Erdei álékon

Nehézkes léptekkel indult el hazulról. Futó pillantást vetett a folyó, majd az erdő felé, aztán elballagott a fakó, színehagyott Krisztus-keresztig. Tanácstalankodott néhány percig, aztán ahogy az esti kerülés előtt szokta, elindult a kocsma felé. A nyirkos őszi estéken szívesen megivott egy pálinkát, mielőtt munkához látott. De ezen az estén a kocsma hívta is, és taszította is. Rándított néhányszor a puskaszíjon, és meg-megállva elballagott a vendéglőig. Megállt, benézett az ablakon. Minden olyan volt, mint más napokon. A söntés előtt az öregebbek és a saját korosztálya csoportosult, az oldalteremben a rexasztal körül pedig a fiatalok. Sörösüvegek álltak a műanyag padlón, néhány kiürült üveg már a fal mellé gurult. Nézte az arcokat, és gondolkodott. Benyitott az ajtón, és megállt a söntéspult előtt. Köszönt, a puskát a falnak döntötte, letámaszkodott a könyökére. A kövér, öregedő kocsmáros semmit sem kérdezett, csak eléje tett egy fél szilvát, mint más napokon.

– Elvitték a nyulaidat? – kérdezte az öreg Szlávik.

– El… Ebéd után jöttek. Le akarnak vonni az árból, mert túlsúlyosak – mondta Vida.

– A Jónástól csak tizennyolc darabot vittek el, a többit a nyakán hagyták. Már a nyúlban sem lehet bízni. Hol a táp késik, hol az átvétel. Nem üzlet ez már…

– Jó éve így megy ez a nyulakkal. Én nem is csinálnám. Az asszony vacakol velük.

– Kimész?

– Ki kell mennem.

– Mozog a vad?

– Mozog még, főleg a vaddisznó. Lejárnak a téesz kukoricására.

– Ma pörkölt lesz… Megvárod?

– Marha?

– Azt mondják, malac.

Vida belekortyolt a pálinkájába, és körülnézett. Beszélgető falusiak, csendes iszogatók álltak körülötte. Minden arcot ismert, s az emberek mozdulatait is. Száz méterről felismerte az alakjukat, karakterüket. Melyik lehetett? – tűnődött. Felrémlett neki az előző este és éjszaka.

A lövéseket este tíz óra tájban hallotta meg. Elindult a kis homokos emelkedőn át a lövések irányába. Bejelentett vadászat ezen a hétköznapon az egész körzetben nem volt. Negyed vagy fél tizenegy lehetett, amikor a halvány holdvilágnál megpillantott egy mocorgó alakot. Először vadnak nézte, s csak a távcsövön át ismerte fel, hogy ember, s éppen vadat zsigerel. Azt hitte, egyedül van, de amikor felemelte a puskáját, és rákiáltott, oldalt kigyulladt egy reflektor, és elvakította. Egy hang is megszólalt, fátyolosan, szűrten, mintha gézen vagy sálon keresztül kiabált volna.

– Meg akarsz halni, Vida? Neked gyermekeid vannak, vagy nem?

– Ne mozdulj! – kiáltotta akkor még harciasan, de a reflektor mögött eldördült egy lövés. Föléje lőttek, postával, a letöredezett száraz ágak a fejére hulltak.

A vadat zsigerelő fekete alakot ekkor már nem látta, mert elvakította a reflektor.

– Lépj hátra! – kiáltotta a fátyolos hang.

Nem lépett hátra, inkább a vállához emelt kétcsövűt a fényszóró felé fordította, lőni készült. De a sötétségben ekkor újra eldördült egy lövés. S most már nem postát szórt az ismeretlen fegyver, hanem golyót. A füle mellett süvöltött el egy lövedék. Megértette.

Legörnyedt, és lassú, kiszámított mozdulatokkal visszahúzódott a homokdomb mögé. Tizenöt éve szolgálta az erdészetet, de ilyen helyzetbe még soha nem keveredett.

Kortyolgatta a pálinkáját, és nézte az embereket. Minden csapdázót és orvvadászt ismert a környéken. Volt köztük egy kimondatlan megegyezés. Nem piszkálta az embereket, de a vadorzók is udvariasan kitértek előle. Susenka hurkait mindig jelentette az igazgatóságon, de ha véletlenül megpillantotta Susenkát, ahogy a hurokba keveredett nyúllal ügyetlenkedik, másfelé irányozta lépteit, elkerülte. Hadd vigye haza a nyulat a gyermekeknek. Ugyanígy járt el a vaddisznó-vadászokkal is. A stifolderbe, kolbászba ezen a környéken mindig került vaddisznóhús is. Tudta, hogy a nép szokásait nem lehet megváltoztatni. Csak akkor avatkozott közbe, ha valaki üzleti elképzelések alapján lövöldözte le a vaddisznókat. De az emberek ezt méltányolták. Később soha nem támadt ezekből az esetekből kellemetlensége. Most azonban a szemébe reflektoroztak és rálőttek. A rabsicok új stílusát furcsának találta. Mit gondolnak vajon, vagy mit akarhatnak?

Az egyik fekete hajú fiatalember ledobta a rexasztal mellett a dákót, és átsétált a söntéspulthoz.

– Na, mi van, Zsiga, soha nem fől meg az a pörkölt?

– Még öt perc – mondta a kövér kocsmáros, aztán a vadőrre nézett.

– Meddig főzitek?

– Ameddig kell.

A feketehajú visszament az oldalterembe. Vida nézte, hogyan beszél, követelőzik és megy. A kocsmáros riasztotta fel tűnődéséből:

– Meghívhatlak egy pörköltre?

– Köszönöm, már ettem.

– Csak az ízek miatt… Néhány falatot bekaphatnál.

Evett a többiekkel. A kövér kocsmáros kitűnő pörköltet főzött. A szaftos, finom hús mindenkinek ízlett. Vida mosolyogva, két pofára ette, mint akinek semmi sem tűnik fel. Pedig amint belekóstolt, azonnal tudta, hogy amit eszik, az vadhús, és egész biztosan őz. Őzpörköltet mért ki a kocsmáros malachúsként, de mindenki tudta, hogy őzet eszik és úgy is fizetett. A kocsmáros azért hívta meg vacsorára, hogy megbizonyosodhasson róla, mi folyik újabban az erdőkben. Ahogy falt, fel-felpillantott a fiatalemberekre, és sejteni vélte, honnan származik az új stílus. Lelőni egy erdőkerülőt harminc kiló őzhúsért… Látta, hogy a fiatalemberek nagyon magabiztosak. Ahogy rágott, érezte, új helyzet keletkezett. Megértette, hogy ezek tényleg lőnek, ha szorult helyzetbe kerülnek. Legszívesebben családostul vonatra ült volna, hogy elköltözzön az ország másik felébe. De tudta, erre nincs mód. Így hát fel kellett venni a harcot. Ehhez semmi kedve sem volt.

Rágott és nézte a fiatalemberek arcát. Vajon melyik zsigerelte ki ezt az őzet? És melyik lőtt? A fekete vagy a vörös? Honnan van ezeknek fegyverük? Egyik sem tagja a vadásztársaságnak… Eléggé elcsüggedt, de aztán eszébe jutottak azok az évek, amikor géppisztollyal lőtték az erdőben a vadakat. „Talán szót kellene velük értenem” – gondolta és a feketehajúhoz fordult:

– Honnan van ez a malac, a téeszből?

– Miért, nem jó? – kérdezett vissza a feketehajú.

– De, nagyon jó, mintha nem is malac volna.

– A Zsiga tud főzni. Megbolondítja az ételt.

– Meg… Ha nem tudnám, hogy malac, azt gondolnám, hogy őz.

– Múltkoriban őz volt vacsorára, a vadászok leadtak itt egy szép jószágot. De ez most malac. Ízlelje meg jobban – mondta a feketehajú parancsolóan.

Vida megforgatott a szájában egy falatot, szétrágta.

– Na…? – kérdezte a feketehajú.

– Őz – mondta Vida, aztán felállt. Vállára akasztotta a puskáját, és kiment.

A feketehajú brigádvezető volt a gépműhelyben. Három éve nősült be a faluba, csendes, visszahúzódó ember volt. Esztendeje kezdett benyitogatni a kocsmába, s az utóbbi időben már többet időzött a rexasztal mellett, mint otthon vagy a gépműhelyben. „Nem tartozik rám” – gondolta Vida, és közepes, beidegződött léptekkel ment az erdő felé. Tudta, hogy hibázott. Azt kellett volna mondani, hogy „malac”, de elfogyott a türelme, s a fekete hajú fiatalember erőszakossága is idegesítette. Pedig, de sokszor megfogadta, hogy első a család, a ház, amit felépített, s csak utána következik az erdő, az erdészet és a vadásztársaságok érdeke. Legszívesebben felpakolt volna egy teherautóra, s a folyón túl, jó messze új életet kezd. De nem lehetett. Tudta, hogy elkezdődött a harc. Vagy kitér, s engedi, hogy eladogassák az erdőből az őzeket, vadmalacokat, vagy szembeszáll, s akkor valamelyik legény esetleg hátba lövi. Nem értette őket… Miért ilyen gorombák? Ha eljött a disznóvágások ideje, soha nem szólt egy vaddisznóért. A nyúlhurkolókat pedig messziről elkerülte. Volt elég nyúl. De ezek a reflektorukkal keresik a bajt. Nem is a bajt keresik, be akarják bizonyítani, hogy az erdőben nem a vadőr az úr, hanem ők. Vagy kitér a vadőr, vagy lelövik. Tudta, hogy nem tér ki. Nem az erdészet vagy a vadásztársaság miatt, azoknál fontosabb volt a család. A saját tisztessége miatt nem tudott kitérni. Már bent járt az erdőben, s a félig lehullott nyirkos lombozat puhán elnyelte lépteit. Az avar és a fakorhadék fanyar illatát orráig hordta a bokrokat végigborzoló ernyedt szél. Szerette az erdőt. Az őszi éjszakákra, melyeken több hektárt körbejárt, szívesen emlékezett. De most rideg, idegen volt az erdő. Nem félt, de nem érezte magát otthon a fák között. Hirtelen elhatározással a homokdomb felé indult. Itt már az ágak is megroppantak a talpa alatt. A holdfény pászmákban hullott be a fák közé. A domb tetején egy tuskó állt a gyér fényben. Vida a tuskó felé tartott, hogy leül s átgondol mindent. A tuskó megmozdult. Vida lekapta a puskáját a válláról, és kibiztosította.

– Pista bácsi! Maga az? – szólalt meg a tuskó.

Susenka volt, egy kidőlt fatörzsön üldögélt.

Vida visszalökte a puskát a vállára, aztán Susenkához lépdelt.

– Mit csinálsz itt, Józsi?

– Megsöréteztek, Pista bácsi…

– Hogyhogy?

– Hát ugye én itt a nyulak végett szoktam tartózkodni…

– Véletlenül?

– Hát éppen ez az. Nem véletlenül. Egyenesen rám jöttek és rekedten ordítottak, hogy takarodjak ki az erdőből. Futóra vettem, de utánam lőttek. Jakab doktor úr tizenegy sörétet vett ki a fenekemből és a hátamból.

– Megismerted őket?

– Nem, de sejtem, hogy kik lehettek. Öt perc múlva lelőttek egy őzet. Egyikük nagyon jól lő. Biztos a keze.

Vida körülpillantott, aztán Susenka vállára tette a kezét.

– Te Józsi, ugye tudod, hogy én elnéztem neked a nyulakat…

– Tudom, Pista bácsi.

– Össze kellene fognunk. A vadváltókat ezek is ismerik, mi is. Te elfekszel egy teknőben, és figyelsz. Jelzel. Amikor én szembekerülök velük, te elkiáltod magadat, hogy „állj, puskát eldobni!”. Te mögöttük leszel.

– Félek tőlük, engem már meglőttek.

– Ne félj, most én is lövök. Ma nem jönnek ki, mert mulatoznak. Talán holnap vagy jövő szombaton. De a faluban kerülj el messziről. Csak itt kint válthatunk szót. Megértetted?

– Meg, Pista bácsi, de félek.

– Nem kell félni. Két hét múlva már nyugodtan nyulászhatsz újra.

Vida továbbindult az erdei álén. Néhány pillanatig örült, hogy szót értett Susenkával, aztán egy kicsit elkomorult. „Idáig leadtam, a nyúlhurkoló Susenkával szövetkezem” – tűnődött. Érezte, hogy nem tehet mást. Ment, járta az erdőt, mint más éjszakákon, és készülődött az erdei találkozásra.