmondta, hogy a téli szélviharban a padlásról leszakadt a voiler, s több galambja megszökött, eltévedt. – A betegen gubbasztó madár nem hagyta magát megfogni. Amint a gazdája kilépett a loggiára, váratlanul szárnyra kapott, elrepült, s csak akkor jött vissza, amikor a tenyésztő már az utca végén taposta a havat. A galamb hozzánk szegődött, megerősödött, túlélte a telet, s otthonosan berendezkedett a loggiánkon.

Július elsején, amikor a nyitott ajtón át galambunk szokása szerint besétált a szobába, néhány csipetnyi kenyérdarabkát dobtam a könyvespolc elé. Szokásos étrendje magokból állt, nagyon szerette a kendermagot, a kölest, kukoricát, búzát, napraforgót, de elvárta, hogy időnként néhány falat kenyérkockával is megkínáljuk. Ez volt az igazi csemege. Talán azért szerette annyira, mert január 4-én, amikor a téli szélvihar kiéhezetten loggiánkra sodorta, kenyeret kapott először. – A kenyérfalatoknak most is megörült, elégedetten eszegetni kezdett. Amikor a szoba közepére lépdelt egy elgurult kenyérdarabka után, óvatosan betettem az üvegajtót. Azonnal észrevette, mérgesen felkrúgatott és odaszaladt. Értetlenül totyorgott a csukott ajtó előtt, s amikor megértette, hogy fogságba esett, hirtelen szárnyra kapott, és nekirepült az üvegnek. Utánakaptam, két evezőtolla a markomban maradt, s csak a következő pillanatban, a szőnyegen sikerült a rémült galambot megfognom. Szeméből ekkor már nem félelem, hanem a sértett értetlenség sugárzott felém. Ezt nem tételezte fel rólam, mi több, elképzelhetetlennek tartotta. Etettük, itattuk, gondoskodtunk személyéről, szabadon repülhetett, kujtoroghatott, amikor kedve tartotta. Semmiben sem korlátoztuk. Ha akart, bejött a szobába, átsétált a konyhába, s ellenőrző körútja után mindig bántatlanul kijutott a loggiára. Ha a betonkorlátra könyököltünk, néha odaszállt mellénk, és onnan nézte a tájat. – Nem értette, hogy mi történt vele és körülötte.

Beletettem egy papundekli dobozba, átkötöttem madzaggal, aztán lyukakat fúrtam a tetejére, hogy bőségesen kapjon levegőt. Amikor a dobozt kitettem a loggiára, lányom már a sírással küszködött.

– Megeszi – mondta elcsukló hangon. A galamb gazdájára gondolt, aki januárban elmondta, hogy szökött galambot nem érdemes tovább tenyészteni, az ilyen megy a fazékba.

– Úgy visszük vissza, hogy a tenyésztő észre sem veszi. Elkeveredik a sok galamb között – nyugtattam a lányomat. De nem nyugodott meg, így az elméletemet kénytelen voltam kifoltozni.

– Ha mégis észreveszi, megörül neki és becsülni kezdi, hogy olyan messziről hazatalált. Lehet, hogy ez lesz a legértékesebb galambja.

A galamb közben dührohamot kapott a dobozban. Mérgesen krúgatott, aztán a szárnyával vadul verdesve, újra és újra megkísérelte a repülést. Én a történelemből már tudtam, hogy a rabságban nem lehet repülni, de a mi galambunk úgy gondolta, hogy lehet, csak erősen kell akarni. Újra és újra megkísérelte, s néha már-már úgy látszott, hogy dobozostól felemelkedik. Nem emelkedett fel. A doboz billegett, aztán egyik oldaláról a másikra borult. Semmi sem változott, a galamb a dobozban volt, s a doboz a galamb körül. Ilyenkor szokták érezni a rabok, hogy tettek valamit a szabadulásukért, és kint is változik a világ. Pedig csak annyi változott, hogy a billegő börtöndoboz másik oldalával meredt az égbolt felé. – Estefelé galambunk is megsejtett egy keveset a változás (a másik oldalára borult doboz) valódi értékéről, mert a rabok ősi ösztönét követve falbontáshoz kezdett. Csőrével kis lyukat vésett a doboz oldalára, s ezt tágítgatta. Csak akkor dolgozott, ha csend volt. Ha moccantunk, abbahagyta a vésést. – Nem akadályoztam meg, véssen csak. Ennyi szabadulási esélye egy madárnak is lehet. Amíg vés, addig reménykedik, hisz a szabadságban, a nagy repülésekben, nem esik depresszióba.

Másnap, július 2-án reggel, a dobozba zárt galambbal együtt kocsiba szálltunk és elindultunk Rákoshegyre. A II. kerületből eljutni a XVII.-be kisebb expedíció, különösen a szétszedett, felásott, összerakhatatlannak tűnő Budapesten. A kanyarokban a galamb mindig elcsúszott a dobozban, s hallani lehetett, ahogy a körmeivel, csőrével igyekszik megkapaszkodni. – Vacakul éreztem magamat a bőrömben, rossz lelkiismerettel küszködtem előre az újabb és újabb terelőutakon.

Soha nem akartunk galambot tartani. Úgy gondoltuk, hogy a loggiánkra tévedt, szép tollú, magasan szálló, kerengő fajta galamb tavasszal majd társat talál magának, s elvegyül a környék valamelyik galambcsapatában. De nem így történt. Bokázott, burukkolt, udvarolgatott, de nem talált párra. Egyszer egy furcsa fejű, fehéres galambot már a társasház tetejére csalt, de a loggiánk nem tetszett ennek a madárnak, és elment. Igyekezett a mi galambunk elvegyülni a környék galambnépei között, de azok nem fogadták be. Megverték, megtépték. Néha napokig a loggián búslakodott, alig repült. Soha nem gondoltam volna, hogy a parlagi galamb, a postagalamb vagy a strasszergalamb kultúrája és szokásai között olyan nagy a különbség, hogy nem tudnak együtt élni. A mi kerengő fajta galambunk úgy élt a környékünkön, mint a csaknem másfél milliónyi török vendégmunkás az NSZK-ban. Megtűrték, de nem fogadták be a közösségbe, így fokozatosan kialakult benn a gettómentalitás. A tél végén még élvezte a szabadságot, a magányos repülőutakat. Hat-nyolcórás repülés után is könnyedén, boldogan szállt le a loggia betonkorlátjára, mert tudta, hogy nem zárjuk rá a voilert, akkor kap szárnyra, amikor akar, s olyan messzire száll, ahogy kedve tartja. Így aztán mindig visszatért. De tavasszal nyugtalanná vált, s nyár elejére búskomorrá. Mivel a galambok nem fogadták be a környéken, velünk, emberekkel igyekezett integrálódni. Ha nyitva volt az ajtó, azonnal bejött, s olyan otthonosan kaparászott, csipegetett a szobában, mintha tyúk lenne és nem galamb. Este nem akart kimenni. Ha csukva tartottuk az ajtót, kopogott a csőrével, és sértetten nézegetett befelé.

A teljes csőd a kosztolás miatt robbant ki. A környék verebei felfedezték a galamb magokkal terített asztalát, és ellepték. Először csak két veréb, aztán hat a szomszédos, szanálásra ítélt házból. Talán még ez sem lett volna baj, de a veréb nemcsak a madártársadalom proletárja, s mint ilyen, demokratikus és jószívű élőlény, de sajnos dicsekvő is. Telecsiripelték a hegyoldalt, hogy ők milyen kölest és kendermagot reggeliztek, s hogy milyen napraforgómag lesz az ebéd, s hogy nekik csak egy szavukba kerül, s akkor már búzaszemeket is kapnak… Meg, hogy amíg mások csak építgetik, ők már megvalósították… Náluk már nem munka szerint, mindenki igényei szerint… Csoda, hogy négy nap múlva harminc veréb lakmározott a boldogtalan galamb asztalán? Egy hét múlva már hatvan. S még ha csak lakmároztak volna… De ez a rengeteg madár összetojta a loggiát. Nem lehetett kilépni. A galamb- és verébpöttyintések között csak szökdécselve lehetett közlekedni. Este, még napi kétszeri takarítás után sem lehetett kiülni a csillagokat vagy a város fényeit nézni. Beszorultunk a meleg lakásba. – Ekkor született meg a galambtálca. Farost lemezből és néhány lécből tálcát készítettem a galambnak. Reggel, délben, este tálcán kapta meg a magokat, s amint befejezte az evést, a lányom behozta a tálcát és a könyvespolc alá tette. Ha nyitva maradt az ajtó, a galamb még besomfordált később és csipegetett. A verebeknek nem tetszett az új helyzet, lázadoztak. Egész nap a betonkorláton ültek, s mivel befelé néztek, hátsó farktollal díszített részük kifelé meredt. Így ha pöttyintettek, a „végtermék” lehullott az alattunk lévő loggián száradó ruhákra. A türelmetlenebb verebek már kezdtek odébbállni, amikor az egyik éceszgéber kitalálta, hogy ez csak az egy lépés hátra, hamarosan következik a két lépés előre. És igaza lett. El kellett utaznunk egy hétre. A galamb tálcáját gazdagon megtöltöttük magokkal, és kitettük a loggiára. Még autóba sem szálltunk, már megérkeztek az első küldöttek, s csakhamar kezdetét vette az egyhetes népünnepély. Amikor visszaérkeztünk, teljes napig tartott a loggia kitakarítása, lesúrolása.

Valaki azt tanácsolta, hogy ne adjunk a galambnak enni, akkor majd elmegy. Ehhez nem volt szívünk. S egyébként is hová mehet el egy galamb, akit a környéken nem fogadnak be?

A loggia tisztaságát újabb rendszabállyal igyekeztünk megóvni. Egyáltalán nem tettük ki a galamb tálcáját, az ajtót viszont résnyire nyitva hagytuk. A galamb így három napig kényelmesen eszegetett a könyvespolc alatt. Az ötödik napon azonban, amikor délidőben a szobába nyitottunk, verebek repdestek a csillár körül. – Ekkor váratlanul kitört belőlem az „ember”, pontosabban, az európai fehér ember rideg mentalitása.

Hideg dühvel az asztalhoz ültem, a lakás árát elosztottam a négyzetméterekkel. Ezek után a loggia alapterületét megszoroztam tizennégyezerrel. Hatvanezer jött ki. Hatvanezret fizettünk azért, hogy egy szerencsétlen galamb s ötven-nyolcvan demokratikus érzelmű veréb tönkretegye az életünket. Némán döntöttem. Kiterítettem az asztalra Budapest térképét, s megkerestem rajt Rákoshegyet, majd hosszú böngészés után a Klapka utcát is.

Egyórás autózás után érkeztünk meg a XVII. kerületbe. Délelőtt tíz óra volt, amikor a Klapka utcába befordultunk. Gondozott, üde kertek, gyümölcsösök között álltak a cseréptetős, világító fedelű házak. Sütött a nap, felhőtlen, átlátszóan kék volt az ég. Megálltam, s óvatosan kipillantottam az ablakon. Galambrajok repültek a levegőben. Lányom kinyitotta a dobozt, és kiengedte belőle a galambot. Kicsit megszédült a fénytől, s alacsonyan csapongva egy ház gerincére szállt. De a következő pillanatban újra szárnyra kapott, és csatlakozott egy galambcsapathoz. Színük, mozgásuk teljesen azonos volt, mindegyik a magosan szálló, kerengő fajtához tartozott. Álltunk az autó mellett, és a madarakat néztük. Huszonöt-harminc másodpercig tudtuk megkülönböztetni a mi galambunkat a többitől. Ilyen felszabadultan, boldogan még soha nem láttuk repülni. Szárnycsapásaiban euforikus boldogság feszült, öröm, hogy hazakerült a szülőföldjére, a régi galambcsaládhoz. Aztán fordult a csapat, s a mi galambunk eltűnt, elvegyült a többi kerengő között.

Az okos veréb

Alighogy megálltam Balatonalmádiban, ott termett a kocsim mellett egy táskás ember, és bevasalt rajtam négy forint parkolási díjat. A jegyet az ablaktörlő alá tűzte, aztán elment. Úgy emlékeztem, hogy az ABC-áruházzal szemben a korábbi években nem szedtek parkolási díjat. Kíváncsian a kocsi elejéhez léptem, és kinyújtottam a kezemet a jegy után. Szerettem volna megnézni, hogy mit nyomtattak a jegyre. Ki szedi a parkolási díjat? De megtorpantam, mert az autó lökhárítójáról leugrott egy kis veréb, s a méternyire húzódó szegélykőre reppent. Rám nézett és várakozott. Néztük egymást. Az volt az érzésem, akar tőlem valamit, vagy szeretné, ha elmennék, otthagynám az autót. Hátrább léptem néhány méternyit, s az áruház felett az égre tekintettem. Ekkor a veréb újra felugrott az autó lökhárítójára, s a hűtőrácsra préselődött bogarakat kezdte csipegetni. Válogatósan falatozott a frissebb bogárpecsenyékből, melyek talán csak néhány perccel korábban csapódtak az autó orrára.

Közben begördült mellém egy Trabant. A veréb érdeklődése azonnal feléje fordult. Érthető, megérkezett a frissebb pecsenyeszállítmány. – Megvárta, amíg a kocsi egészen megáll, vezetője behúzza a kéziféket, aztán hopp, máris ott állt a lökhárítóján.

Így falatozgatott a parkolóban a veréb. Látszólag pontosan olyan szürke, jelentéktelen madár volt, mint a többi, de vadászgatással, légyüldöző repülésekkel nem fárasztotta magát. Vadásztak helyette az autók. Kicsivel több esze volt, mint a testvéreinek. De az is lehet, hogy kevesebbel is beérte. Friss bogárpecsenye helyett, roncsolt maradványokkal.

A buta veréb

Az ember által áttekinthető idők kezdete óta nemcsak a kutya és a macska, de a madarak számos fajtája is domesztikálódott. Valamikor a falusi kémények dísze volt az ott fészkelő gólya, a fecskék szívesen tapasztották otthonaikat az istállók gerendái alá, az ereszaljakat, a szénáspadlás zugait pedig a verebek foglalták el. A városok, falvak új jövevényei közé tartozik a balkáni gerle és a feketerigó. A tudomány pillanatnyi állása és az emberek érdekei szerint a madarak egyik részét hasznosnak, a többit viszont károsnak véljük. Gyermekkoromban például a feketerigót hasznosnak tartották, a verebeket viszont károsnak. Az utóbbi években módosult ez a vélekedés, mert a feketerigó a falusi, városszéli kertekben rákapott a földigilisztára (ami ugye hasznos, mert lazítja a talajt), s a rovarok, káros bogarak, férgek irtásával szinte teljesen felhagyott. Így a feketerigó hasznossága, becsülete komoly veszélybe került. Verébvonalon viszont enyhült a helyzet. Igaz ugyan, hogy a szemétben kapirgáló városi veréb betegségeket, fertőzéseket terjeszt vagy terjeszthet, de a présházak, pincék között, ritkán lakott hegyoldalakban és kertekben élő mezei veréb viszont hasznos, mert pusztítja a férgeket, bogarakat.

Balatoni présházunk eresze alá ilyen garantáltan hasznos, mezei verebek költöztek be. Régen beköltöztek, előbb, mint mi, a ház valójában még el sem készült egészen, de a verebek már családot alapítottak a gerendákat borító deszkák alatt. Először egy zilált fészek terpeszkedett az eresz alatt, aztán három, majd nyolc szorongott. A verebek az idén kilakták egymást az eresz alól. A fiatalabbak a szomszédos, vakolatlan házban próbálkoztak, de ott sem jutott mindegyiküknek hely. Egy tanácstalan verebecske a csatornánk lefolyócsövébe kezdett fészket építeni. Szándékáról igyekeztem lebeszélni, de a leömlő nyári záporok természetrajzát nem sikerült vele megértetnem. Csőrében egy szénaszállal makacsul állt a csatorna szélén. Szelíden nézett rám a magasból, s láttam, arra gondol, hogy túlzok. Csak rá akarok ijeszteni, hogy a jövő kis verebeinek ne készülhessen el a fészke. Nem az esőről van szó, hanem másról, csak nem mondom ki. Nyilván egy hátsó szándék mondatja velem, hogy veszélyes az eső. – És valóban. Nem kedvelem, ha a ciszternámban egy koszos, esetleg fertőző verébfészken át szűrődik le a víz. De ezt hogyan magyarázzam el az élni vágyó, szürke madárkának?

Az első könnyebb zápor kimosta a verébfészket a csatornából. A víz szemetes lett, használhatatlan. Pedig fenn a hegyen nincs vízvezeték, minden csepp esővízre szükségünk lenne.

A kis veréb néhány órán át bánatosan ácsorgott a csatorna szélén. Látszott az ábrázatján, hogy töri a fejét. Mit tegyen? Higgyen nekem, és máshová építse a fészkét? Nem hitt. Úgy gondolta, hogy csak egy véletlen baleset áldozatául esett a fészke. Ilyesmi többet nem fordulhat elő. Késő délután már egy száraz fűszállal a csőrében érkezett a csatorna szélére. Mérgesen kiszedtem a csatornából a becsempészett szalmaszálakat. Ettől kezdve titokban dolgozott. Szemem láttára soha nem vitt a csatornába szénaszálakat. Ha rosszkor közeledtem, visszafordult a levegőben, vagy tüntetőleg eldobta a fészeknek való fűszálakat. Csakhamar a tojásait is elhelyezte a csatornában, és boldognak látszott.

Három hete, kora délután megdördült az ég. Fekete felhők nyomultak fölénk Zánka felől, aztán valahol a Lesence-völgyben egy nagy örvény visszafordította a hegy mögött elszaladt derékhadat, s egyetlen nagy felhőszakadásban, vízomlásban tűnt el a környék. Mogyoró nagyságú jég verte végig a szőlőket, az éppen gyümölcsöt érlelő alma- és barackfákat. A nagy pusztítás után csak órák múlva jutottunk el a víztárolóhoz. A kimosott kócos verébfészek fentakadt a deszkafödél peremén. A fészekben három meztelen fióka és egy félig nyitott tojás feküdt. Nem éltek sokat, talán egy napot.

Másnap, amikor a vihar nyomait takarítottam el a kertben, megpillantottam a verebet. A csatorna szélén állt, csőrében egy szalmaszállal.

Gáz, van?

Augusztus hatodika van, késő délután. Nincs különösebb jelentősége a dátumnak, a nyár így is, úgy is véget ér. A televízióban éppen a híradó megy, de alig figyel az ember, meleg van a lakásban. Csak szűrten jut el a tudatomig néhány motívum. A világban rosszul állnak a dolgok. Meg sem rezzenek. Mindig rosszul álltak, vagy csaknem mindig. Amerikai repülésirányítók, arabok, zsidók, írek, még a lengyelek is… Nem fogad szót az emberiség. – Aztán következnek a hazai jelentések. A gondok mellett eredmények. Nem termett annyi, mint a korábbi években, de három héttel korábban learatták. Valaki jelentette a kormánynak? Minisztertanácsnak? – Nem lehet pontosan érteni, mert az ablak alatt a gyerekek egy kicsit hangosak. Szeretnek játszani. – Aztán következik a gáz. Félfüllel, az erkélyen hallom, hogy valamilyen nagy gázeredmények vannak. – Berohanok és nézem a képet. – Igen, ezt is jelentette valaki. Algyőn is. És másutt a hazai gáztermelés most igazán jól áll. Vezetékes gáz, ahol kell. Másutt palackos propánbután… A lakosság igényei szerint… És az idén ennyivel meg annyival több igényt… Elszomorodom.

Három héttel ezelőtt, zuhogó esőben, balatoni présházunkban megjelent egy régről szeretett baráti társaság. Mérnökök, feleségek és egy újság szerkesztője. Örvendeztek a szabadságuknak, szidták az esőt, és panaszkodtak az ellátásra. Főleg a gázpalack nyugtalanította őket, amit az északi part végigjárt telepein nem tudtak becserélni, s már napok óta nem főztek.

A múlt héten mi is rákényszerültünk a cserére, s a környéken mások is. Nálunk kedden és pénteken cserélik a palackokat 12 és 2 között. Szerencse kérdése, hogy mikor érkezik az autó. Az emberek, helyi földmívesek, nyaralók, gyesen lévő kismamák, egyetemi tanárok s azok özvegyei türelmesen várták az autót az út szélén. De ezen a kedden az autó nem érkezett meg. Ekkor mindenki felpakolta az üres, de így is elég súlyos, terjedelmes palackot, és hazacipelte. Senki nem szólt semmit. Talán majd a következő cserenapon – gondolták. A gázos teherautó ekkor sem érkezett meg. De üzenet sem, hogy nincs gáz, feleslegesen gunnyasztanak a kánikulai hőségben az út szélén.

Ekkor megszólaltak az emberek. Először csak a nagy ünnepléssel felavatott sportpálya került szóba és az öltöző, amit senki sem használ, s ami bizony jó lenne cseretelepnek. Aztán más is. Egy nagyon öreg ember a régi halászbokrokról mesélt, mások viszont azt kezdték taglalni, hogy a vezetők hogyan végzik a munkájukat, miből származik a vagyonuk. Ki miből építkezett?

Amikor hazamentem, azon gondolkodtam, hogy miről beszélnek majd a harmadik cserenapon, ha nem érkezik meg a gázosok teherautója.

Végül elutaztam egy távoli cseretelepre, és kaptam egy palackot. Örültem is neki, meg nem is. Életünkben megjelent egy újabb bizonytalanság. Hozzák a palackot, vagy nem? – Régen (tudom, hogy erről nem illik beszélni) nagyanyámnak ilyen gondjai nem voltak. Bármikor begyújthatott a csikótűzhelybe, s egy begyújtás, moslékmelegítés, tojássütés kapcsán soha nem jutott eszébe az ország energiahelyzete.

A gázjelentés mindezek ellenére rokonszenves. Ettől ugyan nem lesz gáz, de aki villannyal főz, gazdagodik egy illúzióval.

Ha ég a préri…

Az aligai elágazás után jobbra, a 71-es út mentén tizenegy elégett nyárfa áll. Pontosabban tíz és fél, mert a tarlótűz poklában a tizenegyedik csak félig pusztult el, törzsének egyik felén zöld még a lombozat. A kép elúszik a kocsi mellett és elmerül a semmiben. Gondolkodni ezen az útszakaszon amúgy sem lehet, mert a rendőrök gyakran mérik a sebességet, időnként az akarattyai benzinkút bokrai közé is beállnak a radarernyővel és fényképezgetnek. Így ezen az útszakaszon az ember inkább a sebességmérő órát nézi, mint az utat. A szem aggodalmasan a volán alá pillantgat: vajon elég lassan megyünk? Nem kellene még lassabban?

A kép aztán Almádi után, amikor feltorlódnak a kocsik, s már csak lépésben lehet menni, újra előhívódik. Magam előtt látom a kormosra égett fekete tarlót s a halott jegenyéket. Meredt fa csontvázak. Az összetorlódott gépkocsisor felett lebeg a kép. Aztán kezd déjà vu jellegűvé válni az egész, mintha nem is most, hanem tavaly láttam volna ezt a képet. Vagy tavaly is, a szokásos tarlóégetés után. Egy hír is eszembe jut. Olvastam valahol, vagy a rádióban hallottam, hogy a Nyírségben két embert kiküldtek tarlót égetni. Azok meggyújtották a mezőt, aztán betértek valahová italozni. Mire visszaérkeztek, meggyulladt és félig leégett a termelőszövetkezet szilvás- vagy almáskertje. De a két dolgozó akkor sem látott oltáshoz, csak álltak az égő föld szélén és nézték a tüzet. Az utóbbi mondat megrovó hangsúlyt kapott.

Igen, az oltás! Nekünk a tűzről azonnal az „oltás” jut eszünkbe. – Lassan átvonszolódunk Alsóörsön, s közben igyekszem elképzelni a két bepálinkázott nyírségi embert, ahogy „oltáshoz” látnak. Hogyan lehet vajon eloltani egy almáskertben a tüzet? Hogyan kell oltani, ha a nyárfák égnek? Tíz nyárfa ég, s már a tizenegyediket is nyaldossák a lángok. Melyiknél kell kezdeni az oltást? Az elsőnél, az ötödiknél? És hogyan? A mezőn aligha vannak kéznél a tűzoltófecskendők… Még jó, ha egy poroltó vagy öntözőkanna akad. Az egyik dolgozó felmászik a nyárfára egy vödör vízzel és a lángokra önti?

Van abban valami elgondolkodtató, hogy a két nyírségi dolgozó nem is próbálta oltani a tüzet, csak nézték, hogyan égnek a fák. Ez a mentalitás sokat sejtető. Lehet, hogy nem tudunk mozogni, gondolkodni, cselekedni, ha körülöttünk ég a mező? – Csak az „oltás” jut eszünkbe, s utólag, ha az almáskert már leégett, véteknek csak az „oltás” elmulasztása számít? Talán mást is lehetne csinálni, nemcsak oltani… Mielőtt talpunk alatt felgyújtjuk a tarlót, esetleg körül lehetne pillantani, hogy honnan fúj a szél? S ha az almáskertek szél alatt vannak, várni a tarlóégetéssel. És ugye pálinkázni is szerencsésebb dolog olyan időpontban, amikor éppen nem ég a mező. S ha már ég, és nem mi gyújtottuk fel, az oltáson kívül még mindig lehetne tenni valamit… Felgyújtani a másik végén, s a két tűztenger felfalja egymást. Olvastam erről valahol. Hol olvastam?

Amint megérkezünk, lányom könyvespolcához lépek, és leemelem Cooper Bőrharisnya-sorozatának öt kötetét. Kis izgalom és boldogság fut végig idegrendszeremen, hiszen Nathaniel Bumppóval nagyon régen találkoztam. Cooper felnőtteknek írta történeteit, de akarata ellenére az egyik legjelesebb ifjúsági íróvá magasztosult. Valamelyik könyvében ég a préri, s Nathaniel Bumppo utazókat, két hölgyet és egy angol vagy francia tisztet ment meg a sziú indiánok elől. Az indiánok felgyújtják a prérit, körben lángtenger minden, látszólag nem lehet menekülni. – Mivel a préri ég, A préri-ben keresem a regényrészletet. Csakhamar megtalálom: – „Üljünk már lóra, és meneküljünk! – kiáltott fel Middleton. – Ne adjuk fel az életünket küzdelem nélkül!” – Az öreg trapper (Nathaniel Bumppo) azonban másként vélekedik: – „Eh, lángok!… Ki törődik a lángokkal? Azon töröm a fejemet, hogyan lehetne a ravasz sziúk eszén túljárni! A lángokkal elbánok én könnyen… Hát ez is tűz?” – Nathaniel Bumppo aztán egy darabka földön társaival együtt kitépdeste a füvet, s amikor már a puszta földön álltak, felgyújtotta körülöttük a prérit. Ahogy aztán a tűz falta a füvet, egyre nagyobb tűzbiztos terület keletkezett körülöttük.

Middleton cselekvéskényszere ugyanolyan ismerős az életből, mint a bénultság, tehetetlenség, belenyugvás. A mi történelmünkből inkább talán a bénultság, a pszichés apátia, a „nem érdemes, úgysem sikerül”, „ilyen kicsi nép mihez kezdhet”, „már késő” érzületjelenségek ismerősek. Természetesen a cselekvéskényszer is, a Middleton-féle áttörések (sikertelen) a tűzön, a huszárrohamok, portyák a török ellen, Zrínyi kirohanása a szigeti várból, a Horthy fiú naiv kiugrási puhatolózásai az angolok irányában, melyek megszakadtak, mert a németek szőnyegbe csavarva elrabolták, majd a kiugrási kísérletek folytatása kelet felé. Csodák is történtek, 1552. október 18-án, negyvennapos ostrom után a török sereg elvonult Eger vára alól. De a cselekvés fő motívuma mindig az oltás. Ha már bekövetkezett valami, akkor próbálunk valamit tenni. Amikor a németek megszállták Magyarországot, amikor már jól látszott, hogy a háború a szövetségesek győzelmével végződik.

Kedvetlenül becsukom Cooper regényét, s a pillantásom beleütközik Simonffy könyvébe, amely egész nyáron hol itt, hol ott kinyitva, az asztalomon hever. A Kompország katonái-ban is megtaláltam a jellegzetes magyar fejezetet. Ki sem kell nyitnom a könyvet, magam előtt látom, ahogy Simonffy Tóth Ernő, a felesége, Ramaz János, Vörös Tibor 1944 késő őszén megérkeznek Gamászapusztára. Az úton német csapattestek vonulnak. Ramaz, a gépkocsivezető ide-oda autózik, majd felnyitja a motorháztetőt és a szerkezetek között matat. Várják a másik gépkocsit, amivel a politikusok jönnek, s hozzák az iratokat, meghatalmazásokat, a tárgyalási anyagot. De a politikusok nem érkeznek meg. A németeknek egyre gyanúsabb a helyzet. Közben Török József a felségjelzés nélküli repülőgéppel leereszkedik, s mivel a politikusok nem érkeztek meg, a németek szeme láttára a katonai csoport felugrál a repülőgépre és elszáll az oroszokhoz. De iratok nélkül. A politikusok autója defektet kapott. Magyar autó.

Ez a Gamászapuszta egyébként csak néhány kilométerre van az aligai elágazástól, ahol most a 71-es út mentén az elégett nyárfák állnak, mint a szobrok, emlékművek.

A mi fordulatos történelmünk valójában rég kialakíthatta volna bennünk az időben gondolkodás, a megelőző megfontolás készségét, s az égő mezőn történő eligazodás, célszerű cselekvés tehetségét is. De a nyírségi dolgozók csak nézték az égő almáskertet, meg sem próbálták oltani. Magatartásuknak mélyebb értelmet is tulajdoníthatunk. Talán megsejtették, hogy „oltani” már kevés. Ha körben ég a préri, valami mást kell tenni, vagy mást is lehetne tenni.

A létrahelyzet

„Jákob elindult Beersebából és Háránba ment. Eljutott egy helyre, és ott maradt éjszakára, mert a nap már leszállt. Fogott egy követ azon a helyen, feje alá tette támasznak, és lefeküdt azon a helyen aludni. Álma volt: íme, egy létra volt a földre állítva, s a hegye az eget érte. S lám, Isten angyalai le és fel jártak rajta.” – Én csak egy olyan létrát szerettem volna, ami az eresz alját eléri. Történt ugyanis, hogy a téli vihar két éve lesodorta a kémény tetejéről a szélkakast. Azóta a füstöt beveri a szél a szobába, s a januári borfejtések idején alig lehet megmaradni a présházban.

Eleinte a harmadik szomszédom létrájában bíztam, már egy kőmívessel is megegyeztem félig-meddig kéményügyben, de addigra a létra eltűnt. Örökölt létra volt, s a testvérek közül az idősebb fiú, akit a létra leginkább illetett, csak háromezer forintért volt hajlandó lemondani a jussáról. Harmadik szomszédom inkább hagyta vinni a létrát. Ott maradt az egész szomszédság létra nélkül. Híre kelt aztán, hogy az örökös kölcsön adja a létrát, de csak két-háromszáz forintért. – Jobb, ha veszek egy létrát, gondoltam, s azóta színesebbé vált az életem.

A Balaton környékén próbálkoztam. Fából készült, középalacsony kettes létrát sok helyen lehetett kapni, közönséges ABC-áruházakban is. De ilyen falközépig, meggyfa alsó ágáig érő létránk már volt. Magasabbra vágytunk, az ereszig, vagy ha lehet, tíz centivel még tovább, a csatornáig. Hiába… Kíváncsiság is támadt bennünk: Milyen lehet a házunk felülről?… Idáig csak alsó vagy oldalnézetből láttuk… Ekkor elhatároztam, hogy magam készítem el a létrát. TÜZÉP-telepeket kutattam át faanyag után. Háromméteresben még lehetett alkalmas fűrészelt anyagot kapni, de ötméteresben már nem. Fokozatosan lemondtam a létráról, a szélkakasról s a kúpcserepeknek a visszarakásáról is, melyeket az utóbbi télen sodort le a szél.

De Jákobként én is bolyongtam tovább, s ha nem is Beersebából Háránba, de a Zöldmáli útról a Bajcsy-Zsilinszky úti MÜÁRT-boltokba eljutottam. Fejtőcsövet szerettem volna venni, mert a régi kilyukadt. Kiderült, hogy ezt a jól bevált, piros gumiból készült fejtőcsövet nem gyártják, hiánycikk. Nem lehet tudni, miért álltak le a gyártásával, az eladó csak vonogatta a vállát. Talán azért nem gyártják, mert jó volt, bevált, vették. Ilyenkor kell közbelépni. Szemle, aláírás, pecsét! Egy métert sem többet. Bort szívogatnak rajt? Hordóból a demizsonba? Trockisták, árulók! Beszüntetni a gyártást! Szívják le a rohadt borukat tyúkbélen…

S ekkor, ahogy az eladóra néztem, láttam, hogy csalódott. Kis ingerültséget remélt, színházat. Mit ér az élet, ha a vevők már a legközönségesebb gumicső eltűnésén sem dühöngnek? Éreztem, hogy becsaptam ezt a derék embert, tennem kell valamit. Körülnéztem, s megpillantottam egy kétméteres, alumíniumból készült kettes létrát. Visszaléptem a pulthoz.

– Szép létrájuk van.

– Alumínium – mondta.

– Én egy olyant szeretnék, ami nem kettes létra, hanem egyes, de legalább öt méter hosszú. Egy individualista létrát.

Láttam az arcán, hogy megmentettem a napját, mindent jóvátettem. Elmosolyodott.

– Az ilyen bonyolult létrákat csak a központban lehet megrendelni – mondta.

A létraközpontban előzékenyen és nagyon barátságosan fogadtak. Már a kafkai hangulatot árasztó lépcsőházban megkérdezte egy esernyős úr, hogy hová igyekszem, miben segíthet. Mondtam, hogy létraügyben jövök. Elmagyarázta a folyosókat, s az ajtószámot is megmondta. Zuhogott. Bent a szobában szép hölgyek ültek. Kicsit csodálkoztak, amikor létraelképzeléseimet előadtam, de megbocsátó mosolyuk enyhítette a helyzetet. A legmosolygósabb létraügyi előadó segítőkészen elmondta, hogy csak három, esetleg háromnegyvenes létrát adhatnak nekem, ha nem vagyok közület. Jól látszott rajtam, hogy nem vagyok közület. Ezen magukban egy kicsit mulattak. Szép, szőke asszony volt a létraügyi előadó, így őszintén bevallottam neki, hogy a vihar lesodorta a szélkakast, s legalább ötméteres létrára lenne szükségem, hogy felmásszak a tetőre. Esetleg egy összecsúsztatható létra is jó lenne, ami csak háromméteres, de széthúzva hat méter. Láttam már ilyeneket, gyártják nálunk. Szomorúan ingatta a fejét. – „Három és félméteresnél hosszabb létrát magánosnak nem adhatunk el, csak közületnek.” – Igyekeztem elmagyarázni, hogy a csatorna négy méternél magasabban van. – Ingatta a fejét és mosolygott. Ekkor megértettem, hogy Magyarországon a létra stratégiai áru, ahogy másutt a repülőgép, rakéta, hasadóanyag vagy az élelmiszer.

Kicsit furcsán éreztem magamat az utcán, mert éppen megjelent a rendelet, hogy kisvállalkozásokat is lehet alakítani. Magánemberek vehetnek traktort, teherautót, taxit üzemeltethetnek. – Traktort, teherautót igen, de létrát nem. Van ebben logika, mert valahol azért meg kell fogni a dolgokat, egyébként az állampolgár azt képzelné, hogy azt csinál, amit akar. A nagy szabadosságban egy ponton érezni kell az állampolgárnak, hogy a központi akarat nem gyengült. Ha akar, szabályoz. S ez a pont sajnálatosan éppen a létra.

Bár a létra kényes jószág. Biztos, hogy a háromméteres létra három méter? Lehet, hogy magasabbra ér, ahogy Jákob létrája is… S ha az „Isten” angyalai le s fel járnak rajta, előfordulhat, hogy az Úr is rááll a felső fokra, és megszólal: „Az Úr vagyok, atyádnak, Ábrahámnak Istene és Izsák Istene. A földet, amelyen pihensz, neked és utódaidnak adom…”

Távolodó asztalok

„– Délután halálos fáradt voltam, és egy kicsit emberek közé mentem az Otthonba, ahol egész délután nyolc-tíz jelentéktelen íróval voltam együtt, s a jelentéktelenség csak azt jelenti, hogy nem tudnak írni. Különben nagyon kedves, ötletes, vidám, eszes és szórakoztató emberek. Ha beszélnek, nagyszerű írók is, csak az írásban nem jön ki, amit élőszóval tudnak” – írta Móricz Zsigmond 1933. június 9-én a naplójába, egy nappal az IGE lillafüredi gyűlése előtt, ahol beszédet kellett mondania.

Becsukom a könyvet, s azon gondolkodom, hová tudnék ma benyitni, ahol együtt ül nyolc-tíz jelentéktelen író, s az öregedő Kosztolányi csínytevéseit tárgyalja, bő lére eresztve, szellemesen, lélekben Somlyó Zoltánt, a kárvallottat pártolva. – Ezek a nagy nosztalgiák! Amikor az ember már nem is három-négy kitűnő író, kritikus, szerkesztő vagy esszéista társaságába vágyik; beérné nyolc-tíz jelentéktelen íróval is. Nyolc-tíz jelentéktelen íróval, akikből még minden lehetne, hiszen viszonylag fiatalok, de alig írnak, mert nem tudnak írni. Beszélnek inkább, szellemesen, tájékozottan, gyakorta lefegyverző humorral, iróniával. Kevés híján irodalmi közvéleménnyé is válhatnának, de ez a „kevés” a mű. A hiányzó „mű”. De ha szerénységük, önismeretük, öniróniájuk csődöt mond, valójában kierőszakolhatják, hogy művek nélkül is irodalmi közvéleménnyé váljanak. Ha sokat üldögélnek egymás között, a korszak Kosztolányi Dezsőit, Somlyó Zoltánjait, esetleg Móricz Zsigmondjait csepülve, kialakulhat bennük egy olyan érzület, hogy az „értékrendet” ők szabják meg. Ha így fordulna a dolog, mit írna vajon Móricz a naplójába?

Semmit… Ma nincs Móricz Zsigmondunk, és nincs Otthon kávéházunk. Az egész országban alig található egy asztal, ami mellett Móricz Zsigmond Hevesi Sándorral, Miklós Andorral vagy Ferenczy Bénivel beszélgethetne, de olyan sincs, ahol az asztal egyik sarkán fiatalok ülnének. Mi történt velünk?

Móricz asztalánál a kortárs írók, színészek, szellemi emberek mellett mindig helyet kaptak a fiatalok is. Amikor 1930 decemberében a Nyugat Barátok Köre a Britannia hátsó termében szilveszteri összejövetelt tartott, egyetlen körben futó asztal volt a teremben. Az ajtóval szemben Móricz Zsigmondék ültek, egyik oldalukon Fenyőék, másikon Nagy Endréék. Szemben velük Márffy Ödön festőművész és felesége, Csinszka (Ady özvegye). Körül Kosztolányiék, Gellért Oszkárék, Kassák Lajosék, Pap Károlyék, Schöpflin Aladárék, Beck Ö. Fülöpék, Nagy Lajosék. Móricz Virág Móricz Zsigmond szerkesztő úr című könyve szerint a Nyugat következő száma büszkén hirdette: „Százhúsz személyes banketten most először gyűltek egybe a Nyugat szerkesztői, írói és munkatársai családjaikkal egyben. Az Ady-generációnak már a gyermekei is táncképes korban virágoznak. A szép és ragyogó ifjúságban gyönyörködve, meg is jegyezte valaki, hogy: A Nyugat ifjúsága többet ér, mint a Nyugat öregsége…” – Ugyanebben a könyvben írja Móricz Virág: „Minden vasárnap valósággal vendéglő a leányfalusi ház. Nyugat-írók és azok fiai állandó kirándulóhelye… A Gellért- és Schöpflin-legények összes barátjukkal rajban járnak Leányfalura, s vasárnapról mindig marad belőlük egynéhány.”

Szállodatermek, kávéházak, Duna-parti kertek, és mindenütt asztalok. Az asztalok mellett írók, festők, színészek, az apákkal gyermekeik, a korszak fiatalsága. Sokan már egyetemisták, próbálkoznak valamivel. Írnak, festenek, tanítanak, színiiskolába járnak. Ismerkednek a korszak izgalmat hozó gondolataival.

A nagy magyar prózaíró mindig, minden korszakában közösséget is teremtett maga, a leányfalusi ház, a Nyugat vagy a Kelet Népe köré. Vonzásköréből, érdeklődésének fősodrából soha nem hiányoztak a fiatalok. Mégis, Illés Endre egyszer csak a következőket kényszerült leírni: „Fiatal írók – nem mindenki, mégis elég sokan – fanyarul elmosolyodnak, ha Móricz neve, valamelyik írása ma szóba kerül… Mit segíthet nekik Móricz? És amikor ezt gondolják, kérdezik, mondják – nem is sejtik: mennyire időszerű Móricz Zsigmond öröksége… Mert hiába a harcias önbizalmuk: az oktalanul felemelt hang, az ideges stílusváltások, elárulják őket – a mélyben kétely, bizonytalankodás, szerepkeresés él. És éppen ezt a görcsöt oldhatja fel Móricz példája – a nehéz indulást… A móriczi példa felelete: akkor találjuk meg önmagunkat, amikor a kifejezni érdemes világot is megtaláltuk már…”

A nagy író tehetsége, nyitott személyisége nem zárja ki azonban a generációk közötti zökkenőket, gyanakvásokat, félrehallásokat. De aligha mindegy, hogy a fiatalok értik félre az öregeket, vagy fordítva. A félrehallások lehetősége adott. Meghatottság nélkül nem tudom felidézni Németh László életrajzi írásainak egyik epizódját. Németh 1967-ben Pécsen a Mecsek-szállóban kúrálta bronchitisét. Tisztelgő szándékkal meglátogatta Fodor András és Tüskés Tibor, s olvasmányként hátrahagyták Updike Kentaur-ját. Németh László elolvasta, s képtelen volt napirendre térni felette. Ilyeneket írt a naplójába: „…A meglepő, hogy milyen kikerülhetetlennek tartja a történelem iránt bizalmatlan, fiatal gondolkozó a különféle, sokszor botránykeltésnek ható kezdetekből kialakuló új formanyelv győzelmét a művészetben, s milyen sorvadásra ítéltnek, ami a régiekre emlékeztető, ebben a forradalomban…” – Fodor Andrásról és Tüskés Tiborról tudom, hogy Németh Lászlót szerették és tisztelték. Mégis az olvasmányul visszahagyott amerikai könyv felrobbantotta a beteg író lelki nyugalmát. Hozzátehetem mindjárt, hogy nem véletlenül. Németh László kivételes szellem volt és jó író. Csak beleszagolt Updike könyvébe, és megérezte a másfajta, esetleg robbantóan új minőséget. Ez felkavarta. – Ilyen kényes az a hajszálvékony felület, ahol a fiatalabb generációk az idősebbekkel találkoznak. De ennek ellenére sem szabad elfelejtenünk, hogy az életkor, a biológiai lét pillanatnyi állapota, nem minősít. A létrehozott mű vagy az értékes művek sokasága minősíti visszamenőleg az embert. A fiatal Thomas Mann nem az az ember volt, mint amilyennek a Mario és a varázsló vagy A Buddenbrook-ház megírása után visszamenőleg láttuk.

Korunk durva, szóhasználatában triviális, mentalitása szellemileg is agresszív. Ilyen korban előfordulhat, hogy írók, művészek is megfelejtkeznek magukról. Nagy divatja van a tiszteletlenségnek, személyek és művek sárba rángatásának. Ilyenkor örülök, hogy ismerhetem Illés Endrét, akinek nemcsak mai magatartása, hangvétele tiszteletet keltő, hanem a fiatal Illés Endréé is az volt. – Mekkora író, kritikus és szerkesztő akart lenni Illés Endre? Kisebb, mint Ambrus Zoltán, Schöpflin Aladár, Osvát Ernő? Vagy pont akkora? – Nem, kérem! Sokkal nagyobb akart lenni. Ezért volt fiatal. S mégis hogyan ír Ambrus Zoltánról: „Amikor a húszas években Pestre kerültem, úgy zarándokoltam el Ambrus Zoltánhoz, mint egy dómhoz. Mint Sienában Ambrogio Lorenzetti freskójához, A jó kormányzat-hoz. Mint a nagy remekművekhez. Több volt, mint egy dóm. A Mérték és a Példa volt. Az irodalom jó kormányzata…” És Schöpflinről: „Csak a szeretet elfogódottságával tudok írni róla; a szeretet a legmagasabb igényesség, az elfogódottság talán a legigazabb mérték. Milyen sokszor láttam Schöpflin Aladárt! Láttam őt kis hivatali szobájában, asztagnyi kéziratok között. Megszerettem ezt a szobát… Azután láttam őt kávéházban, éjszaka, fiatalok közt…” Osvátról Laczkó Géza így ír: „»Osvát«-nak hívta mindenki, »Ernő«-nek legbizalmasabbjai is alig nevezték. »Osvát Ernő« csak egész idegenek számára volt nyomtatásban, írásban, szóban egyaránt. Nyomtatásban csak a Nyugat élén lehetett ezt a nevet látni, mint szerkesztőét…” – És Illés Endre: „Én már csak azt az Osvátot ismerhettem meg, aki – életének utolsó öt évében – félig legenda volt. Egy ismeretlen Wagner-zenedráma tűnődő istenalakja, aki az Ilka utcában vagy a Magyar Korona-kávéházban dárdájára támaszkodva Walhallája biztonságán mereng, szeretete sokszor közöny már, de azért még »zúzmarásan lobogó hajjal, keményen pillantó tekintettel« tud ítélkezni…” – Pontos, jellemző, szakmai sorok, egy esszéista megfigyeléseiből. Illés Endre fejet hajtott a művek és teljesítmények előtt, aztán tehetsége és ambíciói által vezérelve nekilátott az alkotásnak, az új szellemi, irodalmi értékek létrehozásának.

Tagadni kell, vagy az elismert nagy teljesítményeket túlhaladni? Amikor Vörösmartynak hírül vitték, hogy az ifjú Petőfi nagyobb költőnek tartja magát nála, így felelt a hírhozónak: „Hadd múljon felül. Nem szeretnék úgy meghalni, mint Magyarország legelső költője.”

Valamikor, húsz esztendeje, még természetes volt minden. Az asztalok létezése s a befogadó, új szavainkra figyelő idősebbek szeretete is. Amikor a Dunántúl, majd a Jelenkor köré csoportosuló írók asztalához a Nádor-kávéházban leültem, munkásként dolgoztam egy gyárban. De már megírtam a Jégnovellá-t, s Csorba Győző, Várkonyi Nándor, Tüskés Tibor elfogadott. És elfogadták Lázár Ervint, Szakonyi Károlyt, Kiss Dénest, Gyurkovics Tibort és Kertész Ákost. Csakhamar egy színpadon szerepelhettem Weöres Sándorral, Takáts Gyulával, Csorba Győzővel, Szabó Magdával, Darvas Józseffel, Veres Péterrel, Tersánszky Józsi Jenővel. Amikor Pécsen járt Kassák Lajos és Gyergyai Albert, már én fuvaroztam őket a városban és írtam róluk a megyei lapba (meg is kaptam érte a fegyelmit). – Közben megjelent Az Őthey lány is Budapesten, aztán az első könyv, s a Hungária Kávéházban sok íróval összeismerkedtem az asztalok körül. De akkor csak egy dolog számított, ahogy már Móricz Zsigmond korszakában is: ki tud írni, és mit írt? – Ez volt a belépőjegy az asztalok mellé. Csak az asztalok mellé, emberi szóra, ahogy a szakma a saját berkeiben beszélt. De hivatalosan nem jelentett ez semmit, Alap és Írószövetségi tagságot sem. Mégis többet jelentett mind a kettőnél. S ha valami hiányzik a mai fiataloknak, akkor az a befogadottság. Beléphet valaki tizennyolc szervezetbe, attól még nem lesz író. Író attól lesz, ha tud írni, ha Csorba Győző esténként végigsétál társaságában a Király utcán, Tersánszky megosztja vele a maradék borát, s Weöres Sándor egy vidéki városban éjszaka elindul vele almát szerezni. De az asztalok, mintha távolodnának egymástól, akár a kontinensek.

A harmadik rend

Nemrég, talán május közepén lehetett, éjjel kettő és három között felriadtam álmomból, és felültem az ágyban. Padlótól a mennyezetig puha, fekete sötétséggel volt tele a szobám. Kint is sötét volt, és moccanatlan csend. Felületem, belemeredtem a sötétségbe, s egyszer csak éreztem, hogy hazámban, Magyarországon én másodosztályú állampolgár vagyok. Ma sem értem, hogy a sötét szobában miért éppen ez jutott eszembe. Miért ébredtem fel és miért éppen ez a korábban soha nem mérlegelt érzés kerített hatalmába? Nem fájt, hogy másodosztályú állampolgár vagyok, csak tudomásul vettem az érzést, rögződött bennem. Bizonyítani valószínűleg csak nehezen tudnám, ezt a körülmények sem teszik lehetővé. De nem is akarom. Sem időm, sem erőm nincs a bizonyító munkához. De rögeszmének sem nevezném felmerült érzésemet, mert a rögeszméihez az ember általában görcsösen ragaszkodik. Én nem állítom, hogy másodosztályú állampolgár vagyok, csak elmesélem önöknek, hogy egy májusi éjszakán meglepett ez az érzés. A másodosztályú állampolgárság egyébként is csak a manapság szokásos európai demokráciák esetében lehetséges, amikor az általánosan elfogadott társadalmi egyenlőség eszméjéhez viszonyítva gerjedhet, születhet bennem egy olyan érzés, hogy nem vagyok egyenlő a többiekkel, hanem csak másodosztályú. De a májusi éjszakán, felriadásomban volt valami időtlen labilitás, ahogy a sötétséggel teli szobában ültem, létezésem a történelem régebbi korszakaira is eshetett, mondjuk a francia polgári forradalom előtti időszakra vagy a még meg nem élt, előttünk álló történelmi jövőre. Ha az érzéspillanat a francia polgári forradalom előtti zónában lebegett, akkor a másodosztályú állampolgárság tudatérzése túlzás. XVI. Lajos korában legfeljebb a harmadik rendhez tartozhattam volna. S könnyen lehet, hogy alapos vizsgálódás után ma is csak a harmadosztályú lét, mozgástér, beleszólás, technikai ellátottság, egészségügyi és társadalmi védettség lenne igazolható. Bár, ha mondjuk, a régi rendi társadalom volna ma Magyarországon, nem három rend lenne, hanem legalább hat. A hat közül nem lenne rossz a harmadikba tartozni. De manapság a régi történelemírás koncepciója használhatatlan. Mert például kik a nagypolgárok? Vannak egyáltalán? Kik a kispolgárok? Kik a parasztok? Melyik rendbe tartoznak a mérnökök, írók, csillagászok? Akinek van egy jó fényezőüzeme, az polgárnak sejthetősége ellenére egy rendben maradt a parasztokkal? A harmadik rendbe tartozik? – Kizárt dolog. – Vagy a másodikba? Oda a papok és nemesek bizonyos része tartozik. De a vagyon! Az összeköttetések… Ki bejáratos ma az első rendbe? Ez a játék csak egy időtlenségben lebegő álom nyomán képzelhető el. Ha közeledünk a ma pillanatához, minden feltételezés érvényét veszti. Kivéve az az érzés, amit én egy májusi éjszakán éjjel kettő és három között, egy koromsötét szobában átéltem.

A növénykísértet

Az Ember délután kettőkor került az utcára, s eleinte nem is akart hazamenni, mert a kihűlt lakásban senki sem várta. A televíziója hetekkel korábban elromlott, s a gyorsszolgálat szerelője, amikor kétnapos késéssel megérkezett, csak belekukkantott a ládába, aztán a fejét csóválta: „Nem lehet megcsinálni. Ki kellene cserélni a trafót, de ilyen trafót, ami ebbe való, már nem gyártanak.” Félt a falaktól, valamitől, ami a szekrény külső oldalára tapadva, lefelé húzta a bútorokat, és az egész lakást. Esténként gyakran érezte, hogy süllyed vele a szoba. Időnként kipillantott az ablakon, s a szomszédos házak negyedik emeletéhez hasonlítgatta a saját negyedik emeletét. Az épület külső falai a helyükön álltak, látszólag nem mozdult semmi. De mégis, ahányszor elment a szekrény előtt, érzékelte a súlyt, ami lefelé húzta a bútorokat, a szobát s velük az ő életét is.

Szeretett volna beszélgetni Sz.-vel, Gy.-vel. K.-val, s benyitott a nagy középületbe, amit tíz éve tataroztak, s belül már csak jelképesen különültek el egymástól a szobák, mert a kőmívesek sok falat lebontottak. De a legfurcsább az volt, hogy a régi vezetékeket, telefondrótokat kitépték a falakból, mivel újakat szándékoztak helyettük az üregekbe húzni. A kitépett drótok, csövek, vezetékek kötegei, mint a belek lógtak az asztalok fölé. Valamilyen nagy felkoncolt állat beleire emlékeztettek. Ha megeredt az eső, nemcsak a mennyezet ázott át, hanem a drótbeleken, vezeték- és csőbeleken, szigeteléseken át is megindult az esővíz a felhők közül a nagy középületbe. Cseppecskék jelentek meg a drótok végén, aztán lehullottak a könyvespolcokra, iratszekrényekre.

– K.-val szeretnék beszélni – mondta az Ember.

– Már elment.

– Bent volt?

– Igen, de már egy órája elment – válaszolta a titkárnő.

Az Ember ment az utcán, nézte a kirakatokat, az üveg mögött a tárgyakat. Műanyag tárgyak, félig fém és félig farostlemez tárgyak, nagyok és egészen kicsik, szépek és furcsa alakúak, rajtuk billentyűk, gombok, kapcsolók, kivezetések, fémgömbök. Sok tárgy. A legtöbbről nem tudta, hogy mire használható és mi a neve. Bent a pultok előtt sorban álltak a tárgyakért. Nézte egy kicsit a benti embereket, aztán továbblépett. Kint is emberek vették körül. Percről percre többen lettek a járdán, s az ingerültség, amit két óra tájban még a bőrük alatt viseltek, háromkor már nyíltan kiült az arcukra. Megteltek a vendéglők, eszpresszók, villamosok, autóbuszok s a folyosók is a föld alatt.

Az Ember ment a járdán, és nézte az embereket. Szeretett volna kiválasztani egy arcot, megnézni, s mondani valamit: „Ön jött előbb, tessék…” De csak pillanatokra merültek fel arcok, mert a siető tömeg elsodorta őket. A komoran, céltudatosan sietők között felbukkantak boldog kislány- és nyugodt, magabiztos fiúarcok is. Néha, egy-egy üzlet kirakatrácsát elkapva megpróbáltak kikapaszkodni az emberáradatból, de ez csak néhányuknak sikerült. Az Ember közben arra gondolt, hogy Gy. vagy L. esetleg bent ülnek a vendéglőben. Benyitott, végigment a bokszok között. Ismeretlen emberek ültek az asztaloknál. A pincérek is idegenek voltak, kivéve a fizetőt. Az maradt régről. Az Ember odalépett hozzá:

– Sz. és L. nem jártak itt?

– Ebben az évben még nem láttam őket.

– Aha… És Cs. meg R.? Azok itt szoktak ülni minden délután.

– Rég nem járnak ide. Cs. az volt itt két hónapja. De csak így benézett, mint ön, aztán elment. Gondolom, ön is elmegy.

– El kell mennem, de köszönöm.

Az Ember továbbment a járdán, s amikor a kávéház üvegajtaja elé érkezett, megállt. – „Miért lennének éppen a kávéházban, ha egyszer sehol sincsenek” – tűnődött, mégis benyitott az ajtón. A márványasztaloknál német turisták ültek és arabok. Néhol lányok, festett foltokkal az arcukon. Sok volt rajtuk a kék. Opálkék, mélykék, alig kék. Kiment az utcára, s az ismeretlen emberek tömege magával ragadta, elsodorta. A hullámok beemelték egy élelmiszerüzletbe. Elhatározta, hogy vesz magának rozscipót, sajtot, egy üveg bort, és hazamegy. Az ellentétes irányban mozgó embertömegben áramlások keletkeztek, s kedvetlenül tapasztalta, hogy egyre messzebbre sodródik a sajtos és kenyeres polcoktól. Közben, ahogy igyekezett visszakerülni a kenyeret kívánók fősodrába, látta magát, ahogy huszonhét évvel korábban egyedül ül egy vízparti házban.

A vadszőlő, amit az ablak mellett futtattak a falra, rég leszakadt kötéseiről, évek óta metszetlen, gubancos törzsével, vesszőivel, ha szél lebbent, a falat kaparta. Mint egy növénykísértet, ette, marta éjszakánként a házat, s ha a szél megerősödött, egymáshoz dörzsölődő ágai még nyikorogtak is. Az Embernek akkor az volt az érzése, hogy a vadszőlő vinnyog, érez valamit, amit ő még nem, de biztosan bekövetkezik. A vadszőlő fél valamitől, és be akar jönni a házba. A ház lakói elfogytak, messzire utaztak, csak nyáron kerültek elő. Télen egyedül lakott a házban. A késő őszi, télbe hajló délutánokon könyvvel a kezében ült az ablak előtt, és messze járt. Leginkább Liviust szerette, nála is a Harminchetedik Könyvet. S ha a consulválasztó gyűlés előkészületein elmélkedve felpillantott a könyvből, mindig a csupasz szőlőkarokat látta maga előtt, ahogy vergődnek a szélben, esőben és figyelmeztetnek valamire. Ez a figyelmeztetés, bár soha nem kísérelte meg fogalmilag, szavakba zárva megragadni, megmaradt a lelkében. Talán éppen ezért, hiszen, amit megfogalmazunk, az elkophat, veszíthet mély tartalmából, feledésbe merülhet. De a figyelmeztetés – ami különösen akkor vált érvényessé, amikor az esőcseppek ráfagytak a szőlőkarokra, vesszőkre, elágazásokra, s a jégbe dermedt növény nehéz, lecsüngő hajtásai az ablaküveget karcolták – így megmaradt. A figyelmeztetés gondolkodásra kényszerítette, s a hóviharba temetkező téli éjszakákon kezdett valamit megérteni az egészből. De nagyon keveset. A fény alig hullott be a keskeny nyiladékokon, az agyerdőbe, lélekerdőbe, s később, amikor a városban túlburjánzott a lelki aljnövényzet, ezek a nyiladékok is elzáródtak. De megmaradt a figyelmeztetés és a behulló fény emlékezete. Sokszor megnyugtatta, hogy egyszer huszonhét éve már értett egy keveset az egészből. Válságaiban úgy hitte, hogy csak gondolkodni kell újra az élet egészéről, vagy talán visszamenni abba a régi faluba, s akkor fent, újra szétnyílnak az ágak, és megpillant valamit az egész részeiből. Arra is gondolt, hogy talán majd Titus Livius, de hiába olvasta el újra az összes könyvet. Fent zárva maradt a nyiladék. De bármi történt is vele és körülötte, megőrizte a figyelmeztetést.

Az emberár feltorlódott tajtékaival, amibe ő is záródott, hirtelen elérte a kenyeres polcot. Lekapott egy rozscipót a magasból, aztán sajtért sodródott tovább. A bor hosszú ideig elérhetetlennek látszott, s már a kifelé zúdulók közé ékelődött, amikor valamilyen újabb erő néhányad magával megragadta, s a borok elé lökte. Vörös bort keresett, de az már elfogyott. Kinyújtotta a kezét a rizlinges üvegért, de egy kéz kinyúlt a tömegből, elemelte előle. Újra nyúlt a másik üvegért, azt is elragadta a tömeg keze. A harmadikat két kézzel, szinte marokkal ragadta meg, és nyomta a kosarába. A pénztárak előtt csíkokra szakadt a tömeg, s hat hosszú pántlikában kúszott tovább.

A faluban néha sétálni indult. Reménykedett, hogy valahol találkozik valakivel, aki mond valamit, bármit, s ahogy beszél, kis párafelhők kelnek majd útra a szája széléről. Alig találkozott valakivel. A munkában elfáradt emberek házuk konyháiban ültek, levest kanalaztak, dermedt kezüket, lábuk fagyásait melengették a tűz mellett. Üresek voltak az utcák. Az állomáson a vasutas a morzegépet őrizte, s csak akkor bújt elő, ha már közeledett a vonat. A kikötőben süvöltött a szél, s átcsaptak felette a hullámok. Hazatért az üres házba, befűtött, megmelegítette teáját. Aztán várt. Kint a vadszőlő, mint egy növénykísértet, a falat kaparta.

A pénztáron túl nekiütközött a befelé törekedők falának. Megállt, hogy a cipót, sajtot és a bort a táskájába tegye. Még ki sem szedte ennivalóját a kosárból, annak fülét már ketten is fogták, és húzták maguk felé. Nem beszéltek, de a szemük villogott. Ingerültség feszítette a mozdulatokat, de szavuk mégsem támadt. Valamelyik elhúzta a kosarat.

Az Emberben az utcán honvágy támadt a saját lakásszigete után. – „Talán megcsinálták már a nagy gázcsövet, ami napokkal korábban eltörött… Ha van gáz, akkor működik a fűtés. Lehet, hogy a lakásban már jó meleg van” – tűnődött. Érezte, hogy beérné a meleg szobával is, ahol nyugodtan lehet falatozni a sajtból, rozscipóból, s bort hörpintgetni a tetejére. Áttörte magát a szembeözönlők sokaságán, és a metró felé indult. A föld alá törekvőkkel összepréselődött a pénztárak előtt. Hosszú sorban állás után sikerült rálépnie a mozgólépcsőre, s az elindult vele lefelé. A felfelé emelkedő lépcsőn arcok villantak meg. Egyszer csak a sokaságból felmerült Sz. alakja, arca. Integetett, s amikor egymás mellé értek, megszólalt:

– Találkozni kellene. Te hová…?

Sz. többet nem tudott mondani, mert a géplépcső térben eltávolította őket egymástól. Az Ember süllyedt a lépcsőjével, már a föld alatti folyosó közelében jártak, amikor látta, hogy a lépcső végén egymásra zuhannak az emberek. Olyan sokan álltak már lenn és vártak a vonatokra, hogy nem lehetett beljebb lépni. Az ipari tv képernyőjén az ügyeletes észrevette az egymásra potyogó embereket, és megállította a lépcsőt. Öt percig állt a lépcső, s a lépcsőn az emberek. Az Ember nézte az embereket, azok őt. Aztán az ingerültség, a tehetetlenség megmozdította őket. Néhány fiatal átmászott a szomszédos, felfelé tartó lépcsőre, amit nem állítottak meg. Így aztán ezt is megállították. Sokan gyalog, taszigálódva indultak lefelé, vagy felfelé a lefelé tartó lépcsőn, ami ezekben a percekben állt. Rossz volt a levegő. Az Ember úgy érezte, hogy órák óta áll már a mozdulatlan lépcsőn, s ez a helyzet napokig, évekig is eltarthat. Előfordulhat, hogy itt, ezen az álló mozgólépcsőn éli majd le az életét. De aztán mégis megindult a lépcső, s az Ember a többi emberrel bezsúfolódott a vonatba, majd egy nagy téren az autóbuszba is, s az elindult vele. Ekkor a szívében megerősödött a remény. Biztosan érezte, hogy már fűtik a lakásokat, s hamarosan, legkésőbb fél óra múlva, otthon lesz.

Az Ember eleinte örült, hogy feljutott az autóbuszra, de amikor minden megálló után beljebb szorították, rossz érzés környékezte. Sötét utcákon zötykölődött előre az autóbusz, s a kereszteződések előtt sokáig állt. Igyekezett kilesni az ablakon, de nem tudta megállapítani, hogy merre járnak, melyik megálló következik. Az ajtó közelében lökdösődés és szóváltás támadt. Egy tengerészsapkás, borostás arcú öregember le akart szállni, de nem engedték az ajtóhoz. Továbbvitte az autóbusz, csak két megállóval odább tudott leszállni. Kilépett a sötétségbe és elzuhant. Az Ember látta magát tizenöt évvel később, ahogy elkoszosodott fehér sapkájával fekszik a sárban. De csakhamar érezte, hogy nincs már ilyen fogalom, hogy „tizenöt évvel később”. Egész laposra préselődött az embertömegben, s hiába igyekezett az ajtó felé, moccanni sem bírt. A megállót, ahonnan lakásához út vezetett, már mögöttük hagyták. Az autóbusz nem állt meg. Egyáltalán nem állt meg, mert megtelt, s mivel a leszállók nem tudtak az ajtóhoz jutni, hogy jelezzenek, a sofőr azt gondolta, hogy senki sem akar már kiszállni. Az Ember kipillantott az ablakon. Ismeretlen vidéken robogott velük az autóbusz. Valakit megszólított:

– Uram, hol van a végállomás?

– Nem tudom, kérem, én is leszálló vagyok – mondta.

Az Ember azon gondolkodott, hogyan vehetné elő a sajtot és a cipót a táskájából. De a kezét sem tudta mozdítani.

 

 

Enyhülés?

Muslinca köröz a poharam felett. Álmosan, bizonytalanul kering, aztán leszáll a peremére, megpihen. Muslinca januárban? Honnan kerül ez ide? Hol volt idáig? Honnan tudta, hogy itt van ez a fél pohár bor? Igaz, már az óév utolsó napjaiban megroggyant a hó, a télies időjárás megenyhült, s az új év első napjaiban meleg esők fürdették meg a városokat. – Mégis különös, hogy ebbe a negyedik emeleti lakásba betévedt ez a muslinca.

Antoine de Saint-Exupéry Az ember földjé-ben leírja, hogy a sivatag szélén Port-Étienne-ben az éjfél utáni repülésre készülődve borotválkozik, s közben egy szitakötő vágódik a lámpájának, s ekkor elszorul a szíve, mert érzi, hogy nagyon távolról valaki szólt hozzá. Száz és száz kilométerre az oázisoktól nem repdesnek szitakötők. Saint-Exupéry megérti, hogy Port-Étienne-hez már közeledik a keleti homokvihar, ami útközben elpusztította a pálmaligeteket. A szitakötő volt a jel, a fenyegetés jele.

Mit jelent vajon a poharam szélén mászkáló muslinca? A muslinca őszi bogár, szüret táján jelenik meg a hegyoldalakban, a pincéknek, présházaknak szinte az első fagyokig vendége. Az erjedő mustok illatának a muslinca nem bír ellenállni, s ez többnyire az életébe kerül. A must és a bor a muslinca halált megérő szenvedélye. De kevesen tudják, hogy a muslinca a legkisebb bogár, ami még irányítani képes a repülését. S ha ezt elfogadjuk, akkor nyilvánvaló, hogy nem véletlenül, hanem céltudatosan érkezett a pohár fölé. – De mit jelent a muslinca érkezése? Jön az ősz? Jön, jövöget, de előbb a tavasz és a nyár. A muslinca közben a pohár belső falán lemászik a borig, beleesik. Kapálózik a zöldszilváni tükrén, átússza, s a túloldalon kimászik a pohár üvegfalára. Szárítkozik, aztán megfordul és belenyal a borba.

A délutáni szellőztetés alatt a nyitott ablakon át egy katicabogár érkezik. Viharvert, század végi katicabogár. Fekete pöttyei elkenődöttek, s a piros bogárhát sem igazán piros, inkább koszosnak látszik. A vázába rakott fenyőágakon landol, s a fenyőtüskék között eleség után kutat. Nem tudom, hol lakott idáig, de az enyhülés előcsalta. Valószínűleg a fal repedéseiben húzódott meg, de az is lehetséges, hogy a közeli kertekben. – Lányom mézet cseppent a fenyőgallyra. A katicabogár izgatottan odaszalad, s buzgón étkezik, zabál. Mozgásából elégedettségre lehet következtetni. A nagy hidegek után váratlanul jóra fordultak a dolgok, itt az enyhülés. Még virágtalanok az ágak, de mézük már van.

A legkisebb enyhülésnek megörülnek az élőlények… A remény felfűti idegrendszerüket, és előmásznak. A madarak is azt hiszik, hogy jön a tavasz. A cinkék egy hete már tavaszi nótájukat fújják: „Nyitnikék… Nyitnikék…”

A hó elolvadt, a fagyok megenyhültek, de tél van. Nem jött még el a tavasz. Téli hónapok következnek, ezt jól tudom. Mégis megnyugtat, hogy a természet a reményre, a tavasz és az enyhülés biztos érkezésére rendezkedett be. – A muslinca egyébként estefelé belefulladt a félpohárnyi borba, de a katicabogár még él.

Szekihan

A japánok… Hát igen, a japánok ismét konstruáltak egy meglepetést a világ számára. Most autóról van szó. Új kocsijuk ámulatba ejtette a tokiói autószalon közönségét. Én sajnos csak másod-, illetve harmadkézből értesültem a dologról. A Time híradását átvette az Új Tükör. Még így is csodálatos a hír. A japánok egy olyan autót konstruáltak, amiben radar van, érzékeli az előtte haladó kocsikat, és ha kell, fékez. Maga a kocsi, a vezető beavatkozása nélkül. A műszerfalba elektronikus térképet illesztettek, ami jelzi a vezetőnek a legrövidebb utat. De nekem leginkább az ablaktörlő tetszik, ami automatikusan bekapcsolódik, ha megered az eső.

Most az olvasó talán azt gondolja, hogy japánbarát vagy japáncsodáló vagyok. Ez leegyszerűsítése volna a dolognak. Valóban felfigyeltem a japánokra. Amikor megtudtam, hogy Pearl Harbor megtámadása előtt a pilóták a megszokott rizs és darakeverék helyett szekihant kaptak reggelire, elgondolkodtam. A szekihan ugyanis rizs és tarkabab keveréke. A váratlan reggeli kiosztását maga Nagumo tengernagy rendelte el. Gondolom, napiparancsban. S ez a reggeli, no meg a pohárka rizsbor nagyon fellelkesítette a harcosokat. Nem tudom, milyen hatást ért volna el a magyaroknál.

Nagyon szeretnék egy ilyen japán csodaautót, bár nem tudom, hogyan közlekednék vele Budapesten. Az elektronikus térkép ugyan mutatná, hogy Óbudáról a legrövidebb út a Váci úton át vezet Újpestre, de mit mutatna vajon, amikor a lezárt Váci úthoz érkeznénk? Nem tudom. Félek, hogy ezt az elektronikus térképet nem tudnám elég hatékonyan használni. A radarral összekötött fék viszont jól vizsgázhatna. Végigfékezhetnénk Budapestet. Leginkább azonban az önműködő ablaktörlő izgat. Talán azért, mert egész ősszel egy nem önműködő, közönséges ablaktörlő után szaladgáltam, de nem lehetett kapni. – Milyen lehet az önműködő? Legfontosabb tulajdonsága nyilván az, hogy kapható, létezik. Ha megered az eső, bekapcsol, és töröl. De mit csinál vajon, ha az ember kocsit mos, vagy elmegy mellette egy locsolóautó? Akkor is bekapcsol? Mi történik, ha egy gólya száll az autó felett és megfelejtkezik az illemről? Bekapcsol és törölni kezd? Belegondolni is rossz.

De engem legjobban az nyugtalanít, hogy a többi autóhoz hasonlóan a japán csodaszekér is elromolhat. Mi van, ha megered az eső, és az ablaktörlő nem kapcsol be? Akkor én hogyan kapcsolom be? S ha a radar valamilyen titkos okból nem érzékeli az előttem haladó autót, és nem fékez? Akkor mit kell megnyomni? Vagy csak kapaszkodni kell és imádkozni? – Hol lehet az ilyen autót javíttatni? Az AFIT-nál aligha szabályozzák be a radarszerkezetet. Valószínűleg az Akadémiához vagy a fizikai kutatóintézethez kellene fordulnom.

Az irigység beszél belőlem. A japán csodaautó nagyszerű alkalmatosság. Fogadni mernék, hogy a konstruktőrök heteken át szekihant kaptak reggelire.

12 200 krajcár

A pénztár előtt egyszer csak megtorpan a sor. Valamennyien előre pillantgatunk, hogy vajon mi történt. Szalagot cserélnek a gépben? De nem. Egy öregember áll a pénztárosnő előtt, és húszforintosokat nyújtogat maga elé.

– Ez csak nyolcvan forint… Százhuszonkét forintot tessék adni – mondja a pénztárosnő nyugodtan és türelmesen, mint aki már megszokta a hasonló jeleneteket.

Az öregember belenéz a kosarába, aztán megszólal:

– Nem lehet több nyolcvannál, hát ezek…

A pénztárosnő belenyúl a kosárba, és egy pillanatra felemel egy dobozt:

– Ez a mirelit pirított máj maga 42 forint. És van itt még tej, sajt, kenyér, párizsi, lekvár…

Az öregember tanácstalanul néz a kosarába. A mögötte álló asszony megszólal:

– Tegyen valamit vissza a polcra, én úgy szoktam. Tegye vissza a májat, és akkor fillérre belefér.

– Ezt akarjuk enni vasárnap ebédre és vacsorára. Talán valahol még van nálam – mondja, s elkezdődik a zsebekben kotorászás. A nyolcvanast leteszi a pultra. Kinyitja a pénztárcáját, és ötösökből, kettesekből kirak a nyolcvan mellé még húszat. Már van száz. Beletúr a nagykabátja zsebébe, de semmit sem talál. Elpirul, matat tovább, de nem adja fel, semmit sem rak vissza a polcra. Múlnak a percek, s nekem eszembe jut Móricz Zsigmond novellája, a Hét krajcár. Egy krajcárka a sublótfiókból, egy a varrósdobozból, s honnan is még? A kötényzsebből? S végül jön a koldus, aki ad hozzá egy krajcárt, hogy meglegyen a hetedik is. Ebben a sorban vajon ki lesz a „koldus”, aki kiegészíti? Végignézek a soron, egészen a pénztárosig siklik a szemem, s kezdek büszke lenni embertársaimra. Nyugodtan várnak, nem hangzik el egyetlen ingerült vagy türelmetlen szó sem. A pénztáros is nyugodtan vár, de az arcán már megjelent a lemondást jelző árnyék: „Kizárt dolog, hogy ezekből a zsebekből még huszonkét forint előkerüljön.” De nem szól. S ekkor váratlanul a zakó szivarzsebjéből előbújik két viharvert, zöld tízes, Petőfi Sándor arcképével. Az öregember csodálkozik. Régen dughatta oda, elspórolva valamiből egy kis söröcskére, aztán elfelejtette. S most zavartan maga elé tartja a két zöld rongyot. Nézzük Petőfit. Egy asszony halkan megszólal: „Ej, mi a kő! tyúkanyó…”

Az öregember arca közben megváltozik. Leteszi a pultra a két tízest, s ahogy egyben látja a százhúszat, arca büszke lesz, szinte diadalmas. Így nekem inkább a következő sorok jutnak eszembe: „…Holttestemen át / Fújó paripák / Száguldjanak a kivivott diadalra…”

De baj van, még mindig hiányzik két forint. Most már közbe kell lépni, ki lesz a jó „koldus”? Mocorgás, de aztán a pénztárosnő magára vállalja.

– Még hiányzik két forint, majd be tetszik hozni – mondja, s a hímzett pénztárcájából két forintot a kassza fiókjába ejt.

Az öregember kosarával a rakodópulthoz lép. Lassan pakolászik a szatyrába, aztán visszanéz a pultok közé és megcsóválja a fejét. – Miért csóválta, nem tudom. Talán nem ért valamit a világban?

„Ady” a földön

Állunk a pénztár előtt a sorban. Kora délelőtt van. Előttem egy riadt szemű, ide-oda tekintgető, örökké mocorgó öregember áll. Kosarában tej és egy csomag keksz. Az öregember előtt egy középkorú, félig munkás, félig művezető forma ember. Fent vállalati vattakabát, alul civil pantalló. Látszik, hogy valamelyik közeli munkahelyről ugrott át egy kis tízóraiért. Kosarában tíz-tizenöt dekányi disznósajt, negyedkiló kenyér és egy üveg sör van. A pénztárhoz közeledve turkálni kezd a zsebében, s a két húszassal egy lila ötszázast is kiránt. Az „Ady”, ahogy országszerte nevezik, mint egy törött szárnyú repülőgép, háromszor átfordul tengelye körül (ha van neki), és az öregember kosara alá zuhan. Az öregember hirtelen ráteszi a kosarát, de a keksz csak félig takarja el a lila bankjegyet. A munkás a két húszast alig méltatja figyelemre, hirtelen hátrakapja a fejét. Ez érthető, mert nyilván tudta, hogy a zsebben még egy „Ady” is lapult. Pillantásával valószínűleg elkapta a lila bankjegy utolsó szárnylibbenését, mert az öregember még el sem engedte a drótkosár fülét, a munkás már elkapja a karját és kosarastól felemeli.

– Te piszok! – mondja, aztán lehajol és felmarkolja a pénzét.

Az öregember hallgat. Nem védekezik.

A munkás elteszi az ötszázast, látszólag belenyugszik a dologba, de aztán néhány pillanat múlva mégis hátrafordul.

– Az ilyen piszkoknak, akik a más keresetét ellopják, szét kellene verni a pofáját! – mondja, s látszik rajt, hogy elég hajlamos a pofa szétverésére. Az öregember is felméri közben a helyzetet, és megszólal:

– Nem tudtam, hogy a magáé… Azt hittem, hogy valaki korábban vesztette el, és nem hiányzik neki…

– De nekem hiányzik! Maga látta, hogy én ejtettem le.

– Nem láttam. Azt hittem, hogy valaki jobb módú ember már korábban elvesztette és nem is keresi. Nem kell neki…

– Látta maga, hogy én ejtettem le, szét kellene verni a maga rohadt pofáját! – mondja a munkásforma ember, s ahogy az öregember kosarába pillant, kicsit megenyhül az arca.

Néhány pillanat múlva újra hátrafordul:

– Utálom magát, de nem bántom. Érti…?

– Értem – mondja az öregember.

Egymás mellett pakolódnak át a kosárból a szatyorba, s aki nem látta és hallotta a pénztár előtti jelenetet, azt gondolhatja, jó szomszédok vagy közömbös ismerősök.

Vesepecsenye

Asszonyok állnak előttem a hentesnél. A pultnál éppen egy idős ember vásárol. Bőven méreti magának a sertéscombot, karajt. A hentes nagyon készséges, udvarias vele. Ebből a mondatból csak a „nagyon” szónak van egy kevés jelentősége, mert ez a hentes mindenkivel udvarias. Egy zsíros, húsfoltos papíron számol a hentes, aztán kimondja a végösszeget: „Nyolcszáztíz forint.” – Az idős ember előhúz két ötszázast, aztán megáll a keze, és bizalmasan a henteshez fordul. Feszélyezi, hogy mögötte állunk.

– Az a bizonyos marhahús van-e?

– Vesepecsenye? – kérdi nyíltan a hentes.

– Igen…

– Két csomag még lesz. A harmadik félre van téve valakinek – mondja, aztán benyúl a mélyhűtőbe, és előpakolja az újabb húsadagot. Számol.

– Hatszázhatvan – mondja, aztán folytatja az összeadást, és felpillantva közli a végeredményt: – Összesen ezernégyszázhetven forint.

Az idős ember fizet, és elmegy. A hentes gyors kézzel metszi, méri a soron következő asszonynak a kilónyi sertéscombot, s közben beszél:

– Az öreg X. Y. apja. Minden hét végén ennyit vásárol, mert vasárnap náluk ebédel az egész család. A fiai, a menyek és az unokák. Van úgy, hogy szombaton elvisz tizenkét darab csirkét.

Senki nem szól semmit. Két asszony mosolyog. X. Y. közismert ember, nem művész és nem politikus.

Kutya világ

Felriadok álmomból. Lezuhant valami… Talán a lépcsőházban egy nagy test, műbőr kabátban, vagy kint a ház előtt… Nem mondhatnám, hogy tompán puffant, mert annál élesebb volt a zaj… Hány óra lehet? Egyáltalán itthon vagyok? – Újabb puha csattanás hallatszik. Olyanszerű a zaj, mint amikor a kardhal a víz alatt nekivágódik egy Trabant oldalának. Nyilván a doki Trabantja. Éjszaka mindig itt áll az ablakunk alatt, vagyis a saját ablaka alatt, mert az elsőn lakik. Meddig érhet a víz? – A mélyből újabb csattanás hallatszik… Mintha nem is volna odakint víz. Se víz, se kardhal. – Felgyújtom a villanyt, és sietve az ablakhoz ugrom.

A februári éjszaka megérinti az arcomat. Süt a hold, körben csillagok sárgállanak. Lepillantok a negyedikről a mélybe. A szemközti ház egyik kapuja előtt két kukás láda hever a betonon, és egy bozontos szőrzetű, tarka kutya turkál a kidöntött szemét között. Csámcsog. Hideg árad a szobába, szememet elfutja a könny. Megtörlöm, aztán kihajolva a saját kapunk elé pillantok. Két lábon áll egy kutya a szemetestartályok mellett. Egyikre ránehezedik, feldönti. Tompa, nehéz csattanás. Szétkaparja a kidőlt szemetet. Keresgél. Váratlanul aztán megérzi, hogy nézik valahonnan. Oldalra kapja a fejét, aztán felnéz a magasba. Sárgán foszforeszkál a szeme. Nem ugrik el, csak néz és vár egy keveset, aztán újra beletúr a szemétbe. Talál valamit, rágja.

Felülnézetből elég nehéz egy állatot azonosítani. De annyit látok, hogy fekete, középtermetű, rövid szőrű kutya lakmározik az ablakaink alatt. Meglehetősen ismerős. A lába világos. Mintha a szomszédos családi házban lakna ez a kutya… Szafáriképnek is beillene a jelenet, ha a házfalak helyén bokrok sötétlenének, de itt nincsenek bokrok. – Hetek óta döntögeti valaki a kukákat. A szemét összesöprögetése, visszalapátolása már elkedvetlenítette a ház lakóit. Guberálókra, emberekre gyanakodtunk, kutyákra senki sem gondolt. A ládáknak persze a szeméttárolóban lenne a helye, amit a tervező megtervezett, és valamelyik alvállalkozó felépített, de olyan kicsire sikerült, hogy a műanyag tartályoknak a fele sem fér bele. Így a kukás ládák a kapuk mellett állnak. – Lekiáltok a magasból:

– Te! Mit csináltok itt?

Még szerencse, hogy a kutyák nem értik. A tarka kutya elugrik, a rövid szőrű fekete is abbahagyja a rágcsálást, és felpillant a magasba. Nem tartozik az ijedős kutyák közé. Megnéz, tűnődik néhány pillanatig, s csak ímmel-ámmal indul a kollégája után. Ahogy a két ház közé ér, és telibe kapja a holdfény, megismerem. A szomszéd kutya. Fent fekete, az alsó lábízektől barnás. Régi ismerősök vagyunk.

Visszamegyek az ágyamhoz, és megnézem az órát. Negyed három. Most egy nagy szusszanással azonnal el kellene aludnom, mert másként reggel aligha tudom folytatni a munkát. Eloltom a villanyt, szusszanok, de az álom késik. Fekszem, és ingerülten nézem a fekete mennyezetet. A szomszéd kutya nem tartozik a kedvenceim közé. A gazdái akkoriban költöztek a családi házba, amikor mi ebbe a három lépcsőházas, négyemeletesbe. Játékos fiatal kutyának látszott, imádta a gazdáit és a gyermekeket. A gazdái is szerették, bőségesen megetették reggel, délben, este. Az ablakból láttam, hogy a szomszédasszony is „dugta” csontokkal, hurkamaradékokkal. A gazdái úgy képzelték, hogy amíg ők dolgoznak, a kutya majd őrzi a házat. Hosszú láncra, drótkifutóra kötötték, és elkezdődött a pokol. A kutya egész nap ugatott és vonyított. De nem úgy, ahogyan egy dühös, „fogós” kutya, aki a gazdái értékeire vigyáz, nem… Panaszosan, jajveszékelve ugatott és vonyított. Kétségbeesetten, segítségre, szabadítókra várva. Ez elég furcsának tűnt, mert nem látszott különleges kutyának. Olyan egyszerű, „Bodri” forma kutya volt, amilyenből a magyar falvakban tucatnyi akad. A falusi Bodrik pedig jól őrizték a házat… Nem értettem, hogy mit akar ez a kutya. Ha nem hajlandó a házat őrizni, vajon mivel és hogyan óhajtja kutya személyiségét megvalósítani? – Szombatonként aztán és a hosszú vasárnapokon a gazdái sem bírták idegekkel a panaszos ugatást, a vonyítást. Elengedték a láncról. Amint elengedték, csend lett. Csend, de a kutya szabadon sem óhajtotta őrizni a házat. Negyedórát, félórát elténfergett az ajtó előtt, aztán nyakába vette a környéket. Szomszédolgatott, aztán órákra, félnapokra eltűnt. Előfordult, hogy séta közben az autóbusz-végállomáson találkoztam vele, kilométerekre gazdái házától. – „Na, ez aztán nagyon őrzi a házat” – gondoltam magamban, s mivel nem az én kutyám volt, csak vállat vontam. Volt azonban ebben a kutyában valami szeretetre méltó, emberi, vagyis inkább kutyai. A gazdáit mindig elkísérte az autóbusz-megállóhoz (ha éppen otthon volt), s csak azért nem kapott fel a kék városi buszra, mert nem engedték. Várta is őket, s ha valóban megérkeztek, a boldogságában játékosan a levegőbe ugrált. Ez ugyan nem nagy csoda, mert a végállomáson szinte naponta találkozom egy hosszú szőrű vörös kutyával, aki délután négy után minden érkező buszhoz kirohan. A gazdasszonyát várja, s amikor megérkezik, boldogsága fékezhetetlen.

A kukadöntögetés éjszakája után kedvetlenül gondolok „Bodrira”. Zavarba hoz a személyisége. Jó, az rendben van, nem hajlandó őrizni a házat… De egy kutya, akit bőséges koszton tartanak, miért áll össze éjszakai rablókkal? Kukadöntögetőkkel? Egyáltalán melyikük találta ki, hogy a kukás ládákat fel lehet lökni, és a maradék csontokat, húsokat felzabálni? Egy jólnevelt házőrző kutya, miért áll össze csavargókkal, „betyár kutyákkal”? Személyiségzavarra gyanakszom.

A polcról leszedem kutyakönyveimet. Olvasgatok. Ilyenkor az ember elég hamar elfelejtkezik róla, hogy miért kezdett a kutatásba. Színészek kutyái… Jólneveltek, mert mindent szabad nekik. Egyikük fellépett egy darabban. A színésznő felállt a székből és elindult. A kutyája utánament. Csoda. A szerző szerint. Mit kell az autó hátsó ülésére tenni, hogy a kutya ne ugorjon a kormánynál ülő gazdi nyakába? Szeretnék tudni? Elárulom, mert ez a könyv már nem kapható. A gazdi fürdőruháját. Aztán az egyik könyvben váratlanul egy ismerős alkatú kutya fényképére bukkanok. Nagyon ismerős. Pontosan olyan, mint a szomszéd „Bodri”. Nem olyan, szinte az. Hihetetlen… Ez egy erdélyi kopó… „Élénk vérmérsékletű, de nyugodt, rámenős, könnyen tanítható kutyafajta. Szenvedélyes vadász. Lépése nem gyors, vágtája rendkívül kitartó, kitűnően hajtja és állítja a vadat. Jó csapázó, keresésre és vadelhozásra is használható. Hajtás közben magas hangon jelez. Eredményesen lefogja a vadat, és állóra ugat. Gazdájához ragaszkodó, támadóval szemben megvédi. A hosszúlábú inkább nagyvadra (medve, vaddisznó, hiúz stb.) alkalmas, míg a rövidlábú rókára, nyúlra használható legeredményesebben.”

Magyar helyzet. Medvét tudna fogni ez a derék kutya, de mi azt várjuk tőle, hogy a házat őrizze. Olyan ez, mintha Zrínyi Miklósnak házmesteri állást ajánlgatnánk.

A kutyahelyzetet nehéz áttekinteni. Félő, hogy a hivatalok kutya-osztályain olyanok ülnek, akik hallottak valamit a kutyákról ugatni, de a kutyák társadalmát valójában nem ismerik. Közterületen csak pórázzal a nyakukban szabadna a derék ebeknek mutatkozni, de valószínűleg sem ők, sem a gazdáik nem ismerik ezeket a rendeleteket. A kerítések pedig városszerte foszladoznak, könnyű kijutni a réseken. Ha sétára indulok, szabadon kóborló vagy éppen valahová nagyon siető kutyákkal találkozom. Társadalmi eseményeken is megjelennek. A télen az egyik, diákokat szerető tornatanár irányításával felöntötték a Pitypang utcai általános iskola udvarát. A jégen a korcsolyázó diákok kutyái mellett a környék kíváncsi ebei is megjelentek. Lady, a német juhászkutya volt a kedvenc, aki már korábban kölykestől beköltözött az iskolába. Csaknem szemben lakik, így nem volt nehéz dolga. De a korcsolyázók nyomában vágtatott egy finn spitz és egy fekete uszkár is. A kanyarokban hason csúsztak a jégről lekapart hófalakig. Kora délutántól este tízig vágtattak, csúszkáltak a korcsolyázó gyerekek nyomában.

Közben a kötelességtudó kutyák megbotránkozva pislantgattak a neonfényes jégpálya felé. Ahol ép a kerítés, mint nagy kertű szomszédunknál is, a kutya még a postást sem engedi be az udvarra. Hetek óta tízezer forintot szeretne kézbesíteni a ház tulajdonosainak, de a kutya tombolva védi az udvart. Már mindenki tudja a környéken, hogy pénzt kaphatna a nagy kertű szomszéd, de nem lehet neki megmondani, mert a kutyája senkit sem enged be. Ha valaki bejutna, nem engedné ki. A fenyőfákkal ékes nagy kertet így csak messziről lehet nézni.

Maguk a kutyák is elbizonytalanodtak, mert érzik, hogy az emberek társadalma nem tudja pontosan, hogy mit akar a kutyáktól. Régen azt akarták, hogy kutyák legyenek, őrizzék a házat, vadat hajtsanak, nyájat terelgessenek, szánt húzzanak. De újabban sok ember azzal is beéri, ha szép a szőrük, a mozgásuk, kitöltik a környezetet, ha kvázi kutyák. Így aztán a munka nélkül maradt ebek között létrejött a kutyaneurózis. Ülnek a börtönszerű szűk udvarokban, láncra verve, a panelházak hatodik emeletén lánc nélkül. Reggel elmegy a gazda, és csak este jön haza. Közben mindig történik valami. Idegenek járnak az ajtó előtt. Ugassanak, vagy ne? – Ha sokat ugatnak, a gazda megbünteti őket. Pedig az ember kedvéért tanultak meg ugatni. A vadon élő és a félvad kutyafélék nem ugatnak, csak üvöltenek vagy vonyítanak. – Ugassanak, vagy csak vakkantsanak? Egyáltalán szabad ugatni? Az ugatásra vonatkozó irányelvek még mindig a régiek?

Önök persze most azt gondolják, hogy azért hozakodom elő a kutyákkal, mert a kínaiak a majom évéből a kutya évébe léptek. Nem… Nem azért. Kína messze van, s minálunk az időnként beköszöntő kutya éve helyett, stílszerűbb kutya évszázadokról, vagy egyszerűen csak kutya világról beszélni. Ezt az is bizonyítja, hogy a Magyar szólások és közmondások könyvé-ben 341 kutyával kapcsolatos mondásra találtam. – Közben ez a derék erdélyi kopó itt boldogtalankodik az ablakom alatt.

Utazás a Kutab Minárhoz

Delhi a világ egyik legrégibb városa, az évezredek során hét város rétegződött egymásra, egymás mellé, szétterülve, bőséges helyet biztosítva a mai fővárosnak a növekedéshez. Baktay szerint az első város nevét Indrapraszthát, amit még a pándavák királya, Judhisthira épített, a mai Delhi is őrzi, mert a Régi Erőd környékét most is Indrapátnak nevezik. A nyolcadik városból, New Delhiből, amit György király kívánságára kezdtek építeni, a Kutab Minár felé autózunk délelőtt fél tíz tájban. Dudálva, kacskaringózva, a felező vonalat újra és újra átlépve, kifestett, aranyos bojtokkal feldíszített teherautók, szakadt oldalú hörgő autóbuszok, kóbor tehenek, motoros és pedállal hajtott riksák, szamaras kordék és kétkerekű tongák, motorbiciklik, felpakolt tevék között nyomakodunk előre, ahogy lehet. Indus gépkocsivezetőnk nagyon határozott, kitűnően vezet, de a sebességváltóhoz csak a végszükségben nyúl. Néha felcsörög a motor, de bírja a hőséget és a strapát. Helyi gyártmány, Ambassador a neve, valószínűleg angol licenc alapján készül. Külső formája húsz évvel ezelőtt lehetett divatos. Mellettem dr. Alföldi Lajos, a szegedi biológiai intézet főigazgatója ül, az előttünk tülekedő kocsiban dr. Boros Róbert, a minisztérium főosztályvezetője, dr. Gáti Vera indológus, a magyar küldöttség ügyeinek intézője, a sor elején pedig egy fehér Mercedesben dr. Pozsgay Imre művelődési miniszter, a magyar delegáció vezetője, és dr. Turi Ferenc nagykövet. Pozsgay Imre és a magyar delegáció Sheila Kaul művelődési miniszter meghívására látogatott el Indiába, s egyúttal részt vett a két ország közötti kulturális egyezmény aláírásának huszadik évfordulója alkalmával rendezett ünnepségeken, megkoszorúzta Mahatma Gandhi és Jawaharlal Nehru síremlékét. Pozsgay Imre megbeszéléseket folytatott Sheila Kaul miniszterasszonnyal és a kulturális kormányzat képviselőivel, fogadta Indira Gandhi miniszterelnök és N. Rao külügyminiszter is. A fogadások és hivatalos vacsorák után, a vidéki látogatások előtt lélegzetvételnyi szünetnek, röpke szellemi elámulásnak kínálkozott a Kutab Minár meglátogatása.

New Delhitől elég távol esik a hajdani hindu város, s ahogy az autó a bal oldali forgalomban nyargal, képtelen vagyok megállapítani, hogy a történelemben és a térben szétszóródott hét város közül melyikben járunk. Az angol korszakot idéző városnegyedek, követségi utcák után régi épületek tűnnek fel, mecsetek vagy sírépítmények. Mindennél feltűnőbb az országos készülődés az Ázsiai Játékokra. Szállodák, stadionok, utak és autópályák épülnek Delhi egymástól távol eső pontjain. A bambusznád állványzatokon férfiak és nők másznak felfelé, fejükön, vállukon kosárral. Köveket, betont visznek a magasba. Az utakat vándormunkások, félnomád törzsek építik. Színes száriban lefátyolozott arcú asszonyok térdelnek a készülő utakon, és kis seprűvel, kézzel valamilyen részletmunkát végeznek. A férfiak csákányoznak, s néha feltűnik egy növendékfiú gondos körülményességgel cipelve a bőrtömlőt, amiből egész úton csepeg, csordogál a víz. A tömlők kecske- vagy szamárbőrből készülnek, némelyiken még a lábak kezdeményei is látszanak. Az elkészült út mindenütt mérnöki pontosságú és megbízható. Az útépítők elnyűtt sátrai a fák alatt állnak. Ezek az emberek India-szerte mindig oda vándorolnak, ahol munka adódik a számukra. Az építkezések és az utak mentén élnek. Napok óta látom, ahogy reggel mosakodnak, s alkonyattal kis tüzeiknél ülnek, főzik a vacsorájukat. Az egész család dolgozik, nemcsak a férfi és az asszony. A gyerekek az anyjuk mellett guggolnak, söprögetik a földet a betonozás előtt.

A lehúzott ablakokon át forró levegő áramlik be a kocsiba és a felkeveredett por szaga. Nem tudom megmondani, mire emlékeztet ez az illat, de három nappal korábban, amikor a Lufthansa DC–10-es gépe leszállt velünk Delhiben, ez volt az első élményem Indiából. Amikor kiléptem a gép ajtaján, meleg, szinte forró levegő csapott az arcomba, s a szubkontinens sajátságos illata. Koromsötét volt, így csak később, amikor Major Pistával az Ashok-szálló felé autóztunk, s végre derengeni kezdett, akkor vettem észre, hogy barna porréteg lebeg Delhi fölött. Fehér ruhás alakok ébredeztek az út mentén, felálltak, elindultak. Kocsink akkor már piacra igyekvő taligákat kerülgetett, köcsögárusok, rézművesek tongáit, rozoga autókat, riksákat. A por illata a kohók szagára emlékeztetett. Hatkor hirtelen kivilágosodott, és elfelejtkeztem a por illatáról. Furcsa módon a vörösesbarna porréteg is eltűnt Delhi egéről, mintha felszippantotta volna a napfény. De nem egészen, mert a Himalájáról lefutó szél a száraz évszakban állandóan kevergette a város porát. Mi maradt belőle? A varjak fekete szárnycsapásai és a károgásuk. Nálunk a varjú a tél megszokott madara, csak ha nagy hidegek közelednek, vagy havazás várható, akkor lepik el a falusi kerteket. Indiában velük kel a nap, s a nagy hőségben fáradhatatlanul keringnek, kárognak a pálmafák és díszkertek felett.

Váratlanul megtorpant a kocsisor. A fehér Mercedes turbános vezetője kiszállt és megigazította a kocsi orrán a magyar zászlót. Beakadt a drótba, és nem lobogott rendesen. A zászló lobogására itt nagyon adnak. Pozsgay kocsiján két zászló, egy indiai és egy magyar lobog. Különbség alig van a kettő között, mert az indiai narancssárga, fehér, zöld, s a trópusi hőségben kifakult zászlókat valójában a protokollfőnök sem tudja megkülönböztetni. De a zászlónak lobogni kell. Így aztán az elkövetkező napokban falvak közepén és sivatagok szélén, újra és újra megállunk, mert a gépkocsivezetők zászlót igazítanak. – Most, útban a Kutab Minár felé mégis megörülök a zászlóigazításnak, mert egy nyüzsgő embersokaság közepén állunk meg. A kép annyira színes, hogy hirtelenjében alig tudom felmérni és elraktározni agyamban. Két városiasabb pont között vagyunk, ahol minden földszintes, vagy alig létezik. Régi falak tető nélkül, ernyedt ponyvák, szakadt napellenzők. Embercsoportok fekszenek az árnyékban, de az előtérben kereskedés folyik. Ponyva alatt kis étteremféle működik. Méterekre állunk a sátortól, így felismerem a rizs karival ízesített sárga halmait, mellette zöldségdombok, oldalt teát mérnek. Emberek guggolnak a ponyva alatt. Odább egy rézműves kalapál a napon. Minden csillog körülötte, eszébe sincs árnyékba húzódni. Aztán bicikli- és riksajavító-műhely következik. Kerekek lógnak egy rúdon, lent a ponyván sok mázsa rozsdás alkatrész vöröslik. Két vézna ember szerel valamit. Lila és sárga száriban nők állnak a műhely és a vendéglő között. Valamit tartanak a vállukon. Egy fiatal és egy idős férfi összetalálkozik. A fiatal lehajol, jelképesen megcsókolja az öreg férfi lábát. Fiú találkozott az apával? Alacsonyabb kasztbéli a magasabb rangúval? – Kideríthetetlen. A turbános sofőr kibogozta a zászlót, s éktelen dudálás közepette újra elindulunk a Kutab Minár felé.

A hetvenkét méter magas kőtornyot messziről megpillantjuk. Amint megállunk, házigazdáink szeretettel és lelkesen kísérnek India egyik szép csodája alá. A művelődési minisztérium külön szakértőt rendelt a helyszínre, aki aggályos pontossággal magyarázza el a hajdani hindu, majd a helyére épült muzulmán település minden érdekességét. Keveset értek a szövegből, az indiaiak szeretik a részleteket. De Baktay Ervintől tudom, hogy a Kutab-ud-Din muzulmán dinasztia nem romboltatta le a faragott hindu oszlopokat, hanem beépítette az új mecsetbe. Így épültek itt kultúrák egymás fölé. A nagy csoda a Kutab Minár vörös tornya. Alig érthető, hogy kötőanyag nélkül összerakták ezt a félelmetes tornyot. De erre Indiában sok más példa is akad. A Kutab Minár Baktay szerint már az első emeleten érezhetően ingadozik, kileng, s a tetején úgy érzi magát az ember, mintha árbockosárban ülne. Baktay megállapítását nem tudjuk ellenőrizni, mert a Kutab Minár zárva van. Gyász lengi körül a tornyot. Érkezésünk előtt két héttel emberek, gyermekek haltak meg a toronyban. Amerikai turisták és egy vidéki iskola tanulói tartózkodtak éppen a Kutab Minárban, amikor valakik lent eloltották a villanyt és kívülről bezárták a torony ajtaját. Pánik tört ki. Menekülés közben sokan lezuhantak a lépcsőről az iskolás gyermekek fejére. Tíznél több gyermek meghalt, sokan megsebesültek.

Az Iszlám hatalma nevű mecset maradványai ma is különösek, szépek, lélekmozdítóak. A Kuvvat mecset udvarának közepén megmagyarázhatatlanul és abszurd módon mered az ég felé a híres indiai vasoszlop, ami nem tartalmaz ként és foszfort, így nem rozsdásodik. Az Iron Pillar, amit az V. században állíttatott fel Csendra Varman, a világ egyik csodája. Várkonyi Nándor a Sziriát oszlopai című könyvében a nagy talányok között, Piri Reis térképe mellett említi. A nem rozsdásodó vasat csak a XIX. században találták fel, így még az is feltételezhető, hogy az indiai vasoszlop anyaga nem a mi bolygónkról való. Mindenesetre az oszlopon olvasható szanszkrit felirat semmiféle támpontot nem ad a vasoszlop keletkezésére, származására vonatkozóan.

Az eligazítás, értelmezés hiánya a Kutab Minár alatt szinte jelképes. Nem tudom, hogy az angolok mennyit értettek Indiából, de nekünk össze kellett egyeztetnünk s egy valószínű közös nevezőre hozni a félnomád útépítő munkások, megbízható kereskedők, a fegyelmezett hadsereg, a színvonalas egyetemek s az alapkutatásokkal is foglalkozó intézetek világát. Néhány nap után, amikor a Nehru-emlékmúzeumból és könyvtárból az utcára léptünk, a félnomád útépítők életperspektíváit is másként láttam. Hosszútávon. Ázsiában az idő s az éppen élő, dolgozó vagy nyomorgó embercsoportok helyzete nem tényező, csak figyelmeztetés. Az újabb kormányzati lépések előkészítése. Indiában Jammu, Kashmir és Assam államok adatait kivéve, a Census of India 1981 szerint 658 millió ember él. A három állam becsült adatait hozzáadva csaknem hétszázmillió. Calcuttának több mint kilencmillió a lakosa, Bombaynek több mint nyolcmillió, Delhinek csaknem hatmillió. Ugyanakkor egész Indiában a lakosságnak csak 36,17 százaléka az írástudó. Ez is a Census of India 1981-es adataiból való. Ezért állok a hajdani hindu város és Kutab Minár falai alatt zavartan. Hogyan kell értenem Indiát?

Ez a Kutab Minár környéke talán nem is alkalmas elmélkedésre. Jobb lenne ha átmennék Humájun császár síremlékéhez, ami az agrai Tádzs Mahal előképe, vagy Ellórába, a hindu sziklatemplomhoz. Indiáról persze akkor érezhetnénk meg legtöbbet, ha a Szabarmati-folyó partján álló Gandhi-telepre ellátogatnék. Gandhi és Nehru nélkül nincs India. Gandhit megérteni ugyanolyan nehéz, mint a sok nyelven beszélő népét. Mi, európaiak, csak a magatartását értjük. Erőszakmentes forradalma megtetszett, de elfelejtjük, hogy ez csak a saját közegében érvényes. Gandhi egész Európát izgalomba hozta. Németh László drámát írt róla. Naplójában a következőket jegyezte fel: „…Ha elég jól összeszoktam is a halállal, s mint tavaly tavasszal tapasztaltam, meglepő közönnyel tudok egy konkrét halál felé sodródni, a halál, s még inkább a veszély, szégyen határozott formát nem kapó lehetősége, a képzelet riadalma továbbra is uralkodik rajtam. Ez a kettő villan fel együtt, egymást erősítve, mostani szégyenletes sokkomban is. Föladjam végleg a reményt, hogy e két mételyt, a hiúságot és félelmet kiirthatom magamból? Milyen szerencsés ez a Gandhi, aki szinte nélkülük született. Ez az, amivel ő, ha Tolsztoj mellé állítjuk, erkölcsileg legalább (mint azt most olvasom, R. R. is észrevette) annyival nagyobb. Tolsztoj holtáig küzdött avval (főleg a hiúsággal, indulattal), amelyen Gandhi szinte túl született. Bennem a félelem a legerősebb, s még erősebb a hiúság.”

Bennem pedig a kétség, hogy bármit is megérthetek Indiából.

Az életöröm templomai

Az Ashok-szálló uralkodó épülettömb Delhiben, olyan, mint egy szellemi erődítmény vagy nemzeti jelkép. A Maurja-dinasztiából származó Asóka, miután Buddha tanának hű követője lett, erőszak és vérontás nélkül meghódította egész Indiát, mi több, a mai Afganisztánt is. A róla elnevezett állami szálloda több utcáról is megközelíthető, a földszinti hall és az éttermek visszafogottan méltóságosak, az emeleti folyosók újságárusaival, szolgáival, őreivel, titokzatosak. Az ablakomon át a széles utakon, kerteken túl az angol követségre látok. A napszaknak és az időjárásnak megfelelően petyhüdten lóg vagy látványosan lobog az angol zászló. Hasonlóan a szovjet, hiszen egymás szomszédságában élnek. A szovjet követség mellett az afgán, még csak épülőfélben van, így az indiai szél nem kaphatott bele a lobogójukba.

Napok óta rosszul, szinte alig alszom, mert a kettő plusz nyolc órás repülés és a csaknem négyórás időeltolódás feldúlta biológiai ritmusomat. A finom, de szokatlan ételek s a csapvízről keringő mendemondák is óvatosságra intenek. Élek is, meg nem is. Főleg figyelek. Az események lekötik minden energiámat. Igyekszem megragadni a percekre felmerülő arcokat, mozdulatokat, illatokat. Az emberek pillantását, mosolyát. Némelyik találkozás, politikával is fűszerezett párbeszéd novellába illő. Valójában csak a szituációkat és a lényeges szavakat, mozdulatokat kellene megjegyeznem. De ezekből aligha születhet novella. Németh László, amikor Gandhi drámájának a megírására készült, teljesen elakadt a mellékszereplőkkel. Hirtelen felismerte, hogy a drámai hős csak a saját közegében érvényes. Hiába tud mindent Mahatma Gandhiról, ha nem tudja, milyen gyarlóságok, gyengeségek tették emberi értelemben teljessé a körülötte munkálkodó társak, segítők, ellenfelek életét. – „Gandhit a szent ember tapintata tartotta vissza attól, hogy jellemképeket adjon. A jellemzéshez úgy, ahogy az az európai regényben kialakult, hiába, kell némi gonoszság is… Tolsztoj óriási pszichológiai tudásával és szimatával igen sötét szent Gandhihoz képest. Gandhi is tudja mindazt, de csak a figyelme peremével. Őt az emberben igazán csak szociális szerepe érdekli: azt dicséri, menti s ítéli el, ha a nagy ügy kívánja…” – írja 1957 februárjában Németh László. – Előző jegyzetem végén azt írtam, hogy nem értem Indiát… Hogyan is érthetném? De ha már Németh Lászlót idéztem, átemelek az alázatából még néhány sort: „…a nagy embert nem megérteni kell, hanem megérni rá – az a nehéz.” – Én ezt úgy szélesíteném ki, hogy a mai látogatónak Gandhi országára is meg kell érni, vagy meg kellene. Átmenetileg elfelejteni, hogy milyen a mexikói vagy európai kenyér, s a vendéglátókkal enni a frissen sült csapáti vagy a nan vajhoz, birkahúshoz letördelt falatjait.

Az alig álomból újra és újra felriadok. Valahonnan zene hallatszik be a légkondicionáló szerkezet zümmögésén keresztül. Kinyitom az ajtót, és a loggiára lépek. Arcomba csap a hőség. Nincs különösebben meleg, legfeljebb harminc fok. Ennyi otthon is szokott lenni a panel lakásban. Mégis forrónak érzem a levegőt. Lent a gondozott gyepen emberek alszanak. Fehér gyolcsruhák világítanak a fényben. A zene közben egyre féktelenebb lesz. Oldalt, alig láthatóan egy színpad áll, előtte kis nézőtér gyér közönséggel. Táncosnők mozognak a színes világításban. Alig látok belőlük valamit, szinte csak annyit, hogy hevesen mozognak. Visszahúzódom a szobába, s azonnal prüsszögni kezdek. Ez a légkondicionáló berendezés áldásos következménye. Néhány szúnyog is betévedt a függöny mellett. Meg kellene őket fogni, mert a Tindurin, amit mi otthon kaptunk, csak félig-meddig véd meg a maláriától. Négy-öt szúnyogfélével szemben a követségiek szerint hatástalan. Majd kiderül. Épphogy elszundítok az indiai zene dallamaira, máris csörög a telefon. Ébresztenek, korán indul a repülőgép. Felülök az ágyban. Szél rázza a loggia ajtaját. Lent ziláltan hajladoznak a fák. Odább az utakon, ligeteken túl az angol követség lobogója vergődik a szélben, csaknem elszáll. – Szép kis repülésünk lesz – gondolom, s ráadásul nem is értem az egészet. A száraz évszakot melegnek, de viharoktól mentesnek képzeltem. Kék ég, tikkasztó forróság. De úgy látszik, meglepetéseket is tartogat ez a szubkontinens.

Reggel fél hét után elstartolunk Delhi repülőteréről. Kekszet és teát osztanak a gépen. Alig várom, hogy leszálljunk Khadzsurahóban. Kitekingetek az ablakon. Rendezett, normális a táj. Gabonakeresztek, gondozott nadrágszíjparcellák. Éppen aratás után vagyunk, pedig még csak április 17. van. Kevés a zöld. A barna és az okkersárga színei dominálnak. Kiszáradt folyómedrek szabdalják alaktalan parcellákra a tájat. Éppen egy facsoportot veszek szemügyre, amikor süllyedni kezd a gép, és felgyullad a figyelmeztető felirat, hogy kapcsoljuk be a biztonsági övet. Megérkeztünk volna Khadzsurahóba? – Szó sincs róla. Agrában szállunk le. Ide készülünk mi is, de majd csak holnap. Ezeket a szöcske-járatokat senki sem kedveli, de félig-meddig ebből áll az indiai tömegközlekedés. Szépen leszállunk, aztán kedves könnyedséggel fel, de közben még hosszadalmas a hercehurca. Fél gép leszáll, mert a Tádzs Mahalt akarja látni, vagy üzleti ügye van a városban. Felszáll helyettük egy népesebb utassereg. Főleg amerikai és európai turisták, akik vagy Khadzsurahóba mennek, vagy onnan jöttek Agrába, és most tovább mennek újabb templomokat és palotákat látni. Még reggel van, de már izzadtak, gyűröttek. Csapzott sereg, egy-két művészettörténész, egyetemista, többségük izgatott középkorú nő. Kipirult arccal, nagy szemekkel, tele álmokkal, szomjúsággal. Rájuk pillantva bennem is felmerül a kérdés, vajon mit, milyen csodát láttak Khadzsurahóban?

Khadzsurahóban kapjuk nyakba az első virágfüzéreket, s miniszterünknek módja van a helyőrség tiszteletadását is fogadni. Khadzsuraho egy repülőtérből, húsz-egynehány különös templomból, mely nyolcvanöt templom szellemét sugározza, egy faluból és egy múzeumból áll. Khadzsuraho a Csandéla-királyok székvárosa volt, vizektől, folyóktól, fontos közlekedési utaktól távol, szinte érthetetlenül. Öt évszázadon át uralkodtak, amikor aztán Török Mahmud szent háborúba kezdett, Csandéla királysága is összeomlott. A templomoknak a fő jellegzetessége az, hogy építőik szobrokban, frízekben, kívül-belül az élet teljességét igyekeztek ábrázolni. A templomok külső falán körbefutó szoborcsoportok alsó régióiban az élet biológiai megélésének minden szokásos és szokatlan változata felismerhető. Férfiak és nők a Kámaszutrá-ra emlékeztető, vagy azt is nemesen túlhaladó pózokban egyesülnek a szerelem gyönyörében, elérve a teljességet, ami a lelki tökéletesedést is szolgálja. – Ez a Csandéla-királyság felvilágosultságát, de a kor körülményei között, sebezhetőségét is jelezte. – A húsz vagy huszonegy megmaradt templom szoborcsoportjai között olyan jelenetek is láthatóak, melyeket nálunk már csak enyhe fejcsóválás kíséretében lehet emlegetni. Például királyi férfiak lovakba szerettek bele, s az emberi nők, csak mint statiszták kerültek a frízbe. – Csak az ábrázolásokról beszélek, nem az életről. Az élet a Csandéla-királyok alatt is a nemesebb, lelki eszmények felé tört, amit jól jeleznek a frízek egymás fölé rakodó emeletei. Ahogy a képek szemlélésében feljebb és feljebb jutunk, annál nyilvánvalóbb, hogy a figurák átszellemülnek, s egy magasabb központi akarat megnyilvánulására várva készek átlényegülni. – Ezeket a templomokat egyébként száz év alatt, 950-től 1050-ig építették fel, a magyar honfoglalás után pár évtizeddel, furcsa absztrakt látásmóddal, ugyanakkor az anatómiai ismeretek alkalmazása nélkül. Indiában feljegyzett történelem hosszú ideig nincs, szinte ezt helyettesíti a templomokban, szobrokban, frízekben elmesélt élet. Ugyanakkor az időszámítás előtt az V. században élt Myron, aki a görög diszkoszvető szobrát, tökéletes anatómiával megalkotta. A görög diszkoszvető szobrához viszonyítva Csandéla király művészei szenvedélyes, életimádó amőbákat alkottak.

Khadzsuraho templomai magas talapzaton állnak, a legöregebb valószínűleg Káli temploma 820-ból vagy 900-ból való, ez az egyetlen gránitból épített templom. A többi homokkő. A templomok magas fennsíkon állnak, s állítólag valamilyen tó is van a közelükben. Ebből nem láttunk semmit. Viszont a táj furcsa. Fennsík létére szinte besüllyed egy még magasabb plató vagy fennsík tetejébe, így a templomoktól a látóhatáron lepusztult tetejű hegységeket látni. A környék nekem félsivatagos területnek tűnt, bár a templomok körül kialakított park ezt cáfolni látszik. A repülőtérről Khadzsurahóba autózva szegényes lakóhelyeken haladtunk át. Egy kutat láttam a környéken, ősi, szamárral húzott keresztfával. Egyébként mindenütt kiégett füvet, bogáncsot, sziklákat, port, szárazságot. Sovány kecskéket, pici teheneket, másfél birkányi szamarat. A parasztok, katonák, félnomádok, helyzetükhöz illően fegyelmezettek. Az életöröm templomainak tövében mégis megérintett egy kikerülhetetlen kép. Kísérőinkkel éppen átvonultunk a Kandárija Mahadéva-templomból a szerényebb Mahadéva-templomba, amire nem mernék megesküdni, mert Indiában gyakorta a szerényebb a gazdagabb. Mindenesetre sütött a nap, és felülről. Forró volt már a talapzat, az összes kő, a falak. S ekkor, mintha néhány csepp víz spriccelt volna a mélybe. A vizet valójában alig érzékeltem, mert már a levegőben párává változott… De kísérőnk, aki a központi kormány megbízásából óvott minket, erélyesen közbelépett. Ez annyiból állt, hogy a kezével vízszintesen intett. Megszűnt az égi permet. Ekkor felnéztem, és döbbenten láttam, hogy a templom furcsa kötegtornyán emberek mászkálnak. Több férfit láttam és egy asszonyt. Az egyik férfi vödörből vizet öntözött a tornyokra és párkányokra, hogy azok kissé lehűljenek, mert a homokkő égette a meztelen talpukat. Biztosító kötél és minden technikai segítség nélkül mosták, javítgatták a templom tetejét. Iszonyatos magasan járkáltak a tetőn, nem szédültek, csak az áttüzesedett kő égette egy kicsit a talpukat. Ezen sajátos munkavédelmi módszereikkel igyekeztek segíteni. Nem tudom, évente hány munkás esik le a tetőről, de a számuk biztosan elenyésző azokhoz képest, akik a Csandéla királyi dinasztia korszakában a nyolcvanöt templom felépítése közben meghaltak.

A Gumti partján

Félórája nézegetjük a krokodilokat. A krokodilfarm a helyi kormány vendégházától talán kődobásnyira van. Délután két óra lehet, tikkasztó, párás hőség, igyekszünk a pálmafák alá húzódni, de ez nem mindig sikerül. A krokodilfarm parancsnoka egy kapitány. Jól vasalt, gondozott egyenruhában kísér bennünket, pálcáját feszes eleganciával a hóna alatt tartja. A hadsereg országszerte külön gazdasági szervezetet képez, Uttar Pradesh fővárosában például krokodiltenyésztéssel foglalkozik. Sok kis krokodilt láttunk, kétmétereseket és egészen nagyokat. A legnagyobb krokodil medencéje előtt hosszan állunk, mert ezt a vendégház előtt kanyargó folyóból fogták ki a napokban. Hát ezzel bizony már nem szeretnék a vízben találkozni. A nagyobb krokodilok nemcsak a halakat nyelik el, hanem a folyóra járó kisebb állatokat is. De hogy milyen krokodilnemzetséghez tartozik, azt nem tudom megállapítani… Pedig illene, ha egyszer idekeveredtem. A szakirodalom szerint errefelé él az indus krokodilusok rendjének legfőbb nemzetsége. A gaviálok feje erősen megnyúlt, csőrszerű a vége, kiszélesedik. A gaviálok a Gangeszben és a Brahmaputrában élnek, s az indusok szent állatként tisztelik. – Ennek itt nincs sok jele, de én azt sem tudom megállapítani, hogy ez a kecskezabáló vízilény gaviál vagy csak egyszerű krokodil. A feje valóban csőrszerű és kiszélesedik. Eléggé izzadok, s a fáradtság elbizonytalanít. Ha gaviál, akkor gaviál, ha nem, akkor csak krokodil. Már-már belenyugszom az indiai krokodilhelyzetbe, amikor valaki hozzám fordul, és megkérdi, hogy nálunk mekkorára nőnek a krokodilok. – Hát ez a helyzet.

Napok óta hajnalban kelünk, kiautózunk a repülőtérre, hogy elutazzunk valahová. Már mindenki ismer bennünket a delhi repülőtéren, hordárok, légikisasszonyok, pilóták köszöngetnek. Családias az egész, s ez megkönnyíti utazásunkat. Khadzsuraho, Agra, Lakhnau, Aurangábád, Bombay. Leszállunk, felszállunk, várakozunk a porvihar miatt.

Lakhnauba ünnepélyesen érkezünk meg. A politikusok, szellemi emberek fehér gyolcsruhában várnak bennünket a repülőtéren. Virágfüzérek kerülnek a nyakunkba, miniszterünk, Pozsgay Imre a megtiszteltetés koszorúit, szinte úszóövként viseli a nyakában. Már kezdtem félni, hogy „süllyedünk”. De nem, minden rendben volt. Érzékeltük azonban, hogy izgatott a légkör. Mintha tétje lenne a mozdulatoknak, szavaknak. Miniszterünket betuszkolják egy szép autóba, aztán beugrálnak melléje, és a szomszédos kocsikba a legfontosabb emberek, s már-már úgy látszik, hogy virágfüzérekkel a nyakunkban ott maradunk a repülőtéren. De valahol mocorgott a központi akarat. Megáll az autósor, kiszállnak a prominens személyiségek. Valaki diszkréten végrehajtja az átcsoportosítást. – Lakhnau katonai kerületei tiszták, rendezettek, a kereskedelmi negyedek mozgalmasak. Az árusítóbódék az út mentén sorakoznak. Többségük négy karón áll, és egy, másfél méteres a szélessége. A kereskedő nem kint vagy mellette áll, hanem bent ül jóga tartásban. Ez itt természetes állapot. Ha megjön a monszun, víz alá kerül az egész utca. A kereskedő a monszun alatt is árusítja a portékáit, de csak felkészülve, védekezve vállalkozhat erre.

A szálloda, ahol kézmosásra, majd reggelizésre nyílik alkalmunk, kényelmes és modern. A reggelizőhely parkra néz. Az üvegfalakon át a fák lombjain túl egy régi épületre látok, melynek kőfalán majmok szaladgálnak. Rudyard Kipling világából egy darab. Sózott vajjal megkent pirítóst rágunk, s a tea kortyolgatása közben előkerülnek az újságok is. A National Herald helyi mutációja a világpolitika eseményeit gyéren méri, megtudjuk viszont, hogy az elmúlt évben az állam területén 243 rablót öltek meg a rendőrök, 635 összecsapás volt, melynek során 15 rendőr is az életét vesztette. Szokás szerint emberevő tigrisről is hírt ad az újság, Bavelly környékén, ahol az elmúlt hetekben vad elefántok is pusztították a termést, a tigris végre puskavégre került. Ezek a tigrishírek az európai lapokba is eljutnak, de a tigrishelyzet lényegét csak Indiában sikerült megértenem. Valójában a tigris dolga könnyű. Nem kell belopakodnia a házba vagy az istállóba, hogy egy-egy sovány marhát vagy pásztort elemeljen… Elég, ha szürkület után kisétál az erdőből. Naplemente után is ott találja a pásztort csordája közepén. A nap reggel hatkor felkel, és este hatkor lenyugszik. Alig van szürkületi átmenet, olyan az egész, mint a lámpaoltás. A parasztok a mezőn élnek állataikkal. Napnyugta után is kint állnak vagy üldögélnek a fekete semmiben. Aztán vagy jön a tigris, vagy nem… – Az újság híreit vendéglátóink egy újabbal is megtoldják. Lakhnautól húsz kilométernyire az előző napokban a rablók megöltek egy bírót. Autóval ment valahová, és megállították. A bíró fiát is agyonlőtték. – A Himalája alatt vagyunk, százötven kilométernyire Nepáltól, itt bizony az ilyesmi gyakorta előfordul.

Reggeli után egy gyorsfényképet kapunk Lakhnauról. Vendéglátóink mindent igyekeznek megmutatni. Órákig robogunk a riksák, kordék és biciklisek között, meg-megállva, ki-be ugrálva az autóból, futó pillantást vetve intézetek udvarára, omladozó palotákra, pálmaligetekre, szovjet mintájú vidámparkra. Vendéglátóink szeretete irányítja furcsa utunkat, s valamilyen idegesség, melynek eredőjét nem ismerjük. Mindenki nagyon izgatott, gyors, szinte kapkodó. Az arcokon látszik, hogy valami ezekben az órákban sikerülhet, de el is lehet hibázni. A sietség közepette mégis emlékezetes marad két intézmény. A Gyógyszer- illetve Gyógynövénykutató Intézet, amit először látunk, s a Botanikai Kutatóintézet, amit utoljára. A Gyógynövénykutató Intézet vezetője vetített képes előadásában ismerteti az indiai népbetegségeket, melyekhez gyógyszert keresnek. A betegségek s elterjedtségük mértéke megdöbbentő. Lakhnaui rohanásunk végén, szinte csak véletlenül jutunk el a Nemzeti Botanikai Kutatóintézetbe. A programban szerepelt, de ki akarták hagyni. Végül mégis betérünk az intézet kertjébe, falai közé. Nagy élmény. Nem szakmailag és nem a növények, hanem a társadalmi mozgás és az emberi ambíciók, növények felettisége. Az igazgató egy pannó-labirintuson vezet bennünket keresztül. A képeken növények, fák, virágok. Mindegyiknek van valamilyen latin és indiai neve. Ezt felsorolja és értelmezi. Egyre gyorsabban beszél, s az arcán, szemén már látszik, hogy másra gondol. Egyáltalán nem érdeklik a fák és a virágok, a politika kerítette hatalmába egész lényét. De csak beszél, beszél és mosolyog közben. Végül eléri azt a beszédgyorsasági szintet, amikor már nem lehet appercipiálni, hogy mit mond. A tolmács összeomlik. Elsírja magát, és otthagyja a minisztert, igazgatót s a falra kent növénydzsungelt. Szerencsére a magyar miniszternek nemcsak állóképessége, hanem humora is van. Rezzenetlenül csinálja tovább a programot. Igaz, új tolmács azonnal akad, mert a magyar követség és a Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központ munkatársai rendkívül képzettek és mozgékonyak. – A kertben aztán hirtelen változik a kép. A tudósok egy nagy, vászonból készült transzparenst feszítenek a bambusznád rudakra, és a magasba emelik. Egy füves térség közepén, bokrok és fák között kezdik ünnepelni Sheila Kault, aki Uttar Pradesh képviselője a központi kormányban. Csak ekkor derül ki számunkra az izgatottság és a kapkodás oka. Belekeveredtünk a választási harcokba. A magasba emelt vásznon nagy betűkkel áll Pozsgay neve, alatta kisebb betűkkel Sheila Kaulé. Pozsgay a transzparens alatt áll a gyolcsruhás helyi miniszterek és tudósok körében, alig láthatóan. A televízió és a fotósok veszik az egész jelenetet. Persze mindenki igyekszik adásba kerülni, így elég nagy a tolongás.

Módunk lenne még megnézni néhány lakhnaui nevezetességet, de vendéglátóink elnyűttségünket látva, felajánlják a pihenés és az ebéd lehetőségét. Nem tétovázunk. Bazárnegyedeken, épülő lakótelepeken át kiautózunk a kormány vendégházába. A kétszintes szerény épületben nagy vendégszeretettel fogadnak bennünket. Körben liget, pálmafák, a ház alatt közvetlenül egy folyó kanyarog. A folyóban bivalyok hűsölnek, a szélén kecskenyáj iszik. Kis fekete kecskék, csontbőr jószágok. Ilyenből bizony kettőt is be kell kapni a krokodilnak, ha jól akar lakni. Lakhnaun át folyik a Gangesz mellékfolyója, a Gumti. Ez a még kisebb folyó nyilván a Gumtiba ömlik. – Megmosdunk, szódát iszunk, és várjuk az ebédet. Fél óra múlva kiderül, hogy az ebéd rég kész, a szomszédos házból már áthozták a szolgák, feltálalták, s rongyot lengetve őrködnek felette, mert a bivalyos folyó felől sűrű rajokban jönnek a legyek. Ez amolyan indiai svéd asztal. Az asztal egyik oldalán sorakoznak a vegetáriánus ételek, másikon a húsok. Rizst és birkahúst szedek, aztán kiülök vele a teraszra. A táj éppen kiszáradóban van. Én is. Egy nagyfröccs bizony most sokat javíthatna a helyzetemen. De úgy tűnik, ez az Uttar Pradesh alkohol tekintetében is száraz állam. Szóda és tea szerepel az étlapunkon reggel óta. De ez is csak módjával. Rágom a száraz birkahúst, és a folyót nézem. Éppen kifelé kapaszkodik egy bivaly. A bivaly húsa, gondolom, még rágósabb és szárazabb lehet. Ha ehetőbb lenne, csak belekapna egy-egy krokodil. Azt mondják, tele van a folyó krokodillal. – Ebéd után lesétálunk a partra. Az egyik helyi miniszter nagyon büszke a halakra. Azt mondja, nagyok és ízletesek. Hosszan nézzük a zavaros, bivalygázolta vizet, s már-már kételkedni kezdek a halak létezésében, amikor megpillantok egy egész raj félkar hosszúságú halat. Más látnivaló aztán nincs is. De előkerül egy katonatiszt, és javasolja, hogy nézzük meg a krokodilfarmot és a vadaskertet. A krokodilokról már meséltem. A vadaskertről szinte semmit sem tudok mondani. A nagy hőségben elhúzódtak az állatok a bokrok közé. Láttunk néhány sovány orixot, antilopfélét, és cefetül izzadtunk közben.

A légkondicionált szálloda oázisnak tűnik. De itt sem tud az ember nyugodtan ülni, mert retteg, hogy elmulaszt valamit Indiából. Az ablak nagy, de nem lehet kinyitni. Üvegen át tapasztalgatom a kinti világot. Éppen a Gumti-folyóra látok. Jobbra egy híd, balra a parton régi villák az angol időkből. Egy templom, sok félkopasz fa. A falakon és a tetőkön majmok játszadoznak. A fákon kopasz nyakú dögkeselyűk ülnek. A folyó túlpartján ruhák száradnak. Nagy, színes vásznakkal beteregették az egész partot. A víz szélén néhány fiú és asszony mossa a ruhákat. Valószerűtlen kép. Festménynek látszik. A szálloda és a folyó között lassú léptekkel egy temetési menet halad. Fél hétkor indul vissza a repülőgépünk Delhibe. Előtte még fogad bennünket a főminiszter és a kormányzó.

Az ember hazafelé (nekünk ez most Delhit jelenti) mindig megkönnyebbül. Nagy baj már nem történhet velünk, bent ülünk a gépben. Másfél óra, és leszállunk a fővárosban. A főminiszter szigorú, kérlelhetetlen arcára gondolok, majd a joviális kormányzóra, aki kultúrájával tehetségesen áthidalta a társadalmi átalakulásokat. A fehér egyenruhás adjutáns tökéletes tiszti képének felidézésére már nincs módom, mert váratlanul viharba kerül a gépünk. Villámok cikáznak körülöttünk, majd egy szélörvény igyekszik kirázni belőlünk a lelket. Éppen a teát osztják a gépen, amikor minden átmenet nélkül, kitör a vihar. Olyant már gyakran átéltem, hogy a vihar fel-le dobálja a gépet, de ilyent, mint a Himalája tövében, még nem. Ez megcsóválta a gépet, mint kutya a farkát. Oldalirányban rázott bennünket, a teáscsészék elrepültek, s a gép közepe táján az indusok is kipotyogtak az ülésből. Ez az Uttar Pradesh, úgy látszik, kemény vidék, lent is, fent is.

A fakír öröksége

Az éjszakai szélvihar után kellemes, szinte hűvös a levegő, de mire a mogul birodalom hajdani fővárosába megérkezünk, újra éget a nap, átforrósodik a táj. Agrából autózunk Nagy Akbár vörös homokkőbe faragott, különös szépségű városa, Fatéhpur Szikri felé. A harmincöt kilométernyi zötyögős utazás tele van indiai hangulatképekkel. Ablaküvegnyi miniatűrök villannak fel: A mező szélén színes száriban asszonycsoportok állnak, körülöttünk városba igyekvő tongák, biciklisek, túlterhelt szamarak karaván-népe árad. A falvak közepén néha tumultus kerekedik, a kordésok elakadnak a bivalycsordában, mi a kordésokban, a biciklisek pedig bennünk. Így néhány percre benézhetek a ponyvák alatt működő „teaház”-ba, a gyümölcs- és főzelékárusok rögtönzött pavilonjaiba, mi több, még a „borbélyműhelybe” is. Mindehhez nincs szükség tolakodó indiszkrécióra, elég, ha az ember kíváncsian maga elé néz. A száraz évszakban India-szerte az utcán zajlik, bonyolódik az élet. A „borbélyműhely” például ezen a reggelen egy nagy lombos fa alatt működik, a falu főutcáján. A mester az asztalra támasztott egy nagy tükröt, s vendégét, aki az útnak háttal ül, a legnagyobb dudálás, bivalybőgés és emberi hangoskodás közepette is nyugodtan borotválja. A fa törzsére akasztott színes plakát üdítőitalt reklámoz. – Kint a mezőkön is sok az ember. Állatokat hajtanak, a tarlókon asszonyok, gyermekek gugorcolnak, térdelnek, s az aratáskor kipergett gabonaszemeket szedegetik össze. A falvak szélén vízhordó asszonyokkal, gyermekekkel találkozunk. Az amfora alakú, máskor a magyar szilvalekváros fazékra emlékeztető rézedényeket az asszonyok a fejükön, a gyermekek a vállukon viszik. Időnként vízhordó férfiakat is látunk, akik ügyesen használják a kerékpár csomagtartóját.

A kontúrok reggelente élesek, mégis inkább csak az út menti földeket, fákat tudom szemügyre venni. Csatorna szeli át a mezőt, partján férfiak és nők közelednek az agrai úthoz. Pár kilométer után egy fát pillantunk meg, melyen elnehezedett, kopasz nyakú dögkeselyűk ülnek. Vetnek ránk egy futó pillantást, aztán újra csak befelé tekintgetnek a mező mélyére. Közel Fatéhpur Szikrihez fiúk, növendék legények és medvék lépnek ki a fák alól az út szélére. A fiúk medvéket táncoltatnak. Csalódottan integetnek az autók után. Jó lenne megállni, de mire ezt végiggondolom, medvéstől belevesznek az út porába.

Agrába mindenki a Tádzs Mahál miatt utazik, de így utólag az az érzésem, hogy Fatéhpur Szikri meglepőbb. Vörös homokkőbe faragott emberi történelem. Város, mely magába foglalja az emberi nagyság, uralkodni vágyás, a hatalom és a győzelmi érzés minden jellemvonását, de a gyengeség, bölcsesség s a mulandóság előjeleit is. Bejárjuk a királyi épületeket. A legenda szerint a környéken élt egy szent, Szálim Csiszti sejk, akit Nagy Akbár felkeresett gondjával. Szálim Csiszti megáldotta a császárt, és megszületett a rég várt örökös. Ekkor a császár állítólag úgy határozott, hogy a szent lakóhelyén építtet fővárost. Ennek a szent aligha örült, de a császári parancsra lefaragták a sziklahegy tetejét, és rövid idő alatt felépítették az egyik legszebb császári várost. Baktay szerint inkább arról volt szó, hogy a császár, aki Timur Lenk leszármazottja volt, a nagyapjának akart győzelmi emléket állítani az új főváros felépítésével. Baktay szófejtésében a főváros első szótagja a „Faté” arab eredetű, a „pur” viszont szanszkrit. Akárhogy történt, a városalapításba Szálim Csiszti is belekeveredett, s neki nemcsak a szelleme, de a sírja, mauzóleuma is uralja a falakat. Nagy Akbár rosszabbul járt, Szikandra határában felépített mauzóleumát dzsát martalócok kifosztották, testének maradványait elégették.

Furcsa érzés a mogul birodalom holt városában bolyongani. Épek a falak, helyükön vannak a márványrácsok, sok helyen az ékkövek is. Épek a magánlakosztályok, a nyilvános kihallgatási csarnok a körfolyosóval, szinte új. Hogyan lehet ennyire ép, ami több mint négyszáz éves? De ebben a vörös, építészeti kőcsodában nem élnek emberek. Fatéhpur Szikri, úgy mondják, ötven évig volt főváros, aztán minden különösebb átmenet nélkül megszűnt. A legenda szerint vízhiány keletkezett, de azt is hallani, hogy Akbár parancsot adott az elköltözésre: „Fatéhpur megszűnik élni!” A császár Agrába tette át székhelyét, s magára hagyta a szentet, aki lényével a városalapító tervet inspirálta. Szálim Csiszti sejk „mauzóleuma” ma is ott áll a mecset udvarán, csipkézett márványfalak között.

A mecset környékén bőven akadnak zarándokok. Csak egy kis pamutszálat kell az egyik márványáttörésbe fűzni, s akkor a szent áldása nyomán a gyermek fogantatása biztos. A statisztikai adatokat átfutva úgy tűnik, jól működik a szent. Jobban, mint a kormány, amelyik éppen az ellenkezőjén fáradozik. A szent dargájából kilépve körülnézünk a téren. Húszméternyire egy medence süllyed a kövezetbe. Bizonytalan mélységű halványzöld víz tölti ki a medret. Partján egy fehér ruhás, szakállas öregember végzi szertartásos mozdulatait. Megmossa az arcát, lábát, aztán a tenyerébe merített vízből szürcsölget néhányat. Meditál közben, velünk nem törődik. Fatéhpur Szikri kihalt, de mondják, hogy a mecset táján mindig vannak emberek… Most is vannak. Megszállottak, fakírok. Amint átlépünk a Buland Darváza alatt, elszaporodnak körülöttünk az emberek. A győzelmi kapu alól nézve fenségesen bontakozik ki a táj. Az Indiába betört mogul vezérek úgy látszik, értettek a lélektanhoz.

A régi Szikri falu népe félig-meddig beköltözött Nagy Akbár építményeinek oldalába, fülkéibe. Agyagfalak szervesülnek a vörös homokkővel, a hindu nép látszólag ügyet sem vetett a mogulok hódításaira. Átvészelték, aztán ugyanúgy alakítgatták életüket, mint korábban. A vörös homokkő falak alatt gyermekcsapatok vonulnak, fejükön kosárral. A kosárban megszáradt tehénlepényt visznek. Ezzel tüzelnek Nagy Akbár falai alatt. Lefényképezem őket, aztán egy olajbarna, aranyos vízhordógyereket is lekapok. Talán hatéves lehet, de már a vállán hozza a vizet, ahogy ezt az élet törvényei errefelé megkövetelik. A falak alatt egy víztároló áll, éppen mosnak benn, amikor odaérünk. Jó lenne tudni, hogy a víz kezelése, felhasználása ezen a vidéken hogyan is történik. Nem sikerül megállapítanom, mert előkerül a győzelmi kapu alól egy fakír. Izmos, vörös szakállú férfi. Ha ez a világ olyan lenne, mint negyven évvel ezelőtt, akkor azt gondolnám, hogy ez egy hadzsi. Baktay összefoglalása szerint ugyanis a jó muzulmán életében legalább egyszer elzarándokol Mekkába, s utána hennával vörösre festi a bajuszát és a szakállát. – Négy-öt méterre megközelít és angolul magyaráz. Lehet, hogy hadzsi, de az is lehet, hogy egy ír kalandor leszármazottja. Hadzsi is lehet, ki tudja ezt Indiában? Nem akarja, hogy lefényképezzem, viszont egy „jó” üzletet ajánl. Felmegy a kapu melletti vörös falra, s onnan két dollárért beleugrik a víztárolóba. A ruhát öblögető lányokra pillantok, aztán a fakírra, és megrázom a fejemet. Úgy érzem, megmentettem az életét. De neki más a véleménye. Újra elmagyarázza az egészet, mindenképpen le akar ugrani. Amennyit én értek angolul, nekem ugyan magyarázhat… Segítségemre siet a követség egyik munkatársa. Kiderül, hogy nagyon jó üzletet ígér a hadzsi, mert nem elkapkodva, felületesen ugrik le Nagy Akbár falairól, hanem pontosan a víztároló közepébe. Ezt már nekem is át kell gondolnom, a víztároló közelébe lépdelek és belepillantok. Talán méternyi víz van benn. Feltámad bennem a lelkiismeret. Ezért nem fizetek, ha a hadzsi ad nekem két dollárt, akkor sem engedem leugrani. A hadzsi csalódottan néz bennünket. Az egzisztenciájáról van szó. A sértődés és a várakozás között ingadozva félrevonul, de nem távolodik el. Valaki aztán elmagyarázza, hogy generációkon át öröklődik a leugrás joga, ez itt egy féltett üzletág, szakma. És helyhez kötött.

A fakír két dollárja kapcsán, melynek kasszírozása bizonytalan időre elhalasztódik, idézek néhány számot a Census of India 1981-es adataiból. Teljes munkaidőben dolgozik az összlakosság 33,44 százaléka, csak marginálisan foglalkoztatott 4,11 százaléka, a lakosság 62,45 százaléka a nem dolgozók kategóriájába tartozik. Ez persze egy 700 milliós nép esetében nem ilyen áttekinthető, mert a teljes munkaidőben foglalkoztatottak számában szerepel az egész mezőgazdasági lakosság, a fakír pedig valószínűleg a munkanélküliek között. Pedig a fakír a jelek szerint jobban él, mint a föld nélküli vagy a tenyérnyi földecskéjét művelő parasztok.

A több mint kilencmilliós Calcutta, a nyolcmilliós Bombay után a maga szerény ötmillió-nyolcszázezres lakosságával Delhi csak a harmadik legnépesebb város Indiában. A statisztikai adatok szerint Delhiben egy négyzetkilométerre 4178 ember jut. Egyik este, tíz óra után a barátaink elvittek bennünket az óvárosba. Nem tudom, hogy a városnak ezen az érdes részén hány ember jut egy négyzetméterre, de ilyen emberdzsungelben még soha életemben nem jártam. Éppen ébredezett a város, mert a nappal forró óráit átaludták. Családok ültek, feküdtek, éltek a maguk járdarészén. Árusok tülekedtek előre, riksák bolyongtak utasaikkal az éjszakában. Gyümölcs- és vízárusok kínálták portékájukat. Köztük tehenek, flegma kisborjúk, sovány kutyák őgyelegtek. És emberek, mindenütt emberek. Emberek aludtak a fuvar nélkül maradt riksában, s az út két oldalát elválasztó betoncsíkon is. Dr. Major István a Magyar Tájékoztatási és Kulturális Központ igazgatóhelyettese rámutatott egy-egy vízárusra, riksatulajdonosra: „Ezek már egzisztenciák… Egy riksa itt kincs.” – Major István másnap a bazárban bemutatott egy fiatalembert, aki másfél év alatt előretört az üzleti életben. Éppen a harmadik boltját készült megnyitni, s amíg válogattunk a portékái között, elnézést kért, hogy nem működik még a légkondicionáló berendezés. – Ez is India. Az óváros embertömege ugyanúgy hozzátartozik ehhez a világhoz, mint Adzsanta és Ellora sziklatemplomai vagy a Tata Alapkutatási Intézet Bombayben, melynek belső falain modern, kincseket érő festmények lógnak. És Fatéhpur Szikri is India.

A fakír, akiről vörös szakálla láttán nyugodtan feltételezhetjük, hogy hadzsi, lemond rólam, behúzódik a Buland Darváza árnyékába. – Visszaautózunk Agrába, hogy megnézzük India két csodáját, a Dzsama-folyó partján felépített Tádzs Mahált és a vörös erődöt. Újra találkozunk a medvés gyerekekkel, s a fa tetején várakozó dögkeselyűket is megpillantjuk. A tarlókon itt-ott egész családok gugorcolnak, gyűjtögetik a kipergett szemet.

 

 

A gyík viszonya a világhoz

Amikor az ember túlterhelt, végkimerült vagy nem igazodik el a kor legújabb eseményei között, ösztönösen megpróbál kilépni a folyamatokból. Leugrik a vonatról, ami az ismeretlen felé rohan alig kivilágított állomásokon át, bizonytalan kezű váltókezelők őrházai között. Bent kanalazzák a kolbásszal ízesített krumplipaprikást, elégedetten böfögnek. Az utazó homlokán verejtékcseppek jelennek meg. Az emberiség történelmében ez szokványos állapot, de egy konkrét korszak emberének mindig új. Általában annyira hisz a modern közlekedésben, hogy még szégyenkezve sem képes a robogó vonatról lelépni, de alig várja, hogy megálljon valahol egy pillanatra. S akkor leszáll egy doboz cigarettáért. Hosszan keresgél a zsebében aprópénz után, s a kirakat üvegében lesi, hogy mikor indul tovább a vonat a csomagjaival. És megkönnyebbül, amikor a vonat nélküle elindul, s a poggyászai odavesznek.

Nekem például most egy cikket, néhány oldalnyi szöveget kellene megírnom, de képtelen vagyok rá. Leszállok cigarettáért. Egy félkéz kosárral a kezemben elindulok az erdő felé. A menekülési ösztön nálam a gyomor-flórákon keresztül jelentkezett. Megkívántam a gombapörköltet. Kis bizsergést éreztem a gyomromban, s csakhamar megjelent előttem a zöld hátú galambica. Aztán a szellemi szemrevételezés után a vargánya, majd a rókagomba is. Elképzeltem ezt a keveréket vöröshagymával ízesítve, paprikás zsírban megpörkölve, sűrű tejföllel leöntve. Ilyenkor az ember elindul az erdő felé.

Utam csiharrá vált szőlőkön, kerteken, az irtásokon kinőtt csenevész sarjerdőkön, csepőtéseken vezetett át. A meredek, gödrös, sziklás hegyoldal megizzasztott. Megálltam lihegni. A lekopaszodott vörös homokkő sziklákat nézegetve eszembe jutott régi ismerősöm, a zöld gyík. Csodáltam ezt a gyíkot! Ha erőim elapadtak, mindig letértem az ösvényről, és elzarándokoltam az apró sziklához, mely egy három ágra szakadt gyertyánfa közelében meredt elő a földből. Emberi szemmel nézve szerény kis szikla volt ez, de permi homokkőnek látszott. Ez alatt lakott a zöld gyík. Először a homokkő tetején pillantottam meg, napozott. A vadászatot már befejezte, elnyelt néhány erdei legyet és szöcskét. Pihent. Pikkelyes hátából, mancsaiból, szeméből nyugalom áradt. Pedig fent, igaz, elég magasan egy békászó sas keringett. A sas a hegytetőn, a Nyálas-tó közelében lakott. A zöld gyík nem érezte a veszélyt. Vagy bátor volt? Bízott a reflexeiben? Nem tudom, de nyugalmát megirigyeltem. Arra gondoltam, hogy talán így kellene viszonyulni a világhoz. – Később, amikor a hegyről lejöttek a rókák a falu széléig, és szinte teljesen kiirtották a fácánokat, az elszaporodott rézsiklók pedig kifosztották a madárfészkeket, s a vörös vércsék a fürge gyíkokat is megritkították, úgy éreztem, hogy a zöld gyík nyugalma túlzott. Nem értettem, hogy miben bízik, vagy mit hisz magáról. – De kis vadászatai után még mindig kifeküdt sziklájára és napozott. Napozott, napozott éveken át. Alkalmazkodóképessége persze nagy volt. Mindig a környezet hőfokán tudta tartani saját testhőmérsékletét. Ha lehűlt a világ, lehűlt ő is, ha felmelegedett, a környezet hőszintjére hevítette a testét. Úgy gondolta, hogy ez elég. Évekig igaza volt. Tiszteltem magabiztosságát és nyugalmát.

A háromágú gyertyánfa felé pillantottam kíváncsian, s kis tétovázás után az ösvényről letérve elindultam a zöld gyík sziklája felé. Óvatosan lépkedtem, mert természetes nyugalmi állapotában szerettem volna megpillantani. Két-három méterre a sziklától egy cserszömörcebokor takarásában meghúzódtam, s csak percek múlva pillantottam ki a lombok mögül.

A homokkő sziklán nyugodt méltósággal napozott a zöld gyík. – „Hát igen, példakép lehetne ez a nyugalom” – gondoltam, de amikor alaposabban megnéztem, csodálkozva láttam, hogy a farka csonka. Hiányzik a fele, szinte az egész. Csaknem tőből leharapta valami. A gyíkok párzás idején elég rondán verekednek. Valószínűleg az egyik baráti gyík harapta le a farkát. De hol a párja? Ilyen időben párosával szoktak napozni… Nem látom a párját… A gyíknét, úgy látszik, elszerették tőle, vagy megette egy vörös vércse. – Rosszul látnék? Kicsit jobban kidugtam a fejemet a bokor mögül, s a vállammal megérintettem a cserszömörce levélerdejét. A zizzenésre a zöld gyík felkapta a fejét, aztán hirtelen a szikla széléig szaladt. Kis zöld fejét idegesen kapkodta jobbra-balra. – „Hová lett a tavalyi nyugalom?” – csodálkoztam. – Úgy látszik, a napos hegyoldalban valami történt… Valami, amitől a zöld gyík is elvesztette a nyugalmát.

A cserszömörcebokor mögül visszahúzódtam az ösvényre, s kedvetlenül folytattam utamat az erdő felé.

Erdőben

Bartha László, amikor Tihanyban élt, a Balatont festette, főleg a befagyott vizet, a repedezett jégtáblák szürkészöld, félig behavazott világát. Kőszegen erdőket fest, az erdők nyugalmát, csendjét, a százéves tölgyesek nyögését. Szeretem ezeket az erdőket. Paál László erdői mások, de szerettem őket, s az orosz erdőket is. Igor Grabar nyírfasorai között gondolatban elindulok valahová, Olga Brendel topolyafái alatt megállok, s a lombok között az ég kék darabkáját keresgélve várok valamire, ami biztosan bekövetkezik és boldoggá tesz.

De milyen erdő ez, amiben én most megyek? A cserfák görbülten nőttek, a kőris elbokrosodott, s belegabalyodott a kökény és a vadszeder bozótjaiba, a gyertyánfák is több ágra szakadva nőnek, alul görbén, csak a fény közelében kiegyenesedve. Mintha sarjerdőben járnék. De egyszer csak körte- és cseresznyefákra bukkanok. Bent állnak a gyertyános közepén, derékig süllyedve az aljnövényzet kusza dzsungelébe. Aztán újra cseres következik, néhány hegyijuhar, szórványosan feketefenyő is akad, aztán újra görbén nőtt gyertyánok, majd egy félig kipusztult odvas törzsű diófa, mögötte beszakadt tetejű romos présház áll. A vörös homokkőből rakott falak félig már leomlottak, négyszögükből, a beszakadt tetőn át büdös levelű ecetfák nőttek ki. A romos présházon túl, kökény- és gyertyánbozóttal körülvéve fiatal diófa áll. Talán tízéves lehet. Látszik, hogy magról nőtt, valamelyik erdei madár elejtett egy szem diót. Errefelé olyan a föld, mintha hullámzana. Dűnék húzódnak a fák alatt, hajdani bakhátas szőlőrendek. Néhol még akad egy-egy karó, elvadult tüke. A szőlőindák felszaladtak a faágakra, leveleiket gubacsatka és klorózis kínozza, de azért továbbkapaszkodnak felfelé. Hová kúsznak vajon, miben reménykednek? – Különös terrénum, ahol járok. Nem is tudom, hogy erdő vagy mező. – Valamikor nyilván mezőnek nevezték, s így szerepelt a kataszteri térképeken is. De aztán tagosították ezeket a földeket, vagy egyszerűen csak elhagyták a téeszbe tömörült földművesek. Vagy talán meghaltak az öreg gazdák, s a munkájukat nem folytatta senki?

Az erdő már jó húsz éve elfoglalta ezt a mezőt, de aztán kivágták a fákat, mintha folytatni akarnák a földművelést. De nem folytatták. A tuskókból, gyökerekből kisarjadtak a cserfák, kőrisek, gyertyánosok. Most aztán mezőnek nem mező ez a földterület, de erdőnek sem igazán erdő. A diófák csodálkozva néznek a kőrisekre, s a kőrisfák a mélyből felkapaszkodó szőlőindákra. Mintha zavarban volnának a fák és a növények. Nőjenek, vagy várjanak még? Erdővé válhatnak, vagy egyszer csak újra megjelennek fűrészgépeikkel a favágók? És közben múlnak az évek.

Az angolna halála

A hullámzás partra sodort egy döglött angolnát. Csodálkozva nézem a titokzatos halat, melyről Schmidt dán kutató harminc évig tartó vizsgálódásai óta elég sokat tudunk, de nem mindent. A Balatonban s az édesvízi folyókban nem szaporodik az angolna. Ide telepítik, vagy bevándorol. Elvileg ez a példány is a Sargasso-tenger hat-hétszáz méteres mélységéből indult el, s a Golf-áramlatban lebegve, úszva, esetleg konténerben 6500 kilométert tett meg, hogy a Balatonban aztán váratlanul befejezze az életét. Elég sok haldögöt láttam már, főleg a balatoni halpusztulások idején, de ilyent még nem. Ezt ugyanis kifogták, aztán módszeresen megölték. A fejét hátrahajtották, aztán damilt tekertek rá és megkötötték. Damilostól visszadobták a vízbe. A horgászok egyik része idegenkedik az angolnától, mi több, utálja. De ez a gondos gyilkosság kivételes esetnek számít. Az angolna nyilván magára haragította a horgászt.

Aki fogott már angolnát, az tudja, hogy ez a messzi tengerek világából érkezett szívós hal nagyon magabiztos, s ha magabiztosságára ráfizet, akkor sem adja meg magát. Vándorlás közben, ha sekély oldalágba téved, kilométereket képes a nedves réteken „gyalogolni”, míg eléri, megtalálja a folyó főágát. Ha horogra akad, beveszi magát a vízfenék kövei vagy növényzete közé, és megkapaszkodik. Ha partra kényszerítik, össze-vissza tekergőzve csomókat köt a zsinórra, összegabalyítja. Nem lehet megfogni, mert síkos, kicsúszik a kézből, de a haltartó szákból is. Ha partra dobják és nem verik agyon azonnal, kígyózó mozgással visszacsúszik a vízbe. Így aztán az angolna magabiztos.

A damillal megölt angolna mozdulatlanul fekszik a barnás hordalékon. A legyek is megérkeztek már, kényelmesen mászkálnak a hátán. Úgy látszik, mindig nem lehet megkapaszkodni a meder köveiben, kicsúszni a marok szorításából, szákból, hálóból. Ha elég síkos a bőr, ki lehet csúszni kétszer, talán háromszor is, de a nagy marok egyszer csak összezárul.

Percekig nézem a hordalékos fövenyen heverő angolnát. Apró pikkelyei csillognak a fényben. Halnak nem szép, de a maga angolnaságában érdekes élőlény. De az angolnaság is véget ér egyszer.

Pálinkafőzdében

Már egy órája el kellett volna indulnom a pálinkafőzdébe, de véletlenül levettem a polcról egy tavalyelőtti könyvet, s elkezdtem újraolvasni. – „Miért tetszett két éve a Ragtime?” – tűnődve belelapoztam, s nem bírtam letenni, míg csak Harry Houdini szabaduló bűvész felöltözve elő nem került a Gyilkos-sor cellájából. A hegyoldalból leereszkedve, már a húsz kilométernyire magasodó másik hegy felé autóztam, melynek tövében található a környék egyetlen szeszfőzdéje, de még mindig magam előtt láttam Houdinit, amint kilép a cellaajtón, s a homályos folyosó túloldalán megpillantja a híres gyilkos, Harry K. Thaw széles arcát, ahogy kivilágított cellájában fehér abrosszal leterített asztal mellett ül, ételmaradványok és üres pezsgőspalackok között.

Az emberi kapcsolatok, találkozások szövevényét átszínezik a nagy abszurdumok. Osztrák és nyugatnémet autók áradatában, váltakozó sebességgel gurultam a hegy felé, melynek tetején messziről látható omladékfalak állnak. Mindenkiben lakik egy szabaduló bűvész, egy töredék Houdini, képzelgés, esetleg vágy formájában. Ezek a BMW-be, Opelba zárt németek is szabaduló bűvészek, csak amíg Houdini kényszerzubbonyból, páncélszekrényből, börtönhajóról vagy a Mississippibe dobva a bilincseitől szabadult meg, ezek néhány hétre a borbélyüzlettől, tervezőasztaltól, bukmékerirodától, tőzsdétől.

Lapos, szerény épület a szeszfőzde. Először a kazánházba tévedtem be, s csak aztán léptem fel a csúszós rampára, hogy a szeszfőzdébe jussak. Szürkére festett csövek, mennyezetig érő henger alakú tartályok között találtam magamat. A fal előtt, melyből ajtó nyílott az alacsonyabban fekvő szobába vagy műhelybe, esetleg irodába, egy asszony állt várakozva. Mellette ketten dolgoztak, pálinkát öntöttek egy rézedényből a műanyag kannákba. A fiatal, bajszos férfi öntögette a szeszt, a testesebb, idősebbnek látszó fogta a tölcsért. Köszöntem, de nem érkezett rá válasz, fel sem pillantottak. A pálinka olyan tisztának tűnt, mint a forrásvíz. Néztem, hogyan örvénylik, kavarog a tölcsérben. Néha megcsobbant, majd gyöngyöző hangot adott.

– Hol találom a főnököt? – szólaltam meg újra.

– Tessék, én vagyok – mondta a fiatalember, s a rézedény fölül futólag rám pillantott.

– A szomszédomnak van száz liter ízhibás bora, szeretné lefőzetni. Mikor tudnák vállalni?

– Majd, ha a seprőt főzzük, még a törköly sem fogyott le.

Amikor megtelt a műanyag edény, áttették a tölcsért egy másik kannára. Csobogott a pálinka tovább. Eszembe jutott a pécsi szeszfőzde, aztán másik kettő Baranyából. Azoknak más volt a hangulata. Több volt a vörösréz. Rézcsövek tekeredtek a rézüsthöz. Tölgy- és akácfa hordóban érlelték a lefőzött pálinkát. Ősszel a szilvacefre illatát utcahosszat lehetett érezni. S a szeszfőzdében dolgozó emberek is derűsebbek voltak.

– Mikor kezdik a törkölyt főzni? – kérdeztem.

– Érdeklődjenek tizenkettedike után.

– Viszontlátásra – mondtam, és kifelé indultam.

S ekkor, ahogy egy fakádra esett a pillantásom, eszembe jutott S. Z. kollégám, aki egyszer „író-olvasó” találkozót tartott a szeszfőzdében. A rampáról még visszanéztem, s a főnök arcán láttam, hogy itt ilyesmire aligha kerülhetne sor. Már az is nagy esemény lesz, ha a szomszéd borának lepárlására sor kerül.

Beültem a kocsiba, és hazaindultam a másik hegy oldalába. Újra belekeveredtem a BMW-k és Opelok áradatába. Állandóan lassítottak, nézték a tájat, aztán megálltak, tanácskozni, enni, sört bontani. Döcögtem velük, megálltam, mert előzni nem lehetett. S közben egyre jobb lett a kedvem, mert magam előtt láttam S. Z.-t, ahogy elindult a megye egyik szeszfőzdéjébe riportot írni. V. J. kollégát is magával vitte, akit akkor a falusi sportmozgalom foglalkoztatott.

S. Z. személyiségének több rétege is volt, s 1964 táján, amikor a laphoz került, éppen az újságírás és az irodalom iránti vonzalma látszott előtérbe kerülni. Történeteit, melyeket szívesen mesélt, érdeklődéssel hallgattuk. Mindig éreztette, hogy többet is tudna még mesélni, de nem mesél. Korábban a biztonsági szolgálat tisztje volt, amit az ötvenes években ÁVH néven ismertünk. S. Z. szolgálata nehéz volt, sokszor kimerítő. Ha Rákosi Mátyás operába ment, ő már egy órával korábban bent ült a csillárban, és fegyverrel a kézben figyelt az előadás végéig. – Az is előfordult, egy másik színházban, hogy előadás előtt át kellett lapátolnia nyolcvan mázsa szenet, mert bejelentés érkezett egy robbantásos merénylet tervéről. Színházhoz öltözve, sötét ruhában, fehér ingben lapátolta át kollégáival a szenet. Semmit sem találtak. – S. Z. megjelenése nem keltett különösebb izgalmat a lapnál, mert akkoriban tanárok, bányászok, mezőgazdászok, leszerelt katonatisztek és leszerelt pártfunkcionáriusok is megpróbálkoztak az újságírással. Sokuknak sikerült, s ma is a pályán vannak, akiknek nem, azok eltűntek az élet dzsungelében.

S. Z. gondosan felvette a riportot a szeszfőzdében, s a végén néhány pohárkával elfogadott a friss szilvából. Közben V. J. is befutott, s összemelegedtek a vezetővel. Szóba került ez is, az is, de főleg az újságírás és az irodalom. S. Z. szerényen bevallotta, hogy új novellája éppen vele van az aktatáskájában, s ha a főnököt érdekli, szívesen felolvassa. Esetleg meghallgatják a többiek is. Így aztán a szeszfőzdében leállt a munka. Az emberek összegyűltek a csövek alatt. A főnök egy felfordított fakádat rakatott a fal mellé, S. Z. és V. J. azon foglaltak helyet, először a lábukat lelógázva, később törökülésben. S. Z. felolvasta a novelláját. A szeszfőzde munkásai moccanatlan arccal végighallgatták, s végül főnökük biztatására kérdéseket is tettek fel. Hosszan elbeszélgettek az élet és az irodalom kérdéseiről. A szilvapálinkából is kortyolgattak közben.

Arra már nem emlékszem, hogy mi lett a riport sorsa. Elkészült, vagy a noteszban maradt? – Annyi biztos, hogy ebben a baranyai szeszfőzdében változatlan minőségben főzik a szilvóriumot azóta is.

Tizenhatodikán újra elmentem a szeszfőzdébe. Kint a rampa mellett vaskádak álltak tele seprővel. A barna, moslékra emlékeztető lébe vastag gumicsövek lógtak. A szivattyúk éppen pihentek. Bent csak egy munkást találtam.

– Jó napot kívánok, a főnököt keresem – mondtam.

– Ott van a tartályokon túl.

Átbotorkáltam az edények, tartályok és csövek között. A fiatal főnök keskeny asztal mellett állt, és egy üveghengerben vizsgálgatta a frissen lefőzött szeszt. A barna moslékból átlátszó, kristálytiszta folyadék keletkezett. De szagtalan volt, hiányoztak a levegőből az illataromák.

– Jártam itt nemrég… A szomszédomnak van száz liter bora, szeretné lefőzetni. Mikor tudnák vállalni?

– Nem tudjuk vállalni, tele vagyunk. Júliusban lefőzzük, amit előjegyeztünk, aztán leállunk karbantartásra. Talán majd szeptemberben.

– Csak száz literről van szó.

– Egyetlen litert sem tudunk vállalni.

Álltam még néhány percig a szeszfőzdében, kóstolgatva az érzést, amit az elintézhetetlen ügyek okoznak. Mit is tehet az ember? Végül köszön és elmegy.

Délután tovább olvastam Doctorow regényét. Elég szörnyű. Houdinit elássák, és nem tud kiszabadulni a föld alól. Úgy kellett megmenteni. Vért köpött.

Milyenek az esélyei egy szabaduló bűvésznek? Vannak helyzetek, amelyekből már nem lehet kiszabadulni? És aki nem szabaduló bűvész, csak szeretne valamiből kiszabadulni? Houdini, hogy megszabaduljon a vetélytársaitól, egyre nehezebb helyzeteket vállalt. A nehéz helyzetek manapság maguktól adódnak. Tavalyelőtt estétől reggelig elolvastam Doctorow könyvét. Most csak kóstolgatom, mint egy régi hangulatot. Közben a mélyből pillanatokra elősejlik a pálinkafőzde is. Valószerűtlen az egész, talán nem is jártam ott. A régit, ahol S. Z. felolvasott, létezőbbnek érzem. Úgy látszik, végül egy ragtime-dallam lesz mindenből.

A balatoni gyors

Eseménytelen a nyár, ha a benzinárak, majd a vasúti és autóbusz-közlekedés díjának felemelését és a közalkalmazottak ötvenszázalékos utazási kedvezményének megvonását nem számítom, alig történt valami. Nagy esők voltak, a víz elmosta az utakat, az északi parton a szőlők földjét is lehordta a 71-es útra. Így aztán nem csoda, ha gyakran lemegyek a vasútállomásra, és várom a gyorsot. Egy-két arcot mindig sikerül elkapnom a csaknem teljesen üres vonatokon, s ilyenkor elégedett vagyok. Az új menetrend szerint a gyors már nem áll meg Szepezden. Persze Zánkán sem. És a téli menetrend szerint a reggeli gyors nem áll meg Polgárdiban, Balatonakarattyán, Kenesén, Füzfőn, Balatonalmádiban, Alsóörsön, Csopakon, Akaliban, Zánkán, Balatonszepezden, Ábrahámhegyen, Badacsonytomajon, Nemesgulácson. Tavaly még megállt, de most, hogy tovább javulnak a hazai körülmények, már nem áll meg. Ha a fejlődés tovább fokozódik, akkor majd csak a két végállomáson áll meg a gyorsvonat. Vagy ott sem. A tökéletes az lenne, ha egy zárt pályán robogna körbe a balatoni gyors, és nem állna meg egyetlen állomáson sem. Helyes váltóállítással ezt a pályát könnyen ki lehetne alakítani a Balaton körül. Ehhez persze nemcsak a MÁV-vezérigazgatóság irodai, de az egyes csomópontokon működő forgalmi személyzet szocialista brigádjainak az erőfeszítéseire is szükség lenne. A cél elérhető, csak tudatosság és szervezés kérdése az egész.

Erre gondolok újra és újra, amikor átrobog a gyors, mellyel nemrég még én is utaztam. Felszállni már nem lehet erre a vonatra, legfeljebb aláugrani. Ilyen vonat is kell. – Közben az arcokat figyelem. Alig van ember ezeken a vonatokon. Egy kocsiban hárman, négyen. Riadtan néznek ki az ablakokon. Félnek. A magány kínozza őket. A személyvonatok persze zsúfoltak. Istenem, hát ugye személy… És aki olyan vacak helyre kap szakszervezeti beutalót, ahol még a gyorsvonat sem áll meg, hát… Mit akar az ilyen ember? – Hogy tavaly még megállt? – Az, kérem, tavaly volt…

Ámult, csodálkozó sóhaj, magánhangzókból összetömörült kiáltás szakad a levegőbe, amikor megjelenik, majd eltűnik a pesti gyors. Tele van az állomás. Amióta nem áll meg a gyors, mindenki idejár vonatot nézni. Filmekben láttam ilyen jeleneteket. Kisváros, ahol átrobog az ORIENT-expressz, de soha nem áll meg. De egyszer mégis. Leszáll egy fiatal nő vékony bugyiban, eltévedt, vagy elvesztett valamit. Ilyenszerű a mi állomásunk is, azzal a különbséggel, hogy itt soha nem áll meg a gyors, amióta az új menetrend életbe lépett.

Alig tűnik el a révfülöpi kanyarban, már morognak. Persze az öregek. Húsz éve még azt mondtuk volna, hogy a vén reakciósok. De ezek friss nyugdíjasok. Mérnök, gyárigazgató, párttitkár, külkereskedő – bármi lehetett bármelyik. Alig trottyosak. Idejében leléptek a színpadról.

– Udvariban olcsóbban kaptunk volna telket, de azért választottuk Szepezdet, mert itt megáll a gyorsvonat – mondja az egyik.

– Nekem muszáj volt itt vennem, a feleségem miatt, de nem értem a MÁV üzletpolitikáját. Miért jó neki, ha üres gyorsvonatokat robogtat körben?

– Nyilván az utasszám után kapják a prémiumot, de fordítva. Minél kevesebb az utas, annál nagyobb a dohány…

Az öreg zúgolódók emberi, szinte primitív módon a közvetlen érdekeik sérelme miatt lázadoztak. Aligha szabad ennyire önzőnek lenni. Egy irracionális cél sok áldozatot megér. A MÁV nem szolgáltató üzem, hanem egy tudományos, kísérleti központ. Ha sikerül elérniük, hogy a balatoni gyors egyáltalán ne álljon meg, világelsőségre teszünk szert.

Hetekig foglalkoztatott a soha meg nem álló balatoni gyorsvonat gondolata. Lelki szemeimmel már láttam a MÁV nyugatnémet turista vendégeit, akik minden sorompónál ott állnak autóikkal, és nézik, fényképezik a soha meg nem álló magyar vonatot, amikor véletlenül kinyitottam a legújabb érvényes menetrendet. Ekkor az elvont kísérleteket szerető humorom alábbhagyott. Kiderült ugyanis, hogy a személyvonatok is alig mennek. A közlekedés körülményessé vált és lehangolóan fárasztóvá. A Szepezdről tavaly 7.31-kor induló és Révfülöpre 7.38-kor érkező iskola- és hivatalnokvonat megszűnt. Most 6.01-kor indult Szepezdről és 6.10-kor érkezik Révfülöpre. Csaknem két órát kényszerülnek várakozni az iskolába és a hivatalba járó emberek. Az ország más vidékeit érintő menetrendi furcsaságokat bizonyára hosszan lehetne sorolni, de értelme nincs.

Itt minden humor végetér. A MÁV-val valami nagy baj van. Hogy mi, azt én nem tudom.

Pezsgő és mentőcsónak

A b-i strand büféje előtt fiatalok könyökölnek a pultokra, és pezsgőznek. Magasak a pultok, szék nincs, itt csak állva lehet inni. Jól érzik magukat. Vannak legalább nyolcan, fiúk, lányok, tizenöt évestől egészen a húszig. Négy üres üveg áll előttük, de csakhamar két újabb palack is előkerül, pukkan a dugó, nevetnek, leöntözik egymást a habzó pezsgővel. Valakinek nyilván névnapja van vagy felvették az egyetemre. Délelőtt van, alig múlt tíz óra. Stílus kérdése az ilyesmi, de mégis irigylem őket. Tudnak ünnepelni, nevetni, jó a gyomruk, meg tudják inni ezt a moslékot. Futólag is látom a márkát, ócska tankpezsgő, de itt százhúszért adnak belőle egy üveggel. Aztán eszembe jut, hogy két hete délelőtt hasonló korú fiatalokat láttam Z-ben pezsgőzni. Akkor is délelőtt volt. Nyilván ez most a „menő” dolog. Pezsgő délelőtt.

Igyekszem a képet elfelejteni, de fogva tart. Eszembe jutnak a pécsi évek, amikor szilveszter délutánján nevesebb kollégáimmal beültem a Nádor Kávéházba. Percek múlva megjelent a főpincér néhány üveg bejegelt pezsgővel, vörös borral, és suttogva közölte, hogy az igazgató úr küldi. Alighogy pukkant az első pezsgősüveg dugója, megjelent Kenedi Mihály igazgató úr, és leült hozzánk boldog új évet kívánni. Kenedi Mihály Pécsen akkoriban fogalom volt. Amikor bemondta a rádió, hogy Amerikában lelőtték Kennedy elnököt, a szálloda dolgozói közül többen azt hitték, Kenedi Mihály igazgató urat lőtték le. Zseniális üzletember és szállodás volt. Belehalt aztán. Belehalnak az emberek.

Napok múlva a z-i tanácselnök elpanaszolta, hogy a község három strandjára mentősöket keresnek. Nemigen vállalják. Sokszor nincs is mentős. Igaz, a fizetés nem nagy, de csaknem háromezer forint. – Eszembe jutottak ekkor a pezsgőző fiatalok, aztán a hátizsákos, stoppos, söröző fiatalok, majd az egészen szegény fiatalok, akik lopásokból tartják fenn magukat. Miért nem vállalnak valamilyen munkát a Balaton mellett? Bármelyik építkezésen örömmel fogadnák őket. Helyet kaphatnának a szolgáltató iparban, még a vendéglátásban is. Elmehetnének strandgondnoknak, takarítónak, csónakkölcsönzőnek és mentősnek. De nem mennek. Csak kevesen vállalnak munkát. – Az én gyermekkoromban még ez volt a legcsábítóbb nyári diákállás. A mentős egész nap csónakázhatott, fürdött, vízen volt, nyaralt. Azért kapta a fizetését, hogy nyaral. Minden év tavaszán öldöklő harc kezdődött a nyári mentős állás megszerzéséért. Akinek sikerült, boldog volt, úgy érezte, hogy ő lett az élet császára.

Évekig szuggerálták nekem, hogy egy nagy generációs szakadás korszakát éljük. Nem akartam elhinni, de így van. Nemcsak a nyolcvanévesek és a harmincöt évesek között van a szakadék, hanem a negyven- és a harminc-, a tizennyolc és a huszonnyolc évesek között is. Nem értjük egymást, és remény sincs arra, hogy megérthetjük. Aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy soha nem B-listázták, soha nem rezzent össze, amikor megállt egy autó a lakása közelében, soha nem bujkált, éhezett, összeomlott bérházak alatt nem várta a katonákat, hogy kiássák a romok alól, aki nem szenvedte végig a különböző rendszerek diszkriminációs politikáját, s anyagi gondjai sincsenek, az aligha ért valamit abból a megkeseredett mosolyból, ami az ötven-hatvanévesek arcán ül.

Sokan fáradoznak a generációs ellentétek elsimításán. Kár az erőfeszítésekért, mert az ellentéteket nem lehet elsimítani. Hagyni kell, hogy a hegyek szétváljanak, s a völgyekben pusztuljanak a tanyák. Ez az élet rendje. Sajnos a fiatalok (ugyanígy mondhatnám, hogy az öregek) egymást sem értik, szeretik. Düh, gyűlölködés és áttekinthetetlen harc osztja meg soraikat. Jellegzetes magyar helyzet. – Ez utóbbi engem megnyugtat. Nincs új helyzet, nincs semmi különös. Csak a szokásos magyar szituáció. Elmarakodunk valahogyan, s a pillanatnyi előretöréseink a sógor, testvér, hajdani jó barát kertjébe, és sajnálatos csatavesztéseink színezik életünket. Bizonyos idő után majd úgy tűnik, ez volt életünk értelme. Pedig az élet értelme valami más lenne, talán egy lépés vagy fél lépés a tökéletesebb felé.

Szeptemberi pillanatok

A borotvámat már elcsomagoltam, a pesti kulcsokat is zsebre tettem, amikor valahogyan kezembe került a távcső. Nem emlékszem a mozdulatra, amivel leakasztottam a szegről, csak azt érzékeltem bizonyos idő elteltével, hogy kint állok a présház előtt, és a vizet nézem. A víz színe már őszi kék, a délutáni fényben kicsit opálos. Szelíd a táj, a somogyi dombokról fakózöld és sárga nyugalomdarabkák csusszannak a vízre és beleolvadnak. A diófától jobbra és balra széles vízfelületre látok. Másfél-két kilométernyire a parttól csónakok horgonyoznak. Tizenkét csónakot számolok meg a diófa két oldalán. A nagyobb vízsávon nyolcat, a kisebben négyet. De a túlsó partról csaknem a félvízig bemerészkedett csónakokat is látom, közöttük néhány vitorlást is. Leszerelve állnak horgonyaikon. Olyan az egész, mint egy blokád. Mesélik, hogy Kuba blokádja idején a Karib-tenger messzeségében mindig lehetett látni az amerikai hadihajók kontúrjait. – A félvízen horgonyzó csónakokban horgászok ülnek és süllőznek. A botokat még távcsővel sem látom, de a fogást mégis érzékelem, mert akkor a horgász feláll, majd lehajol, hogy a halat megszákolja. Már el kellett volna indulnom, de csak állok a hegyoldalban és a vizet nézem.

A táviratot még délben hozta a postás: „Halaszthatatlanul fontos ügyben este hatig keressen meg bennünket.” A szöveg alatt egy tekintélyes intézmény neve állt. Az engedelmesség több évtizedes reflexével csomagolni kezdtem. Ha nem akad a kezembe a távcső, már negyedórája úton vagyok. De kezembe akadt, s most itt állok a napfényes hegyoldalban, és a vizet, a vízen horgonyzó csónakokat nézem. Augusztus elején kezdődött a „blokád”. Először csak fél kilométernyire evezett be néhány csónak, aztán egyre messzebbre. Szeptemberben híre ment, hogy bent „megindult” a süllő. A csónakok tucatjaival lavíroztak ekkor a horgászok a víz közepe felé. Egymástól ötven-száz méternyire horgonyoztak le. Fogtak. Két és fél, három kilogrammos süllőkről érkeztek a hírek. Hitetlenkedve nézegettem az öblök tisztának aligha nevezhető vizét… De a süllő jobban tudja. Ha szaporodik és növekszik, akkor lassacskán javul a Balaton vízminősége. Vagy ezek a süllőgenerációk túlzottan optimisták?

Végre mozdul az egyik horgász. Feláll, aztán előrehajol. Ketten ülnek a csónakban. A másik is mozdul, segédkezik a szákolásnál. Elégedetten leeresztem a távcsövet. Egy szépnek sejthető fogásra vártam. Most indulhatnék, de csak állok és nézelődöm. A szomszédban már leszedték a kora érő szőlőket, ideérzik az erjedő törköly illata, a présékek csilingelő táncolását is hallom. Félóránként, ha húznak rajt, aztán csend lesz. Oldalra pillantok, s látom, hogy a szomszéd már a pincéje előtt áll, és a vizet nézi. Nem is a vizet, a csónakokat. Oldalról kapja a fényt, tenyerét ernyőzve a homlokához emeli. Hirtelen felhőnyi seregély csap a víz fölé, a csónakokból néhány pillanatig semmit sem látni. Inni járnak a vízre. Öt-tíz perc múlva jönnek majd a hegy felé, s akkor elkezdődik a kolompolás, füttyögés, kereplőforgatás. Amint a seregélyek eltűnnek a nádasok mentén, újra megpillantjuk a csónakokat. – Mi lehet az a halaszthatatlanul fontos ügy? – tűnődöm közben. Kinek fontos? Nekem vagy nekik? Tele van fontos ügyekkel a világ, mégis milyen nagy a zűrzavar és az emberi nyomorúság. Pedig naponta leülnek a fontos emberek, és megbeszélik a fontos ügyeket. Fontos leveleket írnak egymásnak, fontos okmányokat és szerződéseket fogalmaznak, hogy hivatkozni lehessen rájuk, amikor sorra kerül a megszegésük.

A diófára leszáll egy szajkó. Ágról ágra ugrik, aztán egy dióval a csőrében szárnyra kap. Komikus látvány. Egészen szétfeszíti a csőrét, hogy beleférjen a dió. Tátott szájjal, azaz csőrrel repül el felettem. – Mennyire lehet vajon halaszthatatlanul fontos az ügy, amiért a városba hívnak? Fontosabb lehet, mint a szajkó megfigyelése?… És mennyire halaszthatatlan?

Nem mondok le az utazásról, de nem is indulok. A villanydróton gyülekező fecskéket nézegetem, majd oldalt a szőlőket, présházakat, az erdő nagy sörényét a hegytetőn. Olyan érzésem támad közben, mintha tennem kellene valamit, várna valamilyen halaszthatatlan dolog. Mi vajon? Semmi sem jut az eszembe. Lassan lesétálok a szilvafához, leveszek egyet és felnyitom. Kihullik belőle a mag. Gyermekkort idéző ízek futnak össze a számban. – „Kenyérrel kellene enni” – gondolom, de aztán továbblépek, s inkább feltörök egy diót, s diót eszem dióval.

Fél óra múlva, amikor újra a présház előtt állok és a vízen horgonyzó csónakokat nézem, megérint valami. Furcsa. Mintha látnám magamat kívülről. Abszurd, ahogy itt állok a távcsővel. Mit csinál az ember a hegyen? Miért nézi órákig, napokig a vizet, a madarakat, az ismerős diófákat, a vörösgyűrű, som-, a bodza- és a kökénybokrokat? Lehetnék másutt is, egy városban talán, klubban, kávéházban halk, emberi zsongással körülvéve. De itt vagyok a hegyoldalban, és a szomszédaim is itt vannak, ki már nyugdíjban, ki még tanárkodva, inspekciós orvosként szabadnapokat gyűjtögetve… Mi dolgunk itt a hegyen és a világban?

A hegyoldalból nézve a nyárfák csúcsa túl ér a nádason és belelóg a vízbe. Két nyárfacsúcs között megjelenik egy csónak, a fák fölé emelkedik és siklik a vízen befelé. A horgász sietősen húzza az evezőket. Érthető, a többiek már fogják a süllőket… Talán éppen az ő süllőjét fárasztja már valaki, amit elszalasztott a munkája miatt.

A lugas mellett leülök egy vörös kőre, s már nem a vizet, csak a közeli szőlőfürtöket nézem. A késő délutáni napfény mindent aranysárgára fest. A szőlő bogyói üvegesen áttetszőek. Meg lehet számolni bennük a magokat. Ahogy a tájból, ezekből a szőlőszemekből is csend és nyugalom árad. Jó lenne megőrizni ezt a szeptemberi pillanatot. Az egész délután, csak egy pillanat. Továbbnyújtani nem lehet, de a színeiből, csendjeiből, a szajkó szárnyának rebbenéséből, a víz kékjéből s a hátán horgonyzó csónakok kontúrjaiból jó volna eltenni nehezebb időkre is. Hogyan?… Hogyan?… Talán egy üveggolyóban.

Amikor a nap a fák mögé süllyedt, az egyik vitorlás árbocára felszaladtak a fehér rongyok, s a hajó elindult a déli part felé. A többiek maradtak.

Este félig-meddig már lefekvéshez készülődve Gozsdu Elek Weisz Annához írt leveleivel próbálkozom, de szomorúvá tesznek az író sorai. Inkább James Joyce Ifjúkori önarcképé-t lapozgatom, de nem tudok belemélyedni. Önkéntelenül is kifelé figyelek, a sötét hegyoldal hangjaira. A tücskök még mindig húzzák, de a kabóca ciccegése már fölébük kerekedik. Kutyák ugatnak, az erdő felől egy róka rekedt vakkantása is hallik néha. Tíz óra tájban két lövés dördül. Vadászok járják az erdő alját, vagy talán orvvadászok. A csősz is odaereszthetett egyet a kukoricát prédáló vaddisznók közé. Joyce sem megy ezen az estén. Leteszem, lépek kettőt a szűk szobában, s már feküdni készülök, amikor eszembe jutnak a süllőző horgászok, akiket egész délután néztem. A képnek most hiányzik az esztétikai vetülete. – „Süllőt kellene enni” – gondolom, de csak szalonna, sajt és néhány konzerv van a házban. Meggondolatlanul leemelem a polcról Tolnai Kálmán vad- és halételeket ismertető könyvét, és élvezettel olvasgatom: „…A felhasított és kellően megtisztított fogas húsát a gerinccsontról lefejtjük, és bőrét is lehúzzuk… Amikor a zöldség megpuhult, hozzáadjuk a megtisztított és gerezdekre vágott burgonyát, az ecetet, és néhány percnyi forralás után beletesszük a fogasszeleteket, és fedő alatt, lassú tűzön puhára főzzük…” – A zsalugáterra pillantva igyekszem elképzelni a fogasszeleteket. Meglepetten tapasztalom, hogy a szűkszavú, realista, szinte csak szakmai szöveg, nemcsak az ember képzeletét, de gyomornedveit is képes megmozgatni. Úgy látszik, nagyon lényeges, hogy az ember miről ír. Az írásmű tárgya meghatározó lehet. Pedig manapság nagy divatja van a míves „szövegnek”, melynek nincsen tárgya. A vajban sült fogas után elolvasom még A süllőfilé bakonyi módra című Tolnai-„novellát”, majd A forrázott fogas-nak is megadom magamat. A roston sült, szalonnával spékelt, jól beirdalt süllő legendáját már lámpaoltás után, félálomban élem át.

Másnap reggel süt a nap, amikor felébredek. Fénye van, de melege semmi. Párafelhők szakadoznak fel a vízről. Szememhez emelem a távcsövet, s a diófa két oldalán végigpásztázom a vizet. A „blokád” még tart. A csónakok bent horgonyoznak a párába takart vízen. Nem tudom eldönteni, hogy ezek már beeveztek újra vagy ki sem jöttek este. Átgubbasztották az éjszakát a nyirkos csónakokban? Rég tudom, hogy süllőt fogni, süllőre horgászni nem sport, nem horgászat, hanem vallás. – Nézem őket a messzelátó üvegén át, s elhatározom, hogy csónakba ülök és beevezek én is. Megtehetném, de nem mozdulok. Csak állok a hegyoldalban, és nézem a messzi hajókat, ahogy a napfénnyel átszőtt páraködben a víz fölé emelkednek. Olyanok most, mint egy Egry-festmény.

Tíz óra elmúlt, megreggeliztem. Rémlik, hogy tegnap készültem valahová. Hová vajon? Újra leakasztom a szegről a távcsövet, és kiállok a présház elé. A pára felszállt, jól látni a horgászcsónakokat. Kilenc csónak horgonyoz bent, hatan a diófa bal oldalán, hárman a másikon.

Fejjel lefelé

A lábuknál fogva kampókra akasztották a fehér csirkéket, s a futószalag a húsgyár sötét mélyére ragadta őket. Néhány pillanattal korábban még a teherautóra felhalmozott ketreceikből nézegettek a napsütötte őszi mező felé, közelinek látszott a szabadulás. Bár ezek a csirkék ezen kívül soha nem láttak mezőt, mert a keltetőüzemből a csirkegyárak zárt gyomrába kerültek, s mesterséges fénynél eszegették a mesterséges takarmányt, ami a vitaminokon kívül húslisztet is tartalmazott, más állatok maradványcsontjait és húsát.

A fákkal, növényzettel ékes őszi mező furcsaságát még fel sem fogták egészen, s máris egy kampón lógtak fejjel lefelé. Gyanútlanságuk hirtelen szertefoszlott. Csipogva, jajgatva vergődtek a kampókon. Némelyik rosszat sejtve megfeszítette izmait, és felemelte a fejét a kampó magasságába. Néhány pillanat múlva aztán visszahanyatlott.

– A kábító ütés után kerülnek a nyakmetszőhöz – mondta az egyik kísérőnk.

– Fejbe ütik őket? – hökken meg írótársunk. (Bata Imrével, Bella Istvánnal, Molnár Zoltánnal és Székelyhidi Ágostonnal jártuk a Debrecen környéki termelőszövetkezeteket.)

– Elektromos árammal – magyarázták.

A húsgyár oldalához kerültünk, s kinyílt előttünk egy széles ajtó. Nem léptünk be az ajtón. A napsütötte betonon állva néztük, hogy mi történik a fal túloldalán. Bent egy fehér köpenyes, szép arcú lányt pillantottunk meg. Magas széken ült, olyanszerű alkotmányon, mint a bárszékek, s egy hosszú kést tartott a kezében. A futószalag kampóin eléje érkeztek az elkábított csirkék. Rövid, gyors mozdulattal egyenként a nyakukhoz kapott, és nyissz. Nyissz, nyissz, nyissz. A fehér csirkenyakakból megindult a vér. Lent véres minden. A szép arcú lány felénk pillantott, s ekkor két csirke élve utazott tovább a kampókon. Aztán újra mozdult a késes keze, s nyissz, nyissz a műszak végéig. Ahogy megtudtam, óránként ezerkétszáz csirkének vágja el a nyakát. Ez percenként húsz csirke, ha jól számolom, három másodpercenként végez egy csirkével.

– A futószalag végén ül egy másik dolgozó, s levágja a kimaradtakat – magyarázták.

– A szalagon hogyan ismeri meg az élő csirkéket? – érdeklődtem.

– Egyszerű, amelyikből nem folyik a vér, az élő.

Valóban egyszerű, kábítás, utána a gyors mozdulat, s végül az élők felismerése. Aligha eszem mostanában rántott csirkét. Pedig lehetne, mert van bőven.

Átsétálunk az üzem másik végére. A csomagolóban hideg volt. Kis rekeszekben, műanyag fóliába zárva, mínusz húsz fokra hűtve várakoztak az iménti csirkék a természeti körforgás utolsó állomásaira. A ketreces teherautótól egy óra alatt érkeztek ide, hogy aztán egy kamion belsejében vándoroljanak tovább. Az osztrák és a nyugatnémet exportra adagolt comb- és mellrészek csomagolása színes, a hazai fogyasztásra kerülő apróléké szerényebb. A hűtőházba is bepillantunk, deres a mennyezet és a falak. Belépni senki sem kívánkozik.

Kint a gyárudvaron még álltunk egy kicsit és kérdezősködtünk. – „Mennyire használják ki az üzem kapacitását?” – „Mennyit keres egy lány a szalag mellett?”

Megtudtuk, hogy a szalag mellett a nők kétezer-hétszáz forint körül keresnek, de van, akinek háromezer fölé is felmegy. Lényegesen több csirkét, galambot, aprójószágot is fel tudnának dolgozni, de nem lehet eladni, telített a piac. Ahol nem, ott viszont nem tudnak érte fizetni. – Kifelé menet, még egy pillantást vetve a szerény, barátságos falucska szélén a mezők ölelésében álló korszerű üzemre, eszembe jutott a szóbeszéd: „Van olyan közel-keleti ország, amelyik átvette a csirkeszállítmányokat, aztán utólag közölte, hogy nem hajlandó értük fizetni.”

Távozóban a nagy ajtó előtt is elmegyünk, mely mögött a fehér köpenyes lány serénykedik a késsel. Már becsukták az ajtót, semmit sem látni. Mi tudjuk, hogy ott van a lány, de a fejjel lefelé lógó csirkék még csak gyanakodnak.

Szilveszter, délben

Várunk valakire… Vagy talán keresünk valakit? Az autó először Debrecenben áll a pártbizottság előtt. Kísérőnk izgatottan beszalad, aztán bent is marad. Mi kiszállunk, tanulmányozzuk az épület stílusát, aztán szemközt egy palánkot, a várakozó autókat, a sofőrök türelmét. Kísérőnk előkerül és közli, hogy akire várunk, nem tud kijönni, mert még tart, és éppen ő beszél. Nem értjük. Mi tart, ki beszél? Még várunk egy kicsit, aztán elgurulunk egy közeli nagyközségbe. Az impozáns tanácsháza után ítélve, akár kisváros is lehet. Itt állunk tovább. Kísérőnk beszalad az épületbe, hogy visszatelefonáljon Debrecenbe és megkérdezze valakitől, hogy… Nem tudjuk, mit. Várunk. Az épületet tanulmányozzuk, aztán az utcaseprő munkáját, s végül egy cigánycsaládot, akik az épülettel szemközt, a padon ülnek és várnak valamire. Talán Godot-ra, az autóbuszra vagy csak arra, hogy múljon az idő. Múlik. A cigánycsalád nagyon konszolidált, tiszta, szinte kispolgári módon normális. Hogy kitöltsük valamivel az időt, elmesélem írótársaimnak, amit Delhi egyik egyetemén a cigányokról hallottam. Az ottani kutatások szerint a törökök befogták a cigányokat teherhordásra, s magukkal sodorták őket Európába. Szétszóródtak, és nem találtak vissza Indiába. Az újabb időkben feltámadt bennük a honvágy, és egy jelentős csoport hazatelepült. De az évszázadok során a két kultúra annyira eltávolodott egymástól, hogy Indiában már nem tudtak beilleszkedni. Félnomád vándoraivá váltak az óhazának is. De az Európában maradottak továbbra is figyelnek Indiára, s a háborúk, például a pakisztáni háború idején nagyszabású gyűjtéseket rendeztek a régi haza javára.

Kísérőnk egy pillanatra előkerül, és suttogva közli, hogy már csak percek kérdése, és bejut a tanácselnökhöz. Mielőtt megkérdeznénk, hogy mit akar a tanácselnöktől, eltűnik. Elnyeli a sárga épület. Bella Pista ekkor kiszáll a kocsiból, és elindul sört inni. Jobbra fordul, aztán tanácskozik egy járókelővel. Végül balra eltűnik egy oldalutcában. Mi várakozunk. Mire vajon? – Én is kiszállok, és elindulok Bella után. Már jön is vissza. Félúton találkozunk.

– Sikerült?

– Csak egy üdítőt ittam. De gyere, nézz be ebbe az eszpresszóba.

Visszamegyünk, megállunk a pult mellett. Tanácstalankodom, mintha nem tudnék az italok között dönteni. Ez a nap, úgy látszik, kedvez az abszurd helyzeteknek. Dél van, pontosabban néhány perc múlva fél egy lesz. Kint süt az őszi nap, kedvező feltételeket teremtve a betakarításhoz és más munkálatokhoz is. Az eszpresszó tele van kapatos emberekkel. Szól a zene. A sarokban a zongorista és a dobos buzgón munkálkodik. A hangulat szilveszteri. A vendégek között sok a cigány, de bőven akadnak tősgyökeres alföldi magyarok is. Nagy a jókedv, némelyik asztalnál szinte féktelen. A zongorista beleizzad a mulatozó nép szórakoztatásába. Egy pillanatra eszembe jut, hogy a közeli almáskertekben tanulmányaikat megszakítva debreceni diákok szüretelik a gyümölcsöt, mert helyben nincsen munkáskéz. De nincs időm végiggondolni a látottakat, mert a gyanakvó pillantások után néhány imbolyogva felálló figura közeledése is jelzi, hogy itt én Bellával együtt persona non grata vagyok.

Valami hiányzik

Állunk a mezőn a fák között. Nagy a csend. Leveszünk a fáról egy-egy almát, ingünkbe töröljük, aztán beleharapunk. A harapások rosszanása az egyetlen zaj. A nagy csendben az első harapás úgy hat, mint egy hangrobbanás. A fák annyira tele vannak almával, hogy az ágak a földet érik, és némelyik fa már kettérepedt. Starking és Húsvéti rozmaring. Az almáskertekben már folyik a szüret. A túlsó végén kezdték meg a szedést. A gyümölcsös olyan nagy, hogy a diákok zsibongása nem jut el hozzánk. A szakemberek sajnálkoznak. – Ekkora termés láttán örülni kellene. De az almáról is kiderül, ami tegnap a csirkéről. Nem lehet eladni. Nyugat addig nem veszi át, amíg a saját rosszabb minőségű almáját nem értékesítette a hazai piacon. Ezért nekünk hosszú ideig hűtőházban kellene tárolnunk az almát. De a hűtőház kevés, ami van, abban az eladhatatlan csirkét tároljuk. A Szovjetunió a lekötött mennyiségnél több almát is átvenne, de nincs vagon. Tavaly pálinkát főztek a maradékból, de azt sem érdemes, mert túlzottan nagy adót vetettek ki rá. Az alma egy része megrohad majd a fa alatt. Eközben Budapesten 5,60 és 12 forint között vásárolható egy kilogramm alma. A kereskedelem figyelmen kívül hagyja a túlkínálatot, és akkora árréssel dolgozik, mintha az alma hiánycikk lenne. Ez aligha nevezhető szocialista jellemvonásnak.

Rágunk a néma mezőn. Van min tűnődni. Csupa kitűnően szervezett, jól gazdálkodó termelőszövetkezetben jártunk. Az idősebb elnökök mellett sok a fiatal, és minden üzemben nyüzsögnek a jól képzett mérnökök, agrárszakemberek. A fák közé rejtett esztétikus telephelyek, a magas szintű gépesítés láttán öröm bujkál az ember szívében. Öröm és bizonytalanság. Bizonytalanság, mert vannak helyek, ahol már az almáskertek kivágását tervezgetik. Mert elapadtak a fejlesztésre fordítható pénzek, mert a bevált nyugati gépek helyett szerényebb szerkezetekkel kell folytatni a munkát. A 35 mázsás átlagtermésre konstruált kombájnokkal 50 mázsás gabonatermést kell betakarítani. A gép kiveri, elhullatja a szemet. Aratás után két héttel már zöldellnek a gabonaföldek. És az is igaz, hogy az ötvenmázsás gabona- és 80-85 mázsás kukoricaterméseket sokkal nagyobb ráfordítással érjük el, mint a fejlett gazdasággal rendelkező nyugati országok. Drágán termelünk.

Állunk a néma mezőn, és almát rágunk. Hiába szépek az almáskertek, egészséges és bő a termésük, valami még mindig hiányzik. A sok tökéletesen működő üzemet körüllengi valaminek a hiánya. Hiányzik valami az egészből. Vajon mi hiányzik?

Szürke Vince

A lába körül már örvénylett a víz. Nem akart félni, mégis borzongás szaladt végig a testén. A falujára igyekezett gondolni és a folyóra. Takács Ferenc képzeletben a Marcal partján ült, és a vízbe lógatta a lábát. A víz már felmelegedett az aratás utáni kánikulában, s lustán örvénylett a lótuszvirágok nagy levelei alatt. A túlparton tehenek legeltek, őrzőjük valahol hűsölt. A régi nyár emléke megnyugtatta, de ahogy a víz emelkedett és elérte a derekát, nem tudott többet a Marcalra gondolni. Tudta jól, hogy egy szűk betongödörben ül, ami hajszálra olyan, mint a harckocsi belseje, mellette Rétfalvi, a parancsnok, mögötte a lövegirányító és a töltőkezelő, Colos és Balogh Sanyi. A levegőt oxigéntartályból kapja egy szűk csövön át, s a feje felett a medencében nyolc méter vastagon áll a víz.

Tíz másodpercenként megnyomott egy gombot. Ilyenkor kint felvillant a zöld lámpa, s ebből a medence szélén figyelő tiszt tudta, hogy lent rendben folyik a munka. Takácsnak ez a harmadik árasztásos gyakorlata volt, de a bezártságot és a mindent elborító vizet nem tudta megszokni. Amikor a harckocsizókhoz került, attól félt, hogy egyszer, ha rosszra fordulnak a dolgok, bent ég a tankban. „Vaskoporsó” – mondogatta az apja, és a kilőtt T–34-esek történetét, melyek a háború után hosszú ideig a Marcal-híd közelében álltak, újra és újra elmesélte. A katonák bent égtek a harckocsikban, némelyikből csak egy csizmafejbe bújtatott üszkös lábszár maradt. – Ha meglátott egy harckocsit, az első hónapban mindig a csizmafej jutott eszébe, s az égett emberhús szaga, amit a nagybátyjai érzékletesebben tudtak felidézni, mint az apja. Amikor aztán kijutottak a terepre, és simán ment a vezetés, megszokta a harckocsiját, akárcsak a civil életben a nagy böhöm teherautókat. De azt még az első hetekben sem sejtette, hogy páncélos létére víz alatt kell majd kuksolnia, mint egy búvárnak. Félt a víz alatt. Gyorsan megértette, ahhoz, hogy megsüljön a tank belsejében, mint egy grillcsirke, ki kell törni a háborúnak. A vízbe fulladáshoz azonban elég egy hibás cső, oxigénpalack vagy fegyelmezetlen, rosszul végrehajtott mozdulat.

Szabályos időközökben leadta a kint várakozó tisztnek a jelzést, s közben igyekezett megszabadulni a félelem szorongató érzésétől. Bőm Évára gondolt, megkísérelte felidézni a száját, nevetését. De a lány arca ezekben a percekben elmosódott. A víz már a válláig ért, és úgy érezte, szorítja, alig kap levegőt. Számolásba kezdett, de csak húszig jutott el. Nem tudott másra gondolni, csak a vízre, ami hirtelen teljesen elborította. Már víz alatt ült, de a harckocsi imitált belseje még nem telt meg a csapóajtóig, s addig nem lehetett kinyitni. Ült a víz alatt, és kínjában egy gyermekkori kiszámolóst kezdett az agyán végigfuttatni: „Apacuka fundaluka, fundakávé kamanduka, apcuk, fundaluk, fundakávé kamanduk… Ki kell bírnom… Apcuk, fundaluk… Ha nehéz is, ennek a gyakorlatnak sikerülni kell… Fundakávé, kamanduk… Mert ha nem, még képesek visszavonni a szabadságos papíromat… Apacuka, fundaluka… És akkor lemaradok a nővérem lakodalmáról… Fundakávé kamanduka…”

Végre megtelt a betongödör vízzel, és nekiláthattak a kerek vasfödél kinyitásának. Nehéz volt felemelni. Alig várta, hogy a betoncsapdából kiszabaduljon és letéphesse arcáról a légzőberendezést. De nem szabadott kapkodni. Csak fegyelmezett, pontosan kiszámított mozdulatokkal, egyenként lehetett menekülni. Az ülésen állva kitapogatta a tetőnyílás peremét, aztán elrugaszkodott. Utoljára a parancsnok hagyta el a harckocsi belsejét.

A nyolc méter mély víznek már a felső harmadában úszott, amikor visszapillantva látta, hogy a parancsnokkal valami baj van. Kicsúszott a medencébe, de Balogh Sanyi fogta a karját és húzta magával felfelé. A vaslétrához tempózott és elindult rajt. Elfogyott az ereje. Remegett a lába, s a markolása meglazult. Szerencsésen felérkezett, a többiek szorosan követték. Ekkor vette észre, hogy a medence szélén néhány őrnagy és alezredes társaságában egy csomó hülye civil áll. A korlátnak támaszkodtak és nézték a nyolc méter mély vizet, a gyakorlat végét, ahogy felsorakoztak s levegőre szomjasan vártak a parancsra. Attól félt, hogy Rétfalvi összeesik és nem tud jelenteni. Nem értette Rétfalvit. Mindig azt mondta, hogy ő nem fél, mi több, élvezi az egész hepajt. S most alig állt a lábán. Nagyon kikészült, de akaraterővel tartotta magát. Megvárta a vezényszót, s csak akkor tépte le az arcáról a légzőberendezést. Valamennyien kapkodó sietséggel szabadultak meg a készüléktől. – „Ezeket is jókor ette ide a rosseb… Legalább szóltak volna, hogy a végén bemutatóvá fajul a dolog” – gondolta Takács, s amennyire izmai és idegrendszere lehetővé tették, feszesen, nyugalmat színlelve állt a helyén. Rétfalvi kicsit akadozó lélegzettel, de hibátlanul jelentette a gyakorlat végrehajtását. Később az öltözőben hallották, hogy a medence szélén álldogáló bámész civilek írók voltak.

 

*

 

Két átszállás után érkezett meg Budapestre, s a Nyugati pályaudvarról azonnal átment a Délibe. Reménykedett a csatlakozásban, de kiderült, hogy este hat után már nem megy vonat Celldömölk felé, így meg kellett várnia az éjfél utáni újságvonatot. Eléggé letörte ez a helyzet. Bement a gyorsbüfébe, és evett egy pirított májat, aztán sört ivott. Járkált egy darabig az utcán, de nem vonzották különösebben sem az emberek, sem a kirakatok. Lélekben már otthon volt, és reménykedett valamiben. A szituációt, amibe néhány óra múlva belekerül, végig sem merte gondolni. Mozit keresett a budai utcákon, s amikor végre talált egyet, nem értette, hogyan kerül újra a pályaudvar szomszédságába. Már ment a film, de a jegyszedőnő beengedte. Leült a sötétben, s azonnal érzékelte, hogy a nézőtéren elég kevesen vannak. Az utolsó előtti sorok egyikében, ahol helyet keresett magának, egyedül ült. A vásznon fiatal lányok énekeltek, aztán nagy tököket emeltek fel a földről és előrevitték. A tököket a falu vénje vagy talán a párttitkára késével megjelölte. Egy tököt lefejeztek, aztán felszeletelték és kirakták a napra. Ezek után egy szerény faháznál, melynek a tetejét nagy falevelek fedték, tovább énekeltek és körbekínáltak valamit, amibe mindenki belecsippentett és bekapta. Néhány ember felállt és kiment a moziból. Takácsot érdekelte volna, hogy mit csipegetnek. Talán másfél órája evett, de újra megéhezett. A lányok körbetáncoltak egy asztalt, melyen gyümölcsöstálak álltak és kancsók. Egy nagyon öreg ember öntött magának a kancsóból, nem lehetett tudni, mit, aztán megitta, és ő is körbetáncolta az asztalt. A lányok továbbra is ott voltak, de már csak ringatóztak. Néhány ember újra kiment a moziból. Takács is ásított. Szívesen nézett volna valamit, amiben városok vannak, éttermek, bárok, szép lakások és szép nők. Autók fékeznek, esetleg üldöznek valakit… De ez adódott. – Nézte az asztalon álló kancsókat, s azon tűnődött, hogy mi lehet bennük. A lányok még mindig a csípejüket ringatták, s az öregember úgy ugrált az asztal körül, mint egy bakkecske. Ekkor egy újabb öregember érkezett szamár- vagy öszvérháton. Nagyon izgatott volt, s a főembernek, akiről nem lehetett pontosan tudni, hogy kicsoda, jelentette, hogy beérett a zab, köles vagy az árpa. Ezt a szövegből sem lehetett pontosan megérteni. Valami beérett. S ekkor sarlót, apró, gyereknek való kaszát ragadtak az öregek, a táncosok és elindultak a mezőre.

Takács Ferenc gyomrában ekkor jelentkezett a furcsa szorítás, amiről nem lehetett még tudni, hogy csak az éhséget jelzi vagy már a telítettséget. Mindenesetre felállt és kiment a moziból. – „Basszátok meg az anyátokat!” – mondta hangosan, aztán körülnézett, hol ihatna valamit, ami kimossa a gyomrából a művészi élményt. Bekanyarodott a Nagyenyed utcába, és hamarosan talált egy borozót. Lement a lépcsőkön, és a pénztárnál befizetett két deci villányi vörös borra. Gyorsan megkapta, s a fal melletti pulthoz húzódva belekortyolt. Amikor felnézett, egy harmincas nő mosolygott rá.

– Van pénzed, Tibi? – kérdezte.

– Feri – mondta Takács.

– Itt lakom egész közel. Ha utazol, neked is megéri, a vonatodat is eléred. Egész közel van a kéglim.

– Kösz…

– Nem csíped a szőkéket? Láttam, van pénzed…

– De, csak el vagyok tiltva. Orvosilag…

– Trippered van?

– Nem. Asztmás vagyok, nem szabad lihegnem.

– Na nézz oda! A végén kiderül, hogy egy rohadt strici vagy.

– Csak sofőr, de egy fél konyakra szívesen meghívlak.

– Kösz, most nem érek rá piálni. Egyetlen fuvarom volt egész este. Elnéztelek, Tibi.

– Feri.

– Nem érdekes. A konyakot majd egyszer megiszom, ha nem leszel eltiltva – mondta és odábblépett.

Takács megitta a bort. A villányiból szívesen lenyelt volna még két decit, de úgy érezte, jobb, ha távozik. Átkelt az aluljárón, végigment a Déli pályaudvar üzletsorán egész a parkoló végéig, aztán visszasétált. A becsukott virágbolt előtt megállította egy szatyros férfi:

– Lenni barát? – kérdezte.

– Barát – mondta Takács, és érdeklődve nézett a barna öltönyös emberre.

A férfi egy pici televíziót húzott elő a szatyrából, majd visszadugta és mosolygott:

– Originál príma televízió. Pici forint… Ajándék mamuska…

– Köszönöm, nincs pénzem – mondta Takács.

– Málenkij, pici forint… Originál televízió…

– Szkolko forint?

– Dve tüszicsi – mondta a férfi, de az ujjain is mutatta a kétezrest, aztán külön a nullákat.

Takács körülnézett, s amikor semmi gyanúsat nem észlelt, a szatyor fölé hajolt. Ekkor az idegen férfi is körülnézett, aztán újra kiemelte a televíziót a szatyorból. Nézegették. Takácsnak tetszett. Arra gondolt, hogy nászajándék is lehetne belőle. Az elmúlt őszön, amikor a hadsereg teherautóival a mezőgazdaság segítségére siettek, ötezret szedett össze mellékesen. Háromezret akart adni a nővérének, s a maradék kétezret költögette.

– Talán megveszem – mondta az idegen férfinak, és keresgélni kezdett a zsebeiben. A pénzt nem egy zsebben tartotta, hanem szétrakva az összesben, még a szatyorban, sapkabélésben is. Két zsebből összekaparta a kétezret és átnyújtotta. Átvette a televíziót, aztán kezet fogtak. A szatyrába süllyesztette, s mire felnézett, az idegen férfi már eltűnt.

Még mindig volt egy órája a vonat indulásáig. Körbesétálta a várótermet, nézegette a pénztárakat, aztán leült egy kanapéra. Csaknem elaludt, amikor melléje ült egy fehér nadrágos, jó mellű lány. Ásított, aztán megszólalt:

– Te nem vagy álmos?

– De – mondta Takács.

– Ha rühelled ezt a helyet, tudok egy jobbat a számodra. Én is veled leszek. Ötszáz…

Takács ásított.

– Sokallod? – kérdezte a fehér nadrágos lány.

– Nem, több is lehetne…

– De előre kell – mondta a lány.

– Világos – mondta Takács –, másként én bele sem kezdenék.

– Szóval öt…?

– Kevés, inkább nyolcszáz – mondta Takács.

– Mi nyolcszáz?

– Hát a dolog, a lé…

– Nyolcszázat akarsz fizetni?

– Én? Hát te kínáltad fel a dohányt.

– Mondtam, hogy ötszáz.

– Szép lány vagy, de ötszázért nem vállalom. Nyolcszáz.

– Nem értem… Mi nyolcszáz? Én fizessek nyolcszázat? – kérdezte a fehér nadrágos lány.

– Csak ha akarsz, nyuszi – mondta Takács, és a lányra mosolygott.

– Te hímringyó, szétrúgatom a tökeidet! – mondta a lány sziszegve, aztán felállt, és a retiküljével Takács arcába vágott. Takács csodálkozva nézett a lány után, de aztán, amikor a karcolásból kiserkent vért megérezte az ujjai végén, úgy gondolta, jobb lesz megkeresni a celldömölki vonatot. Sietve kiment a peronra és végigjárta a vágányokat. Sötét ablakokkal, de már bent állt a celldömölki szerelvény. A postakocsi mellől visszanézett a kivilágított váróteremre. Éppen négy rövid zekés fiú lépett be az ajtókon. Körbejárták a kanapét, ahol ült, aztán szétszéledve szinte razziát tartottak. – „Szép világ” – gondolta Takács, aztán felszállt a vonat közepe táján az egyik kocsiba.

Hajnalban, amikor a táskájában cigaretta után kotorászott, levelek akadtak a kezébe. Rágyújtott, aztán széthajtogatta őket. Először a nővére levelét olvasta el, majd az anyjáét.

 

 

Összehajtogatta a levelet és kibámult a hajnali derengésbe. Nem látott semmit. Az ablak piszkos volt, a táj még csak foltokban sejlett fel a homály szigetei között. Bőm Évára gondolt. A régi Bőm Évára, akinek még nem volt gyereke. Most látta az arcát, nevetését, vállára omló szőke haját.

Lassan szétnyitotta az anyja levelét. Szép, hosszúkás betűkkel írt, tollal és tintával, ahogy gyerekkorában megszokta.

 

 

Csüggedten nézett maga elé. Bőm Évát még mindig szerette, de Lutz Pistával és a gyerekkel nem tudott mit kezdeni. Dönteni szeretett volna, hogy így, vagy úgy. De nem tudott határozni, csak üldögélt a piszkos hajnali vonatban, és szomorúan szívta a cigarettáját. A szép régi Bőm Évát szerette, s attól félt, hogy az új, megváltozott Bőm Évába beleképzeli majd a régit. Kíváncsi is volt, milyen lehet most Bőm Éva. Azóta sem látta, hogy férjhez ment Lutz Pistához, csak a győzelmi jelentések jutottak el hozzá. Háromszobás lakás, a Wartburgot kicserélték egy Zsiguli kombira, színházban jártak Budapesten, s végül, hogy meglett a gyerek, és pontosan olyan, mint az anyja. Milyen lehet most Bőm Éva? Megcsúnyult, vagy még szebb, mint régen? Körömig szívta a csikket, aztán elnyomta a földön.

Tüskeváron átszállt egy autóbuszra, s reggel hét óra után nagy keservesen hazaérkezett. A ház tele volt emberekkel, asszonyok sürgölődtek az udvaron, tornácon és a konyhában is. Az apja és a szomszéd éppen a bútorokat hordozta ki a nagyszobából. Csak székek maradtak a fal mellett.

– Itt lesz a tánc és az udvaron – mondta az apja, aztán karon ragadta és hátravonszolta a műhelybe. A műhely egy szűk kamra volt a ház végében, de befért egy vastag fából ácsolt asztal, satuval az egyik szélén, villanyköszörűvel a másikon. A polcokon szerszámok sorakoztak. Az apja kinyitott egy kis rozsdás ajtajú szekrényt, amiben valamikor finomabb holmikat őrizhettek, s a fúrók és villáskulcsok közül kiemelt egy üveget és két poharat.

– Szilva, hatvanfokos… Katona vagy, neked már szabad.

Megtöltötte az apró poharakat, aztán koccintásra emelte a sajátját. Takács fáradtan, álmosan, de meghatottan állt az apjával szemben. Koccintottak, félig lehúzták.

– Na, milyen? – kérdezte az apja.

– Isteni, megmenti az életemet – mondta, s a maradékot is lehajtotta.

– Én főztem, kétszer van lepárolva. Finomított.

– Azért ilyen jó – bólintott Takács, és érezte, hogy az éjszakai hányattatások után a pálinka tényleg rendbe teszi. Megpezsdült a gyomrában a sav, arcába, szemébe visszatért az erő.

– A nővéred elkapkodja az életét, de megcsináljuk neki rendesen.

– Így is kell, apám, ő tudja, mit akar. Hol van most?

– A konyhában anyáddal rendezkedik.

Takács visszament az apjával a házba, aztán mindenkit sorra ölelt, az anyját, Irént, a keresztmamákat, sógor néniket. Irénnek átadta a televíziót, aztán a konyha sarkában állva teleette magát frissen sült csirkecombokkal. Fáradt volt, de csak Irén hátsó kis szobájában talált menedéket. Leheveredett a díványra, és elaludt.

Arra ébredt, hogy valami csiklandozza az arcát. Kinyitotta a szemét. Szőke hajsátort látott maga felett és egy szép lányarcot. A látomás leereszkedett hozzá és szájon csókolta.

– Jó estét, Franci – mondta.

Bőm Éva volt. Takács kinyújtotta a kezét, szinte átnyúlt az időn, eseményeken, átkarolta a lányt és magához szorította. Szájuk újra összetapadt. A lány aztán hirtelen kibontakozott az öleléséből és mosolyogva megszólalt:

– Az előbb az csak egy baráti puszi volt, hogy felébresszelek. Képes lennél átaludni Irén lakodalmát.

Takács mély álomból ébredve csodálkozva nézte a dívány szélén üldögélő Bőm Évát. Még szebb volt, mint régen, csak nőiesebb, teltebb. Mellei hívogatóan domborodtak, szája húsában fiatalsága feszült.

– Mit csinálsz te itt? – kérdezte Takács.

– Anyukádnak és Irénnek segítek a konyhában. Irén mondta, hogy a szobájában alszol. Éppen készült, hogy felkeltsen, mert elmúlt már dél. Aztán én jöttem helyette.

Takács kinyújtotta a kezét és megsimogatta a lány mellét. Bőm Éva egy pillanatig hagyta, aztán a kezére ütött, és mosolyogva megszólalt:

– Hogy élsz ott a katonák között?

– Prímául – mosolygott Takács –, csak egy kicsit ellustulok.

– Hogy-hogy?

– Örökké csak heverészünk…

– Korán keltek, vagy nem?

– Hát… Elég korán… Kilenckor bejön a napos tiszt és megkérdi, ki mit kér reggelire. Összeírja, aztán az ügyeletes tisztek virágmintás tálcákon behozzák. Fél tíz felé kijövünk az ágyból. Mire az ember megmosakszik, megborotválkozik, már tizenegy óra van. Addigra megjön a posta és az újságok. Délig olvasgatunk, de akinek van kedve, az kimegy az udvarra sétálni…

– Jaj Franci, te semmit sem változtál. Igaz, hogy tankban is ültél?

– Többször is.

– Csak ültél bent, vagy lőttél is vele?

– Én vezetem.

– Nahát… És milyen a belseje?

– Mint egy autónak, csak tágasabb, hogy a ládák is beférjenek.

– Milyen ládák?

– A sörösládák. Bent nagy a meleg, és sört adnak védőitalnak.

– Az ülések, kényelmesek?

– Leginkább a bordó ülés.

– Bordók az ülések?

– Csak a parancsnoké. Az bordó bársonnyal van bevonva. A vezető ülése kék, a lövegirányítóé sárga, a töltögetőé pedig szürke.

– El szabad ezeket mondanod?

– Nem szabad, de te úgysem beszélsz róla senkinek.

– Barátot találtál ott? – kérdezte Bőm Éva, s közben simogatta a fiú kezét.

– Többet is.

– De olyan igazit, akivel minden titkodat megoszthatod?

– Olyan csak egy van, a Szürke Vince.

– Ott ismerkedtetek meg a kaszárnyában?

– Nem, kint a mezőn… Éppen egy háromnapos gyakorlat vége felé jártunk. A Börzsöny aljában egy ritkás cseres közelében üldögéltem a földön, és eszegettem a konzervemet. Lehullott egy kis morzsa. Valami moccant a lábamnál. Odanéztem, hát egy szürke kis mezei egér nézett rám vissza. Szép hosszú bajsza volt, és billegtette. Szeretett volna egy kenyérmorzsát bekapni, de nem mert közelebb jönni. Törtem a kenyérből és az orra elé tettem. Óvatosan belerágott, aztán elugrott. Én úgy csináltam, mintha ott sem lenne, ettem tovább. Visszajött és újra belerágott a kenyérbe. Így falatozgattunk a mezőn. A végén aztán elkaptam az egyik fülét és bevittem magammal a harckocsiba. Most ott lakik az egyik üres ládában.

– Na, ezt már nem hiszem el – nevetett Bőm Éva.

– Pedig igaz. Szürke Vince ott lakik a harckocsiban, és nagyon bátor katona lett belőle.

– És mit eszik ott?

– Viszünk neki kenyérmorzsát, sajtot, a lóistállóból zabot lopunk neki.

– Lovak is vannak a páncélosoknál?

– Hát persze, ha nem indul be egy tank, lovakat fognak eléje és berántják.

– Te, csúnya hazudós – mondta Bőm Éva, aztán Takács fölé hajolt és leheletfinoman megcsókolta a száját.

– Elváltok? – kérdezte Takács.

– Úgy látszott, de mégsem.

– Mi volt a baj?

– A baj az első nap elkezdődött. Nem voltam szűz, és ezen Lutz csodálkozott.

Takács Bőm Éva száját nézte, de a szavakat, melyek kihullottak belőle, már nem értette. Időben messze járt. Tüskeváron lekésték az utolsó autóbuszt. Fogták egymás kezét, s lassú léptekkel sétáltak át a mezőn. Néha megálltak csókolózni. Amikor bealkonyult, az útmenti fák s bokrok árnyai fenyegetőnek tűntek. A lány ekkor egészen hozzásimult. A folyó közelében, egy réten ültek le pihenni. Sötétedés után is tikkasztó volt a meleg. Ültek és nézték a fekete semmit. Moccanatlan volt a táj, csak a távoli faluban ugattak a kutyák. Egymásba kapaszkodtak, hogy felállva folytassák útjukat, de ölelkezés lett belőle. Bőm Évának a fáradtságtól vagy az izgalomtól forró volt a teste. Levetkőztek és úgy ölelkeztek tovább. Utána meztelenül, ruhájukat a hónuk alá csapva lesétáltak a folyóhoz és megfürödtek. Bőm Évát többet nem engedték el egyedül Ajkára, a zongoratanulást is abbahagyta. Titokban találkozgattak a kertek alatt, elhagyott pajtákban, néha a fűszerüzlet raktárában is. Egy pillanatra eszébe jutottak a liszteszsákok s a kék nadrágja, melynek a térdét nem lehetett többet kiporolni.

– Azt mondta, hogy kiveri belőlem az igazságot. Tudni akarta, hogy kivel – mondta Bőm Éva.

– Megmondtad neki?

– Nem. Ehhez semmi köze.

– Szegénykém, másként is alakulhatott volna az élet…

– Aztán terhes lettem, és többet rám sem nézett, elkezdett nőzni. Amikor anyuékat látogattam, odahordta a nőket a lakásunkba.

– Szereted?

– Most békülni akar. Írt egy levelet. Délután érkezik, eljön velem a lagziba, aztán vasárnap délután visszavisz minket Ajkára. Azt írja, hogy vett nekem egy csodás aranyláncot medáliával. Csak az arany öt deka.

– Ha ilyen súlyos, vágni fogja a nyakadat.

– Dehogy, te csacsi. Az arany szépen mutat a bőrön. Felkérsz majd táncolni?

– Persze, alig várom az estét.

– Na akkor kelj fel és borotválkozz, öltözz. Én is hazamegyek átöltözni. Rendben akarok lenni, mire a Pista befut. Puszi – mondta nevetve, aztán felállt és kiment a szobából.

Takács nagy nehezen megborotválkozott, megmosdott és átöltözött. Tele volt a ház emberekkel, állandóan rányitottak. Galambszínű öltönyében a sok fekete és barnaruhás vendég között úgy nézett ki, mint egy teniszjátékos, aki véletlenül idetévedt. Attila rokonsága is megérkezett már, mind az öt testvér, asszonyok, bácsik. Kiderült, hogy Attila a legfiatalabb, s csak őt taníttatták egyedül. Attila az utolsó pillanatban érkezett meg, már éppen indulni kellett a tanácsházára.

Az emberek megtöltötték a házat, dél óta a szobák s a tornác minden sarkában evett és ivott valaki. A kínálgatás már délelőtt elkezdődött, az öreg Takács és két régi bajtársa jártak körbe a szilvóriumos üvegekkel, s töltögettek az újonnan érkezett rokonoknak. Délig elfogyott öt liter szilvapálinka. A komolyabb falatozás az egyházi esküvő után kezdődött. Az egyik nagy szobában, a tornácon, de még az udvaron a lugas alatt is asztalokat terítettek meg. Akinek nem jutott hely, leült a lépcsőkre, vagy várakozott a megürülő székekre. Az asszonyok először húslevest hordtak körbe, aztán a rántott csirke, csirkepörkölt, töltött hús, majd a kacsa- és malacsültek következtek. A jó somlai bor már mindenütt az asztalokon állt, s az örömapa és segítőtársai egy csapra vert hordóból állandóan pótolták a hiányt. A rántott csirkét és a töltött húsokat az asszonyok nagy kék vejdlingokban az udvaron is körülhordozták, így az is falatozhatott, aki még nem jutott asztal közelébe. Végül a kalács, az aprósütemények és a mézédes torták következtek, amitől még az edzettebb gyomrú gyerekek is kidobták a taccsot.

A zenekar közben már játszott. A nagyobbik szoba sarkába vették be magukat szerszámaikkal, de a tornácra is kivezettek egy hangszórót. Nem lehetett tudni, ki ajánlotta ezt az ajkai zenekart az öregeknek, de szerencsétlenebb bandát aligha lehet elképzelni. Öten voltak, dob, gitár, tangóharmonika, szaxofon és hegedű. Nem lehetett őket beatzenekarnak tekinteni, de a szalon, a népi vagy a jazz kategóriába sem illettek bele. Mindent játszottak kotta nélkül, és mindent más ütemben, ritmusban, mint ahogyan az megíródott. Hangosak voltak, s a harmonikás sajnálatosan énekelt is.

A hangulat már vacsora előtt túlbuggyant a falakon és az udvaron is. Jutott belőle a szomszédoknak s az utca túloldalán álló házak lakóinak is. De ezen az estén az emberek nem siettek a lefekvéssel, meleg májusi alkony ereszkedett a falura. A közeli szomszédok segédkeztek a lagziban, s közben persze ettek, ittak, s később énekeltek is bőven, s akik nem voltak hivatalosak, azok a kapuban vagy az utca túloldalán álltak és beszélgettek.

Takács a főasztalnál ült a nővére közelében, és kedvetlenül eszegette a ropogós malacsültet. Nagyokat nyelt rá a somlai óborból, s néha magán érezte az anyja figyelmeztető tekintetét. Így is egyre gyakrabban nyúlt a pohár után. A vacsoráról hiányzott Bőm Éva. A templomban még ott volt, de már sírásra hajló arccal, aztán eltűnt. Amikor felbomlott a vacsoraasztal, és megkezdődött a tánc, Irén is megkérdezte: „Hol van a Bőm Évi?” De Takács sem tudta. Arra gondolt, hogy Lutz nem engedte el.

Takács megtáncoltatott egy-két rokonlányt, aztán az Attila famíliájából egy szeplős kis vakarcsot. A lányka hátrafeszítette a fejét, előre a hasát, és nagyon rátarti, hetyke képet vágott. Már éppen le akarta ültetni, amikor megszólalt:

– Tik hány hódasok vótatok?

– Volt egy kevés – mondta mosolyogva a fiú.

– Nekünk negyvenhét hódunk vót.

– A kuglófot is szereted? – kérdezte Takács.

– Aztat nem ettem.

– Egyél egyszer – mondta a fiú, és mosolyogva a helyére kísérte.

Este kilenckor kisírt szemekkel megjelent Bőm Éva. Egyedül érkezett. Irén a pártfogásába vette, vigasztalta, megetette egy kis töltött hússal, aztán két pohár somlait is belediktált. Csakhamar táncra kerekedett a helyi rokon fiúkkal, aztán egy-két Attila-atyafi karján is megfordult. Takács várt. Csak akkor kérte fel, amikor látta, hogy a lány segélyt kérően feléje tekintget. A rossz zenére is a régi összeszokottságukkal táncoltak.

– Mi történt? – kérdezte Takács.

– Idáig vártam Lutzot, de hiába. Most már átjöttem, mert nem akarom az Irént megbántani.

– Biztosan közbejött neki valami.

– Ami szokott. Hentereg még egy jót valamelyik nőjével, mielőtt minket hazavisz.

– A kocsi is bedögölhetett. Tízig biztosan megérkezik.

– Gondolod?

– Megírta, hogy jön, nem?

– De, megírta – mondta Bőm Éva reménykedve, s Takács válla felett az ajtó felé tekintgetett.

Takács úgy érezte, bárhogy történtek is a dolgok, Bőm Éva szereti a férjét, legalábbis ragaszkodik hozzá. Szégyellte magát, hogy belekeveredett az ügyükbe, de a szíve is sajgott, mert a lányt még mindig szerette. Elhatározta, hogy lemond róla, túlteszi magát az egészen. De amint ezt elhatározta, ösztönösen belekapaszkodott a lányba, és tánc közben magához szorította. Már éppen bele akart csókolni a nyakába, amikor Attila rokonságából egy bajszos atyafi lekérte.

Elkullogott a táncolók közül. Irén asztalánál ivott egy pohár somlait, aztán kiment az udvarra. Nagy volt a ramazuri, a fiatalabbak ugráltak a zenére, a lábuk alatt felkeveredett a por. A lugas alatt egy ismeretlen pár csókolózott, a tornác végén egy bajszos ember könyékig nyúlkált az egyik vendég menyecske szoknyája alá. A pincelejáró környékét s a pajta falát már körülpisálták, némelyik vécéből kiszorult ember oda is szart. Igazi lakodalmi hangulat uralkodott el a korábban csendes Takács-ház udvarán. A fiatal katona ekkor elhatározta, ha valaha megnősül, nem tart lakodalmat. Nem lesz sem ajkai zenekar, sem részeg rokonság. Csak a szülők és a két tanú. Ebéd és vége. Aztán arra gondolt, hogy ez is sok. Kár belekeverni a szülőket. Meg kell nekik írni fél év múlva, hogy házasságot kötött. Ha a szülők előre tudják, nem lehet megúszni az ökörsütést. Mérgesen nézegetett körbe az udvaron. Mindenkinek jókedve volt, csak neki nem. Szinte vágyott vissza a laktanyába.

Kisétált a kapu elé, beszélgetett a szomszédokkal. Amikor befutott a bányászjárat, örömmel kezelt le Sümegi Lacival, régi barátjával, aki a bauxitnál karbantartó lakatos volt. Behívta egy pohár borra, amit Sümegi az öltözéke miatt nem akart elfogadni, de végül szívesen ment. A konyha sarkában álldogálva megettek két csirkecombot, és megittak rá néhány pohár bort. Sümegi már nős volt, az első gyermeke is megszületett. Sietett haza. Takács szíve felmelegedett a rövid beszélgetéstől, s jobb kedvvel ment vissza a táncolók közé.

Bőm Éva várta. Szabálytalanul ment már a tánc, berúgtak az emberek. A zene bömbölt, a harmonikás is bömbölt, obszcén nótákat harsogott a násznép közé. Felkérte Évát, körbelépdelték a szobát.

– Tíz már rég elmúlt és nem jött meg ez a piszok – mondta Bőm Éva.

– Még jöhet.

– Te is itt hagysz ezekkel a részegekkel…

– Gyere, igyunk mi is egy kortyot – mondta Takács. Irén asztalához mentek, leültek. Irén még táncolt, csak a mama ült az asztalnál.

– Egy kis süteményt adhatok, lányom? Linzer…

– Köszönöm, Takács néni – mondta Éva, és megevett két linzert.

A fiúnak olyan érzése támadt, hogy az anyja megenyhült Bőm Éva iránt, vagy megsajnálta. Ittak egy pohárral, a mamával is koccintottak, aztán visszamentek táncolni.

– Elrontottam az életemet – mondta Éva, és Takácshoz simult.

– Mindenki elrontja – mondta a fiú, s látta, hogy Éva még mindig az ajtót figyeli fél szemmel.

Táncoltak, nézték egymást. Bőm Éva szemében lassan oldódott a keserűség. Dac kezdett gyülekezni a szeme bogarában. Egyszer csak a fiú füléhez hajolt és suttogva megszólalt:

– Bosszuljuk meg a Lutzot. Menjünk be Irén szobájába.

– Megjöhet közben a férjed…

– Már nem jön meg.

– Szólj azért Irénnek, hogy hazamész megnézni a gyereket, aztán sietsz vissza. Én előre megyek Irén szobájába.

Takács átküzdötte magát az izzadó, mulatozó emberek sokaságán, s amikor eljutott Irén szobájáig, megkönnyebbült. Belépett, kitapogatta a kapcsolót és felgyújtotta a villanyt. Ahogy a fény végigömlött a szobán, megrökönyödött. A szobában két részeg atyafi aludt kalapostól, ruhástól. Egyik a díványon, másik a szőnyegen. – Bőm Éva finom léptei már a folyosón kopogtak. Az ajtóban ő is meghökkent:

– Mi van itt?

– Két részeg.

– Kik ezek?

– Még nem láttam őket.

Éva hozzábújt, megcsókolta.

– Oltsuk el a villanyt? – kérdezte a fiú.

– Inkább menjünk ki a szérűskertbe vagy a mezőre…

Egymás kezét fogva kiosontak a házból, aztán a léckapun át az udvarból is. Nagy volt a kert, s a végében, közel a patakhoz egy fóliasátor állt. Tapogatózva bementek a fóliasátorba, átölelték egymást és hosszan csókolóztak. Már csaknem ledőltek a földre, amikor a fiú lába elakadt valami gazban. Leguggolt és meggyújtott egy szál gyufát. A melegház tele volt zöldségekkel. Újhagyma, retek és saláta zöldellt az ágyásokban, kétoldalt paradicsom piroslott. A kihunyó fényben Takács egy ládákra dobott kabátot és kötényt is megpillantott. Ezeket leterítette a salátaágyás és a paradicsomsorok közé. Amikor felegyenesedett a sötétben, semmit sem látott Bőm Évából csak érezte a kisugárzását. Már izzott, mint egy kályha. Átölelték egymást, csókolóztak, aztán Évi kilépett a bugyijából. Takács benyúlt a szoknyája alá, s az erotikus boldogságon kívül egy olyan érzés is hatalmába kerítette, hogy valahonnan nagyon távolról hazaérkezett. Bőm Éva le akart dőlni a földre, de a fiú alig hallhatóan megszólalt:

– Elpiszkolódhat itt.

Izgatottan kihámozta a lányt a szoknyájából, s maga is nekivetkőzött. Azonnal érezte, hogy Évinek régen lehetett része ölelkezésben. Izzott, felolvadt, megvadult, égnek emelte a lábát, s végül csaknem elszállt a fóliasátorral együtt. Amikor megnyugodtak, halkan megszólalt a lány.

– Paradicsomos lett a fenekem.

– Salátán fekszünk, nem?

A lány megtapogatta maga alatt a földet és újra megszólalt:

– Ez paradicsom.

– Úgy látszik odább csúsztunk. Primőr… Primőr… Bemenjünk?

– Még ne – mondta Bőm Éva, és csókolgatni kezdte régi szerelme száját, orrát, arcát, beleharapott a fülébe, s egyszer csak azt vették észre, hogy újra vágtatnak a szerelem vad paripáin ülve.

Amikor Bőm Éva belépett a szobába a táncolók közé, Irén azonnal odasietett hozzá.

– Megjött a férjed, nagyon mérges volt, hogy nélküle eljöttél a lakodalomba. Mondtam neki, hogy hazaugrottál, most otthon keres. Legjobb, ha táncolsz, mondjuk az Attilával.

Irén odaintette újdonsült férjét és a karjaiba nyomta Bőm Évát.

– Táncolj vele. Mindjárt itt lesz a férje, meg akarja ölni.

Attila egész este nem ivott többet fél liter bornál, így eléggé meghökkent, és nem értette, hogy miért éppen neki kell felfogni egy ismeretlen férj gyilkos dühét. De aztán látta, hogy Éva szép nő, és nem érezte kellemetlennek a feladatát.

Közben Takács is megérkezett. Alig lépett be a szobába, az apja elkapta a csuklóját és a sarokba húzta. Suttogott:

– Megjött a Lutz Pista. Részeg. Autóval rohangászik le-föl a faluban. Szép dolog a lovagiasság, de ha egy mód van rá, ne verekedj. Ezek bicskások. Az apja és a nagyapja is megszúrt valakit, igaz, búcsúkor. De ha mégis úgy adódik, inkább te szúrj.

– Édesapám… Más időket élünk már…

– Nem, nem. Csak figyeld a kezét. Ha a zsebéhez nyúl, jön a kés.

– Nem lesz itt semmi. S nekem amúgy sincs közöm az egészhez.

– Nincs? – csodálkozott az apja. – Hát akkor igyunk egy kis somlait.

Ittak. Még le sem tették a poharat, beviharzott az ajtón Lutz Pista. Körülnézett és fenyegetően odalépett Attilához és Bőm Évihez. Elkapta az asszony karját, és megállította a táncban.

– Mit csinálsz itt, te büdös kurva?! – ordított Lutz.

A zenekar hirtelen elnémult.

Bőm Éva kirántotta a karját Lutz markából és megszólalt:

– Mondd még egyszer!

– Amíg én dolgozom, hol járkálsz, te nyavalyás ribanc? – ordított Lutz.

Bőm Éva kicsit hátralépett, és lendületből úgy pofonvágta a férjét, hogy az nekiesett a szaxofonosnak. Lutz Pista feltápászkodott és megvadult. Elkapta Bőm Évi haját, lerántotta a földre és belerúgott. Attila ekkor ellökte az asszonytól Lutz Pistát és fenyegetően ökölbe szorította a kezét. Lutz már részeg volt, de nem egészen. Takács látta, ahogy a kezét lassan a zsebébe csúsztatja és hirtelen kirántja a kést, Attila ellen indul. Ellépett az apja mellől, s oldalról, nem éppen fer módon, leütötte Lutz Pistát. Végigzuhant a földön, a kés kiesett a kezéből. Takács felvette, becsukta, zsebretette.

– Menj haza és zárkózz be – mondta Bőm Évának. – Attila elkísér… – aztán a szemével intett a barátainak, és Attila rokonainak is. Azok lehajoltak, elkapták Lutzot és kivitték az autójába. A zenekar tust húzott, folytatódott a mulatás. Az egyik alföldi ember odament Takácshoz, és hosszan mondogatta, hogy ilyen szép magyaros lakodalomban még soha nem járt.

Lutz egyszer csak magához tért az autójában és elkezdett le-föl rohangászni a faluban. Elment a vasúton túl az erdőig, aztán vissza. Bőgette a motort. Lassan felverte az egész falut. A helyi rendőr kiállt az út szélére a tárcsájával és integetett neki, de Lutz csaknem elütötte. A rendőr mérgében végigpanaszkodta a falut, s egyszer csak eljutott a lakodalmas házig. Behívták mindjárt, s az éjfél előtti töltött káposztából ő kapta az első tányérral. Az utolsó kanalaknál tartott, amikor nagy csattanás hallatszott az utcáról. Mindenki kiszaladt. Kiderült, hogy Lutz Pista nekirohant egy akácfának. A fa derékba tört, az autó eleje és a motor tönkrement, de Lutz Pistának semmi baja nem lett. Kiszállt, és ordítozni kezdett, hogy pert indít a tanács ellen, mert az út közepére ültették az akácfákat. Irén is kiment, és karon fogta Lutz Pistát:

– Pista, most készült el a töltött káposzta, gyere, egyél velünk.

Lutz Pista megcsókolta Irént, és engedelmesen elindult vele a házba. A tornácon azonban megtorpant.

– Te nem tudod, hol van a feleségem?

– Otthon van, Pista, a kislányával, a szüleinél.

– De itt láttam az előbb.

– A legjobb barátnőm volt. Meghívtam és eljött egy órácskára. Ezen nem szabad fentakadni, te egy modern műszaki ember vagy.

– Igaz, én modern ember vagyok.

Leültek, ettek. A helyi rendőr is nekilátott egy újabb tányérnak. Közben azért mérgesítette Lutz Pista viselkedése, és odaszólt neki:

– Mit szólnál, ha elvenném a jogosítványodat?

– Lajos, nyald ki a seggemet – mondta a részeg Lutz.

– Nana! Nana, én…

Irén odahajolt a rendőrhöz.

– Hagyd, Lajos, örüljünk, hogy összetörött az autója, és most éppen eszik.

A töltött káposztának nagy volt a sikere, a zenészek is ettek. Rájuk is fért, mert már be voltak rúgva. Újra megtöltötték az üvegeket és kancsókat, s bőven öntöttek mindenkinek. Főleg arra vigyáztak, hogy Attila rokonságának a poharában mindig legyen bor. Koccintgattak, ittak, némelyik atyafi a konyhába is kilépett egy kupa pálinkára, aztán folytatódott a mulatozás. A hegedűs már külön muzsikált a kisebbik szobában. Az ütősök, fúvósok viszont nekivadultak. A verekedés után Takács elég sokat ivott. Nehezen tudta elviselni, hogy a lány, akit ő szeret, és az is szereti őt, asszonyként egy másik férfival él. Ivott, ivott és merengett.

A menyasszonytáncra összeszedte magát, felkérte Irént, és a harmadik ezrest, ami a televízióból maradt, bedobta a tálcába. Amikor odament, tele volt már egy véka ötszázasokkal.

A lakodalomról az utolsó emléke meglehetősen elmosódott. Lutz Pista az asztalra borulva aludt, két öregember csűrdöngölőst járt a szoba közepén, aztán a harmonikás felugrott a szaxofonos nyakába, és körbelovagolva ordítozott és zenélt.

 

*

 

Nyár vége volt, éjjel kettőkor verték fel. Colos a pofájába üvöltözött, hogy riadó van. Kiugrott az ágyból, magára kapkodta a ruhát és lerohant. Negyven perc múlva már a harckocsiban ült és indítózott. Mozgásba lendültek. A kapuban kapták a parancsot, hogy a vasútra menjenek, bevagonírozni. Felgördült a rampán. Pedig a platós kocsitól félt. Éjszaka még soha nem állt fel vagonra. A srácok fent álltak már és mutatták az irányt. Kiékelték a harckocsit, aztán berendezkedtek a várakozásra. Sokszor délig vagy másnapig vártak a szerelvényen, mire kiderült, hogy csak gyakorlatról van szó, és lemászhatnak tankostól. Most azonban, amikor az utolsó ék a helyére került, elindult a teherszerelvény. A tisztek rém fontoskodó képet vágtak, már-már úgy látszott, mintha kitörhetne valamiféle háború.

A Duna közelében vagoníroztak ki, s még mielőtt magukhoz térhettek volna a sok hajcihő után, megkapták a támadási parancsot. A tiszt nem látszott vidámnak, mert az ellenség, akit ki kellett vetniök állásaiból, a Duna-holtág túloldalán fészkelte be magát egy füzesben. Elméletileg. Ez annyit jelentett, hogy át kellett csobogniuk valahogyan a Dunán. Délelőtt tíz óra volt, s egy darabka sajton kívül még nem ettek semmit. Nekihajtottak a Dunának, parancs szerint lövöldöztek, a töltőkezelő minden lövés után bemondta az összeget is, amibe a lövés került: „Háromezer… Háromezer…”

Takács a part előtt öt méterrel becsukta a kis ablakot, és óvatos gázadással beleereszkedett a Dunába. Elmerültek. Nyugtalankodott, de ez volt a lakodalom óta az első nap, amikor Bőm Éva még nem jutott eszébe. Nem is félt. Mindegy volt neki az élet. Amikor mélyebbre ért, s a harckocsi süppedni kezdett az iszapban, több gázt adott, és szépen haladtak előre. Már úgy látszott, hogy simán átmásznak a túlsó partra, amikor akadozni kezdett a motor. Kevesellte a levegőt, vagy vizet kapott? Nem lehetett megállapítani, mi történt vele. Kicsit visszavette a gázt, aztán belenyomott, majd gázfröccsöket adott a motornak. Elvonszolódtak a meder közepén túlra, de végül leállt a motor. Ültek a víz alatt, s az első pillanatokban senki sem tudta, hogy mit kell vagy mit lehetne csinálni. A parancsnok aztán elrendelte a harckocsi elárasztását. Jól ment minden, sokkal jobban, mint a gyakorlatokon. Takács félelmet sem érzett. Fütyült az egészre. Észre sem vette, hogy megtelt a belső tér. A parancsnok lökte meg, hogy álljon már fel. Az ajtó persze most is nehezen nyílt. Elrugaszkodott, s ahogy felfelé emelkedett a víz mélyéről, érezte, hogy egyre több a fény. A víz felszínén úszott néhány métert, aztán megállt a vízben, és várta, hogy mindenki előbukkanjon. Amikor a parancsnokot is megpillantotta, kitempózott a partra. Melléje ültek a többiek is. Beszélgetni csak ordítva lehetett, mert az átkelést tűzfüggönnyel fedezték. Dörögtek az ágyúk, és mozgott alattuk a föld.

– Hála isten, megúsztuk – mondta Rétfalvi.

Ekkor Takácsnak eszébe jutott Szürke Vince, az egér. Sapkáját fejére tette és beugrott a Dunába. A robbanások között sprintelve úszott a harckocsihoz. Pár méterrel odább, egy vízből kinőtt berekfa ágán remegve, megpillantotta Szürke Vincét. Odatempózott, levette a sapkáját, és mint egy csónakot, felkínálta az egérkének. Szürke Vince azonnal beleugrott.

Takács a parton gatyára vetkőzve ült. Körülötte száradtak katonaruhái. Szürke Vince már megszárította a bundáját, s a kincstári holmik tetején üldögélve nyalogatta a mancsát.

– Egyszer egy lány megkérdezte, hogy a laktanyában találtam-e igazi barátot. Azt mondtam, csak egyet, a Szürke Vincét – mondta Takács.

Az egér felnézett, de az egészből nem értett semmit. Takács Ferencnek ekkor már újra eszébe jutott Bőm Éva, a lány haja, arca, s a boldogság, amit lénye jelenthet valakinek. Nézte az egeret, s úgy érezte, kicsúszik a kezéből a világ. Csak egy egér marad az egészből: Szürke Vince.

 

 

Macskás házak

„Ide tehetnéd az íróasztalodat” – mondta Gáll Pista, és a muskátlikkal telerakott ablakra mutatott, melyen beömlött a szeptemberi napfény. A Szamovár utcai ház csak kétszobás volt, de a békés olvasgatás, elmélkedés helyének ígérkezett a zárt, beüvegezett veranda is. A konyha szép volt, tágas kamra tartozott hozzá. A konyhából lépcső vezetett fel a padlásra. A vastag deszkákból ácsolt lépcsőn macska aludt. A kertben két újabb macskával találkoztunk. Ezek unottan üldögéltek, mosakodtak a napon. Kicsi volt a kert, talán száznyolcvan négyszögöl. A cseresznyefákon kívül ma már csak az egres- és a ribizlibokrokra emlékszem. Olcsón, négyszázezer forintért megvehettem volna a házat, de ennyi pénzt kölcsönökből sem tudtam összeszedni. Gáll szívesen jött velem házat nézni, élvezte a szokatlan helyzeteket. Szakonyi Karcsi azonban nevetett: „Úgy akarsz élni, mint egy nyugdíjas mozdonyvezető?” A napfényes verandáról és a macskákról meséltem neki. „Hát igen, igen, de aztán télen a havat is el kell lapátolnod, tudom, amikor Árpádföldön laktunk…” – mondta. – A Szamovár utcai házat napjainkban már csak másfél millióért lehetne megkapni, de én továbbra is ott tartok, hogy négyszázezret sem tudnék összeszedni. Mi maradt a Szamovár utcai házból? Gáll Pista izgatott arca, ahogyan a muskátlis ablak közelében keresgélte az íróasztal helyét, a napfényes veranda képe, ahová akkor barátokat képzeltem, az asztalra boroskancsót, lassan folydogáló délutáni beszélgetéseket, melyek néha az estébe s az éjszakába is átcsúsznak. És megmaradtak a macskák. Az alvó macska a padláslépcsőről, s a két másik, ahogy nyugodtan mosakodtak, nyújtózkodtak a napon, miközben a gazdájuk éppen áruba bocsátotta a házat.

Volt nekem egyszer már egy macskám, de annak is rossz vége lett. Pontosabban a helyzet, hogy nekem macskám van, abbamaradt. Akkoriban egy Balaton-parti faluban laktam az anyámmal. Késő ősszel, talán éppen ilyen ködös novemberi időjárás ült már a nyakunkban, mint most, félnapos sorban állás után vittem haza a kenyeret, amikor mögöttem egy macska elnyávintotta magát. Hátranéztem. Egy tarka, szokatlanul girhes kismacska állt az út közepén. Rám nézett és újra megszólalt: „Miáu… Miáu…” Nehezen értem a macska nyelvet. Továbbmentem. A kismacska mögöttem ballagott, mintha összetartoznánk. Valójában úgy viselkedett, mint egy kutya. Ritkán látni olyan macskát, amelyik ballag a gazdája után… Én ráadásul nem voltam a gazdája, a kis cica csak blöffölt. Olyan látszatot igyekezett kelteni, mintha hozzám tartozna. Közben sovány kismacskaságával, hirtelen támadt hűségével engem is zsarolt érzelmileg. – „Majd csak lemarad valahol” – gondoltam, de esze ágában sem volt. Bejött utánam az udvarra, aztán amikor becsuktam az orra előtt az ajtót, leült a küszöbre és panaszosan miákolt. – „Egy macska jött utánam egész úton” – mondtam magyarázólag anyámnak. Anyám persze megszánta és beengedte. – „Biztosan fázik – mondta –, megmelegszik egy kicsit, és megy a dolgára.” – Csakhogy ennek a kismacskának semmi dolga nem akadt, azon kívül, hogy saját macskaságát, macskaszemélyiségét kiteljesítse. Ahogy kinyílt az ajtó, beugrott, aztán hízelegve anyám lábának dörzsölködött. A konyhában a lehajtott sütőajtón gyújtós száradt. A kismacska felugrott a sütőajtóra és elnyújtózott a gyújtós tetején és melegedett. Ilyenszerű a macska viszonya a világhoz.

Később, amikor anyám Sztálinvárosba ment dolgozni, egyedül maradtam a házban. Alig voltam otthon akkoriban. A keszthelyi gimnázium padsoraiban ültem, aztán hogy valami pénzt is keressek, hetekig napszámba jártam. A konyhai tűzhelybe hetenként egyszer fűtöttem be, amikor vizet melegítettem a tisztálkodáshoz. A macska ilyen körülmények között is maradt. Őrizte a kihűlt tűzhelyet s a házat. Jéghideg, vaksötét éjszakákon is a kapuban várt, és velem szaladt a házig. Étel alig akadt nálunk. A macska egerészett, de az én sült krumplimból, kukoricakásámból, ünnepi szalonnaszeleteimből is örömmel elfogadta a neki juttatott falatokat. A szerencsétlenség akkor következett be, amikor jobbra fordult a sorsunk. Egy havas téli délelőttön megérkezett Bertha Pista, aki Uzsán volt bányász. Nagy hátizsákot és kitömött szatyrokat rakott le a konyha kövére. Krumpli, kis véndő töpörtyűs zsír, sertéscsülök, rántott csirke és két pár kolbász került elő a csomagokból. Nagy nap volt. Én is, a macska is fénylő arccal ünnepeltük rokonunkat. A kolbászok beleszövődtek a tél utópisztikus terveibe. De néhány nap múlva mégiscsak asztalra került egy szál kolbász. Mohón nekiláttam, de abba kellett hagynom az evést, mert a szomszédból kiabáltak. Letettem a kolbászt az asztalra és kimentem. Takács néni a kút mellett állt, közös kutunk volt a telekhatáron, megkért valamire. Már nem emlékszem, hogy mire. De amikor visszamentem a konyhába, minden szál hajam az égnek állt. A macska az asztal tetején állt és ette a kolbászt. Már alig volt belőle egy hüvelyknyi. Kétségbeesetten az asztalhoz ugrottam, hogy megmentsem a maradékot, de a macska a szájába kapta, s a kolbásszal együtt próbált elmenekülni. Már ugrott az asztalról a székre vagy a konyha kövére, amikor elkaptam a farkát. Kirohantam vele az udvarra és két diófa között feldobtam a magasba – „Na, ennek vége” – gondoltam, de a diófa magasából is talpra esett, most már kolbász nélkül, és elfutott. – „Ezt sem látom többet” – gondoltam. De lélekben készülődtem rá, hogy agyoncsapom, ha visszajön.

Másnap este két egér feküdt a küszöbön, amikor hazaértem. Körülnéztem, de a macskát sehol sem láttam. A következő napon négy egeret terített ki a küszöbünkre, de nem mert előjönni. Csak az ötödik napon várt újra a kapuban, s kicsit oldalazva kerülgetett. Nem szóltam hozzá, de nem is bántottam, így, amikor kinyitottam az ajtót, előttem ugrott be a házba.

Érettségi után aztán úgy adódott, hogy nekem is munkába kellett állnom Sztálinvárosban. A macska ott maradt egyedül. A szomszédok szerint fél évig még kerülgette a házat, aztán eltűnt.

Mindez a napokban jutott eszembe, mert hazafelé gyalogolva megpillantottam egy fekete macskát. Növendék diófa alatt ült és figyelte az ághegyen álldogáló rigót. Régi ismerősöm ez a macska, s a másik vörös cirmos is, amelyik ebben a házban lakik, de idáig nem jutott róluk eszembe semmi. Csak most, váratlanul. A Szamovár utcai macskák, az én macskám és Illés Endre macskája is, dr. Csiky Nikolett, aki fizikus volt, és nagy sznob.

Illés Endrének éppen két napja halt meg a macskája, amikor nála jártam, így csak fényképeket mutatott róla. Nagyon jó fotók voltak, Illés Endre maga fényképezte a macskáját. Ahogy Hemingway, a Loire menti kastélyok tulajdonosai, akik külön macskajáratokat építettek a palotáikba, vagy a tengerészkapitányok, akik lehetőség szerint mindig magukkal vittek egy-egy jó képességű macskát, Illés Endre is nagyra tartotta és tartja a macskákat. Ez abból is látszik, hogy a Homokóra című színművénék egyik kulcsszereplőjéről nevezte el a macskáját. Dr. Csiky Nikolett (a macska) szerintem sznob volt. Illés Endre színdarabjából ez világosan kibontakozik. A Homokóra Nikolettje, így bizonyos értelemben a macska is, mindent megunt. Okos és türelmetlen, számító és türelmetlen, unott és türelmetlen. Aztán beesik Haynal Kristóf tegnapi sznob dolgozószobájába. Érdekes lenne kinyomozni, hogy dr. Csiky Nikolett (a macska) csak hasonlósága révén örökölte a darab hősnője nevét, vagy esetleg, személyiségével inspirálta az írót dr. Csiky Nikolett (a darabbeli) személyiségének megformálására. Ez utóbbi nagyon elképzelhető. – Illés Endre egyébként nem egyszerű sznobnak tartotta dr. Csiky Nikolettet (a macskát), mert a következőket mondta róla: „Szeretem a nagyon szép, közömbös mozgást – ezért szeretem szobámban a macskát. Órákig elnézem. A macska a szép mozgást, a nemességet, a függetlenséget, a befolyásolhatatlanságot jelenti. Nem kényszeríthető semmire…”

Bizony, ezért szeretjük a macskát. A macska bármennyire is domesztikálódott, jelképe maradt a függetlenségnek. Részt vesz a ház életében, jelen van, de a szabadságát egyetlen percre sem adja fel. A macska a család és a ház olyan tartozéka, aki bármelyik pillanatban odébbállhat. Jelleme, megfoghatatlansága az érték. A függetlenségi magatartást természetesnek tartjuk a macskánál, tiszteljük érte, de zavarba jövünk, ha egy ember akar macskatermészettel a társadalomban élni. Nem furcsa ez?

A fekete macska ül a diófa alatt, és figyeli a rigót. Hetek óta látom ezt a jelenetet vagy állóképet. Színpadi asszociációkat kelt. Az az érzésem, hogy játék az egész, a macska nem akarja elkapni a rigót, csak úgy csinál, mintha akarná. De a rigó gyanakszik. Átreppen a szomszédos mandulafára. – Bolond ez a rigó, mit képzel erről a macskáról? Ez már nem olyan macska… Finom mozgású, bent alszik a konyhában a tűzhely alatt…

Később aztán, amikor a macskás háztól már messze járok, eszembe jut egy régi regény, Karácsony Benő könyve, a főszereplő Felméri Kázmér, s a malom, ahol minden történik. Békésen együtt élnek a malomban a szelíd madarak és a ragadozók. A nyuszt teljesen megszelídült Felméri Kázmér környezetében. S egy napon mégis, amikor hazaérkezik, meglepetten tapasztalja, hogy a fürj teste élettelen, a csíz s a kakas is elpusztult. A kis nyuszt, mielőtt elment, alapos munkát végzett a malomban.

A feketerigó többet tud a macskákról, mint az emberek? Előfordulhat.

Gyámoltalan Ferike

Állunk a gondolák között a hosszú sorban, s lassan araszolgatunk a pénztár felé. A péntek délutánok fáradtsága a bevásárlás során ideges türelmetlenséggé „nemesül”. Az udvariasság lekopik az emberekről, s a rövidebbnek látszó sor felé törekvést a külső szemlélő akár tülekedésnek is vélhetné. De nincs külső szemlélő, mindenki belül van itt, legbelül persze a pénztárosok és az eladók. Az emberek ilyenkor már csak kontúrokat látnak, arc- és kabátvázlatokat, s közeli ismerősök köszönés nélkül sodródnak el egymás mellett. Én is csak egy „sorban” állok a pénztár előtt, s az arcokból, karakterekből semmit sem érzékelek. Valószínűleg az sem rögződne agyamban, hogy férfi vagy nő áll előttem a sorban, ha eseménytelenül véget ér a bevásárlásunk.

De megtorpan a sor, a pénztárnál vita támad. A pénztárosnő egy öregasszonyt pirongat: „Mamikám, miért rak ennyi mindent a kosarába, ha nincs pénze… Bonbon, konyak, teasütemény…” – Az öregasszony motyog valamit, nem halljuk, csak a pénztárosnőt: „Akkor hogyan került a kosarába?! Hiába viszi vissza, már be van ütve a gépbe. Most levonhatom a következőből…”

Az öregasszony visszaszégyenkezik a konyakkal, bonbonnal, teasüteménnyel, s hosszan tanácstalankodik, mert nem tudja, melyik polcon van a helyük. Leteszi valahová, és visszamegy. A sor áll, aztán kicsit mozdul. Csakhamar újra vita támad. Egy negyvenes férfi sokallja a számlát. Kiemel az üvegek közül néhány tábla csokoládét, s kijelenti, hogy azt nem ő tette a kosarába, utálja a csokoládét. A pénztárosnő most már ingerült: „Ki tette bele, talán én?! Telerakják a kosarukat, amikor aztán fizetni kell, meggondolják magukat!” A férfi hajthatatlan, visszahozza a csokoládét a polcra. Morog.

Többen belenéznek a kosarukba, s csodálkozva kiemelnek belőle egy-egy üveget, kakaós csomagot. Az előttem álló magas, gyászruhás nő is így cselekszik. Nagy, csontos kezével visszatesz a polcra egy csomag nápolyit, és érdeklődve körülnéz. A gyászruhás nő előtt egy átlagosan vakolt harmincas hölgy áll, szőke, tíz év körüli kisfiával. A kisfiú az anyjához simul, de aztán ellép mellőle és a gondolák között sompolyogva apróbb csínyeket követ el. Leemel a polcról egy-egy csomagot és óvatosan beleteszi valamelyik gyanútlan vásárló kosarába. A gyászruhás nő most már résen van, figyeli a kisfiút és a kosarát. Amikor megkapja az újabb csomag kakaót, megragadja a kisfiú karját és megszólal:

– Miért nem anyád kosarába rakod?

– Nem én voltam – mondja a kisfiú, és az anyjára pislog segélykérően.

– Engedje el a kisfiamat – szólal meg a hölgy erélyesen.

– Ez már a második csomag, amit a kosaramba rak – mondja a gyászruhás nő, és elengedi a kisfiú karját.

– Kizárt dolog, az én Ferikém jól nevelt és gyámoltalan.

Ennyiben marad a szóváltás. A kisfiú újra az anyja szoknyájához simul, s mi lassan csoszogunk a pénztár felé. Már éppen azt számolgatom, hogy hányan vannak még előttem, amikor elcsattan egy pofon. A gyászruhás nő lekent egyet a szőke kisfiúnak. Dühösen kiemel a kosarából egy kis üveg cseresznyepálinkát, és felmutatja.

– Ez már a harmadik csomag, amit a kosaramba rak a fia.

– Hogy merészeli, az én fiamat?! Tudja mit csinálok magával?! – kiabál az átlagosan vakolt harmincas hölgy.

– Mindjárt maga is kap egyet – mondja a gyászruhás.

– Micsoda, hogy maga engem, minket megüt? Tudja ki az én férjem?!

– Na, ki? – kérdezi a gyászruhás.

A harmincas hölgy a szája sarkába harap, hirtelen meggondolja magát, és nem mondja meg, ki a férje. Hallgat egy pillanatig, aztán mielőtt visszafordul a pénztár felé, kicsúszik még a száján egy rövid mondatocska:

– Ennek következményei lesznek.

Az emberek összesúgnak. Kíváncsi figyelem kíséri a szőke kisfiút és a harmincas hölgyet. Ki lehet a férje? Valaki mögöttem sejteni véli, hogy már látta egyszer a hölgyet a férjével. Autóból szálltak ki. De hol, milyen autóból?

Engem inkább az érdekelne, hogy ki lehet a gyászruhás nő férje.

Végre eljutok a pénztárig, s ahogy kosaramat a lejtős polcra teszem, csodálkozva látom, hogy a tetején egy kétdecis Cherry brandy van. Soha az életben nem ittam még ilyen édes moslékot. Riadtan megfogom az üveg nyakát. A pénztárosnő elkeseredetten rám néz:

– Ugye azt akarja mondani, hogy a Cherryt nem maga tette a kosarába?

– Semmit sem akarok mondani, asszonyom, én itt élek Magyarországon…

Kifizettem a Cherryt, s közben azon tűnődtem, ha majd a szőke kisfiú harmincéves lesz, s kellően előre jutott a pályáján, az „árut”, amit éppen senki sem akar megvenni, hogyan csempészi bele az embertársai kosarába.

Légszomj

Írni akartam költőbarátomról, akivel valamikor együtt érettségiztünk. A beszélgetés előtt néhány fényképet készített róla egy fotóművész. Lámpákat kapcsolt be, villogtatott, s egyszer csak valamelyik masinája kivágta a biztosítékot. Az alkonyati órán világítás nélkül maradtunk. A költő elment a szomszédba, és kölcsönkért egy kettes létrát. Felállítottuk az előszobában, s a költő felmászott rajt a biztosítékokhoz. Kicserélte a hibásat. Nagy létra volt. Amikor a költő eljutott a biztosítékokig, felette még legalább másfél méternyire volt a mennyezet. Ezek a méretek akkor megdöbbentettek, s irigyelni kezdtem a költő egyszobás lakását, melyhez a konyhán és előszobán kívül légtér is tartozott. Én akkor már egy kétszobás, négyzetméterre semmivel sem nagyobb lakótelepi lakásban éltem, mint a költő, de ha felemeltem a karomat, ujjaim hegyével elértem a szobák mennyezetét.

Most, hogy hetenként jelennek meg hirdetések, felhívások és parancsok, hogy ne az utcát fűtsük, csukjuk be az ablakokat és ne nyissuk ki, még a konyháét sem, mert az energiapazarlás, a költő jut eszembe, ahogy a létra magasában egyensúlyozott, szerelt, s a mennyezet még mindig másfél méternyire volt a fejétől… Mennyi levegő, mennyi lehetőség a térben… Akár mutatványokat végezhetett volna fent, mint a cirkuszi légtornászok. A lakásban naponta elég volt egyszer szellőztetni…

A mai korszerűen képzett mérnökök kicsi alapterületű, minimális légterű lakásokat terveznek és építenek fel. A szerencsés lakók, akik nagy nehezen hozzájutottak egy ilyen betonsilóhoz, időnként kinyitják egy kicsit az ablakot. Ekkor a tervezőmérnökök kor-, esetenként évfolyamtársai, akik véletlenül éppen energetikusok vagy közgazdászok lettek, ránk pirítanak, hogy az utcát fűtjük.

Nemrég az egyik képeslapban láthattunk egy lakótelepi fotót. A falsíkon szinte az összes bukóablak nyitva volt. Aláírták, hogy az utcát fűtjük. A fényképész és az újságíró beérte a látvánnyal. Erre volt szükségük a sztorihoz. Ha bemennek a házba, percek alatt kiderült volna, hogy a bukóablakok konyhák ablakai, s a konyhákból főzés közben ki kell ereszteni a gőzt, a hagyma- és ételszagot. De nem vállalták ezt a fáradságot.

Ha mindez szóba kerül, az érdekelt szakemberek fejében beindul az egyes számú lemez, ami így kezdődik: „Nyugaton ugyanilyen alapterületű és belmagasságú lakásokat építenek a munkáskerületekben… Tavaly itt járt egy nyugatnémet (dán, norvég, amerikai) küldöttség, és megnézte a Füredi úti lakótelepet. Lelkesedtek érte. Kiderült, hogy a mi lakásaink belmagassága három centiméterrel nagyobb, mint a nyugati szabvány (mert nálunk kispórolták a szintek közötti hangszigetelést), elismerésüket fejezték ki.” Csak arról nem esik szó, hogy az ilyen skatula lakásokban mindenütt elfogy a levegő, bárhol építik fel ezeket. Nyugaton is lehet fuldokolni.

A levegőnek az oxigéntartalma mindössze 20 százalék. Ezen kívül 0,03 százalék szén-dioxidot, 78 százalék nitrogént és 1 százalék nemesgázt tartalmaz. Eleinte. De ahogy fogy az oxigén, növekszik a szén-dioxid, és ahogy a szobában, teremben sokasodnak az emberek, egyre több lesz a cigarettafüst. Az embernek ülő helyzetben percenként 12, járás közben 16 liter a levegőszükséglete. Így a nemcsak alapterületre, de légköbméterre is kicsi lakásokban gyorsan elfogy a levegő.

A mérnök, közgazdász, sokszor még a politikus is azt hiszi, hogy a lakótelepi ember azért nyitja ki az ablakot, mert bent nagy a meleg, és ki akarja engedni. De nem ezért nyitja ki! Azért nyit ablakot, mert a betonketrecekben elfogy a levegő. Nehezen lélegzik, az asztmásabb típus fuldoklik. – Ez alapvető különbség! Nem meleget enged ki, hanem levegőt enged be! A levegő beengedését most egyre szigorúbb hangú hirdetmények tiltják. Ahogy olvasom a felhívásokat, az alacsony betonmennyezet alatt a légszomj, a tiszta levegő utáni vágy még jobban kínoz, mint a korábbi időkben.

Márika

Öt napja küszködött már a forgatással, s kezdte bánni, hogy elvállalta. A föld teteje fagyott volt, alatta meglehetős, de amikor elérte az ötven centiméteres mélységet, a kövekkel nehezen boldogult. Az apraját kidobálta a mezsgyére, a nagyobbakat pedig felrakta a forgatott föld tetejére. A vörös homokkő néhol padkolban húzódott a föld alatt, s nem is lehetett leásni hatvan centire. Némelyik kő, ha mozdult is, egyedül nem bírta kiemelni az árokból, és elő kellett kiabálnia a présházból Mayer urat.

Kedvetlenül állt az árokban, s nézte a vékony hóval fedett szőlőket, mezsgyéket, az elővöröslő rézsűket, támfalakat. Elhagyottnak látszott a hegyoldal, szinte lakatlannak. De azért néhol füstölt a kémény, s fent Vaséknál a kutya is vonyított. Megköthették. Az előleget, amit Mayer úrtól az ősz elején felvett, rég elköltötte. Az üveg is üres volt már a lábánál, pedig messze volt még a dél. A pénzen kívül az italt is kikötötte, amikor megegyeztek. Reggel, kezdéskor egy deci pálinka, s egész napra két liter bor. Az első napon épp hogy csak belekapott a munkába, elfogyott a bor. Elszundított az árokban. Megfázította a veséjét, s egy hétig feküdt otthon. Mayer úr azóta nem adta ki reggel az egész italt. Kezdéskor csak a pálinkát, kilenc óra után az első liter, s ebéd után a második liter bort. – Szili Rudolf kedvetlenül felemelte a csákányát és belevágta a földbe. Az árok alján kibontogatott egy újabb követ, aztán nagy nyögések közepette felemelte s a frissen forgatott föld tetejére kihömbölítette. Utána hosszan, reményvesztetten állt. Remegett a keze, szúrt a háta, s asztmásan szedte a jéghideg levegőt. – „Nem való ez nekem… Beteg vagyok… Mi az ördögnek vállaltam el?… De el kellett… Valahogyan a telet túl kell élni…” – mondogatta maga elé, s közben a présházra pillantott. Eszébe jutott Páhi Lajos. Két éve még Páhié volt ez a pince, de aztán hirtelen meghalt. Ötven sem volt. Két hónap múlva a felesége is elhalt. A gyerekek még a szüretet sem várták meg, eladták Mayer úrnak a birtokot. Mayer úr Veszprémből járt át a hétvégeken, de amióta nyugdíjba ment, munkák idején naponta kijárt. Szili Rudolf sóvárogva nézte a pincét, a présházból nyíló befűtött szobát. – „Minek az ilyen embernek pince, aki két pohár bornál soha nem iszik többet?” – tűnődött magában. S ekkor, mintha csoda történt volna, kinyílt a présház ajtaja, s Mayer úr magas alakja bukkant elő. Állt néhány pillanatig a lépcső tetején, aztán megszólalt:

– Nem fázik, Szili?

– Fagyos az idő, de mit csináljunk…

– Na, jöjjön be, melegítse meg a kezét.

Szili elengedte a csákány nyelét, felült az árok szélére, aztán kimászott belőle. Amikor felegyenesedett, visszapillantott az üres üvegre.

– Az üvegemet is vigyem? – kérdezte.

– Miért hozná?

– Üres.

– Üres? Tizenegy óra sincs, és már megivott egy üveg bort?

– Ha nem iszom, nincsen a kezemben erő.

– Na, jöjjön már.

A szobában meleg volt, de a tűz már ellobbant a kályhában. Szili melléje térdelt, felpiszkálta a parazsat, aztán venyicsét és karóvégeket dobott rá. Amikor életre keltek a lángok, a platni fölé tartotta a kezét és melengette. Mayer az asztalnál ült, és egy Malligand-készülékkel babrált.

– Mi csak a cukorfokot szoktuk mérni – szólalt meg Szili, és körülnézett a szobában. A polc alatt, melyen a főzéshez szükséges edényeken kívül konzervek, kénlapok, akonadugók hevertek a kenyér és a zsírpapírba csomagolt szalonna szomszédságában, megpillantott három üveg pálinkát. Egy bontott cseresznye volt, amiből reggelente kapott, a másik kettő tele üveg kisüsti szilva.

– Az is elég – mondta Mayer.

– Mayer úr mégis megméri az alkoholfokot…

– Az más, én az üzletben megszoktam a rendet.

– Magát legalább nem tudják becsapni.

– Dehogynem, csak én tudom, mennyivel csaptak be, az itteni gazdák pedig nem.

Szili toporgott a tűz mellett, kipillantott a párás ablakon át a venyicsehalomra. Kicsit balra, a szőlő felé lejtett a halom. Ez a lejtés éppen beleillett a terveibe.

– Ej, de jót tenne most egy pohárka pálinka – szólalt meg Szili.

– Aztán összeesik itt és hívhatom az orvost.

– Nem ad?

– Nem. Reggel kapott egy decit, ahogy megegyeztünk, s azóta már egy liter bort is megivott. Október végére ígérte a forgatást, de nem bír vele. Egy hét múlva karácsony, és a felénél sem tart.

– Beteg ember vagyok ám én, Mayer úr… Nagy bajom van… Szív, tüdő…

Mayer a sapkája sültje alól Szilire pillantott. Felpuffadt arcú embert látott maga előtt. Lila volt a bőre, mintha megfagyott volna. Szeme véreres, zavaros. Alázatot igyekezett színlelni, de bent ült a szemében a farkas. Mayer érezte, hogy ez az ember mindenre képes.

– Hát nem bánom – szólalt meg –, egy nagy pohár bort még adok. Aztán ebéd után megkapja az újabb litert.

– Nagyon szépen köszönöm, Mayer úr… Ledolgozom majd, tavasszal megkapálom a barackfák alját.

– Csak ezt csinálja meg, amit elvállalt – mondta Mayer, aztán felállt és elindult a pincébe borért.

Amint becsukódott Mayer mögött az ajtó, Szili Rudolf hirtelen lehajolt, s a polc alól kiemelte az egyik üveg szilvapálinkát. Gyorsan az ablakhoz lépett, kinyitotta, s az üveget a lejtős venyicsehalmon lecsúsztatta a hóba. Mire Mayer visszajött a pincéből, már újra a kályha mellett állt és a kezét melengette.

Mayer félliteres üveget tett az asztalra, aztán megtöltött belőle egy kétdecis poharat.

– Az isten áldja meg, Mayer úr – mondta Szili, és az asztalhoz lépett.

– Várjon – mondta Mayer, aztán leszelt egy kis darab kenyeret és szalonnát tett rá. – Ezt egye meg előbb, utána ihat.

– Nem vagyok éhes, Mayer úr, csak szomjas.

– Ezt megeszi, és utána kap inni – mondta Mayer, s a kétdecis poharat odább tette az asztalon.

Szili Rudi beletörődött a helyzetbe. Kedvetlenül elrágcsálta a szalonnát és a kenyeret, aztán egy hirtelen mozdulattal felkapta a poharat, s a két decit egyetlen hajtásra kiitta.

– Nagyon köszönöm, Mayer úr…

– Tegnap itt járt nálam egy illető, csodálkozott, hogy maga forgat nálam. Igaz, hogy a börtönt is megjárta?

– Igaz, Mayer úr… Ki volt az az asszony, nem a Berényi Mariska? Azt láttam itt elmenni a plébános úr szőleje mellett.

– Nem, egy férfiember mondta. Miért ült?

– Tavaly lopásért. Benyomtam egy pinceajtót, és elvittem tíz liter bort.

– És előtte?

– Ilyesmikért.

– Legelőször is?

– Nem, akkor gyilkosságért.

Mayer összerezzent. Szili észrevette és elmosolyodott.

– Ne féljen, Mayer úr, már nincs bennem erő. Nem tudok megölni senkit.

– A munkájával én meg vagyok elégedve, csak lassan halad – mondta Mayer, és sápadtan az üveg után nyúlt. Teleöntötte a kétdecis poharat, és Szili elé tette.

– Hány éves maga? – kérdezte aztán.

– Negyvenhat vagyok, Mayer úr, áldja meg az isten a jóságáért – mondta Szili, és újra felemelte a poharat. Hosszan ivott.

– Azt hittem, idősebb nálam.

– Amin én keresztülmentem… Nem lehet csodálni. Szép állásom volt a vasútnál, már tolatásvezető voltam Dombóváron, amikor a baj bekövetkezett. Mire aztán kiengedtek a börtönből, a feleségem összeállt egy sásdi emberrel. Nem volt hová mennem. Pedig szép tiszta otthonunk volt, vasutasház, kis kerttel.

– És… miért ölte meg azt az embert?

– Féltékenységből… Talán egy kicsit italos voltam.

– Értem.

– Folytatom a munkámat, Mayer úr… – Szili az ajtó felé lépett, aztán megállt és az asztalra nézett. – Ezt a kis bort már nem érdemes tartani – mondta, s az üvegből kitöltötte a maradékot.

– Egészségére – mondta Mayer.

– Meghálálom, mindjárt hozok be venyicsét meg karóvéget, a tűzre.

– Ne fárassza magát, a délutáni vonattal úgyis elmegyek.

Szili kiódalgott a házból, s a venyicserakáshoz kanyarodott. A pálinkásüveg derékig ült a hóban. Gyorsan elfektette, és havat kotort rá, aztán felnyalábolt egy öl venyicsét és bevitte a házba.

Délután kihajtotta az árkot, aztán belekapott a következő szelvénybe. Nehezen ásta le magát hatvan centire. Többet állt, nézelődött, mint dolgozott. A délutáni bora már elfogyott. Nem érezte, hogy különösebb értelme lenne a munkájának, éppen hogy csak kaparászott a gödör fenekén. Várta, hogy Mayer elinduljon a vasútra. De nem indult. Három óra tájban eleredt a hó. Ekkor kimászott a gödörből és bekopogott a házba. A gazda a pincéből bukkant elő.

– Mayer úr, megeredt a hó… Hazamegyek begyújtani…

– Menjen csak, én is indulok a vasútra. Isten áldja.

Szili bizonytalan léptekkel nekivágott a hólepte hegyi útnak. Kilométernyire lakott a Páhi-pincétől, egy szerényebb vincellérhajlékban. Kis szoba-konyhából állt az otthona. Elhagyott épület volt, egerek és gyíkok tanyája. Hat éve költözött bele, s a régi ágyban, a régi szalmazsákon, amit hajdani lakói hátrahagytak, hajtotta pihenésre a fejét. Sokszor persze, ha italhoz jutott, az egész napot átaludta. Később, két év múltán szerzett bele egy asztalt, széket és tűzhelyet is. Kulcsa nem volt a háznak amikor elfoglalta, utána sem csináltatott. Nyitva állt éjjel-nappal, de értelme sem volt csukni.

Már a szobában térdelt a csikósporhelt előtt és a tüzet élesztgette, amikor eszébe jutott a szilvapálinka. Sötétben akart visszamenni érte, de a havazás megijesztette. A nagy hó alatt, különösen ha feltámad a szél, és fujátok épülnek a ház köré, nem találja meg az üveget. Kipillantott az ablakon. A hó erősen esett, s az alkony is éppen a hegyre ereszkedett. Jól megrakta a tüzet, aztán felvette a kabátját, és nekivágott a hegyoldalnak.

A Páhi-pince alatt percekig állt az úton, s csak akkor merészkedett a házhoz, amikor biztos volt benn, hogy Mayer úr már elindult a vasútra. A venyigehalmot könnyen megtalálta, de a friss hópaplan alatt percekig nyúlkált, mire gémberedett ujjai az üveghez értek. Megkönnyebbült. Kihúzta az üveget a hó alól, felegyenesedett és sietve lecsavarta a kupakját. A kavargó hóesésben szájához emelte az üveget, és mohó kortyokban nyelte a pálinkát. Az ital először égette a torkát, gyomrát, aztán felpezsdítette. Hirtelen úgy érezte, hogy valamilyen nagyszerű dolog történt vele, szinte csoda. Lihegett az elégedettségtől. Néhány hópelyhet is beszippantott közben, s ünnepi érzések közepette botorkált ki a hegyi útra. Az úton újra belekortyolt az üvegbe, s arra gondolt, hogy a pálinka felét el kellene tenni karácsonyra. Lassan, botladozva lépdelt a hóesésben, s az üveget újra és újra a szájához emelte. A téli hidegek idején mindig szomjasabb volt, mint nyáron. Az orvosnak is mondta, de az nem értette. Most is szomjas volt. Nyelte a pálinkát, s kezdte sejteni, hogy nem marad belőle karácsonyra. Kicsit elszomorodott, de aztán emlékezetében megjelent a másik pálinkásüveg képe. Még a polcot is föléje tudta képzelni. – „Valahogyan majd, valahogyan majd azt is…” – gondolta, s ekkor már a beosztás és takarékoskodás minden kötelmétől megszabadulva, boldogan kortyolgatott a pálinkából. Könnyűnek és erősnek érezte magát, s hallotta, hogy jönnek a csengős szánok, mint gyermekkorában a sárréti hajtóvadászatok idején. Újra szájához kapta az üveget, és megitta az összes pálinkát. Még tett néhány lépést előre, aztán megállt. Az volt az érzése, hogy a háza előtt áll, csak be kell menni a kapun. De látta, hogy nincs ott a háza, csak a hó kavargása tévesztette meg. Melege lett, elnehezedett a lába. Kitapogatott egy támfalat, és ráült. Régi, legénykorában szeretett dalt kezdett dudorászni: „Ej, haj, gyöngyvirág, teljes szegfű, szarkaláb, bimbós majoránna…” – Közben úgy érezte, minden érvénytelen, az utolsó tizenöt évet csak álmodta. Újra otthon volt, Dombóváron a vasutasházban, s Márika éppen friss ágyneműt húzott. Jó szaga volt az ágyneműnek. Szélszaga, napszaga. S ott ült Márika is az ágy szélén, szép vastag combjai kilátszottak a szoknyája alól. Fehér szoknyában, a sok nagy dunyha és a vánkosok mellett. Minden fehér volt. S Márika nevetése távoli szánkók csilingelését idézte.

Harmadnap, amikor elállt a hó, Mayer úr nagy hátizsákkal kászálódott le a délelőtti vonatról. Már a falu szélén hallotta, hogy fent a hegyen vonyítanak a kutyák. Útközben találkozott a pappal, az is a szőlejébe igyekezett. Elfelejtette betömni a pince szellőzőjét, és attól tartott, hogy a vihar telehordta hóval. Az öreghegyi úton megpillantották a kutyákat. Vasék kutyája, egy farkas és egy korcs feküdt a hóban, félkörösen. Előttük a támfalon hólepte alak ült. A pap odalépett, lesöpörte az arcáról a havat. Szili Rudolf volt. Szoborként ült a kutyák félkörében, de amikor a pap hozzáért, lezuhant a támfalról, és a megfagyott test nagyot reccsent a földön.

A kéményseprő

Bogdán Benedek a kovácsház konyhájában állt a tükör előtt és borotválkozott. Hosszan szappanozott, aztán az ajtófélfára akasztott szíjon megfente a kést, s a hüvelykujja megkeményedett bőrével megpróbálta az élét. Amikor alkalmasnak találta, az arcának feszítette, és szép hosszú tisztásokat vágott a szakállerdőben. Jolán asszony, a kenyeréről és lekvárjairól híres mesterné az asztal és a tűzhely között tett-vett, terített, igazított. Közben lopva nézte az urát, aki bizony ötven már elmúlt, de még mindig szálegyenes, mutatós arcú szikár férfi volt.

Bogdán Benedek a szappanozás, késfenés szüneteiben újra és újra kipillantott az ablakon, és ahogy minden reggel tette, megjártatta a szemét a falu felett. A kovácsház dombon állt, s az ablakából messzire lehetett látni. Ha kitekintett, látta a völgyet, melyen a falu főutcája a kisebb-nagyobb dombokhoz igazodva kanyargott végig. A főbb épületeket, a templomot, iskolát s a boltot, ami a vendéglővel egy tető alatt működött. A konyhát és a kovácsházat csak érzékelte magán, mint egy kabátot, tudta, hogy mögötte áll az asztal és a tűzhely, jobbról a szoba és a kamra ajtaja, balról egy másik elbarnult ajtó nyílik, melyen a padlásfeljáróhoz lehet jutni, de a lépcső alól a régi kovácsműhelybe is, ahol tíz évig izzította a vasat, formálta az anyagot, kocsikat vasalt, lovakat patkolt, laposvasakat köszörült. A lovak, szekerek fogyása és a megszerezhető nyugdíj reménye miatt már két éve a gépállomáson dolgozott, de még mindig többre tartotta magát a környéken mindenkinél. Az apja műhelyében tanulta ki a kovácsmesterséget, s önálló kovácsként végigdolgozott már két falut, amikor felment Budapestre, és a műszerész szakmát is kitanulta. Tizenegy évig dolgozott a varrógépgyárban, később az akkumulátorgyárban, s csak akkor tért vissza vidékre, amikor ólommérgezést kapott. Nagyon jó mechanikus vált belőle, s a környék elromlott óráit, varrógépeit és szecskavágóit is megjavította.

Bogdán Benedek minden reggel megborotválkozott, megmosdott, tiszta inget húzott, s vasalt ruhában, kalaposan indult el a gépállomásra. Bent két overallt és ingeket tartott, ezeket hetente kétszer hazahozta és kimosatta a feleségével. Olajos, mocskos ruhában még traktort sem tudott javítani. Megszokott valamikor egy stílust, és ahhoz ragaszkodott.

A mesterné már belepottyantott a serpenyőbe egy kanál zsírt, szalonnát szelt köréje, de még a platni szélén óvta a lángtól. Várta az alkalmas pillanatot. Nézte közben az urát, ahogy mosdik, fújtat, törölközik, tiszta inget húz. A csodálata a hosszú várakozás alatt átváltott gyanakvásba. Fél éve suttogták a faluban, hogy Bogdán Benedek bejárogat Gönczinéhez. Miért is ez a nagy mosakodás? Egy óra múlva újra koszos, olajos, rozsdalepte lesz. Soha nem lehetett tudni, hová megy, ugyanolyan vasalt, tiszta ember volt, akár a műhelybe, akár a kocsmába indult. Betérhetett közben Gönczinéhez is. De mindig ilyen volt. Amikor megismerte, ezért is szerette meg. Nemcsak magas, szikár, mutatós ember, de tiszta inges, kalapos is. Így szokta meg. Tiszta, finom ember. A népek csak beszélnek a faluban. Jólesik nekik kikezdeni a felettük állókat. – Amikor Bogdán Benedek az ingjét is betűrte a pantalló derekába, a mesterné ügyes mozdulattal a platni közepére csúsztatta a serpenyőt. Gyorsan feltört három tojást, hegyibe verte. Amikor felsistergett a tojás alatt a szalonna, hátranézett. Bogdán Benedek a szemöldökét igazgatta a tükör előtt és az arcát nézte. A mesternének ekkor újra eszébe jutott Göncziné, nem is bírta magában tartani, amit gondolt:

– Nagyon piperkészed magadat. Úgy öltözöl, mintha nem is arra a szutykos gépállomásra mennél. Csoda, hogy Gönczinével együtt nyelvére vett a falu?

– Göncziné – legyintett a mester –, butákat beszélsz, Jolán.

Asztalhoz ült, s a serpenyőből megette a szalonnás rántottát. Ivott rá egy pohár vizet, megsimogatta a felesége haját, aztán kilépett a konyhaajtón az udvarra. Nem sietett. Állt néhány pillanatig, körülhordozta pillantását a kerten, a fák gömbölyödő gyümölcsein, aztán lassú léptekkel kisétált az udvarból.

 

*

 

A mesterné kilesett az ura után a konyhaajtón. Ahogy a szikár férfi fess alakját megpillantotta, azonnal tudta, egyetlen szó sem igaz a híresztelésekből. Visszahúzódott a konyhába, s egy régi gyermekkori éneket dúdolgatva előkészítette és felrakta az ebédet. A gépállomáson adtak üzemi kosztot, de a férje azt nem ette meg. Minden délben hazasétált, kényelmesen megebédezett, aztán visszament. Amikor az étel a lassú tűzön már készülődött, kiszaladt az istállóba, megsimogatta a tehenet, az ólakban megnézte a nyulakat, az udvaron a kacsákat, csibéket. Felkötötte a köténye sarkát, és a sarlóval éppen az udvar végébe indult csalánt vágni, amikor megérkezett a postásnő. Biciklijét a léckapunak támasztotta, aztán nagy táskáját maga elé billentve a ház felé indult. A levelek között válogatva szólogatott befelé:

– Jó napot, Jolán néni, a gyerekek írtak a városból… Vastag levél.

– Hozta isten, Kamilla – mondta a mesterné, s elgondolkodott egy pillanatig, hogy vajon miért nénizi őt a postáskisasszony, amikor idősebb nála. Ötvenen túl volt már, vénlány maradt, de szőke haját kibontva, a vállára engedve hordta. Nadrágban járt, és rúzsozta magát. Igaz, nem nagyon, mert azt még a plébános úr sem nézte jó szemmel. Ahogy átúsztak fölötte az évek, Kamilla egyre többet settenkedett a templomban. Litániára járt, segített tisztán tartani az egyházi ruhákat és a templomot. Csak éppen gyónni és áldozni nem látta senki.

A mesterné a sarlót a tornác lépcsőjére tette, aztán sietve bontogatni kezdte a levelet.

– Magának sem lehet könnyű az élete, Jolánka…

– Nekem? – nézett fel a mesterné csodálkozva a levélből.

– Amiket beszélnek… Ezt a Gönczinét nem tudom meddig tűri meg a falu…

– A Gönczinét?… Van annak férje. Mi dolga vele a falunak?

– Beteg ember, örül, ha az asszony nem teszi ki a szűrét a házból… Sajnálják magát a faluban, Jolánka. Megmondom úgy, ahogyan van, sajnálják.

– De miért?

– Bejár a Bogdán úr Gönczinéhez.

A mesterné dacos lett.

– Nem jár be. Nem mondom, Bükkösön voltak nőügyei, de a család pénzéből soha nem költött rájuk egyetlen fillért sem. Itt én semmi ilyent nem tapasztaltam, nagyon is mértékletes az uram. Persze, rigolyái vannak. Győzöm kiszolgálni, még a lábát is én mosom meg a lavórban. Magának könnyű, kisasszony, csak felül erre a biciklire, és ide lebeg, oda lebeg, nem kell férfival vesződnie.

A postásnő hirtelen elkomorodott:

– Nekem csak magamra van gondom és a jó istenre – mondta, és kifelé indult a táskájával. De a léckapuból még visszafordult: – Egyébiránt a mester urat pénteken világos délben látták bemenni a Gönczinéhez! – kiáltotta a tornác felé, aztán biciklire ült és elkarikázott.

„Hazudik” – gondolta a mesterné, aztán felemelte a sarlót a lépcsőről, és elindult csalánt vágni. – „És ha nem hazudik?” – tűnődött el, amikor megtelt a köténye csalánnal. A léckapuban egy fekete ember állt, és kiabált befelé:

– Be szabad menni?

Lippert Sanyi volt, a pécsi kéményseprő.

– Jöjjön csak, mester – kiabált ki a kapuhoz.

Lippert mondott valami vicceset, aztán munkához látott. Először a szoba és a konyha kéményét pucolta ki, aztán a műhely nagy füstelszívójába is belepiszkált. A mesterné fél pohár szilvapálinkával várta a konyhában. Lippert belekóstolt, kortyolgatta, dicsérte, aztán hosszú torokköszörülés után újra megszólalt:

– Mesterasszony, bajban vagyok. Beteg a feleségem… Asszony nélkül vagyok már fél éve. Nem tud itt a faluban valakit, akiben lenne hajlandóság…?

A mesterné haragosan összevonta a szemöldökét:

– Beteg szegény felesége, és maga ilyeneken töri a fejét?! Hát, Lippert Sanyi, mondhatom… Mondhatom maga is…

A kéményseprő gyorsan lehajtotta a maradék pálinkát, aztán bocsánatkérően megszólalt:

– Bocsánat, mesterasszony, már bánom, hogy mondtam. Nem is akartam, csakhogy a Bogdán mesternek olyan jó híre van… Járatos ilyesmiben…

– Járatos? – kérdezte vészjóslón az asszony.

– Nem, nem úgy értem – mondta a kéményseprő, és a tornác felé hátrált.

A mesterné szeme nagyot villant, kiugrott a kéményseprő után a tornácra.

– Várjon csak!… Mintha… Mintha eszembe jutott volna valami… Göncziné. A templom és az iskola között van a házuk. Jó napot – mondta, és otthagyta a csodálkozó kéményseprőt.

 

*

 

Bogdán Benedek néhány nap múltán ebédjét elfogyasztva, elégedetten ballagott vissza a gépállomásra. Sodort cigarettájának éppen a végén járt, amikor a templom előtt dobszó állította meg. A kisbíró vékony, fontoskodó hangon rikácsolt: „Közhírré tétetik! Először: Az állami gazdaság krumpliföldjét kolorádóbogár ellen szerdai napon DDT-vel beporozzák. Kérjük, hogy a földeket háziállatokkal kerüljék el, mert azok megdögölhetnek. Másodszor: A községi tanács belvízvédelmi okokból ároktisztítást rendel el. Mindenki köteles a háza előtti árkot öt napon belül, július huszadikáig kipucolni. Harmadszor: A körzeti vándormozi a községi tanácson át értesíti a lakosságot, hogy szombaton technikai okok miatt az Új barázdát szánt az eke helyett a Boldog aratás kerül vetítésre. Negyedszer: A községi tanács értesíti a község lakóit, hogy a horhason túl az esti vonat elgázolt egy tehenet. A hús kimérése délután kettőkor kezdődik a kocsmában.” – Nagy dobpergés fejezte be a híradást. Az első hírnél még csak szállingóztak az emberek, de az utolsónál legalább húszan álltak már a kapukban és a járda szélén. Az elgázolt tehén esete és a két-három kilónyi marhahús, amihez hozzá lehetett végre jutni, felizgatta az embereket. Bogdán Benedek eközben elővette a dózniját, és megpödört egy újabb cigarettát. De fél szemmel Göncziék házát figyelte. Az ablakot, a függönyt, hogy mozdul-e, s legvégül a kaput. Valamilyen jelet végül kaphatott, mert elégedett pöfékeléssel indult tovább a gépállomás felé.

 

*

 

A mesterné a nagyteknőben mosott az udvaron. Kintről biciklicsengetés hallatszott. Felnézett. A postásnő éppen a kerítéshez támasztotta a biciklijét. Bejött a léckapun és nagyon szigorú, fontoskodó képet vágott.

– Jó munkát, Jolán néni! Sok piszkul?

– Mit hozott, Kamilla, megint levelet? – kérdezte a mesterné, s a kezéről letörölgette a habot.

– Adófelszólítás. Tértivevényes, itt tessék aláírni. Tollat is adok.

A mesterné szép, gyermekes betűivel aláírta a papírt, aztán bizalmatlanul forgatta a kezében az iratot. Két kapocs tartotta össze, nem lehetett belelátni.

– Már azt hittem, hogy maguknak is a Göncziné ügyében jön, amikor osztályoztam a postát, de aztán láttam, hogy csak adópapír.

A mesternét ebben a pillanatban az adó jobban nyugtalanította, mint Göncziné. Elnézően legyintett, ahogy a férjétől látta:

– Hagyják már azt a szegény Gönczinét.

– Szegény…? Több dolgom van vele, mint az egész faluval. Jönnek a hivatalos levelek, idézések!

A mesterné alig figyelt, az adófelszólítást forgatta a kezében. A postásnő ekkor gyanút fogott:

– Jolán néni nem tudja, hogy mi történt?

A mesterné értetlenül nézett rá. A postásnő ekkor hátralökte a táskáját, s hosszú szőke sörényén is igazított a kezével:

– Ahogy a plébános úr mondja, a kárhozat utolérte a falut.

– A kárhozat? – csodálkozott a mesterné.

– Lippert Sanyi, a pécsi kéményseprő bujakórt kapott a Gönczinétől.

Erre a hírre összerezzent a mesterasszony.

– Amikor észrevette magán, elment az orvoshoz, de ott hozzá sem nyúltak, mindjárt tovább küldték a bőr- és nemibeteg gondozóba. Lippert Sanyi megemlítette Gönczinét. Berendelték az asszonyt, és elmondatták vele, hogy kivel, hogyan. Göncziné meg diktálta nekik a neveket. Ezen a héten már másodszor járt a városban, mert mindig újabbak jutnak az eszébe. A gondozóból pedig küldik a leveleket. Mindenkit berendelnek, akivel Gönczinének dolga volt. Gyógykezelik a férfiakat. A Gencsi Jóskának, az állami gazdaság főmérnökének már hétfőn megjött az idézése.

– Hat elemije van, de erre van esze! – csóválta meg a fejét gondterhelten a mesterasszony.

– Kedden hat legény kapott idézést és Vida, a szülői munkaközösség elnöke. Szerdán Gajdos. Hű, annak a felesége… Összetört a fején egy tányérat. Az asszonynak is be kellett menni. Idáig kihordtam huszonhármat, és még egyre jönnek a papírok.

– Szörnyű – mondta sápadtan a mesterné.

A postásnő maga elé billentette a táskáját és belekotort.

– Most viszem a borbélynak, Ring Pistinek, Dancsnak…

– Ring Pistinek? De hiszen az még gyerek, iskolába jár.

– Gönczinének kedden jutott eszébe, hogy gyerekeket is tanítgatott. Hat fiút vallott be idáig az orvosoknak, de tegnap azt mondta a faluban, lehet, hogy eszébe jut még valaki.

– A szégyentelen… Ki mer menni az utcára?

– Ki az… Tegnap azt mondta a boltban, hogy ő világ életében tiszta, egészséges asszony volt, csak egy hónapja valami zsírosat evett a mohácsi vásárban, attól kaphatta.

Ekkor dobszó hallatszott az utca szögletéből. Mindketten kiszaladtak a kapuba. Halkan, de jól érthetően jutott fel hozzájuk a kisbíró rikácsoló hangja: „Közhírré tétetik! Először: A községi tanács felhívja a falu lakosságának a figyelmét, hogy vasárnap délután a nemi viselkedéssel kapcsolatos vetített képes előadást tart dr. Lucc István városi főorvos elvtárs a kultúrházban. Az érdeklődőket nagy számban várjuk!”

– Nem elég az erkölcstelenség, még ki is tanítják a népeket erre a dologra! – méltatlankodott a mesterné.

– Na megyek, mert ha meglát valaki, még azt gondolják, maguknak is idézést hoztam. Már bújnak előlem az emberek – mondta a postásnő, és átvetette a lábát a biciklijén.

– Az adó is elég baj – ingatta a fejét a mesterné, s a felszólítást szorongatva, rossz érzésekkel nézett a postásnő után.

Délben, amikor Bogdán Benedek nagy nyugalommal kanalazta a levest, a mesterné a tányérja mellé csúsztatta az adófelszólítást.

– Ezt hozta a postásnő – mondta.

Bogdán Benedek nyugodtan evett tovább.

– Fel sem bontod?

– Evés közben nem. Majd ha ettem.

– Idézéseket is hordoz a Kamilla Göncziné ügyében.

– Megint a Göncziné – legyintett a mester, aztán egy fehér damasztszalvétával megtörölte a száját.

– Téged is láttak oda bemenni. Ha beidéznek, én elválok tőled!

– Biztosan dolgom akadt ott. Talán a szecskavágón igazítottam.

– Bükkösről a nőügyeid miatt kellett eljönnünk.

– Miért? Elvettem feleségül valamelyiket? Nem vettem. Téged vettelek el, mert te egy olyan asszony vagy, amilyen nincs több. Finom a főztöd, a házban tisztaság van, s a lelked szép. Te vagy a mesterné. Tisztelnek, irigyelnek a faluban. Mit akarsz még? – mondta Bogdán Benedek, aztán szalonnát szedett a főzelék tetejére, és evett tovább. A mesterné pedig állt a tűzhely mellett és csodálattal nézte a férjét.

Bogdán Benedek ebéd után pödört egy cigarettát, rágyújtott, aztán kényelmes szipákolás közepette feltépte az adópapírt.

– Mennyi? – kérdezte a felesége.

– Sok – mondta a mester, aztán letette az asztalra, és kiment a tornácra. A kertet nézte.

A mesterné két hétig várta, hogy a férje is megkapja az idézést. Eleinte a gyomra is összerándult, amikor megpillantotta a postásnőt, de a második héten kezdett büszke lenni a férjére. Bogdán Benedek később sem kapott idézést.

 

*

 

Augusztus közepe táján, éppen csabagyöngyét szedegetett a lugasról, amikor nyílott a léckapu, és belépett rajt Göncziné nagyobbik lánya.

– Csókolom, Jolán néni – mondta, és tanácstalanul körülnézett az udvaron.

– Szervusz, Marika, mi járatban vagy? – kérdezte gyanakodva a mesterné.

– A mester urat keresem, elromlott a varrógépem.

– Jól van, lányom, majd megmondom az uramnak.

– De én szeretném vele megbeszélni – mondta a lány erőszakosan, és elindult a műhely felé.

A mesternének olyan érzése támadt, hogy a lány üzenetet hoz az anyjától. Hirtelen letette a füles kosarat, és bement a konyhába. Óvatosan kinyitotta a padlásfeljáró ajtaját, ahonnan a műhelybe is át lehetett menni. Hallgatózott. Suttogtak. Mintha azt kérdezte volna a lány, hogy „mikor gyün már”. Aztán hangosabb lett a beszéd:

– Singer, nagyon jó gép volt idáig.

– Lehet, hogy csak meg kell olajozni.

– De szaggatja a cérnát. Kedvem lenne varrni. Mikor tudna jönni, mester úr?

– Hát most hirtelenjében nem is tudom…

– Legjobb lenne, ha csütörtökön jönne este nyolc felé, akkor már édesanyám is otthon van.

A mesterné lángvörös arccal ment vissza az udvarra. Most már biztos volt benne, hogy a lány üzenetet hozott. Tovább szedegette a szőlőt, s alig tudott a lányra mosolyogni, amikor az nagyot köszönve átment az udvaron. Szedegette a szőlőt, s közben terveket eszelt ki. Elhatározta, hogy nem hallgat többet a bizonytalan pletykákra, csütörtökön este maga győződik meg az igazságról.

 

*

 

A mestené leereszkedett a dombról, megkerülte a falu főutcáját, s a patak partján, a kertek alatt közelítgette Göncziék házát. A szérűskertjük a patakig futott, alul nem is kerítették. Bement, megkerülte a kazalt, aztán lapulva végigment az ólak, az istálló és a pajta előtt. Hevesen dobogott a szíve, szégyellte magát, hogy más portáján ólálkodik, de a féltékenység tovább hajtotta. A lugas mellett a házig ment, s egy nagy ciprusbokor mögül benézett a konyhába. Már égett a villany. Gönczi és a kisebbik lány az asztalnál ült és evett. Göncziné tököt szeletelt egy nagy késsel, s a levágott darabokat a disznók moslékjába dobálta. Percekig állt a ciprusbokor mögött, aztán csalódottan, majd egy kis örömmel a szívében, hogy tévedett, elindult vissza a szérűskert felé. De ekkor Göncziné a moslékosvödörrel kilépett az udvarra és az ólak felé tartott. A mesterné összerezzent, a falhoz lapult, majd gyorsan behúzódott a pajtába. Visszafojtott lélegzettel várta, hogy Göncziné léptei elhaladjanak a pajta előtt. S ekkor neszeket hallott a szénapadlás felől. Zizegett a széna, s egyszer csak Gönczi Marika fojtott hangját hallotta:

– Jaj, mester úr… Drága, te drága…

Aztán csend lett. A mesterné úgy érezte, megnyílik alatta a föld, és elsüllyed. Kimenni még nem mert, bent pedig szenvedett. Ráadásul a lány kacarászni kezdett:

– Na, hol birizgál már megint… Rám sem nézett egy hónapig, most meg nyomban újra kezdené.

– Nem lehetett. Nagy volt anyád miatt a felfordulás – hallotta a mesterné az ura hangját.

– Ha így elhanyagol, férjhez megyek.

– Ráérsz még.

– A Pigler Jenő már az apámmal is beszélt. Szép szakmája van, villanyszerelő. Jaj, mester… Ahj… Drága… Drága mester…

– Kapsz majd tőlem szép stafírungot – suttogta a kovács.

A mesternének ez már sok volt. Azt is felháborítónak tartotta, hogy Bogdán Benedek nagyapa létére húszéves lánnyal bujálkodik, de hogy a család pénzéből még stafírungot is ígér neki, ezt már nem bírta elviselni. Bosszút szomjazott a szíve. Először arra gondolt, hogy cirkuszt csinál. De hová lenne akkor a tekintélye a faluban, amit mesternéként élvez? És pont Göncziné házában… Ki hinné el, hogy nem Gönczinével történt a dolog? Hallgatott, s amíg azok odafent mocorogtak a szénában, óvatosan elhúzta a létrát és elfektette a földön. – „Most gyere le, vén bakkecske” – gondolta, s óvatosan kilopakodott a fal mellé. Senkit sem látott az udvaron, így folytatta az útját a szérűskerten át hazafelé. Közben hangosan beszélt: „Ezért nem kapott ez idézést a városból… Nem az asszonyhoz járt, hanem a lányához… A szégyentelen… Ez a lány is… Vénember kell neki, pedig szép arcú, melles, hátulja is van… Nem lehet az ember elég vigyázatos. Ki gondolná, hogy ez a lány csak úgy besétál az udvaromba és elviszi az uramat… Ki gondolná?”

A mesterné alighogy hazaérkezett a kovácsházba, szomorúan csomagolni kezdett. Elhatározta, hogy beköltözik a városba a lányához.

 

*

 

Csütörtökön este tíz óra tájban sántikálva hazaérkezett Bogdán Benedek. Nagy keservesen felmászott a tornác lépcsőjén, aztán benyitott a konyhába.

– Csak nem ért valami baleset? – csodálkozott a mesterné, s elégedetten látta, hogy a férje alig tud a bal lábára lépni.

– Megcsúsztam a kombájn tetején, és leestem a műhely kövére. Csúnyán bedagadt a bokám – mondta Bogdán, és a nadrágszárát felemelve mutatta a dagadást.

– Jó hogy mondod a kombájnt, még azt hittem volna, hogy a Gönczi Marika varrógépéről estél le.

– Te vetted el a létrát? Nahát!… Azt hittem, Göncziné volt. Irigy.

– Tudod meddig élek én veled, vén bakkecske? Holnap reggelig!

Bogdán Benedek leült az asztal mellé és felsóhajtott.

– Félig már összecsomagoltam, holnap reggel beköltözöm a gyerekekhez – mondta a mesterné, s közben a régi szokott mozdulattal megterítette az asztalt, tányérra merte a kolbászos, szalonnás lecsót.

Bogdán Benedek belekanalazott az ételbe, aztán elégedetten bólintott:

– Idén ez a legjobb lecsó, amit főztél.

– Már szóltam a Bodó bácsinak, hogy fogjon be reggel, és vigye ki a csomagjaimat az állomásra. Te meg csak vesződj itt egyedül a tehénnel, tyúkokkal, kacsákkal. Vágd nekik a csalánt!

– Nem olyan komoly dolog ez, Jolán – mondta a mester a kanál mellől.

– És a stafírung?

– Csak ígértem neki. Ígérni szabad, semmibe sem kerül.

– Akkor is itt hagylak – szögezte le a mesterné, és kedvetlen mozdulatokkal leszedegette a terítéket.

Bogdán Benedek ivott egy pohár vizet, cigarettára gyújtott, és bement a szobába. A díványra ült, bal cipőjét levetette, s fájós, dagadt lábát feltette egy székre. Megfontolt, komoly arccal szétnyitotta a Szabad Nép-et és olvasgatni kezdett.

A konyhában a mesterné már a kanalakat csomagolta. Elhatározta, hogy mindent elvisz, amit az édesanyjától örökölt. A tálakat is. De aztán megállt a keze, s a kanalakat nézve eltűnődött. Nem lehet azért akármilyen az ő férje, ha még egy húszéves lánynak is kell. Ha most elköltözik, a Gönczi Marika még képes rá, és beleül a kovácsházba. Hát ezt azért nem! Hirtelen elhatározta, hogy nem hagyja magát. Gönczi Marikát majd csak elveszi a Pigler gyerek, s akkor végre nyugalom lesz.

A kanalakat visszatette a fiókba. A lavórban ecetes vizet kevert, beleáztatott egy törülközőt, aztán kicsavarta. A borogatással benyitott a szobába, s az urához lépett. Nézte néhány pillanatig a daganatot, aztán a sérült bokát beletekerte a törülközőbe.

A mester közben az újságja mellől odapillantott, de nem szólt semmit.