A tulipános kert

Az ügyvédi munkaközösség kicsi irodájában, amit rabicfallal választottak le egy nagyobból, az ablak előtt két íróasztal állt. Egyik mellett egy harmincon felüli fekete hajú asszony ült, és az újságok apróhirdetéssel telenyomtatott oldalait tanulmányozta. Néha felpillantott, s a szemüvegét a homlokára tolva férfikollégájához fordult, aki az ügyfelek számára az olajkályha és az iratszekrény közé beszorított fotelben cigarettázott.

– Rákoshegyen eladnak… Csupa Rákoshegy. Mi van ott, szanálás?

A tojásfejű, félkopasz férfi letargikusan mozdított a kezén, s cigarettájából kavarogva szállt a mennyezet felé a füst.

A fekete hajú asszony belekortyolt a kávéjába, aztán tovább böngészte az apróhirdetéseket. Néha megcsóválta a fejét, vagy felnevetett.

– A Balaton körül alig van forgalom. Merev mind a két part. Kivárnak. Tegnap beszéltem egy tanácselnökkel. Amióta bejött az építési tilalom, a házak ára ötven százalékkal megemelkedett – mondta az asszony, aztán levette a szemüvegét, és azt az újságok felett billegtetve beszélt tovább. – Ebbe kellett volna beszállnunk… Ötven százalékot besöpörni házanként… Erről lemaradtunk. Mi van veled, Kovács? Zűrözik a feleséged?

– Dehogy.

– Vesztettél?

A félkopasz férfi bólintott.

– Mennyit?

– Csak kétezret.

– Akkor mi bajod?

– Jó volt a lapjárásom, és mégis vesztettem. Ezt nem értem…

Az asszony egy pillanatig kifejezéstelen arccal meredt kollégájára, aztán újra elmélyedt az apróhirdetések olvasásában. Időnként egy vékony filctollal megjelölt valamit. Egyszer csak bekapta a szemüvegét, és felkiáltott:

– Ez nem igaz!

Felkelt az asztal mellől, és az ajtó és a kályha között forogva toporogni kezdett.

– Mi bajod? – kérdezte Kovács.

– Ez nem igaz! A tulipános Krausz meghirdette a telkét.

– Ez az a…?

– Ez, a kertész Krausz. Tavaly legalább tizenötször jártam nála. Háromszáz négyszögölnél valamivel nagyobb a kertészete. Háromszázötven lehet. Kaphatott volna három és fél milliót vagy egy elegáns lakást és kétmilliót. De nem, az atyaistennek sem. Az a mániája, hogy felássa a kertet, palántáz, és csokronként eladja a virágokat. Szutykos, alacsony mennyezetű, szoba-konyhás házban lakik a kert végében a feleségével. De odajár hozzájuk az egész környék, a hentes, a zöldségesnő, a fűszeres felesége, és pletykálkodnak a diófa alatt. Ki lett öngyilkos, kit hagyott ott a felesége, melyik piacon nagyobbak az árak… Most már az új villákból és társasházakból is odajárnak hozzá, de azok virágot is vesznek tőle. Ha én ezt tavaly kifogom, de le kellett vinnem az egész hatlakásost az Endrődi utcába, ott meg a terep olyan, hogy éppen törik, és lógnak az épületek. Sokkal drágább lett minden.

– Kell neked ez a telek? – kérdezte Kovács.

– A Krausz telke?

– Arról beszélünk, nem?

– Kell. Nekem minden telek kell. De a Krausz nekem úgysem adná el. Tavaly már kisajátítással is megfenyegettem, de nem vette be. Ha ez most neked jelentene valamit, én átengedem. Próbáld meg a tulipános Krauszt. Most az öledbe hullik egy hatlakásos társasház. Minimum hat… Nem igaz! A makacs Krausz összeomlott…

Dr. Kovács Gedeon már az autóból megpillantotta a kertészetet, de továbbhajtott, s ötszáz méternyire, egy alkalmas helyen leparkolt. Visszasétált, vizsgálgatta a környéket. Krausz Ágoston kertészete körül már mindent beépítettek. Nagy társasház állt mögötte, balra tőle egy nyugati stílusú négylakásos, jobbra emeletes nyolclakásos. Halványkék és vajszínű nyugati autók sorakoztak az udvarokon, a négylakásos garázsai előtt egy barnára sült nő a füvet locsolta. Nekivetkőzött. Rövid nadrágban, mezítláb ügyeskedett. Kovács megállt, de amikor a nő kipillantott az utcára, sietve továbbment. Kétszer-háromszor elsétált a kertészet előtt, felmérte a tulipánágyásokat, az évelők parcelláit, az üvegházakat. A léckerítésen kis tábla függött: „Krausz Ágoston kertészete. Vágott virág állandóan kapható.” Belátott a kicsi házig, de lakatlannak, mozdulatlannak érződött minden. „Szegény barom – gondolta –, a Rózsadombon tenyészti az ötforintos tulipánjait.” Fontolgatta, hogy először csak virágot vegyen és körülszaglássza az öreget, vagy egyenesen térjen a tárgyra. A direkt menet mellett döntött és lenyomta a léckapu rozsdás kilincsét. Befelé lépkedve látta, hogy a szép tulipánágyások mögött gondozatlan, gazos parcellák borzasodnak.

Krausz Ágoston a diófa alatt ült egy fonott karosszékben. Körülötte macskakölykök játszadoztak. Lábánál egy sörösüveg állt. A haja ősz volt és ritkás, szeme kéken, derűsen csillogott. Öreg, testes férfi volt, de még mindig erősnek látszott.

– Dr. Kovács Gedeon vagyok… Milyen árra gondol? – tért a lényegre az ügyvéd.

– Szálanként, kedves uram, vagy csokorban? – kérdezte az öregember.

– Hogy őszinte legyek…

– Szálanként két forint.

A kicsi házból kilépett egy magas, sovány asszony, és azonnal megszólalt:

– Ha kell, összeállítok egy csokrot. Nálunk olcsóbb, mint a piacon. Délelőtt kint voltam Óbudán, hát kérem, az leírhatatlan. Én tulipánokkal álltam, de volt ott egy ember Fritillaria imperialisszal. Császárkorona. Ismeri? Nem ismeri?

– De igen, láttam már…

– Ritka és finom virág. A Horváth bácsi harminc forintért árulta szálját. Aztán megjelent ott tíz óra tájban egy szigetmonostori asszony, és a császárkoronát hat forintért kezdte árusítani. Fejre állt a piac. Olyan cirkuszt még nem látott. Mi az urammal mindig olcsók vagyunk. Pár szálat tetszik, vagy csokrot? Most tulipánunk van, de kereshetek mást is…

– Hét vagy kilenc szál tulipánt szívesen vinnék a feleségemnek, de én a hirdetésre jöttem. Mi az ára ennek a hóbelevancnak?

– Mi nem hirdettünk – mondta Krausz Ágoston, és elkomorodott.

– Itt van nálam a Magyar Nemzet, ez a telek eladó. Háromszázötven négyszögöl, nem?

– Nem. Háromszázötvenhat négyszögöl, és nem eladó.

A ritkás hajú, ősz öregember mögött a magas sovány asszony mutogatott valamit, aztán a szájára tette az ujját. Kovács Gedeon megértette, hogy Krausz úr nem is tud a hirdetésről.

– Mi nem hirdettünk – szólalt meg Krauszné –, de kíváncsi lennék rá, ha el akarnánk adni, mennyit kaphatnánk érte?

– Nem akarjuk eladni – mondta Krausz.

– De ha véletlenül, tudja, a férjem dereka tönkrement, nem bírja a hajolást. Itt pedig ugye, tavasztól őszig négykézláb áll az ember a kertben. Ha véletlenül mégis meggondolnánk, mennyit tudnának ajánlani?

– Úgy… Hárommillió-kétszázezer körül.

– Ez csak kilencezer négyszögölenként. Tavaly egy ügyvédnő tízezret ígért, mégsem adtuk el.

– Eszünkben sincs eladni, a pénz nem ér semmit – szólalt meg Krausz.

– Nincs még az építőközösségtől felhatalmazásom, de a tízezret mi is meg tudnánk adni négyszögölenként. Akkor maguk kapnának három és fél millió felett. Vagy egyezkedhetnénk, hogy kap egy másfél szobás lakást a házban, és kétmilliót. Krausz úr, nem kellene magának többet hajlongani a palánták felett, meglenne a sörrevaló. Csak ülne az erkélyen, és iszogatna. Lenne miből.

Krausz előhúzta a zsebóráját, és rápillantott. A mutatók láttán meghökkent, szinte megütközött.

– Ilonka, a négyórai söröm… Kizökkentenek az életből ezzel a marhasággal. Öt perce itt kellene már lenni a négyórai sörömnek…

A sovány, magas asszony beszaladt a házba, és egy párás oldalú sörösüveggel tért vissza. Krausz az óraláncáról sörnyitót húzott elő, leemelte a kupakot, és mohón beleivott az üvegbe.

– Az uram beosztó, óránként megiszik egy üveg sört, de csak délután. És nem összevissza poharazva. Egy üveg, és kész…

Dr. Kovács Gedeont hirtelen szomjúság fogta el. Nézte az öreg kertészt, ahogy lekluttyogtatta a sört a torkán, s csaknem elájult a szomjúságtól. Nyelt néhányat, aztán úrrá lett gyengeségén, és újra megszólalt:

– Nézze meg, Krausz úr, a szomszéd társasházat, micsoda gyep… Erkélyek, a cserép külföldi. A fürdőszobákban a csempe olasz, a csapok németek. Soha nem lenne gondja semmire. A gyerekeknek is adhatna egymilliót.

– A gyerekek Kanadában élnek, gazdagok. Kimehetnénk hozzájuk holnap reggel. De mi nem megyünk sehová. Nem is kellünk mi a gyermekeknek. Nem értik, hogy mi ez itt, és miféle élőlények vagyunk. Sikerült nekik véletlenül. Van ilyen…

– Hát éppen ezért, könnyítsék meg az öregkorukat. Ülhetne egész nap az erkélyen, szemlélődve…

– Na ezt csak hagyjuk. Én akkor ülök le, ha már dolgoztam, elvégeztem valamit. Mi lenne a világból, ha az emberek csak úgy üldögélnének. Dolgozni kell. Én még mindig hajnalban kelek, felások, elgereblyézek egy-egy ágyást, aztán fogom a slagot, és öntözök. Délig soha sem állok meg, csak délután szemlélődöm. A feleségem pedig kint van a piacon. Árul. Mert nem elég a virágot megtermelni, kereskedni is kell vele. Vannak itt a szomszédos házakban unatkozó emberek és asszonyok. Látom, hogyan végzik. Ez itt mellettünk csak három éve épült fel, de már két válás és egy öngyilkosság következett be. Én akkor vagyok a legboldogabb, ha csinálok valamit. Ha felszedem a tulipánhagymákat, elteszem zsákban pihenni, és a helyükre egynyáriakat palántázok. Ősszel aztán újra kirakom a tulipánhagymákat. Így bent vagyok a nagy folyamatban, a körforgásban, talán az életben. De ha felülök egy ilyen erkélyre, mi lesz velem? Hetvenéves vagyok… Nem inna egy kis hideg sört? Van.

– Kocsival vagyok, de most jólesne.

Krausz egy kicsit mozdított a kezén, s a következő pillanatban a felesége egy újabb üveg sörrel lépett közéjük, s Kovácsnak poharat is hozott. Töltött neki. Kovács mohón ivott, aztán körültekintve a tulipánágyakon, újra megszólalt:

– Tizenegyezret is tudnánk adni négyszögöléért, de ha nem eladó…

– Nézze – mondta Krausz –, minden eladó a földön, de maga is jól érzi magát itt, nem?

– Nagyon jól…

– Én is jól vagyok itt… Amíg szeretem a virágjaimat, és engem is kedvelnek a környékbeliek, kár lenne változtatni ezen. Jól megvagyunk itt… Maguknak persze kellene a telek, mi?

– Kellene.

– Megértem, de egyelőre a telek a tulipánoké, és itt fent a hely a macskáké. Igyon még, látom, szomjas.

Dr. Kovács Gedeon üvegből ivott, mint az öregember. Hosszan, lassan ivott. S úgy látszott, mintha elégedett lenne napi teljesítményével, pedig üzletet nem kötött, pénzt nem keresett. Május volt és délután. Leült egy ládára, és a macskákat nézte.