Holtágban

A vaskályha előtt ült egy összetákolt alacsony széken, és hallgatózott. A Duna napok óta zajlott, s a hajógyári sziget árnyékában, a telelőre beállított uszályok és hajók körül is hártyásodott a víz. A hullámtörőkre kicsapódó tajték odafagyott a kövekre, és fehér szakállként világított a partszegélyen. A hajók mögött aludt a sziget, a gyár álmosan szuszogott, kéményeiből nem is füst, csak egy kis pára szállt fel a szürke ég alá. A tűz duruzsolásán át is hallotta, hogy hízik a jég, finom pendülések és váratlan reccsenések hatoltak be a hajó kabinjába. A leghátsó uszályon felugatott az őrkutya. Időnként felállt a kályha mellől, és kipillantott a kerek ablakon. A parton semmit sem látott, csak messze bent, a régi zsidótemplom táján sétálgattak az emberek. A nagy Duna felé is nézelődött, de ott a zajláson és a jég felett kavargó sirályokon kívül még annyit sem látott, mint a parton. Se hajó, se csónak, csak a jég és a halászmadarak. „Talán éhes az a kutya – gondolta –, meg kellene etetnem őket, egy óra múlva úgyis ránk sötétedik.”

Deli József rakott a tűzre, aztán felhúzta a csizmáját, kabátot vett és elindult kifelé. Hektor, a nagy testű tarka korcs vakkantott egyet, amikor meglátta, aztán a lábasához szaladt és sűrűn csóválta a farkát. „Éhesek ezek” – tűnődött magában, aztán a fazékból, amiben már reggel megfőzte az egésznapos kutyakosztot, bőven mert a tarka korcsnak. Naponta kétszer etette a kutyákat, reggel és este. De Hektornak egy kis szalonnabőrt és csontot is dobott, ha éppen akadt a hajón. Az őrkutyák megszokták a hajós életet, és éppen olyan igénytelenek voltak, mint a gazdáik. A nagy hideget és a havat azonban nem szerették. Éjszakára behúzódtak házaikba, melyeket szalmával béleltek számukra a matrózok. Éjszaka a házukból ugattak kifelé, s csak akkor ugrottak elő, ha valaki a pallóra lépett, ami a partról a hajókra vezetett.

A hajókat horgonyok tartották a Duna felől, a másik oldalukat vastag drótkötelekkel a parti cölöpökhöz kötötték. De egymással is össze voltak kötve, s a létrákon, deszkákon át végig lehetett mászni az összes uszályon és hajón. Deli átkapaszkodott a jeges, csúszós korlátokon, és sorra etette a kutyákat. Mind korcs volt, fekete, tarka, kicsi és harapós, nagy és szelíd, csak az utolsó uszályon szolgált egy fajtiszta fehér kuvasz, a Göncöl. Göncölt a hajósok is tisztelték, mert előfordult, hogy a kormányost sem engedte fel a fedélzetre. Rengeteget evett a Göncöl, s bármennyit kapott, kevesellte. Nagy volt, erős és kiismerhetetlen. Delit szerette, megszokta, hogy telente az öreg borostás arcú hajós eteti, gondozza.

Göncöl nyugtalan volt, evett, de újra és újra hátrakapta a fejét, és vakkantott egyet. Deli letette a fazekat, aztán az uszály havas, jeges fedélzetén elindult a kormányállás felé. Valami nyikordult, mintha egy ajtót vagy ablakot rántottak volna be hirtelen. Megállt, visszanézett a kutyára. A kutya abbahagyta az evést. Fülelt, aztán hirtelen otthagyta a lábast, és Deli nyomába eredt. A kormányállás ajtaja csukva volt, semmi sem mozdult. A téli hidegből nagy fojtogató dunyhaként csak a csend türemkedett elő. Deli megfordult, elindult az uszály orra felé. De a kutya maradt. Nem ugatott, csak állt a kormányfülke előtt, és az ajtót nézte. Deli megállt, várt egy kicsit. Hívta a kutyát, de a kutya nem jött. Visszalépdelt, nézte egy kicsit a kutyát, aztán felrántotta az ajtót. A padlón egy kócos gyereklány lapult. Talán tizenkét éves lehetett, esetleg tizennégy. Melegítőben, béléstelen műanyag dzsekiben, hajadonfőtt, tornacipőben. Vacogott a kis szőke lány, orra, keze meglilult a fagyban.

– Mit csinálsz te itt, kislány?

– Semmit, csak éppen itt vagyok – mondta a lány.

– Mióta vagy itt?

– Két napja.

– És a kutya felengedett?

– Fel, de aztán nem engedett elmenni. Ha nyitottam az ajtót, mindig megtámadott.

– Két napja… Hát akkor te csaknem étlen haltál. Miért nem kiáltottál egy nagyot?

– Nem mertem. A kutya két lábra állt és az ablakon át nézett.

– Na gyere! Gyere ki innen. Göncöl, a helyedre!

A kutya morgott.

Az öreg hajós kezénél fogva előhúzta a lányt a fülkéből.

– Megfagytál, gyerekem. Göncöl, mars a helyedre!… Na gyere, mindjárt megmelegedhetsz.

Deli a gémberedett, éhes lánnyal átmászott a telelő hajók során, aztán betuszkolta a kabinjába. A lány megállt az ajtó mellett, és ijedten nézelődött. Az öreg hajósnak ősz szakálla volt. Amikor jobban megnézte, látta, hogy nem szakállas, csak borotválatlan. Zsíros szélű hajós sapkát viselt, sötétkék posztónadrágja kitérdesedett. A kabinban, a vaskályhán kívül, aminek a tüzét az öreg Deli éppen felpiszkálta, csak egy vaságy, asztal, két szék és egy szekrény volt látható. Az ágy felett polcok szorultak az alacsony mennyezet alá, könyvekkel, üres üvegekkel, újsághalmokkal. A polc tetején vekker állt. Az asztal és a kerek kabinablak között barométer, és egy másik ismeretlen műszer függött a falon. A barométer felett, a mennyezet faburkolata alatt kifeszített szárnyú denevér lógott a falon.

– Az mi? – kérdezte a lány, amikor Deli felállt a tűz mellől.

– Bőregér. Rendesen denevérnek mondják. Radar van a fejében, sötétben is tud repülni.

– Miért szegezte oda?

– Nem az enyém. Váltótársam, az Ivancsics azt hiszi, hogy távol tartja a gonosz szellemet.

– És használ?

– Nem tudom. Ivancsicsnak talán használ. Ülj le valahová – mondta Deli, aztán lábast tett a kályha platnijára, és egy demizsonból, amit az ágy lába mögül húzott elő, bort töltött bele.

– Csinálok neked egy kis forralt bort. Legjobb szer a megfázás ellen. A mi orvosunk úgy véli, hogy a tüdőgyulladás ellen is használ. Víz mellett, gyerekem, nem lehet akárhogyan élni – mondta, s két kanál cukrot, s néhány szem szegfűborsot dobott a lábasba.

– Maga tengerész? – kérdezte a lány.

– Már nem, csak egy öregember vagyok, akit téli őrségbe alkalmaznak. De valamikor, fiatal koromban csodálatos vizeken jártam. Szolgáltam hadihajón, később kereskedelmi hajókon, leghosszabban a Viandante Vecchión. Öreg szénszállító hajó volt, de mindent berakodtunk, ami csak akadt. Itt tettem le a certifed lifeboatsman, a képesített mentőcsónak-kezelő, és a quartermaster, kormányzó matrózi vizsgát. A kapitány szeretett, mert kitartottam. De aztán én is megszöktem Port Saidban, mert láttam, hogy mélyre merül a hajó, és a szivattyúk alig működnek. Összevissza keveregtem a világban. A háború után, negyvenkilencben jöttem haza. Más világ volt itt már akkor, bár alig emlékeztem, hogy előtte milyen volt. Kubikoltam egy ideig, aztán felkerültem egy dunai hajóra. Később az egyik Duna-tengerjárón, a „Cegléden” szolgáltam, amíg a járat tartott. A Duna nem tenger. Te is látod, ugye? Nézz ki az ablakon, tenger ez?

A lány kicsit felágaskodott, könyökével megtörölte a bepárásodott, kerek ablakot. Vállat vont.

Deli zománcozott pettyes bögrébe töltötte a forralt bort, aztán átnyújtotta a lánynak.

– Először csak szürcsölni, mert forró. Ugye finom ital?

Újságpapírt terített az asztalra, aztán kinyitotta a szekrényt. Kenyeret, hagymát és szalonnát szedett elő.

– Egyél, kislányom – mondta –, éhes lehetsz.

A lány még egyszer beleszürcsölt a borba, aztán hirtelen a kenyérre vetette magát. Letört egy darabot, és falta, rágta, nyelte.

– Szalonnát is egyél, gyermekem, és hagymát. A hagymában vitamin van. Legjobb előre felszeletelni, lesózni, akkor levet ereszt és elmegy a vadsága. De ha most sózol meg minden falatot, úgy is jó.

A lány vágott a szalonnából, hagymából, és a világról megfelejtkezve evett. Delinek úgy tűnt, hogy ezekben a percekben a lány nem is tudja, hogy hol van, csak eszik, eszik, mintha nem is ember lenne, csak egy élőlény. Maga is metszett a kenyérből, a szalonnát ráfektette, de hagyma helyett citromszeleteket rakosgatott a falatok mellé. Volt még a forralt borból, de inkább a demizsonból löttyintett a bögréjébe, a nyers újborból. Fanyar volt, savanykás, kicsit mandulaízű. Semmije sem maradt a nagy világjárásból, csak az apostagi ház és a szőlő, aminek az árát még matrózkorában hazaküldözgette az anyjának. Most a húga lakott a házban, aki megözvegyült, s annak nagyobbik lánya. Elrontotta az életét, és hazamenekült az anyjához. Néha, amikor heteket töltött otthon, úgy viselkedtek vele, mintha nem is az övé lenne a ház, amit a matrózkeresetéből vett, hanem az övüké. De ilyen a család. Deli megszokott szavajárása lett, hogy „jobb a béke”. Így sok megaláztatásban volt része, ha megtért otthonába. De sajnálta a húgát, nem akarta bántani őket. Hagyta, hadd uraskodjanak.

Amikor a lány kezdett jóllakni, és újra belekortyolt a forralt borba, Deli megszólalt:

– Mi a neved, kislányom?

– Ilonka.

– Szép neved van. És hová valósi vagy, Ilonka?

– Én? Sehová – mondta a lány, és a szemében vadság ült.

– Úgy értem, hol laknak a szüleid, rokonaid?

– Nekem nincsenek szüleim. Rokonaim sincsenek.

– Akkor honnan kerültél ide?

– Jönnek a rendőri kérdések? Elmegyek! Rögtön elmegyek – mondta és felállt.

– Ebben a hidegben… Hová?

– Valahová. Utálom, ha vallatnak.

– De én nem vallatlak. Csak azt kérdeztem hogy…

– Ne kérdezzen tőlem semmit, mert nevelőotthonból szöktem. Kibírhatatlan.

– Vertek?

– Igen.

– A nevelők?

– Nem a nevelők, a lányok. Utálom a cigarettát, de azt akarták, hogy bagózzak. De én nem tudok, összehányom magamat a cigarettától.

– Nem értem – mondta Deli. – Én végighajóztam a fél világon, de soha senki nem akarta, hogy cigarettázzak, amikor nem volt hozzá kedvem. Inkább az fordult elő, hogy ellopták a cigarettáimat.

– Nálunk akarják, és aki nem szív, azt kékre verik.

– Ezért szöktél meg?

– Igen, szabad akartam lenni.

– Úgy látszik, én szabadabb vagyok, mint te. Ha akarok, cigarettázom, ha nem akarok, nem. Valamikor tengerészkoromban pipáztam is, de elmúlt. Kellemes a cigarettafüst, szép, ahogy gomolyog, összefogja az embereket. De én abbahagytam. Ok nélkül, csak úgy. Egyszer csak nem kívántam. Hozzád viszonyítva én szabad vagyok.

– Csak eteti a kutyákat. Az a kuvasz ott hátul két napig nem engedett ki a kormányfülkéből. Már azt hittem, étlen halok.

– Jó kutya az, gyerekem. Az a dolga, hogy az idegent ne engedje ki. Őrkutya. Mi az ördögnek jöttél ide ezekre a jeges vashajókra?

– Menekülök.

– Ne menekülj, utolérnek. Nincs értelme. Ha visszakerülsz az intézetbe, gyújts rá, de ne szívd tüdőre. Pöfékelj, ereszd ki a füstöt az orrodon, füleden. Dicsérd a cigarettájukat. Egyébként lehet, hogy a legjobb márkát szívják.

– De én félek.

– Mi az ördögtől?

– A felnőttek gonoszok, és nálunk az intézetben…

– Dehogy gonoszok, csak egyéniségek. Az élet nem szomorúságból, hanem szépségből áll. Apró boldogságokból. Ha a Hektor jól eszik, akkor én már egész napon át nyugodt vagyok. Ha a kutyák étvágya jó, a hajók biztonságban vannak. Nagy baj nem történhet. Én mindennek tudok örülni. Ha feltámad a szél, annak, ha esik az eső, annak. Most a fagynak örülök. Olyan szépen hízik a jég, a tél csaknem olyan, mint gyermekkoromban. Tudod mit? Elviszlek Apostagra a húgomhoz.

– Nem.

– Nem? Hová akarsz menni? Vissza az intézetbe? Valamikor azt hittem, nekem is lesz egy ilyen erős, egészséges kislányom vagy kisfiam. De nem sikerült az életem. Ha eljössz Apostagra, te is megszereted az életet. Van három cicánk. Egy szép kakasunk. A húgom kamrájában lekvár is akad, és finom aszalt gyümölcs. Körte, szilva, alma. Eszünk majd finom gyümölcslevest.

– Nem – mondta a lány, és ingatta a fejét.

Deli újra és újra megrakta a tüzet, töltögetett a poharakba, s amikor a szökött lány életre kelt, egészen megnyugodott. Egy-egy pillanatra már látta a lányt az apostagi kertben, ahogy behozza az epret, de aztán ezek a képek elmosódtak. Megérezte, hogy a lányban van valamilyen furcsa keménység. Hagyta. Csináljon, amit akar.

Éjfélkor feküdtek le. A lánynak átengedte a vaságyat, maga a kályhán túl gyékényszőnyegre ágyazott magának.

Reggel, amikor megetette a kutyákat, a lány még aludt. Tíz óra tájban ült fel az ágyban, és csodálkozott, hogy meleg van. Deli megreggeliztette. Krumplit és szalonnát sütött a lábosban, és tojást ütött rá. A lány evett, mosolygott, de nem szólt semmit. Deli ajánlotta neki, hogy vegyen magának kendőt vagy sapkát, esetleg egy rendesebb cipőt is. Ha arra nem futja, legalább valamilyen vastagabb gyapjúzoknit. Adott neki hatszáz forintot, azzal a kéréssel, hogy kenyeret és egy üveg pálinkát is hozzon. A lány elment. Tizenegy óra lehetett. Deli úgy kalkulálta, hogy délután háromra-négyre biztosan hazaérkezik. Tette a dolgát egész nap. Már törni kellett a jeget a telelő hajók körül. Délben paprikás krumplit főzött. Felét megette, a többit eltette a lánynak. A bor fogytában volt, ezért csak egyszer öntött belőle, hogy este a lánynak is jusson.

Három órakor már az ablaknál állt és a part felé tekingetett, de csak a zúzmarás fák néztek rá vissza. Rakta a tüzet, s hol az öreg Duna, hol pedig a part irányában vizsgálgatta a tájat. Négykor megetette a kutyákat. A lány késett. Deli attól félt, hogy valamilyen baj érte. Már arra gondolt, elmegy az őrsre, és bejelenti, hogy a lány eltűnt. De aztán eszébe jutott, hogy a lány nemcsak a hajóról, az intézetből is eltűnt. Halványan arra is emlékezett, hogy a saját élete is eltűnésekből állt. Ivott egy kevés bort. A lány nem érkezett meg ezen az estén. Másnap sem. A lány soha többet nem érkezett meg.

Deli József alkonyattal kiállt a fedélzetre, és várakozva nézegette a partot. De úgy tett, mintha nem is a partot nézné, csak a kutyák lábasa mellől tekintene fel véletlenül.

Kedden, amikor a heti ellenőrzés megérkezett, a kapitányt végigvezette a telelő hajókon.

– Történt valami, Jóska bácsi? – kérdezte a kapitány.

– Semmi sem történt – mondta Deli József, s a kezét lazán a sapkájához emelte.