Árnyak és lovasok

A vézna, görbedt hátú öregember bent hűsölt a présházban. Az ágy szélén ült, a megkeményedett szalmazsákon, és az ablakon át kifelé figyelt a kertbe. Reggel abban maradtak a fiával, hogy amint hazaérkezik a hajógyárból, felmegy a hegyre, és megpermetezi a szőlőt. Elmúlt négy óra, a napfény ferdén hullott a kertre, a támfal és az erdő között az elvadult szilvafák már árnyékban álltak, de a fia csak nem akart előkerülni. Magyar Gáspár kora reggel felment a hegyre, délig kapálgatott, karót igazított, ebéd után szundított egy kicsit a diófa alatt a szénán, aztán megkeverte a permetet, és várakozott.

Üldögélt a molyette lópokróccal, avétt kabátokkal letakart szalmazsákon, és kifelé figyelt. Aki a falu felől jött, annak a bodzabokor mellett kellett felbukkanni, az üszkös romok mellett. Amikor még élt a felesége, s a hat gyermekkel fent laktak a hegyen, a pincéhez, présházhoz egy szoba, konyha, kamra és istálló is tartozott. De harminc éve a ház kigyulladt, s csak a présházat és a pincét sikerült megmenteni. Ha nyirkosra, esősre fordult az idő, a kormos falak és az üszkös gerendák még mindig szaglottak. Amikor felépítette új házát a faluban, először arra gondolt, hogy nem megy fel többet a hegyre. De másként történt, mert a régi kerttől, szőlőtől, amit maga telepített, nem tudott elszakadni. Feljárt a hegyre naponta, ha sok volt a dolog, három-négy napig fent aludt a régi ház maradékában. – Aki viszont a kübánya felől jött, annak a kert végében a nagy diófa és a szilvás között kellett előtűnnie. Amikor elültette a gyümölcsfákat, drótot húzott az erdő és a kert közé, de hiábavaló munka volt, mert aki a bánya felől a présházakhoz vagy a faluba igyekezett, az továbbra is átjárt a kertjén. A drótjait, amint kihúzta, másnapra már elszaggatták. Belenyugodott. A présházban üldögélve az ablakon át még mindig szemmel tartotta a kertjét. Ha valaki, kübányász vagy nyári kiránduló felvett a fa alól néhány szem gyümölcsöt, soha nem szólt érte. De amikor kosarakkal érkeztek emberek, azokat karót vagy kapát ragadva kergette el. A vadak is bejártak a kertbe, de az őzekkel, vaddisznókkal és a madarakkal szemben nem tudta megvédeni a termést. Előfordult, hogy szüret előtt egész szőlősorokat tettek pocsékká. Mire túljutott a hetvenedik évén, az erdő ölelésében egyre kisebb lett birtoka. A szilvafák a gyertyánosban álltak, s az északi oldalon a felső három rend szőlőt már benőtték a bokrok. Tehetetlenül, mindenbe belenyugodva figyelte a pusztulást. Néha úgy érezte, őt magát is öleli már az erdő, és szorongatja.

„Ez a Laci gyerek – tűnődött Magyar Gáspár – a vonatról egyenesen bement a Rudi kocsmájába… Egy féldecit meg is érdemel. Csak ott ne felejtse magát…” – Bizony előfordult, hogy megkeverte a permetet, de hiába várt, a fia nem érkezett meg. Maga már csak a kapálgatást bírta, hosszú szusszanásokkal, a permetezőgépet nem tudta a hátára venni. Hajóskorában sok uszályt megrakott vörös kővel, murvával, mire megkereste kis birtokának és házának árát. Térde reumás lett, izmai megereszkedtek. De az igazi baj később érte, amikor a hajózástól átment a kübányába. Robbantáskor rászakadt egy szikla a hátára. Eltörtek a bordái, megsérült a gerince, és soha többet nem tudott egészen kiegyenesedni. Emelni sem tudott, csak kapát, demizsont, kisebb súlyokat.

Öntött magának egy pohár bort, megitta, s közben várakozóan nézett kifelé. A két ablak között lepkék, pókok és darazsak tanyáztak. A pillogokat, ahogy Magyar Gáspár nevezte a lepkéket, és a pókokat nem bántotta, de a darazsakkal harcban állt. A darazsak beköltöztek a padlásra, a nyitott ajtón át a présházba is bekeveredtek. Magyar Gáspár ilyenkor felkapta a seprőt, és odacsapott nekik. A darazsak pedig bemenekültek az ablakba. Az üvegen volt egy ék alakú törés, ezen bementek, aztán egyik fiókból a másikba táncoltak át. A felső sarokban egy keresztespók küzdött a darázzsal. A darázs dühösen zümmögött, vergődött. Belekeveredett a pók hálójába, s egyre vékonyabb hangok törtek belőle elő. Percekig figyelte a pók és a darázs küzdelmét, s amikor a darázs elnémult, pillantása kicsit lejjebb, az ablakpárkányon pihent meg. Tele volt a párkány ramacs vasakkal, rozsdás szögekkel, törött pántokkal, kaszaékkel, kopott metszőollókkal, melyeket nem lehetett megjavítani, Vermorel-szelepekkel, alkatrészekkel, amikre már nem volt szükség, de kidobni mégis sajnálták. Az öregember tíz éve készült rá, hogy egyszer nekilát és a párkányról eltakarítja a ramacsot, az ablakot pedig beragasztja vagy leviszi a faluba az üvegeshez. De csak maradt a dolog, mert mindig akadt valami sürgősebb tennivaló.

Várta a fiát, de az késett. A kert felett fogyott a fény, a permetezés kezdett veszélybe kerülni. Öntött magának a demizsonból még egy pohárral, s miközben kortyolgatta a bort, körültekintett, hogy mit is csinálhatna addig, amíg a fia megérkezik. Lehetett volna nyelet faragni az ásóba, mert a régi eltörött, kikormozni, mert úgy maradt a kémény is, csikótűzhely is, ahogy tavasszal hagyták, rendet rakni a szobában, az asztal és a szekrény tetején, belülről megigazítani a cserepeket, melyeket még nyár elején megbontott a vihar. Laci fia kívülről visszarakta valamennyit, de nem fedték rendesen egymást. A padlásról kellett volna a cserepeket helyre igazítani, de nem lehetett feldugni a létrát, mert a darazsak a nyakába zúdultak.

Bort kortyolgatva tűnődött, várakozott, s közben az erdőkre, kertekre, pincevégvárakra leereszkedett az alkony. A sötétség puha léptekkel az erdőből jött elő, s nagy szőrös fenekét az ablaknak nyomta. Már nem volt mire várni. Magyar Gáspár behúzta az ajtót, gyertyát gyújtott, aztán nekilátott a kenyerezésnek. Vékonyka szalonnát is harapott hozzá, és a rendek közül előrángatott gyönge hagymát. „Amit ez a Laci megígér” – mondta hangosan, aztán bicskával a kezében legyintett egyet. Nem volt mérges a fiára, megszokta már, hogy ilyen. Abban reménykedett, hogy Laci fia reggel mégiscsak megjelenik a hegyen, mivel szombat következik, és levereti a szőlőt. Jót ivott a hagymás szalonnára, aztán végigdőlt az ágyon. Nézte egy kicsit a piszkos, megbarnult mennyezetet, mely néha a felhők magasságában lebegett felette, máskor viszont a mellére ereszkedett és szorította az életből kifelé. Ilyenkor álmában megfeszítette a hátát, és két karral nyomta a fagerendákat felfelé.

Felült, lehúzta a bakancsait, egy öreg dómányt terített a lábára, elfújta a gyertyát, és lefeküdt. Nézte a fekete semmit, ahogy gomolyog, motoz, körültapogatja a gerendáról aláfüggő szalonnát, zacskóba kötözött tarkababot. Beleugrik a vashordóba, amiben az esővizet tartotta, s onnan nedvesen felmászik a falakra. A homlokát, arccsontjait is megérintette a nyirkos sötétség. Egy ideig a környező erdőkből hallotta a rókák ugatását, aztán elaludt.

Éjfél előtt öt perccel riadt fel az égzengésre. A szél már végigvágott a hegygerincen, körben nyögtek a fák, nagy ágak törtek le recsegve. Az eső nem cseperészni kezdett, záporként zuhogni sem, ahogy más rendes esők, hanem egyetlen nagy tömegben alázuhant, mintha a nagy égi tónak kiszakadt volna a feneke. Mire meggyújtotta a gyertyát, a sarokban, a régi beázás helyén már csordogált be a víz. Leszállt az ágyról, és egy vödröt tett alája, de csakhamar odább is csepegni kezdett két helyen. Oda is rakott egy vödröt és egy sajtárt. Az ágy végére is folydogált már a víz. Lábast tett az öreg kabátok tetejére. A dörgésen, esőzuhogáson át is hallotta, hogy a gerincről nagy patakokban elindult a víz lefelé. Morajlott a horhosokban, az ajtó előtt is locsogott már, és benyomult. Az ajtót nem nyomta be, de alatta vékony buzgárok keletkeztek, s apró szökőkutakként öntözni kezdték a présház döngölt agyagpadlóját. A víz patakokban szétszaladt, s néhány perc múlva már kis fadarabkák úszkáltak lent a vízben. A felhőszakadás elnyelte a hegyet. A víz csakhamar bokáig ért a présházban, majd fél lábszárig. Magyar Gáspár bakancsai néhány percig úszkáltak a piszkosan vöröslő árvíz tetején, aztán elmerültek. Az öregember ilyen időre nem emlékezett. Bénultan, ijedten ült az ágyon. „Megpróbálsz, uram?” – kérdezte hangosan. Az úr nem válaszolt, de egyre élesebb villámok szabdalták az eget, s úgy látszott, hogy a vihar közepe még csak azután éri el a hegyet. „El akar veszejteni az úr” – gondolta Magyar Gáspár, és ezt méltatlannak tartotta, mert két templomnak is fizette az egyházközségi adót, mivel a felesége református volt, ő pedig katolikus. Mérges lett. Elkáromkodta magát: „De az anyja hétszentségit, mi történik itt?! Megbolondultak odafent?” – Aztán rémleni kezdett neki a régi nyarakból valami. Nagy esők voltak akkor is, de a gátak, amiket saját kezűleg épített, elterelték a vizet a ház mellől. De hol voltak már ezek a földgátak? A nyomuk sem látszott. A lezúduló víz könnyen megtalálta az ajtót. Letekintett az ágyról, s az úszkáló lécek, üres konzervdobozok láttán, melyeket a fiai hagytak a sarokban, még mérgesebb lett. De váratlanul öröm villant az arcán. A szobai árvízben egy egér evickélt. „Haszna is van az özönvíznek, most kiirtja az egereket” – gondolta, és elégedetten nézte, hogyan fuldoklik a kis, szürke egér. Mégis, amikor egy áramlás az ágy mellé sodorta az egeret, lehajolt, s a farkánál fogva kiemelte a vízből. Nézte egy kicsit, aztán az asztalra tette. Az egér összegörnyedt, saját víztócsájába lapult.

Kint tombolt a vihar, ömlött az eső. Az öregember nézte egy kicsit az egeret, aztán az ágy közepére húzódott, mert a lábasból az arcára fröcskölődött a víz. A lecsapó villámok percenként megvilágították a kertet és a szobát. Ilyennek még soha nem látta régi kertjét. A fák sok kezükkel a levegőt, fényt és a sötétséget markolták. Dülöngéltek, mint a részegek. A bokrok próbáltak elugrani, a támfal oldaláról szökőárként tört magasba a hegygerincről lezúduló víz. Fekete tárgyak repültek a villámfényben. Madarak talán, kövek, rég elveszett lelkek?

A villámok fényében lovasokat vélt látni, de ahogy kimeresztette a szemét, hirtelen sötétség borult a kertre. A lovasok felemelkedtek a magasba, és átröpültek a kerten. Az egérre nézett. Már szárítkozott, rázogatta a bundáját. – Hónapokig szolgált a partőrségnél, hol a szepezdi partra, hol pedig a révfülöpi kikötőre vezényelték. Soha nem volt katona, puskát nem sütött el. A befagyott Balaton partján öt tölténnyel állt őrt. Társaival együtt egész éjszaka rettegett, hogy a jégen megjelennek az oroszok. De nem ott találkozott velük, hanem fent a hegyen. Egy téli délutánon a vastag hóban három fegyveres lovas jelent meg a kertben. A kübánya felől jöttek, de ezt csak később, a nyomokból állapította meg. Bent ültek a szobában mind a nyolcan. Égett a tűz, krumplit főztek a fazékban. Valaki egy nádpálcával megkocogtatta az ablakot. Ahogy felpillantott, egy lovat látott kint, pontosabban a ló oldalát, egy csizmát a kengyellel. Alacsonyan állt az ablak. Kilépett az ajtón. Középkorú, magas tiszt ült az első lovon, s mögötte még két lovas várakozott. Közlegények.

– Dájtye széno dljá lósagyej!

– Szénát? – kérdezte.

– Széno – mondta az egyik közlegény, és leugrott a lováról.

Magyar Gáspár kihozta a vasvellát az istállóból, s az alacsony szénaboglyából, ami egyetlen tehenüknek amúgy sem lett volna elég tavaszig, hordani kezdte a szénát az orosz lovaknak. A lugashoz kötötték a lovakat. Az egyik közlegény ügyelt rá, hogy rendben menjen az etetés. Nem volt ellenséges, csak bizalmatlan.

Amikor bementek a szobába, a tiszt és a másik közlegény már a főtt krumplit ették, héjastul.

– Szkolko gyityej u tyibjá?

Magyar Gáspár nem értette a kérdést, de mivel a tiszt a gyerekekre mutogatott, megszólalt:

– Mind az enyém, hat gyermek.

A másik közlegény is kivett a fazékból egy krumplit, és sótlanul harapdálta.

Ezen a télen kis disznót vágtak, százkilós sem volt egészen. Éppen két hete szedték le a sonkát és a szalonnát a füstről. Magyar Gáspár kiment a kamrába, behozott egy tábla szalonnát, és a tiszt elé tette. Az elutasítóan felemelte a kezét és megszólalt:

– Mnóga gyityej…

Magyar Gáspár nem értette, hogy mit mondanak, mit akarnak az oroszok. A pillanatnyi csendben átnyúlt aztán az egyik közlegény, aki a lovak élelmezésére is ügyelt. Felemelte a szalonnát, és levágott belőle egy darabot. A krumplihoz eszegette. Példáját a másik kettő is követte. A maradékot elcsomagolták. A tiszt rámosolygott Magyar Gáspárra, amikor lóra ültek. Magyar Gáspár több oroszt nem látott ezen a télen, csak hallott róluk.

Az egeret nézte. Már szaladgált az asztal tetején, csak akkor torpant meg, ha nagyot dördült vagy villámlott az ég.

Az öregember soha nem csukta kulcsra az ajtaját a faluban, de fent a hegyen sem. Semmitől nem tartott, de ahogy a kerten áthatoló villámokba most belepislogott, érezte, hogy fél. Borzongató volt a kert. Nem szeretett kipillantani az ablakon. Mégis, ha villámlott, odakapta a fejét. Nem akarta a kertet nézni, kenyeret morzsált szét a tenyerében, és az egér elé tette. Az egér megszagolta a morzsalékot, de nem evett belőle.

A vihar ezekben a percekben érte el tetőpontját, egyik villámlás a másikat érte. Szinte egyfolytában ki volt világítva a kert. Felizzott a fehér fényben, aztán elhomályosult, de mielőtt sötétségbe borulhatott volna, újra felragyogott a fényben minden fa és bokor. S ekkor, ahogy kipillantott az ablakon, látta, hogy az öreg diófa alsó ágáról akasztott ember lóg alá. Ez a diófa már harminc éve is korhadozott, s úgy látszott, nem húzza sokáig. Ezért, amikor Ottó fia megszületett, közvetlenül melléje ültetett egy másik diófát. Úgy gondolta, hogy az öreget kivágja, s az új diófa lombjával majd beteríti a kert közepét. A holland gyerek nem hozott szerencsét a diófának, elsatnyult, s az öreg fa megerősödött. Ottó ötvenhat után zsoké lett Hollandiában, azóta csak úgy hívták a családban, hogy a holland gyerek.

Semmi kedve sem volt kinézni az ablakon, pillantásával az egeret kereste, de az egér eltűnt egy tál mögött, amiben félig elrohadt almák gömbölyödtek. Villám villámot követett, s amikor ijedten kipillantott az ablakon, újra látta az akasztott embert. Már tudta, hogy ez csak Káli, a kübányász lehet. De miért lóg ott megint, évtizedekkel korábban levágták a kötélről, és eltemették.

Éppen egy hónapja hagyta ott a hajózást, és ment át a kübányászokhoz, amikor Káli felakasztotta magát. Szokás volt, hogy déltájban lemegy valaki a Kovács-pincéhez egy demizson borért. A pénzt összeadták. Azon a nyári napon Káli ajánlkozott, hogy lemegy, mivel a felesége is éppen Kovácséknál sarabol. Nem találta ott a feleségét. Megivott néhány pohár bort, és a demizsonnal visszaindult a bányába. De útközben a Menczel-pincéből hangokat hallott. Benézett a présház ablakán, és a feleségét az ágyon látta a Menczel gyerekkel. Teljesen meztelenek voltak. Kövekkel beverte az ablakot, aztán beszakította az ajtót. A Menczel gyereket leütötte. A felesége meztelenül elfutott.

Sokáig várták a bányában. Ebéd után jó félórával a keresésére indultak. Ott lógott Káli az ő diófáján, pontosan a gyalogút felett. A demizson a lába alatt állt, félig volt borral. A többit megitta.

– Ez a te köteled? – kérdezte az üzemvezető.

Megnézte, de nem az ő kötele volt. Azóta sem derült ki, hogy Káli honnan szerezte a kötelet.

Káli rontást hozott rájuk. Fél évre megdöglött a borjú, aztán kigyulladt a ház. Akkor már éppen annyira összeszedték magukat, hogy az istállóban két fejős tehén és egy borjú állt, az ólakban két süldő, aprójószágok. A borjú árából akarta megvenni az új házhoz a faanyagot. Lent dolgozott Kálmánéknál, amikor észrevette a füstöt. Levágta a kapát, és szaladt fölfelé, ahogy csak bírt. Messziről kiáltozott: „Bandi! Bandi! Vágd el a marhák kötelét!” – A marhákat és az aprójószágot a felesége és a gyerekek kiengedték. Az egyik tehén úgy elvadult, hogy csak napok múlva találtak rá az erdőben. De a bajnak ezzel még nem lett vége, mert újabb év múlva a robbantáskor a lebillenő szikla eltörte a csontjait.

Az egér előjött a tál mögül, és aprócska mancsával a fejét dörzsölgette. Az öregember nézte az egeret, mivel a bajban az egér volt egyetlen társa. Pirosan csillogott a szeme, mint az angóranyulaké. Amikor az újabb villám végighasította a kert felett az eget, újra csak az ablakra kapta a szemét. A diófán még mindig ott lógott az akasztott ember. Mérges lett.

– Lógj csak ott, Káli! Tőlem ott lóghatsz mindörökké! – kiáltott bele a szoba sarkaiban ülő árnyékok közé. – Volt nektek otthon diófátok, miért nem oda akasztottad magadat? Az én diófám kellett? Hát lógj csak ott reggelig. Nem törődöm veled.

Ahogy mérgesen és ijedten körültekintett az árnyékok között, hirtelen eszébe jutott, hogy kora tavasszal eldugott a fiai elől egy üveg törkölypálinkát. De hová? A szekrénybe? Szalmazsákba? A karók mögé? Talán a vakablakba, a szerszámok mögé? Feltűrte a nadrágja szárát, aztán leszállt az ágyról a vízbe. Az agyagpadló megsíkosodott. A botjával maga előtt tapogatózva elment a szekrényig. Belekotort, de a pálinkásüveget nem találta. Néhány szem dió akadt a kezébe. Egyet feltört, aztán óvatosan az asztalhoz lépkedve az egér elé tette. Körbetapogatta a szalmazsákot, benézett a csikótűzhely sütőjébe, végül kipakolta a vakablakot. Leghátul, a rongyok mögött megtalálta a pálinkásüveget. Félig volt. Valamelyik gyerek már megtalálta, de nem itta meg az egészet, neki is hagyott. Kihúzta a dugót, és belekortyolt. Jó főzetű pálinka volt, égette a gyomrát, ahogy leszaladt, s az egész testét átmelegítette.

Óvatosan visszalépkedett az ágyhoz, és felmászott rá. „Jó fiaim vannak – gondolta –, megtalálták a pálinkát, de nem itták meg az egészet. Mi is lenne most velem, ha az egészet megisszák? De nem itták meg. Jó fiaim vannak.”

Kint ömlött az eső, a villámok harapdálták a hegyet, tépték, marcangolták. Villámfénynél még soha nem nézte ilyen hosszan a kertjét. Más volt, mint nappal. Titokzatosabb. Káli ott lógott az öreg diófa ágán. Már nem is haragudott rá. Lógjon csak. De a kötelet hosszúnak találta. Honnan szerzett ilyen hosszú kötelet?

Az egér elfogadta a diót, egy törött gerezdet már megevett belőle. Magyar Gáspár szájához emelte az üveget, s néhány korty pálinkát leengedett a torkán. Mindig szerette a pálinkát, de ilyen jól még soha nem esett neki. Bedugta az üveget, és elfektette az ágyon. Egy hitvány ronggyal megtörölgette a lábát, aztán maga alá húzta. Ült a pislákoló gyertyafényben az árnyékok között, melyeket percenként felfalt a villámok fénye, de ahogy a dörgés megremegtette a hegyoldalt, az árnyékok mindig visszatértek a sarkokba. „Úgy látszik, az élet további része már így telik el – gondolta Magyar Gáspár –, nézem az egeret, a kertet, és várom, hogy a zivatar véget érjen. De a zivatar lehet, hogy örökké tart.” – Kipillantott az ablakon, s a felvillanó fényben látta, hogy Káli még mindig ott lóg a kötélen, amit az öreg diófa ágára hurkolt.