Andi levele

Mozdulatlanul ült a pokróccal letakart vaságy szélén, és a fehérre meszelt falat nézte. A fal közel esett az arcához, mert előregörnyedt, s az egyetlen személyre méretezett fogda kicsi volt. Éppen csak elfért benne egy vaságy, az ajtó mellett a szék és a katona, akit belezártak. Nézte a fehérre meszelt falat, a meszelő rajzolatait, a vakolat göbörceit, és egy képtől igyekezett megszabadulni, ami marta a lelkét, mint az öngyilkosságba menekülő hajdani cselédlányok torkát a lúgkőoldat.

A csónak színére, amit két órára bérelt a kölcsönzőben, pontosan emlékezett. A dörzsléc lakkozott volt, alatta az első borda világoskék, a többi vakítóan fehér, egészen a vízvonalig, a dióhéjcsónak alját pirosra festették. Amikor beszálltak és lassan evezni kezdtek a strand környékén, a vízvonal magasabbra került, az alsó bordák pirossága csak akkor villant elő, ha egymáshoz hajoltak, és a csónak oldalra billent.

Andi a szüleivel nyaralt Almádiban, s ez nagyon nyugtalanította. Szerencsére szombaton reggel eltávozást kapott, s így elég hamar vonatra ülhetett. Az első évben csaknem évfolyamelső lett, s a nyár elején kinevezték rajparancsnoknak. Egyenruhája nem volt éppen díszes, de jól látszott rajt, hogy tiszti növendék, így elégedetten tervezgetett, készülődött a találkozásra. Önbizalma azonban, amikor megpillantotta a bekerített, fák közé rejtett üdülőt, hirtelen alábbhagyott. Nem akarták beengedni, mert éppen ebédidő volt, s a „Várják az elvtársat?” kérdésre zavarában azt felelte, hogy: „Nem tudom.” Végül mégis bevezették a vendégváróba, s jó félóra múlva Andrea is megjelent két szelet puncstortával. Mire a néhány lépcsőn felemelkedett, s az ajtótól a fotelokig eljutott, az egyik szeletet be is falta, de a másikat kedvesen maga elé nyújtotta, és azt mondta, hogy: „Harapj.” Ez volt a köszönés. Novák Tibor előrehajolt és beleharapott a tortába. Mire lenyelte és megszólalhatott, Andrea már az egyik fotelban ült és gondosan befalta a maradékot. Délután fürödtek, napoztak, s a gyékényen heverve csókolóztak és suttogtak egymás fülébe. Andi kacarászott. Este elmentek táncolni. Andit állandóan lekérték, s Novák Tibort feldühítette, hogy a lány mindenkivel szívesen táncolt, megfelejtkezve róla, az udvarlójáról. Hazafelé rondán összevesztek. Andi kijelentette, hogy ő nem tárgy, akit valaki csak úgy zsebre tehet, ő fiatal, és boldog akar lenni. Novák Tibor fejére olvasta, hogy egy csíkos nadrágos ficsúrnak a nyakába borult, a fehérnadrágossal ugrabugrálva pedig sikoltozva nevetgélt. Andi minden vádpontnál vállat vont és megkérdezte, hogy: „És mi van abban?” Novák Tibort ez feldühítette, elkeserítette, és éppen fogadkozni kezdett magában, hogy véget vet az egész ügynek, amikor az üdülő elé érkezve beleütköztek Andi alacsony, kövérkés anyjába. Az asszony az üdülő kapujában állt és érezhetően megkönnyebbült, amikor felbukkantak.

– Jaj, csakhogy jöttök, gyerekek. Minden rendben van, Tibike?

– Csókolom, Ibi néni, hát…

– Na hála isten, mert a férjem, a Török elvtárs egy órával ezelőtt az órájára nézett, aztán rám, és azt kérdezte, hogy: „Mi ez…?” Azóta itt lent állok. Tudja, Tibike, az én férjem Győrben egy nagyon fontos elvtárs, és még én sem merem megkockáztatni, hogy… Megérti ugye, Tibike?… És ráadásul, amikor az ebédtől kihívatta Andit, a férjem, vagyis a Török elvtárs megbízott, hogy mondjam meg magának, hogy Andi kicsoda.

– Tudom, Ibi néni.

– Nem tudja, Tibike. Maga azt hiszi, hogy a Chinoinban vegyésztechnikus.

– Hát nem az?

– Pillanatnyilag. De a férjem majd átemeli egy alkalmasabb helyre.

– Én viszont katonatiszt leszek.

– Az nagyon jó, Tibike. A katonatiszt nekünk kell. De én most nem tudom, hogy mennyire kell. A férjem, a Török elvtárs erről még nem mondott semmit. Török elvtárs különös ember. De annyit elárulok, hogy idáig bárki közelített Andihoz, mindenkit kifogásolt. Maga az első, akit nem kifogásol.

– Na látod – mondta Andi, és Novák Tiborhoz simult.

– Búcsúzzatok el, gyerekek – mosolygott a kövérkés asszony, és néhány tétova lépést tett a kapu felé.

Andi a tisztinövendék nyakába ugrott és meg akarta csókolni, de Novák Tibor eltolta magától. A lány meghökkent, kérdően a fiúra nézett, majd tétován az anyja után lépett. De aztán megállt.

– Súgok valamit – szólalt meg Andi, és Novák Tibor füléhez hajolt. – Szeretlek, te hülye – mondta, és úgy beleharapott a fülcimpájába, hogy abból kiserkent a vér.

Novák Tibor felordított, és a füléhez kapott. Andi szökdécselve az anyjához sietett.

– Mit csináltál már megint? – kérdezte a kövérkés asszony.

– Én…? Semmit. Kérdezd meg Tibit.

– Jaj, Tibike, a Török elvtárs azt kérdezteti, hogy van-e szállása. Az üdülőben vannak vendégszobák is. Ha szükséges, kinyittat magának egyet.

– Köszönöm, van, Ibi néni – mondta Novák Tibor –, kezét csókolom, jó éjszakát kívánok. – S a vérző fülcimpáját tapogatva elindult a fekete éjszakában.

Még nyitva találta a vasúti büfét, s egy fél kisüstivel átmosta a gyomrát és a lelkét. Tétován elsétált a pénztárak előtt, de vonat már csak hajnalban indult Budapestre. Benézett a váróterembe, aztán a peronon ácsorogva hosszan figyelte a padokon szunyáló fiatal lányokat és fiúkat, de amikor a rendőrjárőr is megjelent a színen, ráérősen cigarettára gyújtott és elódalgott a kikötő felé.

Nézte a fehérre meszelt falat, s a meszelőből kiszakadt, festékrétegbe ragadt, fekete szőrszálakat. „Vajon milyen állat szőréből készülnek a meszelők?” – tűnődött, s ahogy nézte a falat, csikókat látott vágtatni, zöld mezőben nyargalásztak, magasra csapták farkukat, s hátsó lábaikkal időnként a levegőbe rúgtak. Kutyákat látott, ahogy elnyúlt, tüdőszakasztó futással nyulak után vetették magukat. Alig volt mögöttük táj, csak átrepültek a képen. Bokrok sejlettek, s kicsit távolabb egy sarjerdő, szürkén, színtelenül. A nyulak világítottak, a kutyák valamennyien feketék voltak. Sertések jöttek elő a falból. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy a disznók rövid sörtéiből meszelőt lehet készíteni, de már ott röfögtek, túrtak az orra előtt, s ahogy a fekete mangalicák és szőke kesék leheveredtek a saját szarukba, a szagukat is érezni vélte.

A hajóra, aminek a ponyvája alatt az éjszakát átaludta, már csak homályosan emlékezett. Hajnalban feltámadt a szél, az árbocmerevítők jajongtak, s a hajó tehetetlenül rángatózott a bója és a kikötőcölöp között. Felriadt, s ahogy az oldalára fordult, a hablécbe ütötte a könyökét. Sejtelme sem volt róla, hogy hol lehet, de amíg a hullámok csobogására figyelve a sötétségbe meredt, a fáradtság letaglózta és újra elaludt. Reggel, amikor az első menetrendszerű hajó kürtjelét meghallotta, óvatosan kimászott a kikötőre, aztán elsétált az üzletsor irányába. Beült egy borbélyüzletbe, megborotválkozott, s a haját is megmosatta. A borbélyra már nem emlékezett, a borbély arca, alakja, mozdulatai belemosódtak a nyári reggel ígéretes zajai, színei közé. Valószínűleg meg sem nézte a borbélyt, mert a gondolatai már újra az üdülő, a strand és Andi körül jártak. A füle még sajgott, s a csíkos nadrágos könnyed fiú is eszébe jutott, akinek Andi a nyakába borult. A borbély mancsában vergődve elhatározta, hogy felül az első Budapestre induló vonatra, és bevonul a nyugalmas laktanyába. A legszebb lány kedvéért sem mulasztja el a vasárnapi ebédet. Szépen befalja a rántott húsokat, aztán megiszik a kantinban egy üveg sört, esetleg kettőt. Sértetten, letörve elindult a vasútállomás felé, de egyszer csak azt vette észre, hogy az üdülő előtt járkál fel-alá, s a kaput figyeli.

Amikor Andi kilépett a vadrózsával befuttatott pergola alól, hirtelen minden keserűségéről megfelejtkezett.

– Szia, Tibike – mondta Andi, s a napszemüveget félrebillentve az arcán, csókra nyújtotta a száját.

Megcsókolta a lányt, s ahogy továbbléptek a kerítés mentén, egyszer csak észrevette, hogy Andi strandszatyra valahogyan a kezébe került. Vitte a szatyrot, s a zavarából egy fölényes kérdéssel igyekezett kievickélni:

– Te Andi, anyád miért szólítja apádat Török elvtársnak?

– Mert az apu egy elvtárs.

– Mégiscsak furcsa, hogy a saját felesége…

– Azt hittem, engem vársz itt a kapuban.

– Téged vártalak, de mégiscsak furcsa, hogy Ibi néni elvtársozza apádat.

– Tibike, süt a nap, vagy nem?

– De süt.

– Akkor ölelj meg, és hagyd az elvtársakat… – mondta Andi, és a fiúhoz simult.

– Aranyos vagy, de neked ez nem furcsa?

– Nekem nem. Az apunak egyszer már volt egy dög felesége, de elvált tőle. Aztán elvette az anyut. De az anyu egy maradi tyúk, és semmit sem bír megszokni. Az apuról is azt hiszi, hogy még mindig Török elvtárs, mint amikor még csak a titkárnője volt. Pedig most ő a Géza, a Gézuka, ahogy nekem te Tibike vagy. De szegény nőstény ősöm az autóban sem mer hátradőlni, vigyázzban ül Győrtől Almádiig – csevegett Andi, aztán hirtelen összeráncolta a homlokát, és komoly arcot öltve hozzátett egy mondatocskát – érti most már a társadalompolitikai helyzetet, Novák elvtárs?!

Ölelkeztek az utcán. A strandszatyor a járdára esett és felborult.

Előrehajolt, s a cella fehérre meszelt falának nyomta a homlokát. Nem akart erre a napra emlékezni, de hiába hunyta be a szemét, látta magát, ahogy csónakot bérel a strandon, s a szélmarta, hullámos vízen ide-oda evezget Andival a fürdőzők között.

A vadkacsák, amiket Andi közelebbről is szeretett volna megnézni, a nádas közelében úszkáltak. Andi kinyújtott lába ekkor már az övéhez simult, s a csónakjuk, anélkül hogy a vadkacsákra egyetlen pillantást is vesztegettek volna, becsúszott a nádasba. A zöld náderdőben átölelték egymást, s Andi, mint egy szomjas vérszívó a szájára tapadt. A csónakot a náderdőben is ringatták a hullámok, de nem olyan vadul, mint kint a nyílt vízen. Lassú, tétova mozdulattal megoldotta Andi fürdőruháján a kötéseket, aztán a mellére hajolt és lázas sietséggel csókolgatta. Andi megborzongott, aztán átengedte magát a mohó szájnak s a fiatal fiú szerelemakarásának is. Órák múlva, amikor a csónak bérleti ideje már rég lejárt, Andi kinyújtotta a kezét, és a fiú lábközi díszeit babrálgatva megszólalt: „Te kis Balassi Bálint…”

A fal átforrósodott a homlokától. Egy pillanatra eszébe jutott a főiskola könyvtára, a klub, ahol mohón végigolvasta Balassi Bálint összes költeményeit, aztán az életrajzát is. Losonczy Anna és Dobó Krisztina elképzelt asszonyalakja mellett ott látta Török Andreát is.

Összeszorította a fogait, s menekülni igyekezett a náderdőben ringatózó csónak képétől, a lány aranybarna testének kontúrjaitól, mert úgy érezte, még a lehetőségébe is beleőrül annak, ha vasárnap valaki ugyanabban részesülhetett, amiben ő a nyár elején. „Soha nem nősülök meg” – nyögte, aztán a karját felemelte, s a falban igyekezett megkapaszkodni. A körmei alá mész nyomódott, a bal hüvelykujját megvérezte.

Amikor kinyílt a fogda ajtaja, észre sem vette, mert elnyaklott testtel a falnak borulva aludt. A szolgálatot teljesítő harmadéves növendék megrázta a vállát, s jó hangosan, hogy a folyosó végén is hallani lehessen, elkiáltotta magát:

– Novák! Kihallgatásra vezényelték. A parancsnok elvtárshoz kísérem.

Novák Tibor kinyitotta a szemét, aztán zsibbadtan felállt.

– Értettem – mondta.

A harmadéves növendék az érintetlen ebédre és vacsorára nézett, aztán újra megszólalt, de most már egészen halkan:

– Miért nem eszel, te marha? Nem tudom, mibe másztál bele, de enni azért kell…

Novák Tibor a falra nézett, felvérzett kezére, gyűrött, sáros egyenruhájára, és érezte, hogy mindennek vége. Csüggedten megszólalt:

– Mehetünk, pajtás.

Amikor beléptek, Deák őrnagy az asztal mögött állt, politikai helyettese, Benkő százados pedig egy térkép előtt, melyen színes szaggatott vonalak szemléltették a különböző lövedékek ballisztikai pályáját. Novák Tibor az asztal előtt feszes vigyázzba vágta magát, és rekedt, elgyötört hangon megszólalt:

– Novák Tibor másodéves növendék kihallgatásra jelentkezem!

A parancsnok némán állt az asztal mögött, ősz haja hideggé és kiismerhetetlenné tette az arcát. Jó percnyi idő is eltelt, mire a szeme egy kicsit mozdult, s a jelre a szolgálatot teljesítő harmadéves vigyázzba vágta magát, aztán kiment az irodából. Újabb hosszú csend következett, aztán Deák őrnagy halk, kimért hangon megszólalt:

– A hivatásos tiszt nevelő is, akire a bevonuló fiatal és idősebb katonák kiképzése és nevelése hárul. Aki a haza fegyveres védelmét választja foglalkozásul, az vállalja a felelősséggel teli, nehéz, példamutató hivatást is. Maga így akar példát mutatni?

– Jelentem, nem így.

Az őrnagy hangja megkeményedett.

– Hatórás késéssel, részegen, sáros egyenruhában érkezett vissza a kimaradásról! Hol járt? Mit csinált? Jelentsen!

– Őrnagy elvtárs, jelentem, kimentem a Római-partra. Ismerősökkel találkoztam, és többet ittam, mint szabadott volna.

– Nők voltak magukkal?

– Jelentem, később két lány is odaült hozzánk.

– Valamilyen sérelem érte?

– Jelentem, sérelem nem ért.

– Tehát minden ok nélkül leitta magát a sáros földig?

– Jelentem, igen.

A parancsnok a politikai helyettesre nézett:

– Százados elvtárs, van kérdése?

A százados eltávolodott a térképtől, és megszólalt:

– Növendék! Miért akar maga tüzér lenni?

– Jelentem, a haza szolgálatára adtam a fejemet…

– A fejét maga részegségre adta, minden ok nélkül. Ha valaki bánatában berúg, azt még meg lehet érteni, ha megbocsátani nem is. De maga ok nélkül rúgott be, mert egy felelőtlen, fegyelmezetlen ember. Mi történne most magával, ha közben riadót rendelünk el, ha kitör hirtelen a háború?!

– Jelentem, nem tudom… Közvetlen háborús veszélyről nincs tudomásom.

– Nincs tudomása?! És ha a laktanya felett hirtelen megjelenik egy rózsaszín fényben úszó ismeretlen tárgy, s a pici, zöld emberkék megrohanják a várost, akkor maga hogyan számol el a lelkiismeretével? Maga tüzér, vagy nem?

– Jelentem, igen.

– Nem ismeri 1897-ből Alexander Hamilton, Kansas állambeli farmer esetét? Nem…? Pedig eskü alatt vallotta, hogy egy fényes léghajóra emlékeztető tárgy ereszkedett a tehénistállója fölé, s hiába ragadott fiával és bérlőjével együtt fejszét, a titokzatos idegenek kötelet vetettek az egyik borjának a nyakába, és sötétpiros fénybe burkolózva magukkal vitték.

Novák Tibor elbizonytalanodott, nem értette, hogy hová akar kilyukadni a százados. Nem mert megszólalni. A politikai helyettes hátratett kezekkel járkált az irodában, s hirtelen újabb történetbe kezdett:

– Mondja, Dale F. Spaur ohiói helyettes seriff esetét sem ismeri, akit Wilbur Neff kisegítő rendőrrel együtt 1966. április 16-án éjszaka megijesztett egy űrhajó? Nem? Pedig ez híres eset. A seriff az ijedségtől mozdulni sem mert, amikor megállt felette a ház nagyságú, fényben úszó ismeretlen tárgy. Aztán dermedten beszálltak az autóba, és várták a halált. Amikor aztán az ismeretlen repülő tárgy elindult, parancsot kaptak, hogy kövessék. Hetven mérföldön át üldözték a fénylő tárgyat. Közben másik két rendőrtiszt is látta és követte az ismeretlen tárgyat. És mi lett a vége? A légierő Project Blue Book-ja hallucinációnak minősítette az egészet. Mi a véleménye, növendék?

– Jelentem, nincsenek ilyen tárgyak. Mi is tanultuk, hogy félre akarnak bennünket vezetni. Idealista… Idealista…

– És ha mégis vannak? Csak idáig a NASA és az amerikai légierő eltitkolta előlünk? Akkor egy tüzérnek mi a dolga?

– Jelentem, a tüzérnek nem szabad berúgni, és az eltávozás végén jelentkeznie kell a szolgálati helyén.

A parancsnok arca újra megkeményedett és átvette a szót.

– De maga leitta magát, és függelemsértést követett el. Növendék! Lefokozom, a rajparancsnoki beosztásából ezennel leváltom! Visszamehet a fogdába.

– Értettem – mondta Novák Tibor, aztán feszesen tisztelgett és hátraarcot csinált. Amikor kilépett az ajtó felé, a parancsnok utánaszólt:

– Növendék! Jöjjön vissza.

Novák Tibor megállt, újabb hátraarcot csinált és vigyázzállásban várakozott.

– Pihenj – mondta a parancsnok, aztán kilépett az íróasztal mögül, jelezve, hogy a kihallgatás hivatalos része véget ért.

Novák Tibor a parancsnok megenyhült arcára bámult, és feltámadt a szívében a reménység.

– Mi történt magával, fiam? – kérdezte Deák őrnagy. – Azt hittük, hogy az idén évfolyamelső lesz.

– „Senkivel sem történik olyasmi, aminek az elviselésére nem termett. Mással is megesik ugyanez, s vagy tudatára sem ébred, hogy mi történt vele, vagy lelki nagyságával kérkedve megőrzi nyugalmát rendületlenül… A külső dolgok a lelket a legkevésbé sem érintik…”

– Mi ez?

– Marcus Aurelius római császár és hadvezér jegyezte fel a Garam partján, miközben a birodalom ellenségeit irtotta.

– Marcus Aurelius a példaképe?

– Nem a példaképem, csak szeretem olvasni.

– Olvasson néha korábbi sztoikusokat is, például Senecát, aki a 18. levelében a következőket írta: „…A katona a béke kellős közepén menetel, egy fia ellenség sincs, és sáncot ás, kimerül a felesleges erőfeszítésben, hogy a szükségesnek majd megfelelhessen. Ha nem akarod, hogy valaki akkor kapkodjon ide-oda, mikor cselekvésre kerül a sor, azt még a cselekvés előtt gyakorlatoztasd…”

– Köszönöm, őrnagy elvtárs.

A parancsnok elsétált az ajtóig, aztán visszafelé lépkedve megállt Novák Tibor előtt.

– Mi a neve? – kérdezte.

– Kinek, őrnagy elvtárs?

– A lánynak.

– Parancsnok elvtárs, én egyszerűen csak berúgtam…

– Mi a neve? És hol lakik?

– Parancsnok elvtárs, én ezen az eltávozáson fegyelmezetlenül…

– Úgy értem, hogy mi a keresztneve?

– Andrea… Csillaghegyen lakik albérletben.

– Szép?

– Már mindegy, parancsnok elvtárs.

– Lehet, hogy nem mindegy. Szedje össze magát, fiam. A büntetését szigorúan ki fogja tölteni. Erre külön ügyelek. Leléphet.

Novák Tibor az őrnagyra bámult, aztán a századosra. Arca, szíve megkeményedett. Hátraarcot csinált, aztán kilépett az ajtón. A harmadéves növendék a fogdáig kísérte.

A pokróccal letakart vaságy szélén ült, és a fehérre meszelt falat nézte, de nem látta. Andi arca jött át a falon, s a meszelésen átderengve gyötörte szépségével. Újra és újra megrázta a fejét, mert nem akart a lányra gondolni, de hiába rángatózott, Andi szája lassan szétnyílt, s egyszerre csúfolódva és vágyat keltve közeledett hozzá a szűk cellában. Még a leheletét is érezni vélte, s félt, hogy elveszik. Felállt, szabadulni akart a képtől, s az ajtó és a fal között tipródva igyekezett ellépni sorsa és az utolsó két nap története elől. De a hely túlzottan szűk volt ahhoz, hogy akárcsak képzeletben is megszabaduljon keserűségétől s a kínzó szégyenérzéstől, amit Andi sírása váltott ki belőle. Járkált és biztatta magát: „Harmadik pedig a vezérlő értelem: gondolj arra, hogy öreg vagy, s ne hagyd tovább szolgaságban, ne rángassa tovább dróton az ösztön, ne zúgolódjék a sors ellen, s ne rettentse a jövő…” De fiatal volt, s Andi bent sajgott már az agyában, izmaiban, behatolt sejtjeibe, mint a vér és a nedvek. A lány arcától, selymesen leomló gesztenyeszínű hajától, szájának mosolyra kész vonalától nem tudott megszabadulni. Megadóan leereszkedett a vaságy szélére, aztán a hátára fordult. – Kint a közeli sportpályán labda pattogott. Időnként a katonák jókedvű kiáltásai is behallatszottak. Nézte a mennyezetet, melyen alaktalan, lassú árnyak kúsztak a sarkok felé. Kint már szürkült, közeledett az este. De az emlékeiben nyári délután volt, s ebéd után egy órával már ott állt Csillaghegyen Demeter bácsiék muskátli-, azalea- és leanderillatú verandáján, de Andi hiányzott a vasárnapi asztal mellől. Demeter bácsi már a félliternyi saját termésű kadarkán túl, a kávénál és a szivarnál tartott, Irma néni pedig a mosogatáshoz készülődött. Demeterék Andi apjának, Török elvtársnak a megbízható barátai voltak még a nehéz történelmi időkből. Andi apja ötvenhat után kibontakozott, felelős megbízásokat kapott, Demeter bácsi pedig saját kérelmére, korengedménnyel nyugdíjba ment. Akkor persze még a tájékozottabb körökben Demeter elvtársként emlegették, s a véleményét is kikérték sok nehéz ügyben, csak fokozatosan, évtizednyi, vagy még hosszabb idő múltán változott át Demeter bácsivá. Ebben a folyamatban Irma néni földközelben kialakult, egészséges ösztönének elég nagy szerepe volt, de az utóbbi tíz évben már Demeter bácsi is jobban szeretett Demeter bácsiként, mint korábban Demeter elvtársként élni. Andi apja régi harcostársánál, Demeter elvtársnál bérelt ki a lányának egy szobát, addig is, amíg a kislány élete egyenesbe jön. Andi félpanziós, családi alapon lakott Demeteréknél, a szobán kívül reggelit, vacsorát és vasárnaponként, ha nem utazott haza Győrbe, ebédet is kapott.

Irma néni egy piros pettyes lábassal a kezében állt az asztal mellett, amikor az előkertből Novák Tibor izgatottan belépett.

– Isten hozta, Tibike, ebédezett már? – kérdezte, s a lábassal, melyben a maradék hússzeletek éppen zsírba dermedni készültek, megállt.

– Csókolom, Irma néni – mondta Novák –, ettem az iskolában. Ma egész jó ebéd volt.

– Mit főztek odabent, Tibike?

– Levest, Irma néni, és húst.

– Milyen húst?

– Sültfélét… Nem tudtam odafigyelni, mert nagyon siettem…

– Nem éhes? Mert itt még van egy kis oldalas.

– Köszönöm, Irma néni, de nem vagyok éhes. És rohantam, hogy Andit minél előbb lássam. Olyan szép vasárnap délután van, hogy bűn lenne kihagyni a Római strandot. Andi bent van?

– Andi nincs itthon.

– Nem mondta, hogy Győrbe készül, nincs is szabad szombat.

– Elment a barátnőjével. Már nyolckor itt volt az Ica, és együtt elmentek.

– Elmentek?

– El…

– És valami üzenetet nem hagyott?

Az asszony a férjéhez fordult:

– Mondott valamit az Andi?

– Semmit – vonogatta a vállát Demeter bácsi –, csak elment a barátnőjével.

– Egyen egy kis húst, Tibike, finom oldalast sütöttem.

– Köszönöm, Irma néni, nem vagyok éhes. De nem tetszik tudni, hogy az Andreát merre találhatnám meg?

– Semmit sem mondott, Tibike.

Novák Tibor tanácstalanul állt a napfényes, sok zöld növénnyel ékes verandán. Demeter bácsi aztán elnyomta a szivarját, s a szemével intett a fiúnak, hogy kövesse a pincébe. Leereszkedtek a dohos pincegádorba, aztán előkerült a hébér s két tiszta pohár is. Demeter bácsi hosszan szipákolt egy félakós hordó felett, aztán a félig vörös, félig bordó folyadékkal a lépcső aljáig rukkolt. Novák Tibor féltékenységi rohamában és elkeseredésében Demeter bácsit az állatkerti rinocérosztól sem tudta volna megkülönböztetni, nemhogy a jó bort a rossztól, a pirosat a fehértől, de azért a hébér alá tartotta a poharát, koccintott és mohón ivott. Gondolatai a Római-parton jártak, a strandon, aztán a csónakházakban kutatott, s végül sorra vette a környék összes eszpresszóját. Elképzelni sem tudta, hogy hová lett Andi.

– Mit gondolsz, Tibi – szólalt meg Demeter bácsi a hébér mellől –, miért termelek én ezen a kis telken éppen piros bort?

– Nem tudom, Demeter bácsi.

– Termelhetnék fehéret is… Mit gondolsz, miért termelek én itt piros bort?

– Demeter bácsi biztosan a vörösbort szereti, mert kevés a sava… De az is lehet, hogy ezen a homokos földön jobb termést hoz a vörös fajta, mint a fehér.

– Tibi! Ezt őszintén mondod?

– Nem értek a borhoz, Demeter bácsi, és amúgy is Andi miatt jöttem. Andi nincs, jobb, ha elmegyek.

– Nem, Tibi, megiszunk még egyet.

Demeter a hébérből a poharakba csurgatta a bort. Koccintottak, kortyolgattak. Demeter Novák Tibort nézte.

– Ízlik? – kérdezte.

– Jólesik, Demeter bácsi. Szomorú vagyok, és most jólesik.

– Szomorúság, nem a szomorúságról van most szó. Mondd meg, fiam, hogy ez a bor jó vagy rossz?

– Jó ez a bor, Demeter bácsi.

– Pedig vörös.

– Nem az, hogy vörös, vagy nem vörös… – mondta a poharával matatva Novák Tibor. – Jó bor, vagy rossz? Ez jó.

– Beírták a személyi lapomra.

– A bort?

– Beírták, de legalábbis nekem azt mondták, hogy annak ellenére, hogy ötvenhat után nyugdíjba mentem, megbízható kommunista vagyok, s ez nemcsak az állásfoglalásomból látszik, de abból is, hogy a kertemben vörösbort termelek! Érted? Nem fehéret, vörösbort!

– Jó bor ez, Demeter bácsi – mondta Novák Tibor.

– Jó, de nem azért, mert vörös. Jó, egyszerűen jó bor. Ilyen terem ezen a földön. Megakadályozni sem tudnám. Ilyen ezeknek a tükéknek a természete. Jó bort teremnek, és vöröset. És ez nekem egy érdem. Te tiszt leszel, fiam. Most mondd meg, hogy én, aki harcoltam a szocialista gondolatért, és a fél tökömet letépték a Margit körúti fegyházban amazok, ezért is nincs nekünk gyermekünk, most az az én érdemem és megbízhatóságom, hogy vörös levű szőlőt telepítettem a kertembe. Mit szólsz ehhez, te tiszt leszel!

– Demeter bácsi, jó, ha vigyáz az ember a tökére. De a bora tényleg jó.

– Persze hogy jó! Én is ezt iszom. Hétköznap fél litert, vasárnap egy egész üveggel. De ahogy kortyolom, mindig eszembe jut, mit írtak a…

– Demeter bácsinak sem mondta az Andi, hogy hová megy?

– Andi…? Nem mondott semmit, csak elment.

– Megkeresem valahol, biztosan a Rómain vannak az Icával – mondta Novák Tibor, s a hébér bő áldásából a negyedik pohár bort is elfogyasztotta.

A Római strandon jegyet váltott, csak így lehetett bejutni, így is nehezen. Mindent bejárt a vízparttól a kabinok környékéig, de Andit nem találta. Többször is előfordult, hogy egy-egy lány alakja, mozdulatai, nevetése a megtévesztésig emlékeztették Andira, de amikor közelebb lépett, mindig kiderült, hogy csak hasonlóságról vagy hallucinációról van szó. Reményvesztetten botorkált a strandon a szép lányok, kisportolt, elegáns, bő pénzű fiúk sokasága között, de Andit nem találta. Betért az összes csillaghegyi eszpresszóba, aztán átrándult Óbudára is, de Andit ott sem találta meg. Este tíz óra tájban az itt-ott bekapott féldecik és sörök után már elkeseredetten, dühösen ment vissza Demeter bácsiékhoz a Szamos utcába. Andi még mindig nem érkezett haza, s Demeter bácsi egy újabb üveg kadarka mellett elmagyarázta, hogy neki mint régi Demeternek, új Demeterként mi a viszonya a párthoz. Novák Tibor teljesen berúgott, s megfelejtkezett róla, hogy legkésőbb éjfélkor jelentkeznie kell az Üllői úton. Demeter bácsi sértetten lefeküdt, Novák Tibor pedig kiült a ház elé egy kerti padra, és várta Andit. De Andi késett.

Novák Tibor autózúgásra, ajtócsapkodásra s harsány nevetésekre ébredt fel. Az első pillanatban sejtelme sem volt róla, hogy hol van. Demeter bácsi kordonra nevelt csökött körtefái s frissen oltott rózsái teljesen megzavarták. De Andi nevetése magához térítette. A féltékenység a szívébe mart. Felállt. Elindult a kapu felé, de megbotlott egy bokorban, és beleesett a káposztaágyások közé. A nedves földtől a ruhája összesározódott. Felállt s látta, hogy egy pirosas színű Lada mellett Andi búcsúzkodik Icától és két fiútól. Ölelkeztek, nevettek. Andi az egyik toronymagas farmeros fiúnak kétszer is a nyakába ugrott és szájon csókolta. Ica elegánskodva visongott:

– Puszi… Puszi…

Elindult kifelé. Többé nem akarta látni Andit. Eléggé részeg volt, de azt biztosan tudta, hogy Andit soha többé nem akarja látni. Ahogy kifelé botorkált a körtefák között, Ica és a két idegen fiú beszállt az autóba. Felbúgott a motor, és elindultak. Ica keze kinyúlt az ablakon, és a sötétséget kaparászta. Andi a sarki lámpa és a ház árnyéka között bizonytalankodva befelé lépkedett. Alig jutott túl a kapun, amikor Novák Tibornak sikerült kimászni Demeter bácsi kordondrótjai közül. Andi meghökkent, megállt.

– Na mi az?! Te leskelődsz utánam? – kérdezte meglepetten.

– Vártalak – mondta Novák.

– Itt leskelődsz a bokrok között! Mi dolgod itt?

– Már semmi.

– Nahát… Miből lesz a cserebogár? Itt lapítasz a káposzták között? Leskelődsz utánam?

– Nem leskelődtem, hanem vártalak. De te nem jöttél. Autós trógerokkal csókolózol éjszaka!

– És mi van abban? Nem kell mindjárt rosszra gondolni. Ica pasasának a haverja is ment le Almádiba. Kerestek neki valakit. Icának én jutottam az eszébe. Fürödtünk, este táncolgattunk egy kicsit, mi van abban?

– De megbeszéltük, hogy ebéd után érted jövök.

– És? Mi van akkor? Nem érted, hogy én most vagyok fiatal? Nem fogok a te nyavalyás tiszti iskolád miatt megrohadni! Aztán idemászol és leselkedsz utánam! Kopj le, öregem, unlak. A koldusokat amúgy sem kedvelem!

Novák Tibor keze hirtelen előre lendült és megütötte Andit. Fájdalma, hogy elvesztette a szép lányt, érzéketlenné tette a társadalmi konvenciók iránt, s újra és újra megütötte. Andi végül sírva térdelt a lugassor között, s egyetlen mondatot ismételgetett:

– Te kis piszok… Te kis piszok…

Novák Tibor, mivel az autóbuszok már nem jártak, s a pénze elfogyott, gyalog indult el Csillaghegyről az Üllői úti laktanya felé.

Feküdt a pokróc tetején, és az árnyakkal átszőtt mennyezetet nézte.

Amikor három nap múlva újabb kihallgatásra vezényelték, komoran, balsejtelmektől gyötörten lépett a parancsnoki irodába. Szabályosan jelentkezett, de a mozdulatain már látszott, hogy legyengült. Benkő százados állt az íróasztal mögött egyedül.

– Van valamilyen mondanivalója, növendék? – kérdezte a százados.

– Jelentem, nincs.

– Tehát az első kihallgatás alkalmával minden lényegeset sikerült feltárnunk. Így kell ezt értenem?

– Ami a szolgálati helyzetemhez tartozik és jelentősége van, azt igen.

– Jó. Akkor felolvasok egy levelet, aminek ezek szerint semmi jelentősége sincs – mondta Benkő százados, s az asztalról felemelt egy papírlapot, és lassan, tagoltan olvasni kezdett:

 

 

– Növendék – emelte fel a hangját Benkő százados –, módot adok rá, hogy kiegészítse a vallomását.

– Százados elvtárs, jelentem, a lányt valóban megpofoztam.

– De ennyire?!

– Jelentem, nem tudom, mennyire. Sírt, arra emlékszem, hogy sírt.

– Tehát féltékenység?

– Százados elvtárs, már nincs jelentősége.

– Azért nem eszik, ugye, mert nincs jelentősége?! Azért kap a parancsnok ilyen levelet, mert az ügynek nincs jelentősége?

– Százados elvtárs, a viselkedésemre nem keresek mentségeket.

– Nem keres… Aranyos fiú maga, Novák. Egy héttel ezelőtt még azt hittük, évfolyamelső lesz, erre nekilát és egyetlen kimenő alatt tönkreteszi a katonai pályafutását. – Dühösen meglobogtatta a levelet. – Ki ez a lány? Azonnal válaszoljon.

– Jelentem, vegyésztechnikus a Chinoinban.

– Csak?

– Igen, vegyésztechnikus.

– És mi az apja?

– Nem tudom. Valamilyen fejes lehet, mert az Ibi néni még előttem is elvtársazza.

– Ki az az Ibi néni?

– Andi anyja.

– Aha, aki ezt a szép levelet írta. És hol működik ez a Török elvtárs, ezt sem tudja?

– Jelentem, Győrben, de nekem vele semmi dolgom sem volt.

– Gondolom – mondta Benkő százados kicsit gúnyosan, majd újra a növendékre nézett: – Menyasszonya volt magának ez a lány?

– Jelentem, nem. Nem voltunk eljegyezve. De meglehetősen összetartoztunk.

– A lány anyját honnan ismerte?

– Demeteréktől, de jártam náluk Győrben és Almádiban is az üdülőben.

– Ehhez képest ez a levél… Elég érdekes… Nem?

– Jelentem, igaz. Nem szabadott volna… El kellett volna jönnöm szó nélkül.

Benkő százados felemelte a hangját:

– Növendék! A büntetését megszigorítjuk. Most visszamegy a fogdába, és evés közben átgondolja, hogy mit csinált, s egy tiszti növendéknek hogyan kell viselkedni! Mindezt evés közben. Ez parancs! A végrehajtását az őrparancsnok személyesen ellenőrzi. Megértette?!

– Jelentem, igen.

– Remélem. Elegem van magából és a hülye ügyeiből. Leléphet! Hátra arc!

Novák Tibor minden erejét összeszedve megcsinálta a hátraarcot, és kilépett az ajtón.

Novák Tibor a pokróccal letakart vaságy szélén ült s egy darabka sajtot rágott. A sajtnak nem érezte az ízét, mert közben Marcus Aurelius elmélkedéseinek ötödik könyvéből idézett fel egy mondatot: „Ne utálkozzál, ne veszítsd el bátorságodat és buzgalmadat, ha nem sikerül mindig mindent helyes alapelvek szerint elintézned. Ha valami nem ment rendjén, fogj hozzá még egyszer, és örülj, ha cselekedeteid nagyobb része emberhez méltó. S szeresd azt, amihez visszatérsz…” – Rágott és félmondatokat ismételgetett: – „Ha valami nem ment rendjén, fogj hozzá még egyszer…” Rágott, rágott, s nehezen tudta volna eldönteni, hogy mitől undorodik jobban: saját magától vagy a háromnapos, kiszáradt sajttól?

Amikor az ajtóban megzördült a kulcs, csodálkozva abbahagyta a rágást. Az őr egy levelet adott be.

– Büntetés alatt a katona nem kaphat levelet – mondta Novák Tibor. Rágott tovább, nem nyúlt a levélért.

– Deák őrnagy elvtárs külön engedélyezte – mondta az őr, aztán a levelet a pokrócra tette és kiment.

Novák rágott, s arra gondolt, hogy: „…Szeresd azt, amihez visszatérsz…” – Amikor aztán nagy sokára a levélre pillantott, hirtelen lenyelte a sajtot. Andi írását vélte felismerni a borítékon. Mohó mozdulattal a borítékért nyúlt és felhasította. Andi betűi töltötték be az egész oldalt.

 

 

Novák Tibor a levelet szorongatva előrehajolt és a falnak támasztotta a homlokát. Behunyta a szemét, és egy csónakot látott maga előtt, melyen a dörzsléc lakkozott volt, az első borda világoskék, a többi vakítóan fehér. Aztán a nádas is eszébe jutott, s a hullámverés, ami a náderdőben lecsillapodva, már alig emelgette a csónakjukat.