Félmillió

– Amikor én fiatal voltam, a férfiak nem tudtak nősülni, ma nem tudnak válni. Mindened odaveszett, s még ötszázezer forint adósságot is a nyakadba vettél. Hogyan lehet így elválni? Ráadásul egy orvosnőtől, aki agyonkeresi magát! – mondta Tomor Dezső, s közben gondosan, precízen beirdalta a süllőt, ami előtte hevert a konyhaasztalon.

Tomor Aladár az ablak mellett ült, szinte a függönybe burkolózva, s nézte az apját, hogyan dolgozik a késsel, sózza be a halat a vágások mentén, majd belül is. Sokára szólalt meg:

– Csak négyszáz, a kamatokkal lett ötszáz. Négyes csere volt, mit tehettem, alá kellett írnom. Nem alhattam az utcán, ez mégis egy menedékhely. A Volkswagen egyébként az enyém maradt.

– Az, menedékhely. Abba a sötét lyukba én bele sem mentem volna. Verem a koszos pesti emeleteken. Jutkát sem értem… Hogyan történhetett a mi családunkban ilyesmi?

– Másfél éve túl vagyunk rajt. Mindent megbeszéltünk, mit nem értesz?

Az apja még mindig a hal mellett állt, s megütközve, szigorúan ráemelte a tekintetét. Tomor összerezzent, melegség futott az arcába, s érezte, hogy tehetetlenségében céklavörösre színeződik a bőre. Kérni jött haza, segítségért fordult az apjához, bár ehhez semmi kedve sem volt. Másként látták a világot, s a természetük is sokban különbözött. Vitatkozni sem szeretett az apjával, nemhogy kérni tőle. De vereséget szenvedett az életben, s rajta kívül már nem fordulhatott senkihez sem. Megalázottan hazakényszerült, s a remény már csak estelente, a bor hatására tért vissza a szívébe. Valószínűtlennek látszott, hogy a Balaton-parti fürdőhelyen apja segítségével kaphat valahonnan félmillió forintot. Ha nem sikerül megszereznie a pénzt, odaveszik a lakás is. A harmadik ügyvédi felszólítást a tárcájában hordta. Az utolsó fizetési határidőig volt még két hete. – Közvetlenül a válás után megoldhatónak látszott minden. Májusban akart indulni Líbiába, két évet írt alá az intézetben. Egy év alatt kifizethette volna az adósságát. De márciusban egy felesleges szimpóziumon, ahová a főnöke helyett utaztatták ki, bekapott egy hepatitiszt. Félig-meddig összeszedte magát májusra, de az orvosok nem engedték elmenni Líbiába. Fizetésképtelenné vált, s a bajok a kamatokkal együtt halmozódtak körülötte. Ezen a napfényes, esőtlen őszön már a kocsija is veszélybe került. Még éltette a remény, mert fentről kapott egy ígéretet. Első számú pótember lett. Ha valamelyik mérnök megbetegszik kint, nem bírja a klímát, vagy megzavarja a honvágy, mehet leváltani. Erre épült az életében minden, s a reményre, hogy egy kölcsönnel áthidalhatja az elvesztegetett időt. De a kölcsönnel nem volt szerencséje. Mással sem. Évekkel korábban elpártolt tőle a szerencse. Pesten sorra megkereste a barátait, de hiába. Néhányan építkeztek, mások kötvényeket vettek, vagy egyszerűen csak letagadták a megtakarított pénzüket. Volt, aki éppen válni készült vagy nősülni. Azoktól sem kapott, akiknek korábban ötvenet, százat kölcsönzött évekre. Uzsorásokkal is megpróbálkozott, zugbukmékerekkel, öreg nőkkel, akiknek a butik már csak fedőüzletnek kellett. Jó címei voltak, ajánlásai is, de sokallották a kért összeget, így nem kölcsönöztek. Azt hitte, az apja régi tekintélyével a vízparton könnyebb lesz. De a vidéki emberek még jobban féltették a pénzüket, mint a pestiek. Az uzsorás öregasszonyok nyáron át jól megszedték magukat a valutaüzleteken. Őszre visszahúzódtak. Tomorra, aki egész gyermekkorát a parton töltötte, már alig emlékeztek. Gyanakodtak, kérdezgették, hogy mi a foglalkozása. Mondta nekik, hogy geológus mérnök, de nem hitték el. A messziről hazakerülő ember minden lehet, még nyomozó is. Nem akartak kockáztatni. Az ősz szép volt és hosszú, nem akarták izgalmakkal elrontani. Pénzt nem tudtak szerezni, de a paptól, aki nagy horgász volt, kaptak egy süllőt. A plébánián is megfordultak, de ott a kölcsönt szóba sem hozták. Csak beszélgettek egy kicsit a pappal, és megnézték a kódexet, amit Belső-Somogyban helyettesítés közben szerzett. Hagyatékból származott a bőrkötéses könyv. A külsejét megrágták az egerek, s a negyvenhetedik oldaltól a hatvannyolcadikig penészfoltos volt.

– Mi az, hogy mit nem értek? – mordult fel az apja a beirdalt hal mellett. – Semmit sem értek…

– Tudod, hogy Irakban voltam egy évig. Olajat kutattam. Jutka, úgy látszik, nem bírta egyedül.

– Nem bírta? És régen?! Amikor elvitték a férfiakat a háborúba? Évekig csatáztak, aztán még a hadifogságban is letöltöttek három-négy évet. Régen mindig egyedül voltak az asszonyok. A férfi éppen csak addig volt otthon, amíg a gyerekek megfogantak. Egyedül?! Micsoda marhaság ez?

– Régen persze… De most, most van…

– Én csak azt nem értem, hol találkozhatott ezzel a festőművésszel. Nem is lehet manapság találkozni. Állandóan olvasom, hogy elidegenedés van.

– A kórházban.

– Oda járnak a festők udvarolni?

– Nem. Ennek fitymaszűkülete volt. Befeküdt, hogy megoperálják.

– Úgy tudtam, hogy a Jutka belgyógyász.

– Az, belgyógyász. Egyik folyosón belgyógyászat van, a másikon sebészet, és összevissza mászkálnak az orvosok.

– Pont egy ilyen beteg alakot szedett össze.

– Ez volt ott. Sokat keres. Még haza sem jöttem Irakból, már elvitte magával Jutkát külföldre. Állandóan kiállít valahol. Ezeké a világ. Bemázol egy farostlemezt, és tízezer…

– Vásznat, nem?

– Nem, ezek a fitymaszűkületes művészek már farostlemezre és pozdorjára festenek. De azt mondják, jó festő.

– Ki mondja?

– Hát, a Jutka is.

Később, amikor a verandán üldögélve félig megették már a süllőt, a fiatal Tomor újra megszólalt:

– Tegnap nem találkoztál valakivel Keszthelyen, aki esetleg…?

– Senkivel – mondta az apja, s a pohara felett nézte egy kicsit a fiát, mintha tanulmányozná az arcát, vagy valami nem tetszene neki. – Egészségedre – mondta aztán, és hosszan, jóízűen ivott a becei borból.

– Azt hittem, benézel az Agrár Klubba.

– Benéztem, de ilyenkor alig van ott még élet. Az akadémián beindult a képzés, akik nem tanítanak, kint vannak a földeken.

– Mit csinálunk akkor? Egy hete itthon vagyok, és semmi.

– Holnap gyere el velem a templomba.

– Nem értelek… Mit csináljak a templomban?

– Amit mások. Imádkozz. Holnap vasárnap van, Assisi Ferenc napja. Sok ember lesz a nagymisén. Talán látunk valakit, valaki olyant, akivel jó lenne beszélgetnünk. Ilyeneket kell csinálnom nyolcvanéves koromban, szégyen. Mindig attól féltem, hogy a húgod nem találja meg a helyét az életben, de vele még semmi bajunk sem volt. A gyermekei is szépek, okosak.

– Ide figyelj, apám, erről én nem tehetek. Jön az ilyesmi, mint a jégverés.

– A jég sem veri el mindenkinek a földjét. De ha valahol esik, a tiedet biztosan elveri. Rossz alkat vagy, csődember.

– Neked is voltak csődjeid, például, amikor felfüggesztettek.

– Az akkor a régi szakemberek közös sorsa volt. De vettem például azt a lovat. Befogtam, nem húzott. Amikor jobban megnéztem, kiderült, hogy sportló. Olyan vérvonala volt, hogy megdöbbentek Pesten. Nem is értették, hogyan akadtam rá egy vidéki vásárban. Beletrafáltam, pedig gépész vagyok. Évekig éltünk abból a lóból. A szakirodalomban még mindig Tomor-féle lónak emlegetik azt a csődört, pedig én soha nem voltam tenyésztő.

– Ha sikerül ez a húzás, veszek neked egy autót.

– Te veszel nekem autót?! Nekem, Tomor Dezsőnek?

– Kint Tripoliban vagy Frankfurtban befizetem valutában, úgy nem drága.

– Ne vegyél nekem autót… Magadnak vegyél. Szétrohadt alattad ez a Volkswagen. Nekem amúgy sincs szükségem autóra. Kis nyugalmat szeretnék öregségemre, semmi mást. Utoljára segítek neked. Ha most szanálod magadat, befejeztem a családot. Ide a jövőben csak mosolyogni gyere, panaszkodni ne. Maradj Pesten a bajaiddal, vagy kint a fenében az arabok között. Milyennek találod a boromat?

– Nagyon jó bor, érezni bent a kesernyés mandulaízt, ami csak az itteni talajokban van meg. Kitől veszed?

– Pálfiéktól.

– Él még a Rafi bácsi?

– Nem él, a fia szőlészkedik Becén. Felvitte kordonra az öreg tükéket. Azt hittem, tönkremegy neki. De jó, harmonikus ízanyaga maradt.

Lassan, kortyolgatva ittak, s a süllő maradványai felett méregették egymást. Tomor meghatottan ült az apjával együtt, s már-már valamilyen halvány szeretetféle is környékezte a szívét, de aztán érezte, hogy semmivel sem tudja jobban szeretni, mint gyermekkorában. Tízéves lehetett, amikor az igazságtalan pofonok miatt elhidegült tőle.

Vasárnap a templomból kilépve hiába kutatott a gyermekkori hangulatok után. Minden megváltozott. A parasztok nem a kocsma kuglizója felé indultak el, mint hajdanában, hanem az autójuk ajtaját nyitogatták, elkényeztetett gyermekeket és kövér asszonyokat gyömöszöltek be a szovjet gyártmányú Ladákba, német Wartburgokba. Az új értelmiség is kocsiba szállt, s visszaindultak a közeli városokba. Divat volt misére járni, de aki tehette, nem a lakóhelyén látogatta az isten házát, hanem a közeli falvakban. Halványzöld és vajszínű Mercedesek is álltak az artézikút mellett, a szederfák alatt. Néhány elkésett osztrák és német család az őszi hónapokban látott neki a nyaralásnak.

Az öreg Tomor sportos, félhosszú kabátot és bricsesznadrágot viselt, s zöld gazdászkalapjával jobbra-balra köszöngetett. Mindenkit ismert, s a jelek szerint általános tisztelet övezte. Az emberek szerették az olyan úriembereket, akik a nagy politikai fordulatok idején nem deklasszálódtak, hanem szaktudásuk révén beilleszkedtek az új rendszerbe. Tomor Dezső nagyon megfelelt az ízlésüknek, mert eljárt ugyan a templomba, de nem volt túlzottan vallásos. Voltak bizonyos nehézségei a Rákosi-rendszerben, de nem bukott el, s nem kompromittálódott. Agrárszakember volt, de a finomabb fajtából, géptant tanított a mezőgazdasági akadémián. Mindenkinek segített és senkinek sem ártott. A falusi asszonyok tiszta erkölcsisége miatt is tisztelték. Amikor meghalt a felesége, hosszan gyászolta, s nem nősült újra, kétes kalandokba sem keveredett, mint a megözvegyült villasori urak némelyike. Olyan ember volt, aki a lakosság önbecsülését puszta létével elősegítette.

Lesétáltak a vízpartra, nézték egy kicsit a mozdulatlan horgászcsónakokat, a vitorlások árbocait, melyek körül sirályok keringtek, aztán az őszi fényben elindultak hazafelé.

– Anyukával a vasárnapi mise után mindig kisétáltunk a mólóra. Szívesen nézte a vizet és a madarakat – mondta Tomor Dezső.

A villasor hársfái már hullatták lombjukat. A pórázról leoldott uszkárok és német vizslák sárga avarszőnyegen szaladgáltak.

Tomor Dezső megállt az egyik homokkőből épült villa kapujában, s az almafák ágai között befelé kémlelt a veranda felé.

– Ej, de megörülne a Nagy Miklós, ha meglátogatnánk őket – mondta, aztán kérdően a fiára pillantott.

– A Sziliék laknak itt, nem? Ez a MAORT-villa.

– Igen, ez az egyik MAORT-villa, de Sziliék Béla kollégám halála után megvették. A Sári férje, a Miklós nagyon ügyes ember.

– Ki ez a Nagy Miklós?

– Téeszjogász. Én hoztam össze a Sárival az akadémia bálján. Kötelességem volt, ha már egyszer te nem vetted feleségül.

– Én…? Miért vettem volna el? Soha nem volt erről szó, nem is udvaroltam Sárinak.

– Pedig a Béla bátyád és a Mariska nénéd azt hitték. De te a pesti úrinők után áhítoztál. Béla kollégám még a halálos ágyán is emlegetett téged… Itthon vannak, a Mariskát már látom, most jött ki a szuterénből. Menjünk be, a Sári biztosan megörül neked.

Szili Mariska nénivel a ház sarkánál találkoztak össze. Hullott almát vitt befelé a kötényében.

– Isten hozott benneteket, Dezső, menjetek föl a Sáriékhoz. Ha felforr a leves, majd utánatok megyek – mondta a derűsen mosolygó idős asszony. Tomor Aladár úgy látta, hogy megörült érkezésüknek. Fent kinyílt az ajtó, és Sári hangja lekacskaringózott a csigalépcsőn:

– Nahát, Ali, te is itt vagy? Gyertek föl, vagy lemenjek?

– Megyünk, Sárikám, megyünk – mondta Tomor Dezső. Az ajtóban Sári mindkettőjüket megcsókolta. A fiatal Tomornak olyanforma érzése támadt, mintha rokonokhoz érkezett volna, és Sári a húga vagy unokatestvére volna. Nagy Miklós magas, szőke férfi volt, szelíden mosolyogva nyújtotta a kezét:

– Dr. Nagy Miklós. Szervusz, kérlek.

– Dr. Tomor. Itt a régiek csak Alinak szólítottak.

– Üljetek le, Dezső bácsi. Mit hozhatok nektek? Finom jugoszláv konyakom van.

– Az bizony jót tenne mindnyájunknak.

– Honnan jöttök, Dezső bácsi? – kérdezte Sári.

– A templomból, kislányom. Ti a kismisén voltatok?

– Dehogy voltunk, én a gyerekekkel vesződtem, a Miklós meg pogány.

– Pogány? Nagyszerű! Éljenek az erős, pogány férfiak – mondta az öreg Tomor, s az egyik csordultig töltött kupicát a szájához emelte, és egyetlen mozdulattal lehajtotta a konyakot.

Tomor Aladár koccintott Sárival és Nagy Miklóssal, aztán megitta a konyakot. Jó konyak volt. A házigazda azt mondta a konyakra, hogy finom. „Ilyent nem mond egy férfi” – gondolta. Legalábbis a fiatalemberek, akikkel együtt sportolt, egyetemre járt, s azok a férfiak, akikkel a homoksivatagokban vagy a hegyek között dolgozott, soha nem mondtak ilyent a konyakra. Voltak olyan italok, melyekre ráillett ez a jelző, de az ilyen italt még nagy „szárazságok” idején sem öntötték a torkukba. Nagy Miklós más volt, mint ő és az apja, más, mint akiket szeretett vagy gyűlölt. Talán egy kicsit sima. És hófehér. Az apja bőre napcserzett volt, az övé anyai örökségként barna. Haja is fekete, bár itt-ott kicsit már őszülő.

Nagy Miklós újra töltötte a poharakat. Nézte, hogyan dolgozik az üveggel. Biztos keze volt, és ijesztően fehér. Homloka redőkbe feszült, még a szemén is látszott, hogy erősen gondolkodik, szeretne valamit megtudni. Mit vajon? Tomor Aladár figyelte. A magas szőke férfi nyugtalanul mozgott a fényben. Fény volt bőven. A MAORT-villa két oldalfalát üvegből építették, s a szobából végig lehetett látni a vízen. Torzult rövidülésben látták fentről a tájat, így a sárguló nádas közvetlenül az asztal szélénél kezdődött, s a túlparti nyárfák ágai közül kinyújtott kézzel madárfészket lehetett kirabolni. Bent, egy fekete hátú komód tetején a vázából őszirózsacsokor adagolta lassan áradó, fénytelenre tompult fakópiros és okkersárga színeit. Amikor a második konyakot itták, már sejtette, hogy min gondolkodik annyira Nagy Miklós, mit szeretne tudni. Később, amikor az apja Gombáspusztáról beszélt, ahol 1950-ben együtt töltöttek egy nyarat, s heteken át vadhúson éltek, mert Ughi bácsi lőtt néhány őzet és vaddisznót, akkor megértette, hogy a két család között túlzottan közeli, szinte rokoni volt a kapcsolat. A gyermekek civódtak, verekedtek, játszottak egymással, de nem támadhatott közöttük szerelem. Látta Nagy Miklós arcán, hogy már tudja: Sári és ő nem feküdtek le egymással. Megnyugodott és barátságosabbá vált. Tomor Aladár örült, hogy Nagy Miklós egyedül, gondolati úton jutott el a megnyugtató bizonyossághoz. Sári éppen faggatni kezdte:

– Azt hittük, még mindig kint vagy Irakban.

– A háború miatt ott sok munka megszakadt, de hamarosan megyek Líbiába vizet kutatni.

– Keresni kell a vizet?

– Líbiában nincsenek folyók, egyetlen állandó folyójuk sincs, s ráadásul itt van a világon a legmelegebb. Aziziánál ötvennyolc fokot mértek.

– És ahol idáig kutattál, Irakban, ott sincsenek folyók? – kérdezte Sári. (Szili Sári kitűnővel érettségizett, s azonnal felvették az egyetem gyógyszertudományi karára. Az egyetemen félévkor megbukott és kénytelen volt hazaköltözni.)

– Irakban olajat kutattunk. Ott folyik a Tigris és az Eufrátesz. Ez volt hajdan Mezopotámia, a sumérok és akkádok földje. Ezen a tájon építették valamikor a bábeli tornyot. Biztosan emlékszel rá a bibliából.

– Te, Ali, és milyen a sivatag?

– Sok bent a homok, egyébként nincs ott semmi különös.

– Milyen színű?

– Sárga, néhol szürke vagy fehéres. Este, ha lemegy a nap, az égbolt is sárga színben játszik, néha gyöngyházszínű, s végül lila fény borítja el. Éjszaka minden sötétkék.

– Pálmafák vannak a sivatagban?

– Vannak itt-ott, főleg az oázisokban. Ha az ember sokáig megy a napon, egyszer csak pálmafákat lát a messzeségben. Amikor aztán odaér, kiderül, hogy nincs ott semmi.

Közben Mariska néni is feljött a konyhából, s nagy Zsolnay-tálakban linzert és mandulatortát rakott az asztalra.

– Meddig maradsz itthon, Ali? – kérdezte.

– Még néhány napig.

– Mit szólsz a Sárihoz, ugye asszonynak is szép?

Tomor Dezső hirtelen közbeszólt:

– Sárika a legszebb asszony az egész környéken. Ez a derék Miklós éppen ilyen asszonyt érdemel. De áttérek egy másik témára, gyermekeim. Ti azt hiszitek, barátságból kopogtunk be hozzátok, kedves rokoni látogatásra, hogy a régi emlékekről elbeszélgessünk. Nem így van. Hátsó szándékkal jöttünk, még néhány pillanat, és nagyon meglepődtök.

Az öreg Tomor hatásszünetet tartott. Tomor Aladár hátán hirtelen verejtékcseppek indultak el a gatyája felé. Kíváncsiság ült ki Sziliék arcára, látszott rajtuk, hogy valamilyen vidám, vicces fordulatra számítanak. A házigazda mosolyogva kinyújtotta a kezét a pohár után, és felemelte.

– Miklós fiam! – szólalt meg újra Tomor Dezső. – Adjatok nekünk kölcsön ötszázezer forintot! Félmilliót… Ennyire van most szükségünk. Tizennégy hónapra kellene, Aladár fiam a lakásügyét akarja rendezni, mielőtt kimegy Líbiába. Tizennégy hónapra kell a pénz, akkor kamatostul megadjuk. Fedezetként felajánlom a házamat, ami körülbelül kettőmilliót ér.

Az arcokról eltűnt a derű, a bőr még Sári szép arcán is kifakult. Kiment belőle a vér. Dermedten ültek. Az öregasszony, aki éppen a komódnak támaszkodva egy linzert rágott, mozdulatlanná vált. Abbahagyta a rágást. Arcában oldalt nagy kavicsként dudorodott a sütemény. Nagy Miklós csak percek múlva mozdult meg. A konyakospoharat visszatette az asztalra. Remegett a keze, kilötyögtette az italt.

– Nekem van pénzem – szólalt meg érdesen –, de nem értem, hogyan képzelitek ezt. Idejöttök, és az ember nem is tudja…

– Komoly kamatot fizetek, nem öt vagy tíz százalékot. Kérj, amennyit akarsz – mondta Tomor Aladár.

– Ennyi pénzt odaadni veszélyes dolog – csóválta a fejét Nagy Miklós.

Sári felállt és kiment a szobából. Csakhamar az anyja is követte. Ezen a napon már nem látták őket többet.

– Nyerhetsz rajt. A kockázatod csak annyi, hogy megmozgatod a pénzt. Elmozdítod. De az ügyletnek fedezete van – mondta Tomor Aladár.

– Van pénzem, de minden ösztönöm azt súgja, hogy egyetlen fillért se adjak nektek.

– Gondolkodj rajt – mondta Tomor Dezső, és felállt.

– Jó… Holnap délután gyertek vissza. Nem tudom, mit csinálok, mindenesetre konzultálok a barátaimmal.

Elköszöntek. Nagy Miklós kikísérte őket a kapuig, de nem nyújtott kezet egyiküknek sem.

Másnap késő délután újra benyitottak a hajdani MAORT-villába, amit Sziliék megvásároltak. Az öregasszonnyal most az előszobában találkoztak össze. Dunsztosüvegeket hordott át a kamrából a konyhába.

– Isten hozott benneteket, Dezső – mondta. – Mindjárt fölmegyek én is, csak ezeket az üvegeket lerakom. Kint maradtak a teraszon, de már közeleg a hideg. A Miklósnak mindene a dunsztos. De csak ropogósan szereti. Ha fagy éri, megpuhul.

A két Tomor összenézett: „Mit jelentenek vajon a szavak?”

Fent Sári és Nagy Miklós korrekt barátságossággal fogadták őket. Nem lehet azt mondani, hogy hűvösen, de azt sem, hogy örömmel. Inkább közömbös egykedvűséggel.

– Folytassuk a jugoszláv konyakkal, vagy megkóstolunk inkább egy jó törkölyt? – kérdezte Nagy Miklós. – Délelőtt Somogyváron kaptam egy demizsonnal. Nyolcvanfokos. Elintéztem egy nehéz ügyüket.

– Kóstoljuk meg a törkölyt – mondta Tomor Dezső, miközben leültek.

Az asztal közepén egy gyümölcsös cseréptál állt, fehér damasztkendővel letakarva. Nagy Miklós melléje tett egy tálcát poharakkal, majd egy fehér ólomkristályüveget is elővett, amiben a pálinkát tartották. Töltött, aztán intett, hogy fogják meg a poharakat. Sári most nem ivott, így csak hárman koccintottak.

– Húsz százalék kamat elfogadható nektek? – kérdezte, amikor letették a poharakat.

– Pont jó – mondta Tomor Aladár.

Nagy Miklós megfordult, s a fekete tetejű komód fiókjából előhúzott egy több példányos iratot. Az elismervény volt.

– A kölcsönt formálisan te kapod, Dezső bácsi, az Ali csak kezes. Írjátok alá – mondta.

Az iratot mindketten elolvasták. Az elismervény hatszázezer forintról szólt. Aláírták. A tanúk helye egyelőre üresen maradt.

– A házad tulajdonlapját légy szíves majd holnap áthozni – szólalt meg Nagy Miklós. De Tomor Dezső ismerte a formaságokat. A tulajdonlapot előhúzta a belső zsebéből, és átnyújtotta.

– Hívjunk egy saját tanút? – kérdezte Tomor Dezső.

– Nem szükséges. Majd megoldjuk. Parancsoljatok, a kölcsön – mondta, s a gyümölcsöstálról leemelte a damasztszalvétát. A cseréptálban öt köteg ezres hevert művészi összevisszaságban. A délutáni fényben úgy hatott, mint egy csendélet.

– Számoljátok meg – ajánlotta Nagy Miklós.

– Köszönjük… Pont annyi – mondta Tomor Aladár, aztán kinyújtotta a kezét a pálinkáspohár után, amit Sári éppen teletöltött.

Belekortyolt az italba, s a pénzhalmon át kipillantott a vízre. Végtelenül egyszerűnek, megoldhatónak látszott minden. Már nem is értette, hogy miért idegeskedett az utolsó fél évben annyit.

– Te Ali, és az arab nők milyenek? – kérdezte Sári.

Tomor Aladár az asszonyra nézett, s látta, hogy most már neki is pohár van a kezében.

– Szépek… A perzsák még szebbek. Irakban legszebbek az asszírok. Reménytelenül szépek.

– És neked volt velük eseted?

– Mondom, hogy „reménytelenül” szépek.

Koccintottak és kiitták a pálinkát. Ahogy újra a vízre pillantott, hirtelen eszébe jutott, hogy gimnazistakorukban egyetlenegyszer csókolóztak Sárival. Tél volt, sütött a hold. Lent botladoztak a jégen. Csúszkáltak egy nádöbölben. Néha átölelték egymást, és csókolóztak. Másnap aztán már nem történt semmi. Nem is beszéltek róla soha.

Megittak még néhány pohárka pálinkát, s ő közben a félmilliós csendélet felett nézte az őszi vizet.