Kint a vízen

Amikor a szolgálata véget ért a vasúton, sietve hazament és evett egy jó adag szalonnás tojásrántottát. Bort ivott rá, aztán a szeme már a sarokba támogatott horgászbotokat és a szákot kereste.

– Kimentek? – kérdezte kedvetlenül a felesége.

– Nem volt itt apád?

– De, mondta, hogy lemegy a csónakhoz, és mindent eligazít.

– Akkor minek kérded?

– A mi karácsonyi halunk már megvan, a postás Mariskának, a boltosnak és a plébános úrnak is adtál már süllőt, nem tudom, minek mentek ki. Az a vén bolond is ahelyett, hogy a reumáját kúrálgatná a kályha mellett, még szerez hozzá. Mindenki lejött már a vízről, csak a ti csónakotok van kint.

Csik Lajos a feleségére pillantott, szép, kerekded csípőjére, pirospozsgás arcára, aztán engedékenyen megszólalt:

– Még a Bíró Dezsőé is kint van, de igazad van. Már nyakunkon a tél. Holnap, szolgálat után lerántjuk a csónakot a vízről. Józsika?

– Át van Takácséknál. A nagyobbik gyerek szereli a motorját, ezek meg nézik.

Csik Lajos megcsókolta a feleségét, és meghatározhatatlan elégedettséggel a szívében elindult a víz felé. Örült, hogy otthona van, szép felesége, gyermeke, de annak is, hogy még egyszer lemehet a vízre, s beevezhet a süllők után. Ahogy közelítgette a partot, arra gondolt, hogy korai még leszedni a csónakot a vízről. Karácsony előtt aligha jönnek meg a komoly fagyok.

Hujbert József a parton, a nádöböl nyiladékánál állt. Hallgatózott és nézte a vizet. Hetven elmúlt, de jól, keményen tartotta magát. A napszámosévek után tíz évet lehúzott a hajózásnál, aztán húszat a nádgazdaságnál is. Jól ismerte a Balatont. Meg sem moccant, amikor vejének, Csik Lajosnak a lépteit meghallotta.

– Jó estét, papa – köszönt rá Csik Lajos. – Valami baj van?

– Nem, baj nincs. De állj meg és hallgatózz egy kicsit.

Csik Lajos letette a hátizsákját, a viharlámpát, aztán belefülelt az estébe.

– Na? Hallod a pendüléseket? Mint a szilofon.

– Jég? – kérdezte Csik Lajos.

– Jég. Hártyásodik a part mentén, s ahogy a víz fodrozódik, emelgeti a jégdarabkákat. Ha megáll a szél, befagy reggelre.

– Kitart ez még karácsonyig, lehet, hogy szilveszterig is.

– Ilyenkor mi már óvatosan hajóztunk, s azok nagy hajók voltak. Ez egy kicsi csónak.

– Aki fél a víztől, maradjon a parton. Ha egyszer lejöttem, én kievezek. Az a tartás tele van fogassal, félméteres halak állnak lent a kövek között. Senki sem talált rájuk, csak mi.

– A víztől én soha nem féltem, mert tudtam, milyen. Alkalmazkodni kell hozzá. Most is. Menjünk be, de először a nád mentén nézzük fel a varsákat.

– A varsákat hajnalban szoktuk felnézni, ide ehet még a rosseb valakit.

– Ebben a hidegben, fiam, erre nem jár ember.

Csik Lajos előhúzott a hátizsák zsebéből egy pálinkásüveget és odanyújtotta Hujbertnak.

– Igyon, papa.

Az öreg átvette, meghúzta.

– Ez másik? – kérdezte.

– Megkezdtük a törkölyt. Hetvenfokos.

– Érzem, mintha egy kályhát nyeltem volna le.

Csik Lajos is ivott, aztán bepakoltak és beszálltak a csónakba. Az öreg Hujbert ült az evezőkhöz, s amikor az oszlopról lekötöttek, megmerítette a lapátokat. Kis csuhés nyiladékon jutottak ki a nyílt vízre, s ahogy a csónak átcsusszant az elsárgult szárak között, hallani lehetett a vékony, töredező jég pendüléseit. Erre már Csik Lajos is felfigyelt. Nemcsak a part mentén, beljebb is jegesedett a víz, s tudta, hogy ez rossz jel. Ráadásul a szél is elállt, már nyugodt, rezzenetlen volt az egész víztükör. Lemondott a süllőzésről. Arra gondolt, hogy megnézik, mi van a varsákban, aztán hazamennek. Esetleg partra rántják az öreggel a csónakot, hogy ne fagyjon bele a vízbe.

A viharlámpát a csónak orrába tették, de nem gyújtották meg. Egy kis zseblámpát tartott a keze ügyében, hogy a nád mentén tájékozódhassanak. Amióta a tartásokra visszatértek a süllők, alig varsáztak. Nem érte meg, nagy volt a kockázat. De egészen leszokni róla mégsem tudtak. Kettőt meghagytak a nádban a régiekből, és időnként felnézték. Rajtuk kívül valaki még tudott a varsákról, mert ügyesen kiszedte belőlük a halat, így gyakran üresen találták mindkettőt. Csik Lajos Bíró Dezsőre gyanakodott, de még részegen is óvakodott tőle, hogy szóba hozza a dolgot. A horgászok új szenvedélye a süllő volt. Mindenki kijárt a tartásokra. Beeveztek egy-másfél kilométerre, és este tízig, tizenegyig várták a kapást. Néhányan, mint Csik Lajos is, reggelig kitartottak. Az öreg Hujberten és Csik Lajoson akkor hatalmasodott el a süllőzés szenvedélye, amikor messze bent egy olyan tartásra találtak, ami kövekből állt, s az árnyéka mindig tele volt hallal. Talán egy homokkövet szállító uszály süllyedhetett el itt a háború alatt. Csik Lajosnak a nyár végén beakadt egyszer a horga, s leereszkedett a vízbe, hogy kiszabadítsa. Akkor tapasztalta meg a víz alját. Köveket talált a mélyben, húsz méter hosszan, hegyszerűen. Ezt a helyet senki sem ismerte, csak ők ketten az öreggel.

Amikor a varsás nádsarokhoz értek, az öreg kiemelte a vízből az evezőket és percekig füleltek. Nesz sem a partról, sem a vízről nem hallatszott. Óvatosan becsúsztak egy csatornán, s Csik Lajos felvillantotta a zseblámpáját. Sötétben is megtalálta volna a varsákat, olyan jól ismerte a helyet. A pillanatra felvillanó fénynél még könnyebb volt a dolga. Az első, ahogy felfelé húzta, elnehezedett.

– Ma, úgy látszik, szerencsénk van – szólt hátra az öregnek.

– Mekkora?

– Olyan ötkilósforma – mondta Csik, és egy pontyot csúsztatott a hátsó ülés alá.

Lassan tovább eveztek és a másik varsát is kiemelték, de abban csak két kicsi keszeg volt. Csik Lajos elengedte őket.

– Fázom – szólalt meg az öreg.

– Megyünk haza. Bírjon ki még egy fél órát.

– Add ide a pálinkát.

Ivott egy jót Hujbert József, aztán Csik Lajos is. Lassan, óvatosan kievickéltek a csatornából, s a nád mentén közelítgették a kikötőhelyüket. Váratlanul aztán kisütött a hold. Ezüstszín fényével elárasztotta a vizet. A sötét éjszakában biztató messzeségek nyíltak. Jól látszott a nádas, a parti jegenyék csúcsa, a közeli kikötő vége s a túlpart sötét árnyéka is. Hujbert felnézett, kiemelte az evezőket a vízből, és beleszimatolt a levegőbe.

– Egy órára talán érdemes lenne kievezni – szólalt meg nagy sokára.

– Fázik, nem?

– Már nem fázom. Add ide azt a törkölyt.

Újra ittak, aztán az öregember a csónak orrával megcélozta a nyílt vizet.

– Odatalál? – kérdezte Csik Lajos.

– Látszik a nyárfa Kósék előtt, s a kikötő lámpája is.

– De a túlparton nem látszik az a magas ház, amihez igazodni szoktunk.

– Úgyis megérzésre megy az ember. Amikor a hajózásnál voltam, koromsötétben megtaláltuk a rakodóhelyeket. Akkor még csak petróleumlámpával világítottak, s ha kifogyott a petrol, a parton nem volt fény. Mégis odataláltunk.

Hujbert erősen húzott befelé. Egy kilométernyire a parttól megállt, nézelődött, aztán a parttal egy vonalban evezett negyven-ötven métert, majd újra befelé.

– Jól vagyunk? – kérdezte és Csik Lajosra nézett.

Csik Lajos körültekintett, megszemlélte mindkét partot s a kikötő végét, aztán megszólalt:

– Helyben vagyunk.

Kidobták a horgonyt. Hujbert meggyújtotta a viharlámpát. Szereltek, feltűztek egy-egy kis halat a horogra, aztán bevetettek.

– Nagyon hidegedik az idő. Te nem fázol? – kérdezte Hujbert.

– Fagy van, de még meglehetős. Igyon egy kis pálinkát.

Hujbert ivott, és az üveget átnyújtotta a vejének. Csik Lajos is ivott, aztán megszólalt.

– Ez felmelegít bennünket. Egy órát maradunk, és hazamegyünk.

Alig fejezte be a mondatot, és adta vissza az üveget apósának, megszólalt a bal oldali boton az orsó. Várt egy kicsit, hogy a hal elég mélyen nyeljen. Bevágott neki. Nehezen jött fel, de ezt megszokta, mert a bicska nagyságú süllők is jól tudják tartani magukat a mélyben. De fél vízen, majd egészen a felszín alatt ugyanúgy húzott, mint a fenék közelében. Csik Lajos ekkor már érezte, hogy ez nagy hal. Fárasztotta a holdfényben, vezetgette, aztán odaszólt az apósának:

– Merítsen alája.

Az öregember imbolyogva felállt és a merítőszák után kotorászott. Csik a lába alatt érezte, hogy az öregember billegteti a csónakot.

– Üljön le! – ordított rá. – Majd én megszákolom.

Az öregember leült, de a csónak még másodpercekig billegett. Csik Lajos közben óvatosan lehajolt, és a merítőszákot a bal kezébe vette. Közelebb húzta a halat, s lassan belevezette a szákba. Kiemelte, s akkor látta és érezte, hogy háromkilós lehet. Nem nagy, nem kicsi. Hosszan veszkölődött vele a csónak aljában, mert mélyen nyelte a horgot, de végül egy keskeny, kacsacsőrű laposfogóval sikerült kiszabadítania a horgot. A halat nyáron bilincsen tartották, de most csak bedobta az ülés alá. Újra csalizott és bedobott a tartás fölé. Közben, ahogy a csónak mozdult, pendülő neszeket hallott. Lenyúlt a csónak mellé, és a vékony jég véresre vágta az ujjait. Furcsállotta. Megemelte az egyik szereléket, s a gyér fényben is látta, hogy a zsinórra odafagyott a jég.

– Papa – szólalt meg –, a végén még idefagyunk a víz közepére.

Választ nem kapott. Hujbertre pillantott és újra megszólalt:

– Na, mi van? Berúgott ettől a kis pálinkától?

Az öregember összegörnyedve ült és hallgatott.

Csik Lajos felállt a csónakban, és az öregember arcát vizslatta, de éppen fogyott a fény, kis felhőfoszlány úszott át az égen. Kicsit előrelépett és megrázta.

– Papa, mi van magával?

Az öregember megbillent az ülésen, és belefordult a vízbe. Csik Lajos utánakapott és megragadta a gallérját. Igyekezett visszaemelni a csónakba, de ereje a hidegben gyorsan fogyott. A megbillent csónakba beömlött a víz. Igyekezett megemelni az öregembert, de ahogy erőlködött, a csónak pereme még mélyebbre merült, és egyensúlyát vesztve maga is belezuhant a vízbe. Azonnal megdermedt, a hideg szorítás a szívéig hatolt. Elengedte az öregember gallérját, és a csónak peremét keresgélte a gyér éjszakai fényben. A csónakot már nem érte el a keze, s amikor utoljára felpillantott, már nem is látta a csónakot.

Reggelre befagyott a Balaton. A partról jól látszott a jégbe merevedett csónak, de a vékony jégen senki sem tudott odáig menni. Napok múlva, amikor megerősödött a jég, a halászok és a pap bementek a csónakhoz. A csónak belül is tele volt jéggel, belefagyott egy ponty, egy szép fogas, hátizsákok, szerelékek és egy félig kiürült pálinkásüveg. De a horgászokat, Hujbert Józsefet és Csik Lajost sehol sem találták. Az asszonyok, gyermekek elsiratták őket, de a faluban szárnyra kelt egy olyan híresztelés, hogy megmenekültek. Kijöttek a jégen. Mert ha nem, miért nincsenek ott a jégbe fagyva?

Tavasszal a halászok fogták ki Hujbert és Csik holttestét. Felismerni már nem lehetett őket, de ezen a télen csak ők tűntek el. A hatóság úgy döntött, hogy a magasabbik Hujbert, az alacsonyabb Csik. Az egész falu ott volt a temetésükön. A temetés után aztán a férfiak elindultak a nádas felé, mert megkezdődött a csukák fördése, s ezt jó szigonyos ember nem mulaszthatja el.