Kályha mellett

Október van. Kinézek az ablakon. Süt a nap, a ház előtt a nők apró gyermekeiket legeltetik a betonon. Van lent rózsaszín nő, feketeruhás, lila és egy sárga is. Rövidujjas ruhákban vannak, ketten fürdőruhapántosban, mezítlábra húzott szandálban. Rajtam bent a lakásban tréningruha, alatta trikó, pamuting, és csaknem fázom. A hőmérőre pillantok és csodálkozva látom, hogy huszonnégy fok van a szobában. Na de ez nem jelent semmit, mert én nyári napfényben, a tűző napon verejtékezve is tudok fázni. Ez valószínűleg abból ered, hogy ifjúságom változatos éveiben többet fáztam, mint Fridtjof Nansen az Északi-sark meghódítása alatt. Mintha jéghegyeket zabáltam volna fel, elrágtam volna a jeget a Fram fedélzetétől a sarkig vezető, hosszú úton végig. Jéghegyek dermedeznek a lelkemben, s csak nagyon lassan olvadoznak. Mire felolvadnak, talán már nem is leszek a világon. Alámerülök. Újra kipillantok az ablakon, és nézem a nőket. Milyen rózsaszín tud lenni egy nő, fantasztikus… Októberben.

Ahogy elfordulok az ablaktól, rám ordít egy fiatal férfi:

– Mit csinálnak maguk itt?!

Lovon ül, észrevétlenül ugratott mellénk a gyertyánosban. Dermesztően hideg este van, mínusz hat-hét fok, az ég alatt felhők gyülekeznek, de még süt a hold, és bevilágítja az erdőt.

– Fajegyünk van, erdész úr, kérem, most szedegetjük össze – mondja bocsánatkérően Riskó Mihály, a mészgyári munkás, akivel együtt mentünk ki az erdőre fáért.

– A dögkútig hallatszik a fák ropogása! A legszebb szálfásban pusztítanak.

– Csak néhány kiszáradt, korhadt fát rántottunk le, erdész úr, kérem…

– Mutassák a jegyüket!

– Itt van az enyém meg a gyereké is, erdész úr…

– Egyetlen jegyre csinálják ezt a pusztítást nekem? Pakoljanak most össze, de meg ne lássam magukat még egyszer ebben az erdőben! – kiáltja az erdész, aztán összetépi a kék fajegyeket, és elugrat a keskeny nyiladékon. A hold süt, néhány percig tanácstalanul állunk, aztán a kötélért nyúlunk és összehurkoljuk a két nagy tere fát.

Akkoriban öt forintért lehetett hulladékfára, rőzsére jegyet váltani az erdészháznál, de mi lábon álló, alul korhadt, de fölül egészséges gyertyánfákat döntögettünk ki kötéllel, s igavonó baromként vonszoltuk haza a hosszú szálfákat. Az öreg erdész ezt sok embernek elnézte a faluban, de amikor a fiatal, lóháton járó főnök megérkezett, megváltozott az élet.

Mily magas tud lenni egy ember, ha lovon ül s váratlanul jelenik meg a holdfényes erdei ösvényen. Orosz sapkája volt, de puskát nem hordott magával. Hanggal is győzte a parancsolgatást, nem kellett hozzá puska. Velünk irgalmasan bánt, mert haza engedte vinni a kidöntögetett fát.

Mire a gyertyános oldalból az erdészházhoz érkeztünk nehéz terhünkkel, elborult az ég, és szállingózott a hó. Aztán egyre jobban esett, s a falu közelében már friss havon csúszott a fák sudara. Felsöpörtük a havat az utcán. Amikor a házak világító ablakait megpillantottuk, új erőre kaptunk, és boldogan vonszoltuk zsákmányunkat.

Családunk széthullott, egyedül laktam a házban, amit béreltünk. Éppen érettségire készültem ezen a télen, vagy már túl voltam rajt… Gyűjtögettem a fát, hogy karácsonykor majd rendesen befűthessük a lakást. Ünnepekre hazajött az anyám Sztálinvárosból, a húgom Keszthelyről, az öcsém Jászberényből vagy Zalalövőről, már nem is emlékszem, hol volt abban az évben. Magamnak ritkán fűtöttem be, mert csak aludni jártam haza, s a dunyha alatt átdideregtem az éjszakákat. A reggelek voltak nehezek és az esték, mert befagyott a víz a vödörben, a lavórban, a poharakban, mindenütt. Ha mosdani akartam, ököllel kellett bevernem a jég tetejét, s a szappan nem habzott. Hóviharok idején azért magamnak is befűtöttem, s teát forralgatva bámultam a gyorsan ellobbanó tűzbe, amit a kéményen át a meleggel együtt kiszívott a fagy, s magával vitt a kert felett nyargalászó szél.

– Na, a macska most biztosan a kapuban vár – gondoltam a Bucsi-közben, de a friss havon a macskának a nyomát sem láttam, amikor megérkeztem. Ledobtam a fát, kaput nyitottam, aztán újra vállamra vettem nehéz terhemet, és befelé indultam.

Az ajtó közelében mocorgott valami. Talán csak egy árnyék. Dupla köpenyes ajtónk volt, belül üveges tetejű, kívül pántos, vastag fából. Jól állta a rugdosást, ökölcsapásokat, a mindenféle éjszakai dörömböléseket, amiből akkoriban időnként részünk volt. A köpenyes ajtó és a konyhaablak között mozdult az árnyék. A konyhaablak alatt fából készült takaros tyúkól állt, tyúkok nélkül, üresen. Kutyát szándékoztam az ólba telepíteni, de lemondtam róla. Magamat sem tudtam rendesen etetni, nemhogy a kutyát. Most a macska ült a tetején, kontúrjai kirajzolódtak a fehér falra. De volt ott még valami a konyhaajtó és az ól között.

– Van ott valaki? – kérdeztem halkan.

– Én vagyok itt – rebegte egy vékony lányhang.

A húgom állt az ajtó mellett.

– Megszöktél a kollégiumból? – kérdeztem.

– Nem – mondta –, csak hazajöttem.

– Elengedtek?

Hallgatott. Nem is moccant a hóban.

– Értem – mondtam. A fát továbbvonszoltam a diófa alá, és ledobtam. Reccsenve, keményen vágódott végig a havas, fagyott földön.

Kinyitottam az ajtót, villanyt gyújtottam. A macska az ól tetejéről egyenesen a küszöbre ugrott, aztán farkából tekergőző kérdőjeleket formálva beszaladt a konyhába. Húgom is bejött és megállt az asztal mellett. A hó odafagyott a lódenkabátjának az elejére és a gallérjára. Házilag kötött sapkájára is hócsimbókok fagytak. Szürkésbarna haja kitüremkedett a sapka alól. Alacsony volt, szürke és jelentéktelen. Arca is szürke maradt, pedig már órák óta ácsorgott kint a fagyban. A bőre egyébként kreol volt, egészen barna, mint anyánké, nem is értettem, hogy télen hogyan tud ennyire szürkévé válni. Talán a szomorúság és az ijedtség fakította ki ennyire. Szabályos arcú, szép kislány volt egyébként, de ezen az estén ködlött belőle valamilyen reménytelen egérszerűség. Bele is szimatoltam a levegőbe, és gyanakodva körülpillantottam a konyhában.

– Egérszagot érzek – mondtam komoly arccal.

Ekkor hirtelen megmozdult és sípcsonton rúgott. Nem fájt túlzottan, de azért ordítottam egy nagyot, és fél lábon, jajgatva körülugráltam a konyhaasztalt. Amikor visszaérkeztem a tűzhely elé, láttam, hogy nem nevet, mint máskor szokott. Hirtelen kicsordultak a könnyei.

– Mi baj van? – kérdeztem és megsimogattam az arcát.

Kirobbant belőle a zokogás. Állt a konyha kövezetén, kabátjáról olvadozott a hó, és bőgött. Csukló hangok törtek elő belőle, s hullottak a könnyei, mint az esőcseppek.

– Gyere, adok neked szalonnát – mondtam, de hiába. Talán nem is hallotta. Csak állt a konyha hideg kövezetén, és bőgött.

Kiléptem a sötét udvarra, aztán a korábban hazahordott és felvágott fából bevittem egy öllel a szobába, és tüzet raktam a kályhában. Amikor pattogott a tűz, kimentem a húgomért a konyhába. Még mindig ott állt az asztal és a hideg tűzhely között, és bőgött. Becsuktam az ajtót, a lányt pedig lassú, óvatos mozdulatokkal betereltem a szobába. A macska már a kályha mögött feküdt a fa tetején, és dorombolt. Húgom kabátostul, sapkástul leült egy székre, és bőgött tovább. Teát tettem fel a platnira, kimentem csészékért, kenyérért és a maradék szalonnámért. Mindent bevittem egy régimódi fatálcán, és az asztalra tettem. A teáskannában finom nekibuzdulásokkal zubogni kezdett a víz. Csipkebogyót szórtam bele, aztán vártam egy kicsit. Amikor a finom erdei illatok előtörtek a fedő alól, lekaptam a kannát, és a padlóra tettem a macska mellé. A csipkebogyótea akkor a legjobb, ha a forrás után egy kicsit állni hagyja az ember. Dobtam a tűzre, s közben felülről óvatosan belepillantottam a kályha torkába. Bent a vöröslő parázs felett aranysárga fények kavarogtak, lángoltak, narancsszínbe, platinafehérbe olvadtak, majd sötétpirosan felnyúltak a kezemig, s az ajtópánt kis résén át finom kígyónyelvükkel megérintették a bőrömet. Ahogy elengedtem, csattant a vasajtó. Kis csend lett a kályhában, aztán hirtelen felmordult, csaknem toporzékolt.

A szalonnát vékony szeletekre vágtam, s úgy rendeztem el a tányéron, hogy jó soknak lássuk. A kenyeret is felvágtam, aztán kitöltöttem a teát. Gőzölt, a pára finoman megült az ablaküvegen. Letöröltem egy kis darabon, s homlokomat a hideg üvegnek nyomva kipillantottam az udvarra. A vadszőlő csupasz ágai között táncolt, kavargott a hó. Az ablakpárkányon nem ült meg, mert lesodorta a szél.

– Ha így megy, reggelig befúj bennünket a hó – mondtam és behajtottam a spalettákat.

A húgom már a kályha mellett állt és a kezét melengette.

– Miért nem veted le a kabátodat? – kérdeztem.

Csodálkozva a lódenjára pillantott, aztán levetette. A sapkáját is ledobta a heverőre. Már nem sírt. Sokáig melengette a kezét, aztán váratlanul megszólalt:

– Olyan ez, mint egy lakás…

– Hogyhogy olyan? Ez egy lakás.

– Nem lakás, csak olyan, mintha lakás lenne, mert befűtöttél.

– Miért nem lakás ez?

– Mert a lakásban emberek élnek, ebben pedig csak te vagy egyedül.

– Gyere, mert kihűl a teád.

Leült az asztal mellé, belekortyolt a bögréjébe, aztán kézzel megfogott egy szelet vékony szalonnát, és leharapta a felét. Kenyeret tört hozzá, mélán, a semmibe nézve rágta. Amikor lenyelte, megszólalt:

– Honnan van ez a szalonna?

– A Pista hozta Keresztúrról.

– Mikor volt itt?

– Nemrég…

– Mikor?

– Nemrég. Miért, avas?

– Nem avas, csak nem vagyok éhes.

– Van még kint egy egész táblával – mondtam.

Ekkor váratlanul megjavult az étvágya, s ami a tányéron feléje esett, felfalta mind. Közben én a macskának is juttattam a saját adagomból, mert türelmét vesztve felugrott az ölembe. A szalonnára forró csipkebogyóteát ittunk, aminél aligha van nagyobb jótétemény a világon. A forró, illatosan gőzölgő tea felmelegíti az embert, és megvigasztalja. A tea feledteti az emberrel a világot s a bajokat. A Darjeeling, az orosz zöld tea, az angol Earl Grey s a falusi csipkebogyó tea között csak ízre van különbség és illatra, de egyformán forró mindegyik, s a csészéből felszálló párák megajándékozzák az embert valamilyen álomvilággal. Mintha lebegne az ember, s a boldogság elérhető lenne, ha kinyújtanánk a kezünket. De a teázó ember nem nyújtogatja a kezét, hanem az ég felé szálló párákat nézi.

A szalonnára mohón megitta az egész csésze teát, mintha kakaó volna vagy tejeskávé, aztán a macskára nézett. Úgy látszott, a macskával valamilyen komoly elszámolnivalója van.

– Teszek még fel teát, jó?

– Nekem nem kell – mondta.

A maradékot kitöltöttem magamnak, aztán megszólaltam:

– Miért szöktél meg?

– Mert bezártak. Szobafogságot kaptam.

– Ok nélkül?

– Azért zártak be, mert a Klesák Ági döglött lótetűt rakott az ágyamba.

– Aha… És ezért téged bezártak.

– Megtéptem a haját. Azt mondták, tilos verekedni, szólni kell ilyenkor a tanárnak. De ha szólok, akkor meg kicsúfolnak.

– A Klesáknak honnan volt döglött lótetűje?

– Hazahozta a púderoskompaktjában.

– Honnan?

– Az istállóból. Gyakorlaton voltunk a lovaknál.

Húgom a Mezőgazdasági Technikum állattenyésztő szakán tanult.

– Belerakta a marha a kompaktjába, s mire hazaértünk, a lótetű belefulladt a púderba. Az egész koles röhögött.

– De te nem röhögtél.

– Én nem.

– Te ott ültél komoly arccal a tanulószobában, nem rajzoltál a Klesák padjára lótetűt, és nem röhögtél.

– Nem röhögtem. A lótetűt a Szita Margit rajzolta a padjára. Mégis az én ágyamba rakta a lótetűt.

– Azt hitte, te voltál.

– De nem én voltam.

– Tele van az élet félreértésekkel.

– Igazságtalan dögök. Tudod, mit kiabált a tanár?

– Ne mondd el, semmi értelme sincs.

– De igazságtalan volt. Nem is érdekelte, hogy mi az igazság.

– A legtöbb tanár ilyen.

– Soha többet nem megyek vissza.

– Vissza kell menned.

– Nem megyek, engem ott senki sem szeret – mondta a lány konokul.

– Nem azért vagy ott, hogy szeressenek.

– De engem sehol a világon nem szeretnek.

– Anyuka is szeret, én is, az öcséd is. A Cindapédiusz is – mondtam, és a macskára mutattam.

– Akkor sem megyek vissza. Itt maradok – mondta, s hogy nyomatékot adjon elhatározásának, a tálcára pakolt és kivitte a tányérokat és a csészéket a konyhába.

– Kaptam valahol egy Mikulást. Jó nagy, és csokoládéból van. A ruhája piros sztaniol. Neked adom, ha visszamész a kollégiumba.

Ezen elgondolkodott. Nézte egy darabig a macskát, aztán megszólalt:

– Mutasd a Mikulást.

Kinyitottam a szekrényt, s a régi iratok közül kiemeltem szerzeményemet.

– Hatalmas – mondtam és átnyújtottam neki.

– Ez nem is Mikulás, csak egy csizma – mondta csalódottan, de azért átvette tőlem. Nézegette.

– Mikulás-csizma. Nagyobb, mint amekkorák a Mikulások szoktak lenni. Csokoládéból van az egész. Visszamész?

– Nem tudom – mondta, de nem adta vissza a csizmát.

Raktam a tűzre, aztán a kályha mellől néztem, hogyan rakosgatja az asztal szélén a csizmát. Lépkedett vele. Arca gyermekesen önfeledtté vált, eltűnt róla minden harag és sértettség. Kicsit csodálkoztam, hogy ott ül az asztal mellett, és hozzám tartozik. A testvérem. Abszurdnak látszott, hogy nekem valóban vannak testvéreim, s anyám is. Vannak, élnek, nem csak képzelem. S az egyik éppen itt ül a szobában. Arca van, keze, füle és szemei. Beszél is néha.

Amikor a tűz elhamvadt, s a szoba hűlni kezdett, aludni tértünk. A szél éjfél után elállt, de a hó pilinkézett még egy keveset, s finoman, vékonyan betakarta a tájat. Reggel a húgomat lekísértem a korai vonathoz, és felraktam a diákkocsiba. Amikor visszamentem a házba, láttam, hogy éjszaka ismét belefagyott a víz a vödörbe, s a lavórban meghártyásodott. A tél már bent lakott a házban, némán ült a használatlan lábasok mélyén.