Hazai tájakon

Az M 7-esen deres volt az útpadka, s a hidak, felüljárók alatt alig érezhetően megcsúszott a kocsi. Bernáth Gyula nem csökkentette a sebességet, a jeges részeken is átszaladt százzal, mert tíz órára meg kellett érkeznie a vízparti városba. Elég idegesen hajtott, s az óráját nézegette újra és újra. Csak Székesfehérvár után tért vissza a nyugalma, mert a figyelme, mint már annyiszor, a varjútanyákra terelődött. Az útmenti hézagos erdő tele volt varjúfészekkel, s a szép kékesfekete tollazatú madarak ott keringtek a fák fölött. Némelyik csapatból kivált néhány madár, és az út szélére vagy az úton túl barnuló szántásra szálltak. Bernáth Gyulának ilyenkor mindig a gyermekkora jutott eszébe, kertjük nagy diófái s a pusztuló szilvák, melyeken a régi teleken megtelepedtek a varjak. Sokszor egész varjúsereg tanyázott a fák ágain, s a gyepen is és mindenütt. Károgva néha megszólalt némelyik. Amikor a varjúcsapatok a közeli erdőkből behúzódtak a falusi kertekbe, mindenki tudta, hogy nagy fagyok jönnek, vagy megkezdődik a havazás. Ereszig betemeti a hó a falut, elakadnak a vonatok, nem érkezik meg a kenyér, a hóviharban kidőlnek a sürgönypóznák, elszakadnak a villanydrótok. Bernáth Gyula a városba került ugyan, de lelkileg továbbra is a vidéki emberek közé tartozott, akik számára a „történés”, általában természeti történést jelent. Megjön az eső, beköszöntenek a fagyok, leesik az első hó, váltják egymást az évszakok.

Amikor az intézetben megszületett a terv, hogy a szocialista országok műfordítóinak a tanácskozását leviszik a téli Balaton-partra, szívesen elvállalta a szervezést, mert a tó körül elég sok embert ismert, a tanácsi vezetőket is.

Aliga után váratlanul romlott az út, vékony, láthatatlan jégréteg fedte. Talán a pára csapódott le az aszfaltra, vagy az előző napon kevés hó esett, és déltájban megolvadt az úttesten, aztán este újra odafagyott. Nem látszott jegesnek az út, éppen előzni készült egy lassú Moszkvicsot, amikor jobboldalt, az árokban megpillantott egy összetört autót. Kocsinak, majd fának vágódott. Vezetője az út szélén állt, s egy zsebkendővel törölgette véres arcát. Bernáth megállt, kiszállt a kocsiból, és odament az idegen férfihez.

– Köszönöm – mondta a vérző férfi –, már üzentem Veszprémbe, jönnek értem.

Bernáth Gyula továbbhajtott, de csúszkált alatta a kocsi, így szinte lépésben kényszerült menni egészen Tihanyig. Egyre idegesebb lett, mert már érezte, hogy tíz órára képtelen odaérkezni a városba.

Húsz perc késéssel nyitott be a tanács épületébe. A titkárnő mosolygott:

– Nagyon várták az elvtársat, még egy üveg pálinkát is hozattak velem saját zsebre, mert ugye reprezentációnk szinte már nincs. De aztán el kellett menni nekik, mert éppen most harmincéves a Helyiipari Vállalat. Délre visszajönnek, akkor újra várják az elvtársat. De délre feltétlenül tessék jönni, azt kéri az elnök elvtárs.

Bernáth Gyulának váratlanul másfél órás szabad ideje támadt a diákkori városban. Elindult az apja lakása felé, bár biztosra vette, hogy nem találja otthon. Nem szokott otthon lenni. Becsöngetett. Csend. Újra csöngetett, kis csoszmorgás támadt az ajtó mögött, aztán kinyílt. Rágott valamit az apja, s az étel felkenődött a szája szélére, mint a csecsemőknek a tejbedara.

– Isten hozott, drága fiam, éppen falatoztam a konyhában. Sütöttem magamnak egy tojást. Neked is sütök, ha akarod, még van is itt egy tojás. Miért nem írtál, hogy meglátogatsz? Írni kell! Van posta, nem? Hány napra jöttél? Na gyere, gyorsan igyál meg egy stampedli pálinkát… – mondta, s Bernáth Gyula szinte bénultan állt a küszöbön. Hogyan magyarázza el az ősz öregembernek, hogy nem is idejött, csak benézett.

– Micsoda jól nézel ki, hát ez csodálatos. Hogyan őrzöd meg a fiatalságodat?

– Gyere már be… A titka egyszerű… Egy kis stampedli pálinka reggel, aztán kevéske gyenesi bor mértékletesen. Bár az orvos a pálinkát tiltja – mondta, aztán kupákat vett elő, üveget.

– Tudod, én kocsival vagyok, nekem nem szabad innom – mondta Bernáth Gyula.

– Itt alszol, nem?

– Nem, nem, este már Pesten kell lennem.

– Hát azért egy stampedlival nyugodtan megihatsz.

– Nem lehet, leheltetnek a rendőrök.

– Ezek a mi derék rendőreink dehogy leheltetnek. Mi lenne velünk, ha leheltetnének?

– Nem ezek, hanem odább, a pestiek.

– Én akkor helyetted is iszom egy stampedlival, egészségedre, fiam. A drága jó Rektor Tamás talán megbocsátja.

– Ki az a Rektor Tamás?

– Hát az orvos.

– Tudod, ide a tanácsiakhoz jöttem, rendez itt valamit az intézet. Persze együtt a helyiekkel… És maradt egy órám, mert csak délben tudjuk elkezdeni a megbeszélést.

– Téged akkor az isten küldött. Éppen indulóban voltam Gyenesbe, hogy hazahozzak egy kis bort. Nem kell cipekednem. Csak bedobjuk abba a nyavalyás autóba, aztán az hazahozza. Egy óra alatt kétszer is megfordulunk.

Néhány perc múlva már az autóban ültek és robogtak Gyenes felé. Bernáth Gyulában valamilyen meghatározhatatlan jó érzés kezdett kialakulni. A napfényes téli tájon átmennek az apjával a pincéhez. Deres minden, a mezők a korábbi hótól még fehérek. Olyan emberi volt az egész, és lelket melengető. De Gyenesnél, amikor be akart fordulni a földútra, megszólalt az apja:

– Hová mész?

– Hát a pincéhez.

– Nem, előbb át kell ugranunk Szigligetbe, mert ott van a töltögető bor, Góczánék pincéjében.

– Nem férünk bele az időbe – szólalt meg Bernáth Gyula, s közben felrémlett emlékeiből húga kicsike szőlője, amit még mindig az apja gondozott. Ház, pince nem tartozott hozzá, csak egy fabódé állt a támfal alatt, s a kevéske bort a szomszédban tartották.

– Miért nem indulsz tovább?

Ősz, hetvenhét éves apjára pillantott, aztán megadóan elindult Szigliget felé. „Legfeljebb kések tíz percet” – gondolta, s belelépett a gázba. Százzal hajtott, majd száztízzel a megbízhatatlan téli úton. A táj közben billegve, mint egy furcsa absztrakció, többször felmerült előtte. Szerette ezt a tájat, de most csaknem utálta. Érezte, hogy a jóság, az engedékenység kiszolgáltatottá teszi az embert, és veszélyes helyzetekbe sodorja.

– Ne a fölső úton menj be, hanem az alsón – szólalt meg az apja. – Be kell ugranom egy percre a pálinkafőzdébe is, mert itt van a cefrénk.

– Erre már aligha lesz idő – mondta Bernáth Gyula, de aztán mégis az alsó úton fordult be.

Az apja kiszállt és bement a törkölyszagú, alacsony épületbe. Kocsik álltak az út két oldalán. Fiatal, pirospozsgás emberek nagy tartályokat cipeltek ki és berakták a Wartburgokba, Ladákba. Ötven liter pálinkát, százat, százötvenet. Műanyag kannákban, demizsonokban. Csakhamar az apja is előbukkant egy pintesüveggel. Magasba emelte, mint egy zászlót:

– Ilyen lesz az egész, ez a minta… Gyere, kóstold meg.

– Én nem ihatok, mert vezetek.

– Milyen szamárságokat mondasz… Én megkóstolom helyetted is.

Az ősz férfi a téli táj közepén, a víz és a hegy között, a keskeny út szélén szájához emelte a pintesüveget, és meghúzta. Bernáth Gyula meghatódott.

– Milyen? – kérdezte.

– Csodálatos gyümölcspálinka, ezek nem szeszfőzdések, hanem költők, lehet, hogy filozófusok. Csodákat tudnak művelni.

– Akkor gyere, szállj be, mert az időnk most már nagyon kevés.

A kikötőn túl, a Királynő Szoknyája alatt megálltak és bementek a gazos szőlőcskébe. Szeretettel gondozott szőlő volt ez, látszott a friss oltásokon, a lugaskarokon, melyeket az idős férfi a karók tetején végigvezetett. De az őszi kapálás elmaradt. A fabódé előtt, ahol a nélkülözhetetlen szerszámait tartotta, kicsit megállt és jelentőségteljesen meglóbálta a lakatkulcsot.

– A csapdákban két egérnek kell lenni. Bejönnek ide, és belerágnak a szalonnámba.

Körültekintő mozdulatokkal kinyitotta a lakatot, feltárta az ajtót, aztán belépett a félhomályba. Csakhamar újra kilépett a napfényes, téli délelőttbe, s a farkánál fogva maga elé tartott egy egeret. Bernáth Gyula nézte az apját, ahogy őszen, tört arcvonásokkal áll a bódé előtt az egérrel. Arra gondolt, hogy szinte címerpajzsra kívánkozik. Az Erdélyből származott szabad hajdúk, örökké karddal hadakozó férfiak ma körülbelül itt tartanak. Állnak a téli havas, deres, jégcsapos táj közepén, és a farkánál fogva felmutatnak egy egeret.

– Még egynek kell lenni – mondta az apja.

Sokáig matatott bent, aztán csalódottan előjött:

– Érthetetlen. A másik csapda nem fogott egeret. Pedig ezek rájárnak az én szalonnámra.

– Ezt a borügyet nem kellene elrendeznünk? Az lesz a vége, hogy nem érek vissza a tanácsra.

– A tanács ráér, fiam, az a fontos, hogy mi most együtt vagyunk. Az élet nagyon rövid. Csak pillanatokról van szó. Ezt te nem tudod még. A tanácsnál sem tudják.

– De vannak ügyek, melyeket el kell intéznünk…

– No igen, ügyek persze vannak. Itt vannak a kannák, hozom a slagot.

A kannákkal és a fejtőgumival átvonultak Góczánékhoz. Az öregember megszívta a gumit, a borral kiöblített egy poharat, aztán megtöltötte.

– Fiam, kóstold meg ezt a bort, nekem nem ízlik. Második préselés. Lehet, hogy megjavul, de nekem most nem ízlik.

Bernáth Gyula átvette a poharat, az ajtó felé tartotta, meglötyögtette, aztán belekortyolt. Forgatta néhány pillanatig a szájában, aztán kiköpte.

– Ízlik neked?

– Nagyon jó bor lesz ebből, csak még nem tisztult le egészen.

– Tudtam én, hogy ez nagyon jó bor, csak kíváncsi voltam az ízlésedre. A városokban az embereknek elkopik az ízlése – mondta az apja, és sorra megtöltötte a demizsonokat, kannákat.

Fél tizenkettőkor érkeztek Gyenesbe, s ekkor Bernáth Gyulának már rossz sejtelmei voltak. Fél óra múlva a tanácsházán kellett volna lennie, de egyelőre a gumicső és a hébérek kimosásánál tartottak.

– Örüljünk, hogy együtt tölthetjük ezt a napot – jelentette ki az apja, s a hébért teleszívta borral. – Ez a legjobb vágóból való, ezt neked is meg kell kóstolnod…

Bernáth Gyula megadóan odatartotta a poharát, és ivott egy jót az apja borából.

– Milyen?

– Kicsit még nyers, de nagyon jó bor lesz ebből. Igyekeznünk kellene, mert délben várnak.

– Majd egyszer megtudod, hogy minden ráér, semmi sem sürgős.

Lefejtettek a nagy hordóból harminc litert, aztán feltöltötték a szigligeti borral. Lassan, körülményesen bepakoltak a kocsiba. Tíz perc alatt hazaértek, de újabb tíz percig tartott, amíg a bort felcipelték a lakásba. Bernáth Gyula tizenkettő helyett, egy órakor érkezett meg a tanácsra. A titkárnő sajnálkozott. Várták a vezetők, a pálinkát is megitták közben, amit a tiszteletére hozattak. De aztán el kellett menniük Badacsonytomajba, a temetésre. Meghalt ott valaki, akit sokra becsültek.

Bernáth Gyula érezte, hogy hazai tájakon jár.