A dinnye illata

Feküdt a füvön és görcsösen kapaszkodott a diófa kiálló gyökerébe, mintha még lejjebb is lehetne csúszni, zuhanni, mint ahol hever. Álmában mozgott alatta a föld.

– Kelj fel, Illés – ébresztgette az anyja –, enned kellene valamit, nem is reggeliztél.

Illés kinyitotta a szemét, s amikor anyját, a sovány, fekete hajú asszonyt megpillantotta, elmosolyodott.

– Finom zöldbabfőzeléket főztem, Illés, ülj fel és egyél.

Felült, hátrább csúszott, hogy a diófa törzsének dönthesse a hátát, aztán átvette anyjától a lábast és a kenyeret. Belekanalazott, s azonnal érezte, hogy a főzelék pontosan megfelel anyagi helyzetüknek. Tejföl, hús, szalonna nem volt rajt, csak egy kis zsírral öntözte meg az anyja, hogy laktatóbb legyen. Az éhség belemart a gyomrába, és falni kezdett. A kenyeret a végére hagyta, külön ette meg, mert minden ételnél többre becsülte. Az anyja mellette állt és nézte, hogyan eszik, amikor befejezte, elvette a lábast, és befelé indult. A házban, aminek egyik részét egy idős úriasszonytól bérelték, nagy volt a jövés-menés. Nyaralók, köztük a saját rokonaik is a faluba indulva vagy onnan érkezve ki-be járkáltak az ajtókon, mert a bolt előtt kenyérért, tejért, hol pedig hagymáért vagy más zöldségért kényszerültek sorban állni. A nők bevásároltak, főztek, s csak utána szaladtak le egy kicsit a vízhez, de a gyerekek közben hazaértek és várakoztak az ebédre.

Illés visszafeküdt a fűre, nézte egy darabig az öreg diófák lombozatát, melyek beengedték az ágak közé az aranysárga fényt, és felszívták hevüket. Mire a fénypászmák a füvet érintgették, simogatóan langyosak, szinte hűvösek voltak. Csaknem két hónapja dolgozott már a Mezőkernél egy negyedikes gimnazistával s egy trágyásszal, aki éppen befejezte az első évet a Mezőgazdasági Akadémián. A sofőrön, Mustos János felvásárlón kívül, akit Muszlincának becéztek, hármasban kóboroltak egy pótkocsis teherautóval a város környékén. Gyümölcsöt, zöldséget rakodtak fel és le. Huszonnégy órán keresztül bolyongtak a falvak, az átvevőhelyek, a központi raktár és a pálinkafőzdék között, s utána a következő huszonnégy órát pihenéssel tölthették. A nyári munkát Rozsos szerezte, akinek a nagybátyja ismert valakit a Mezőkernél. Illés akkor már elég jó középtávfutó volt, s valószínűleg ezért szólt neki Rozsos a keszthelyi kikötőben, aki egyébként gerelyvetésben iskolabajnokságot nyert. Rozsos szertornában is jó volt, de abban nem nyert bajnokságot. Kocsis Nándor észrevétlenül került közéjük. Rozsos már találkozott vele egy trágyászbálon, ahol botrányba keveredett. Rozsos lett közöttük a főnök, mert erősebb volt náluk, s ő szerezte a munkát. A kocsin az igazi főnök persze Muszlinca volt, aki Páhokról járt be a hajnali buszokkal, s nagyon tudott venni, árut becsmérelni, otthagyni. Kora reggel a keszthelyi telepen felrakták az üres rekeszeket és hűtőládákat, aztán elindultak a falvak felé. Kemény munka volt, estefelé a hűtőládákat már ketten is alig bírták a platóra emelni, de a gyümölcsösrekeszekkel jól elboldogultak. A zsákoktól rettegtek leginkább, de valahogyan a karalábés-, káposztás- és krumpliszsákokkal is megbirkóztak. Voltak jó helyek, ahol órákig lehetett pihenni, vagy rakodás után kijárt a kupica pálinka fél szelet kenyérrel, és rossz helyek, ahol a rakodókat embernek sem nézték. Zalaapáti, Dióskál felé, ahol a pálinkafőzde működött, szerettek menni, de fel északnak, Lesenceistvánd, Sümegprága irányába is. A déli és az északi pont között azonban nagyon sok kemény hely volt, ahol hetente többször is meg kellett rakodniuk. Az első héten a nehéz munka ellenére is meseszerűnek látszott a rakodók élete, mert a legfinomabb gyümölcsöket ehették egész nap. Illés csak egy szelet kenyeret vitt, s telezabálta magát meggyel, barackkal, körtével. Júliusban már jöttek a korai szőlők, augusztus elején a sárgadinnyerakományok. Ha benyitott egy raktárba, s a gyümölcsök édes illata az orrába hatolt, szinte boldognak érezte magát, de ahogy múltak a napok, a gyümölcsillat kezdett elviselhetetlenné válni. Az édeskés illattól néha már hányingere támadt, s csak akkor harapdált bele a francia barackokba, ha nagyon éhes volt. Ekkor, a gyümölcsundor küszöbén szerették meg a cefreszállítást. A cefrét Dióskálba, a szeszfőzdébe vitték, s itt a vezető mindig megkínálta őket egy-két kupica frissen kicsöpögött pálinkával. A szesz átjárta, fertőtlenítette gyomrukat, felpezsdítette vérüket, kitisztította agyukat, s visszahozta lanyhuló munkakedvüket is. Egyszer, talán a harmadik cefreszállítás után a sötét udvaron, a ládákon üldögélve megszólalt Illés:

– Még lenyomok egy hetet, és meglesz a télikabátom.

– Én bakancsra gyűjtök és korcsolyára. A télen ráfutottam egy jégbe fagyott vasra, a nádverők vagy a jégvágók hagyták hátra. Kitörött egy darab a korcsolyámból. Nem lehet kiköszörülni. A bakancs és a korcsolya az első, de ruha is kellene, s talán egy sapka vagy kalap – mondta Rozsos.

– Bakancs, sapka, jó nektek – szólalt meg Kocsis Nándor keserűen. – Nekem egy tengerészkék öltönyt kell csináltatnom a Wensovszkival. Fémgombosat. Az akadémia őszi bálján már az új ruhámban leszek. Egy fehér nadrág is kellene a nyárra, pólóinggel.

– Tengerészkék öltöny? Minek az neked? – kérdezte Rozsos.

– Lelki ügyeim vannak.

– Beleestél valakibe?

– Nagyobb érzés ez. Egészen nagy érzés… Néha már alig látok, káprázik a szemem.

– A nagy érzések a tavalyi kabátok alatt is megférnek, nem? És neked egészen jó ruháid vannak. Malmotok van Belső-Somogyban – vélekedett Illés.

– A malmot elvették tőlünk, a ruháim pedig kopottak. És ez a lány olyan különös, nem merném a bálon felkérni, csak az új ruhában. A tengerészkék öltönyben majd meghajlok előtte, ő rám mosolyog…

Kocsis Nándor felállt, a pálinkafőzde gyümölcsösládákkal teleszórt udvarán megmutatta, hogyan hajlik meg, s néhány tétova keringőző lépést is tett az árnyékok között.

– Táncórákat is kellene venned – mondta Rozsos.

– Miért? A legújabb táncokat is tudom.

– Na igen, csak olyan lomhán mozogsz, mint egy rozsomák.

– Mi az a rozsomák?

– Kedves, barátságos alaszkai állat, csak egy kicsit lassú.

– Van egy antilopcipőm, abban gyorsabb vagyok.

– Ki az a lány, titok?

– A legszebb nő Keszthelyen.

– Kelemen Éva?

– Nem, nem…

– Hova jár?

– Gimista.

– Pincés Klári?

– Ugyan…

– És van az a furcsa fekete lány – találgatott tovább Illés –, akinek vasúti tiszt az apja. Vagyis ez nem is az apja, mert ez a férfi szőke. Második férj. Lent laknak a Helikon-ligetnél.

– Dehogy. Azt a lányt nem ismerem. Akit én szeretek, az szőke, a bőre kreol, titokzatos és szép. Úgy tud nevetni, hogy az ember…

Illés és Rozsos összenéztek.

– Csak nem… Remélem, nem Ferenczy Mayáról beszélsz? – kérdezte Rozsos.

Kocsis Nándor szomorúan hallgatott a dióskáli árnyékok mélyén.

Rozsos felállt és ingerülten végigmérte Kocsist.

– Te megőrültél. Tudod, ki az a Ferenczy Maya? Nemcsak a legszebb úrilány Keszthelyen… Az sem számít, hogy gazdag… Az mellékes… Régen, ha Ferenczy Maya anyja rámosolygott valakire a Kék Szalag startja előtt, akkor azt megírták a bécsi lapok, s a Mariahilferstrassén átalakultak az árak. Drágább lett a Doxa óra és olcsóbb a Törley-pezsgő. És Mayával ugyanez a helyzet, pedig más már a világ. Minden megváltozott, és mégis ugyanez a helyzet. Ilyen alapon bárki beleszerethetne…

– Bele is szeret mindenki, még a tanárok és a premontrei papok is. Torday Kelemen belekarolt az Erzsébet királyné úton, és lekísérte egészen a kikötőig. Láttam. Fehér reverendában, kék cingulussal… Mondhatom…

– Torday a gyóntatóatyja.

– Ti is ott tolongtok körülötte minden bálon. Megvesztek, hogy táncoljon veletek két percig – mondta Kocsis Nándor ellenségesen.

– Én például nem szerettem bele – mondta Rozsos. – Sportoló vagyok. Gerelyben iskolabajnok, rúdugrásban városi harmadik. Mayát kislány kora óta ismerem. Most is bejáratos vagyok hozzájuk. Néha még vitorlástúrára is elvisznek. Apám, mielőtt a városházára került, náluk dolgozott öt évig. Világos, hogy nem szeretek bele egy ilyen lányba.

– Jó… Téged beengednek a villájukba. Te vagy az illedelmes jó fiú. És mi van akkor? Mi közöm nekem ehhez?

– Semmi. Csak nem értem, hogyan jön ahhoz egy trágyász, hogy beleszeressen Ferenczy Mayába?

– Ha befejezem a Mezőgazdasági Akadémiát, agrármérnök leszek. Feltalálok valamit, és sok pénzt keresek. Idáig sem voltunk mi akárkik. Malmunk volt és harminc hold jó föld. De elvették, akárcsak Ferenczyék üzemét.

– Szegény Nándi, mindegy az – szólalt meg újra Rozsos –, akár harminc, akár nyolcvan. Mayáéknak svájci érdekeltségeik vannak, Zürichben üzletük. Az öreg Ferenczy már Pesten van, kereskedelmi tanácsadó az új kormányzat mellett. De ez sem számít. Maya annyira más…

– Különös, ugye…? Titokzatos nő – mondta Kocsis Nándor megenyhülten.

– Minden lány titokzatos – helyeselt Rozsos –, és némelyik olyan szép, hogy fájdalom szorítja össze a szívemet, ha rápillantok. Belegondolni sem merek, mi lenne akkor, ha egy ilyen lányt magamhoz szoríthatnék, meztelenen.

– Én másra sem gondolok.

– De a legszebb lány is hol van az atlétikától? Nincs szebb annál, mint amikor nekifut az ember, megtorpan és teljes erőből elhajítja a gerelyt. S az száll, magasabban, mint a fák koronája. Nagyon messze belefúródik a vörös salakba. Érzi az ember, hogy nagyot dobott, és boldog. Minden tökéletes, a gimi, a város, a világ. Én csak akkor vagyok rosszkedvű, ha lesérülök, és nem érzem, hogy izmaim vannak. Álmomban is gerelyt dobok, és messzebbre száll, mint a valóságban. Néha úgy érzem, a gerelyvetés szebb, mint a vitorlázás.

– Mint a vitorlázás? Hogyan lehet ilyent mondani? – csodálkozott Illés.

– Csak azt mondtam, hogy „néha”, és magamra vonatkoztatva. Egy jó luvcsata persze… Négyes szélben, az már valami.

– A vitorlázásnál nincs szebb a világon – mondta Illés. – Rossz napokon néha kifutok egyedül… Ilyenkor érzem, hogy csak a vitorlázásnak van értelme az életben. Ha minden elromlik is, a vitorlázásért érdemes élni. Kint lenni a vízen, s a hajóval belefeszülni a szélbe, ez a legtöbb. Nagyobb boldogságra már nem lehet vergődni.

Hallgattak néhány percig a pálinkafőzde sötét udvarán. Legtovább Kocsis Nándor hallgatott, mert nemhogy vitorlázni, még úszni sem tudott. Kievickélt persze a stégre, kutyaúszással. De amikor ezzel a mutatvánnyal először meglepte az évfolyamtársait az akadémia vízisporttelepén, két hónapig vakkantva köszöntötték a keszthelyi srácok. Többet nem mert fürdőgatyára vetkőzni. Utálta a vízparton lebzselő, hajókon lógó diákokat, s most is leplezetlen ellenszenvvel szólalt meg.

– A szerelem a legkomolyabb dolog. Az igazi férfi idejében kiválasztja a nőt, akivel élni akar. Hajókázás helyett a jövőjén munkálkodik, hogy majd kint az életben megállja a helyét.

Rozsos és Illés csodálkozva az akadémistára pillantottak. Még a szeszgyár piszkos fényű, árnyékos udvarán is látszott Kocsis Nándor arcán, hogy magát képzeli el a komoly férfi szerepében. Kocsis Nándor Csurgón érettségizett, s utána került a keszthelyi kollégiumba. Nehéz léptű ember volt, komolyan vette az életet és a jövőt. Az élet számára „kint” volt valahol, és észre sem vette, hogy már réges-régen elkezdődött. Nem értette a keszthelyi fiúkat, akik csupa felesleges dologért lelkesedtek, s hiába múltak az évek, gyermekesek maradtak és komolytalanok. Soha nem beszéltek a jövőről. Nem tudta, hogy Rozsos jövője, amióta meghalt az apja, elbizonytalanodott. Illésnek pedig nem volt jövője. Csak jelenük volt, s a jelennel úgy gazdálkodtak, mintha az lenne az egész élet.

– A lányok is szeretnek vitorlázni. Ferenczy Maya például minden Kék Szalagon ott van – mondta Rozsos.

– Na igen… De ti el sem tudjátok képzelni, hogy egy nő milyen komoly és furcsa tud lenni – mondta Kocsis Nándor.

– Némelyik elég furcsa – szólalt meg Illés. – A Halász utcában lakik egy alacsony, kövérkés lány. Az arca szép, de amúgy olyan tehénszerű. Fűszeres az apja. A lány bőrének szentjánoskenyér- és fahéjillata van. Délután az üzletben szokott tanulni. Kicsit idősebb nálam, a kereskedelmibe járt, tavaly már végzett. Be szoktam hozzájuk járni krumplicukorért. Jó a szívre versenyek előtt. Bírja az ember a futást. Erika magának lopkodta az üzletből, de nekem is adott belőle. Egyszer zárás előtt, amikor a szülei még az üzletben voltak, megkért, hogy nyúljak bele a bugyijába, és simogassam. Nagy lehincelést csapott, és teljesen nekivetkőzött. De nekem nem volt kedvem a dologhoz. Versenyre készültünk éppen, meg minden. Észrevette, hogy nem vagyok valami lelkes, és kérdezgette, mi bajom. Mondtam neki, hogy nagyon szőrös a pinája.

– Mihez viszonyítva volt szőrös? – kérdezte Kocsis Nándor.

– Nem tudom… Olyan volt, mint az őserdő.

– Mi lett? – érdeklődött Rozsos.

– Leborotválta.

– Hogyhogy?

– Előszedte az apja borotvaszappanát, bepamacsolta és leborotválta.

– Ott előtted?

– Ott a sezlony szélén. Amennyire tudtam, segítettem neki.

– És…?

– Semmi. Mire befejeztük, hazajöttek a szülei.

– Ezzel vége?

– Nem. Egy hét múlva újra szólt, hogy mehetek. Rákosi Mátyás beszédet mondott Cellben, és a szülei odautaztak. Nagyon ünnepélyes volt minden. Mazsolát lopott az üzletből, és egy Dianás üvegben kávélikőrt. Megterített egy kis asztalt, és odatolta az ágy mellé. Kalácsot is szerzett.

– És a szerelem?

– Főleg az volt aztán, csak egy hét alatt kinőttek neki a szőrei, és bökött. Olyan lett a dombocskája, mint egy kopott cipőkefe.

– Szörnyű – mondta Rozsos. – Barátaim, ezért járok én inkább edzésre.

– Nem volt szörnyű, inkább kellemes. Aranyosan tudott nevetgélni. Ha nem olyan tehénszerű, beleszeretek. De hülyén jött ki minden.

Kocsis Nándor mérgesen felmordult:

– Miért meséled ezt? Hogyan jön ez ide? Arról volt szó, hogy egy nő milyen komoly és furcsa.

– Hát éppen ez az…

– Szörnyű – mondta Rozsos, aztán előrehajolva a szeszfőzde nyitott ajtajára mutatott. – Patkány. Nem halljátok? Pedig már másodszor. Nem halljátok?

– Mit nem hallunk? – kérdezte Illés.

– Köszönt a patkány.

Kocsis Nándor mérgesen felállt.

– Ti direkt csináljátok a balhét, hogy engem felhúzzatok. Nem tetszik nektek, hogy az akadémia őszi bálján majd Ferenczy Mayával táncolok… Jöttök nekem a fűszereslány kopasz pinájával. Még hogy az apja borotvapamacsával… Jó vicc! Csak én nem vagyok fűszeres. Nekünk malmunk volt, édesapám. Tudjátok, mi az a malom?

– Én nem hallottam – mondta Illés.

– Pedig finom, könnyű mozdulattal leemelte a kalapját, és azt mondta, hogy jó estét kívánok. Panamakalapja van. Szinte új. És kétszer mondta: Jó estét kívánok! Jó estét kívánok.

– Akkor ez egy hülye patkány – mondta Illés –, mert már éjszaka van. Éjfél elmúlt.

– Talán csak képzetlen, és nem tudja, mi a különbség az este és az éjszaka között.

– Le vagytok szarva – ordított Kocsis Nándor.

– Igazad van, alulképzett. Viszont kalapja van.

– Segítenünk kellene az önképzésben. Egy utazás a sofőrfülkében biztosan jót tenne neki – vélekedett Rozsos.

Illés és Rozsos a patkány után vetették magukat a sötét udvaron. Feldöntöttek egy ládahalmot, pokrócot, feneketlen kosarat dobáltak a menekülő patkányra, s végül egy gyümölcsösrekesszel foglyul ejtették. Beletuszkolták egy papundeklidobozba, s kenyérhéjat adtak neki, hogy a rágcsálással elfoglalja magát. A dobozt elhelyezték a sofőrfülkében, az ülés alatt, aztán elégedetten elindultak a raktár felé, hogy megsürgessék az indulást. De Rozsos hirtelen megtorpant:

– Lehet, hogy ez nem is a köszönő patkány.

– Miből gondolod? – kérdezte Illés.

– Nem láttam a fején kalapot.

– Talán csak elejtette a futkosásban. Itt lesz valahol – mondta Illés, és gondterhelten vizsgálódni kezdett a koszos udvaron.

Rozsos az akadémistához fordult:

– Nándi! Nem láttad, hová ejtette a patkányunk a kalapját?

– Nyaljátok ki, édesapám! Nem érdekel a dilinyó dumátok – mondta Kocsis Nándor, és maga elé köpött.

Éjjel egy óra lehetett, amikor Muszlinca bizonytalan léptekkel előkerült a szeszfőzdéből. Egy zöld pintesüveget gyömöszölt be a kibuggyosodott aktatáskájába, aztán az egészet betette az ülés mögé.

– Most aztán nincs alvás, fiúk – mondta Rozsos, amikor felkapaszkodtak a teherautóra –, kapaszkodjatok, ahogy bírtok.

A pótkocsis teherautó kidöcögött az utcára, jobbra kanyarodott, aztán nekilódult a falu szunyókáló házai között. Kint az országúton még jobban felgyorsult, s a csillagok kavarogva elúsztak felettük, mintha csak mozdonyból kicsapó szikrák lennének. Előttük sárga fényben emelkedett és süllyedt a makadámút, de kétoldalt nekidörzsölődtek az éjszaka puha, fekete falainak. Mögöttük is fekete semmibe süllyedt minden, a kőkeresztek és a fák alámerültek. Elkerülték már Zalaapátit, de Alsópáhoktól még elég messze voltak, amikor a sofőr hirtelen a fékre lépett, a pótkocsi megfarolt és megcsúszott rajt a rakomány. Szerencsére már üresek voltak a ládák, így alig volt súlyuk. Amikor az árokparton megállt a kocsi, két oldalon kivágódott a fülke ajtaja. Muszlinca és a sofőr káromkodva a földre ugrottak.

– A nádvágó rohadt anyjába! Abba a rohadt, rühes – morgott Muszlinca.

– Köszönt a patkányunk – állapította meg Rozsos tárgyilagosan.

– Úgy látszik, csak a kalapját vesztette el a beszálláskor, a modorát nem – vélekedett Illés.

– Dilis trógerok vagytok – mondta az akadémista. – Fel is borulhattunk volna. Mi lenne akkor? Erre nem gondoltatok!

– Akkor fel lennénk borulva – mondta Illés. – Mindenre gondoltunk.

– Mi történt? – kiabált előre Rozsos.

– Patkányok vannak a kocsiban – mondta a sofőr, s közben egy söprűvel csapdosott befelé.

– Hogy a francba? – kérdezte Rozsos, és lemászott a kocsiról.

– Tele van velük a szeszgyár, úgy látszik, nyitva maradt az ajtó, és bemásztak.

– Fiúk, igazítsátok meg a pótkocsin a rakományt! – kiabált Muszlinca.

– Ugrunk már, Jani bácsi… Gyere, Illés.

Illés és Rozsos lepakoltak a pótkocsiról két sor ládát a mezőre, aztán szép szabályosan visszarakták az egészet. Kocsis Nándor le sem szállt a teherautóról, felülről nézte őket. Amikor végeztek, a zalavári berkek fölött már világosodott az ég alja.

– Jó lesz így, Jani bácsi? – kiabált előre Rozsos.

Muszlinca megszemlélte a pótkocsit, aztán megveregette Rozsos vállát.

– Fasza gyerekek vagytok. Gyertek, igyatok egy kis pálinkát.

A harmattól csillogó árokparton állva jót húztak Muszlinca pintesüvegéből, aztán visszamásztak a kocsi tetejére. Amikor a teherautó újra elindult, az akadémista szomjas torokkal megszólalt:

– Sokkal nagyobb szarok vagytok, mint gondoltam.

– Göcsejben ezt így nevezik? – kérdezte Rozsos. – Én azt hittem, hogy ez csak egyszerű taktikai érzék. Jó, hogy nem vitorlázol, Nándi, a startnál elveszítenéd a versenyeket.

– A startnál? Miért a startnál?

– Mert ha rossz a rajttaktikád, elrontod az egész cirkálószakaszt.

– Mindig ezekkel a gyerekségekkel jöttök. Dilisek vagytok mind a ketten – mondta Kocsis Nándor, aztán megnyugodva, a gazda szemével kezdte nézni a hajnali szürkületből kibontakozó földeket.

Mire véget ért augusztus első hete, olyan fáradtak voltak, hogy álmodozni vagy viccelődni sem volt erejük. Az utolsó két napban már alig beszéltek egymással. Ha végeztek a rakodással, csak ültek a földön, és maguk elé meredve vártak az indulásra. Illés néha megügyelte még a darazsakat, de a gazdász és Rozsos a semmibe meredtek. Hétfő hajnalra, amikor újra jelentkeztek a Mezőker telepén, Illés és Rozsos már újra vidámabbak voltak, de Kocsis Nándor még a köszönésüket sem fogadta. Két napig hallgatott, s csak kedden este derült ki, hogy otthon járt a falujában, s a helyi papnak megvolt az egész Brehm. Az akadémista elment a paphoz, s megnézte, miféle állat az a rozsomák. Amikor megtudta, hogy a rozsomák nemcsak lassú, de büdös is, bosszút forralt a gimnazisták ellen. De nem volt túlzottan leleményes, így csak lökdösődött, s egy körtésládát Rozsos lábára ejtett. Rozsosnak éppen csak megkékült a lábfeje, de tele torokból üvöltött, hogy Kocsis Nándor megnyugodjon. Szerdára újra összebékültek mind a hárman, s csütörtökön már egy alsógyenesi pincénél közösen vettek egy liter bort. A pince előtt üldögélve zsíros kenyeret ebédeztek hagymával, s olyan jól érezték magukat együtt, hogy az akadémista mindannyiukat meghívta a születésnapjára, amit valamikor augusztus végén akart megünnepelni a falujában. Szombaton délutánra a fáradtság és a hőség újra elvette az eszüket, s minden apróságon összevesztek. Az akadémista nekilátott megszámolni, hogy ki hány rekesz körtét rak fel a kocsira, hányszor áll meg, megy félre vizelni, kaját vagy cigarettát vételezni. Estefelé már nagyon unták az akadémistát, pedig még előttük volt az egész éjszaka. Mindhárman belefáradtak a nyárba, amit végigdolgoztak, hogy télen bakancsuk, ruhájuk legyen, s szeptemberben megvásárolhassák a tankönyveiket. A tudatuk mélyén kevéske irigység is mocorgott, mert a szerencsésebb iskolatársaik barnára sülve, pihenten járták a fürdőváros esti utcáit. A lányok is szebbek nyáron, s az igazán csinosakat ilyenkor könnyű elveszíteni. Ez a veszély leginkább Kocsis Nándort fenyegette, aki furcsa módon egy olyan lány elvesztésétől rettegett, aki nem volt az övé, nem tartozott hozzá még lélekben sem. De érzéseit kivetítette a lányra, s valamilyen furcsa, megfoghatatlan kölcsönösségről képzelődött.

Este csemegeszőlőt rakodtak Edericsen, aztán felvettek húsz ládával Vonyarcon is. Amíg a pótkocsival bajlódtak, Muszlinca a teherautóval átment Györökre, s a restiben a sofőrrel együtt bevételezett két-három korsó sört. Jó hangulatban érkeztek vissza Vonyarcra, s azt tervezték, hogy Keszthelyen, a lepakolás után esznek egy halászlét. A Balaton-parton szólt a zene, vidám mulatozó társaságok vonultak a parti villákból fel a pincékhez, s akik szombaton délután berúgtak a pincéknél, már a vízpartra igyekeztek. Lányok és asszonyok visongattak a fülledt nyári estében. Rozsosék megértették Muszlincát, akinek már semmi kedve sem volt dolgozni. Illés is úgy érezte, hogy minden percben kimarad valamiből, állandóan történik valami a keszthelyi kikötőben vagy a györöki villák udvarán, a lopótökkel befuttatott lusztházak zöld szigetein. És történt. Minden megtörtént, ami nyaranta szokott, de Illés, Rozsos, az akadémista és Muszlinca nélkül. Nekik ezen a szombat estén is dolgozniuk kellett. Keszthelyen kiderült, hogy Páhokon már várják a kocsit, így a halászlé is elúszott, amit Muszlinca és a sofőr beígértek maguknak Vonyarcvashegyen. Páhokról éjjel egy órakor érkeztek vissza Keszthelyre, s mire lerakodtak, már két óra volt. Muszlinca egy ivóvizes kannával elküldte a sofőrt Zámorba, hogy szerezzen sört. A sofőr üres kannával érkezett vissza, mert a külvárosban már minden kocsma bezárt. A parton nyitva voltak az első osztályú bárok és vendéglők, de oda nem lehetett bemenni a kék vizeskannával. Kiszáradt torokkal, émelyegve üldögéltek a raktár lépcsőjén, gyümölcsillatban fuldokolva.

– Nem baj – mondta Muszlinca –, sör nincs, de legalább nem dolgozunk többet ezen az éjszakán. Feküdjetek le a raktárban, fiúk, és aludjatok.

– Kösz, Jani bácsi – mondta Rozsos, és mozdulatlanul üldögélt tovább a lépcsőn, társaival együtt.

A kármelita templom táján, a vadgesztenyefák tetején már ébredeztek a madarak, amikor Muszlinca újra megjelent a lépcsőn.

– Nincs itt nyugalom, fiúk, indulunk a vasútállomásra. Az Alföldről befutott egy irányvonat. Van rajt két dinnyéskocsi. Két vagon sárgadinnye. Kidobjuk reggelig, éppen belefér az időnkbe – mondta.

Felkapaszkodtak a teherautóra, s végiggurultak a városon. Már hazafelé tartottak a lumpok és a kurvák. Fehér szoknyás nők búcsúzkodtak a kapualjakban. Vihogásuk ragadt a tojáslikőrtől.

– Legszívesebben hánynék – mondta a kocsi platóján Rozsos.

– Tedd azt – mondta Illés –, de ha lehet, szél alatt hányj.

A vagonról egy vasutas jelenlétében Muszlinca leszedte az ólomzárat, aztán kirántották az ajtót. A kocsi belsejéből édeskés, fűszeres illat csapott elő. Néhány dinnye kizuhant a földre és begurult a vágányok közé. Bemásztak a vagonba, aztán a gyümölcsöt hűtőládákba rakva elkezdték kipakolni. Felével sem végeztek, amikor derengeni kezdett, majd hirtelen kivilágosodott. Muszlinca elugrott a restibe szilvapálinkát inni. Ha megtelt egy láda, ketten megragadták és átléptek vele a teherautóra, amivel a sofőr az ajtónyíláshoz tolatott. A fáradtságtól már tántorogtak, s a sárgadinnye édes illatától émelygett a gyomruk. Már csak öt-hat ládányi dinnye lehetett a vagonban, amikor Rozsos megtántorodott és lihegve nekitámaszkodott a deszkafalnak.

– Mi van, sportbajnok? Összerogytál? – kérdezte az akadémista.

– Kuss! – mondta rekedten Rozsos.

– Taknyosok… Baj van a vitorlástaktikával? Most honnan fúj a szél? – kérdezte és vastag, nyers röhögésbe kezdett.

Rozsos elmozdult a vagon falától.

– Ide figyelj, trágyász… Ha belegondolok, hogy Ferenczy Maya körülbelül most jött ki a Hullám bárjából, s az osztrák fiúval, a Heinzcel karonfogva sétál a liget felé, nem értem, miért van ilyen jó kedved. Megállnak néha csókolózni, Maya nagyokat nevet, a rendőr, ha véletlenül arra téved, tiszteleg neki, vagy nagy kezicsókolommal köszön. Isten bizony nem tudom, miért nevetgélsz itt…

– Ez a Heinz unokatestvére.

– Na és? Attól még megkefélhette Mayát. Itt van július eleje óta. Te azt hiszed, a lányok unokatestvérének nincsen farka?

– Kikérem magamnak!

– Mit kérsz ki? Minden lehetséges.

– Nem lehetséges. Maya egy tiszta nő.

– Na és? Jobb körökben nem fekszik le az ember piszkos nőkkel.

– Erkölcsileg értem.

– Az erkölcs bizonytalan. Az eszkimó apák a saját lányukra rámásznak.

– De mi magyarok vagyunk!

– Ez a legrosszabb. Hidd el, hogy ennél rosszabb már nincs… Amíg te itt dumálsz, Ferenczy Mayát javában tömködi az osztrák egy ligeti padon.

– Rohadt állatok! Maya nem ilyen.

– De ilyen. Tavaly nyáron a Plek Elemér megnyerte a túrabajnokságot. Maya utána felment a hajójára. Az Elemér világos nappal megkefélte a kék madár kajütjében. Az egész mezőny ott horgonyzott körülöttük, és nézték, hogyan mozog az árboc. Csaknem feldöntötték a hajót.

– Nem igaz! Rohadékok.

– Torday atya is bevert neki. A város közepén, a gyóntatószékben tömte meg.

– Ne etesd – szólt közbe Illés –, mert még elhiszi. Ferenczy Maya nem is jár templomba. Otthon gyónnak ezek mind, s utána együtt vacsoráznak a szerzetessel.

– Mindjárt kiderül, hogy te is megkefélted! – morogta az akadémista fenyegetően, s közben felemelt egy dinnyét a padlóról, és játszadozott vele.

– Nem esetem – mondta Rozsos. – Családilag jól van eleresztve, de mint nő, gyenge. Nem rossz nő, de nekem gyenge. Iskolabajnok vagyok, adnom kell magamra. Két éve, amikor győztem, befutott a salakra, és lesmárolt. Imádja a győzteseket, de olyan hervasztó. Később a banketten rájöttem, hogy büdös a szája.

– Kinek büdös a szája? – üvöltött Kocsis Nándor.

– Ajánlottam neki egy jó fogorvost. Ez fiatal korban még gyógyítható.

Az akadémista artikulálatlanul felüvöltött, s a kezében lévő dinnyét teljes erőből Rozsoshoz vágta. Rozsos túlzottan fáradt volt, nem tudott elugrani. A dinnye arcon találta, és felrepedt a szája. A vér kibuggyant a húsából, és lefelé folyt a nyakára. Csodálkozva odanyúlt és nézte a kezét, hogy milyen piros. Ekkor eltalálta egy újabb dinnye, és hanyatt zuhant. Az akadémista megvadult, őrjöngve hajigálta a dinnyéket. Illés odaugrott hozzá, és ököllel állon vágta. Kocsis megtántorodott és Illésnek rontott. Ronda bunyó támadt köztük. Illés hátrált, rúgott, felkapott egy dinnyét, és belevágta az akadémista arcába. Kocsis felüvöltött. Közben Rozsos magához tért, s azonnal felemelt egy dinnyét, és megcélozta vele az akadémistát. A célt tévesztett dinnyék szétfröccsentek a falon, és édes bűzük betöltötte a vagon belsejét. Erős és szívós volt Kocsis Nándor, jó öt percbe telt, mire lerogyott a vagon sarkába. Csupa vér volt az arca, s az egyik füle szinte lafogott. De kék, zöld és véres volt Rozsos arca és Illésé is.

Kábán álltak a vagonban, amikor Muszlinca visszaérkezett a restiből. Benézett az ajtón, aztán szakszerű hangon az akadémistához fordult:

– Mi a fene van itt? Megverték magát?

– Csak elestem – mondta Kocsis Nándor.

– Akkor jól van – mondta Muszlinca. – Rakják ki a másik vagont is. De ezt előbb söpörjék ki. Ezzel a trágyadombbal nem veszi vissza a MÁV.

Kisöpörték. Közben Kocsis Nándor magához tért, és a mássalhangzókat ropogtatva megfenyegette a gimnazistákat:

– Megöllek benneteket. Álmotokban fogtok meghalni. Lezuhantok a kocsiról.

Rozsos és Illés úgy gondolták, hogy viccel. Ekkor még nem tudták, hogy az akadémistának nincsen humora. De aztán tapasztalták, hogy Kocsis Nándor az éjszakai utak alkalmával igyekszik őket lebillenteni a kocsiról. Fent utaztak a gyümölcsösládák tetején, s nem kellett hozzá sok, hogy fáradtan, félálomban lezuhanjanak a teherautóról. Először azt hitték, hogy véletlen megbillenésekről, egyensúlyvesztésekről van szó. De aztán alvást színlelve, hunyorogva figyeltek. Az akadémista madzagot hurkolt a ládák sarka alá, melyeken feküdtek, s a kanyarokban hirtelen megrántotta. Illés két alkalommal csak a teherautó oldalát elkapva menekült meg. Rozsos lába szárát estében végighorzsolta egy léc. Csupa vér lett a lába, de a nadrágja hajtókájánál fogva fentakadt. Lidércesek, nyomasztóak lettek az éjszakák. A pótkocsis teherautóra műszakkezdéskor úgy szálltak fel, mint egy óriási koporsóra. Látták, mit csinál Kocsis, mégis olyan valószínűtlen volt az egész. Szégyelltek meghátrálni, abbahagyni a munkát. Szóvá tenni is rühellették, mert nem akarták bevallani az akadémistának, hogy megijedtek tőle. Illés már erről álmodott. Feküdt a kertben a diófák alatt, és kétségbeesetten kapaszkodott a kiálló gyökerekbe. Megkönnyebbült, amikor felébredt, de nyomasztotta, hogy újra be kell mennie Keszthelyre, és felülni a teherautóra a féltékeny trágyásztanulóval.

Ezen a napfényes délutánon, miközben a háta mögött ki-be mászkált a rokonság a házban, s túl volt az ebéden, elhatározta, hogy nem megy be többet a Mezőkerhez dolgozni. Másnap hajnalban megszokásból felébredt, de nem mászott ki az ágyból. Feküdt tovább, és a mennyezetet nézve várta, hogy újra elaludjon.

Elaludt. Néhány nap alatt kimosta magából a dinnyeillatot, s az akadémistáról is kezdett megfelejtkezni. Délutánonként kiszaladt a vízre egy Kalózzal, s élvezte, hogy a szél hajóstul megemeli, s végigröpül a nádasok mentén.

Augusztus utolsó hetében a vihar szétvert egy nagy túraversenyt. A vitorlázók kimenekültek a györöki móló árnyékába, és horgonyon lógva dideregtek a bömbölő szélben. Lement a kikötőbe ismerősöket keresni. Az egyik osztálytársa a hullámtörő köveihez kötötte a hajóját. Azt hitte, Füredről rajtoltak el, de kiderült, hogy Keneséről, és ez már a második vihar volt, ami elkapta a mezőnyt. Hazaindulva csak úgy mellékesen megkérdezte, hogy mi újság Keszthelyen.

– Semmi – mondta Csortos Attila –, ha csak az nem, hogy Rozsos gerelyben nem lesz többet iskolabajnok.

– Miért?

– Leesett egy teherautóról, és eltörött a jobb karja.

– Lelökték?

– Azt mondja, hogy elaludt, és álmában leesett a kocsiról.

– Baleset volt? – kérdezte Illés.

– Elaludt és leesett. Összeforr pár hét alatt, de akkorát már soha nem tud dobni, mint tavaly vagy tavalyelőtt.

Illés rosszkedvűen ment hazafelé. A kikötő torkánál megállt és visszanézett a hajókra. A vitorlák és az árbocok már kezdtek belemosódni az alkonyatba. A nyár elmúlt, véget ért.