A detektív

A villában, ahová Bernáth Gyulát meghívták vacsorára, szóba sem került a másnapi tv-felvétel, pedig úgy tervezték, hogy este megbeszélik a hangsúlyokat, s elosztják, ki mennyit foglalkozik a város irodalmával, s ki az egyetem korszakaival. Túl sok ember verődött össze a kertben és a házban, s egyszer csak nagyon vadászias lett a hangulat. Két vizsla ki-be szaladgált, a rendező, akinek az egészet össze kellett volna fogni, csigát sütött egy nagy fehér zománcozott tepsiben. Az orvossal, akié a villa is volt, először megmosták a csigákat, aztán megfőzték, majd valamennyit kibányászták a házából. Húsukat felszeletelték, hosszan paszatoltak velük egy deszkán, zsemlemorzsát s talán gombát és petrezselymet kevertek a masszához. Végül az egészet visszatömködték a házakba, tepsibe rakták. Az őzpörkölt már rég főtt a platnin, arra egy vadászkabátos öregember ügyelt. A kertben az operatőr a szomszéd macskáját filmezte, a nők visongtak és állandóan nevettek, egy újságíró szilvapálinkát kínálgatott körbe. Közben a televízió egyik kocsijával megérkezett a klinika boncmestere Villányból, ahová két világosítóval elmentek borért. Az üvegpalackokba, melyeket a szomszédasszony már előző nap kimosott, csak át kellett volna tölteni a bort, de a boncmester nagyon be volt rúgva, így tócsák keletkeztek a konyha kövezetén. A bort végül egy szemüveges professzor töltögette át, aki, ha éppen nem vett részt értelmiségi vadászvacsorákon, római jogot tanított az egyetemen. Amíg a csigák sültek, az orvos az egyik középső szobában megmutatta a fegyvergyűjteményét, melyben kardok is voltak, de főleg lőfegyverek. Állítólag Savanyú Jóska pisztolya is ott lógott a falon.

Volt az orvosnak elöl töltős, fojtós vadászpuskája, Maxim-géppuskája, második világháborús német golyószórója, egy liberátorból kiszerelt farágyúja, páncélfausztja, nyolclövetű forgópisztolya, frommerja, s persze a vadászathoz használt Montecarlo típusú sörétese, egy Drillingje és egy jó kiállású ismétlőgolyós Mauserje is. Szarvas- és vaddisznóbőrök fedték a parkettát, néhol a régi vadászjeleneteket ábrázoló festmények és metszetek között a falat is.

Félig nyitott verandán terítettek vacsorához, de mindenki nem fért az asztal mellé, így többen a kert félhomályában ültek és mély cseréptálakból falták az őzpörköltet. Az asztalnál volt bizonyos ünnepélyesség, Feri bácsit, a vadászkabátos öregembert felköszöntötték, ittak a vadásztársaság elnökének, titkárának (aki az orvos volt) az egészségére. Történeteket meséltek híres vendégekről, nyugati orvosprofesszorokról, akik undorodtak a csigától, s olyanokról is, akik nem tudták, mit esznek. Aztán vadászhistóriák kerültek elő, majd mérges bérleti és területviták. Fogyott a villányi. A cseréptálakat másodszor töltötték meg őzpörkölttel, amikor váratlanul megjelent az asztal mellett egy egyenruhás vadőr, s vigyázzba állva jelentette, hogy reflektorozó vadorzókat látott a területen. „Feri bácsi” s még ketten felugrottak az asztaltól, autóba vágódtak az udvaron, és elhajtottak. Az orvos egy merőkanállal Bernáth Gyula táljába is rakott a pörköltből, s közben megszólalt:

– Nem akarsz orvvadászokat látni? Utánuk mehetünk.

– Köszönöm, éppen eleget láttam.

– Tele van a világ ezzel a fajzattal.

– Valamikor az apám is orvvadászott – mondta Bernáth Gyula, és jóízűen falatozott az őzhúsból.

Az orvos kezében megállt a villa, és megrökönyödve nézett vendégére, majd képzeletben mentséget találva, elmosolyodott.

– A papa talán ilyen huncut falusi…

– Nem, tanár volt egy kisvárosban. A háború után nem volt mit ennünk.

Az orvos teleöntötte a poharakat, aztán hogy enyhítse a helyzetet, újra Bernáth Gyulához fordult:

– Holnap te az irodalomról vagy az egyetemről fogsz beszélni?

– Még nem tudom, talán az egyetemről, arról az időszakról, amikor megindult a bölcsészképzés, de Janus Pannoniusról is beszélhetek.

Később, amikor már mindenki a kertben ült, és literszám fogyott a bor, visszaérkeztek az autós vadászok, s elmondták, hogy a reflektoros rabsicok szarvastehenet sebeztek, de az kevés vérnyomot hagyva a sűrűbe váltott. A vadőrt kint hagyták az erdőben egy kutyával. A nők borzongtak a gyönyörűségtől, s egy színházi lány megkérdezte, hogy a kutyának, aki a vadőrrel az erdőben maradt, mi a neve. Újra előkerült a pálinkásbutykos, s néhányan nekiláttak a villányi vöröset megfejelni. Bernáth Gyula ekkor szép csöndben felállt, s árnyékká válva kiosont a kertből.

A szállodában ruhástul végigfeküdt az ágyon, és a mennyezetet nézve, maga előtt látta a kisvárosi utcát, amiben egy évtizeden át laktak a háború után. Poros utca volt, közel a vásártérhez, zárt portákkal és kis üzletekkel. Balról egy pék lakott mellettük, cégtábláját örökké nyikorgatta a szél, azon túl egy hivatalnok, majd egy orvos. Jobbról gyújtóbomba esett a mellettük lévő házra, s csak a falai álltak és a kapu boltozata. Mellette állt Tölgyesyék háza, majd kisbirtokosok, szőlősgazdák következtek. Szemközt két kocsma és egy szíjgyártóműhely ékelődött a házak közé, az utca végén egy speditőrkocsis lakott nagy rokonságával. – A házat bérelték, volt bent két utcai szoba és egy udvari, nagy konyha, kamra, hátul mosókonyha, magtár, ólak. A zárt udvar kicsi volt, felkopaszodott fenyőfák álltak az ablakok alatt s a szomszédos pék műhelyfala mellett. A szobák előtt az udvaron egy lapos tetejű, zárt veranda állt, aminek könnyen fel lehetett jutni a tetejére. Bernáth Gyula ide szokott felmenekülni, ha az apja elmulasztott leckék vagy apróbb csínytevések miatt üldözőbe vette. A lapos tetőről szorult helyzetben a nagy ház cseréptetejére is felszaladt, s a túloldalon leereszkedve a romos ház falain át az utcára szökött. Ezt az egérutat, amikor az apjából brutálisabban tört ki a pedagógiai hajlam, Bernáth Gyula többször is kipróbálta. A menekülésnek ez a lehetősége később „felnőtt” szinten is szóba került, amikor ránehezedett a házra a Stockinger-ügy. Ez tulajdonképpen egy bugyihistória volt, de a kor szellemének megfelelően politikai színezetben jelentkezett.

A túloldal két kocsmája közül Bernáth Gyula apja a Két Hollóba járt, mert közelebb esett, s Hoffman urat, a vendéglőst még a háború előtti időkből ismerte. A másik vendéglőnek neve sem volt, s ott csak helyi borokat mértek, míg a Két Hollóban somlait is. Ide járt Winkelmann Oszkár festőművész, aki a háború elől menekült a kisvárosba, és örökre ottrekedt. Winkelmannék a speditőrkocsis házának utcai frontján béreltek két szobát, amiből az egyiket kinevezték műteremnek. Azt már senki sem tudta, hogy Winkelmann honnan menekült a kisvárosba, de alkotásait, az üveglapokra festett, kerítés felett átpisilő kisfiúkat, guggoló kislányokat, akiknek a bugyiját kiskutyák kapták a foguk közé, és elszaladtak vele, a környék összes vásárában ismerték már. Winkelmann-nak a német kérdésről, a háború utáni újrarendezésről és a kapitalista expanzióról komoly véleményei voltak, ezért esténként együtt szoktak borozgatni az öreg Bernáthtal. A baj akkor kezdődött, amikor egy magas, vörhenyes pofájú, irhabundás férfi beköltözött Hoffmanékhoz. Először csak beszállásolta magát az egyik vendégszobába, de egy hét múlva már szemet vetett Hoffman szokatlanul szép, szőke lányára, és megkérte a kezét. Hoffmannak azt mondta, hogy ő báró Stockinger Félix, nagy vagyona van Svájcban, a világot járja, de most már le akar telepedni valahol. Ingyen evett, lakott, a Hoffman lány bejárkált hozzá a szobába, s a második héten már, addig is, amíg az átutalása megérkezik, kölcsönöket vett fel a kocsmárostól. Az öreg Bernáth ekkor szörnyű hibát követett el. Figyelmeztette a kocsmárost. Közölte vele gyanúját, hogy Stockinger nem báró, hanem szélhámos. A kocsmáros ezt nem hitte el, de a biztonság kedvéért kérdőre vonta lakóját. Stockinger felháborodott, aztán egy finom bőröndből törülközőket vett elő és megmutatta azokat Hoffmannak. A törülközőkbe sokágú korona volt hímezve, a bárói jel. A kocsmáros megnyugodott, s este Winkelmann-nal és Bernáthtal egyszerre közölte, hogy hitel nála többet nincs.

Bernáth Gyula Stockinger arcára már nem emlékezett, csak a bundájára. Kopott volt, egy háromszög alakú szakadást házilag, ügyetlenül varrtak rajt össze. Másnap délután kopogott be hozzájuk a kocsmáros lakója. Ordítozott. Az anyja s hárman gyermekek a kiabálásra szaladtak be a szobába. Stockinger éppen azt ígérte az apjának, hogy kitöri a nyakát. Napokon belül visszajön egy csapat pesti rendőrrel, és házkutatást tart. Egyébként is gatyába rázza ezt a reakciós porfészket. Elég hosszadalmas volt a jelenet, párbeszédes részei is voltak, de Bernáth Gyula már csak a végére emlékezett, ahogy édesanyja sápadtan megmozdult, kitárta az ajtót, és halk, szinte közömbös hangon Stockingerhez fordult:

– Mars ki!

Pár hétig még ott járkált az utcában a magas, ismeretlen férfi, aztán eltűnt. A Hoffman lányt később, talán tizenöt év múlva egy mészgyári munkás feleségül vette. De akkor az utcában már egyetlen kocsma sem volt, megszűnt a szíjgyártóműhely és a pékség. A kocsmáros pedig meghalt a bányában, baleset érte.

Bernáth Gyula leszállt az ágyról, járkálni kezdett. A fejét csóválta, végül elnevette magát.

Felemelte a telefont, és leszólt a portára. Bort rendelt. A portás azt mondta, hogy van a hűtőgépben. Tényleg volt. Kibontott egy üveg Egri bikavért. Csak most kezdett megszomjazni az őzpörköltre. A bor nem volt olyan jó, mint amit a klinikai boncmester hozott Villányból, de az első pohárral mégis nagyon jólesett neki. A másodikba csak belekortyolt és otthagyta az asztal sarkán.

A kocsmároslány ügyét, amibe az apja kéretlenül és feleslegesen beleavatkozott, évtizedekig emlegették a családban. Túl sok baj származott belőle, bár eleinte látszólag semmi. Mindenki rosszat sejtett, kivéve az öreg Bernáthot, aki nem értette meg, miért baj, hogy szólt Hoffmannak. „Hadd jöjjenek csak a pesti rendőrök, nekem nincs mit takargatnom. Tartsanak házkutatást” – mondogatta. Néhány nap múlva valakinek, talán a nagypapának eszébe jutott a vadászpuska, ami egy rozsdás szögre akasztva a padláson lógott, hogy ne legyen szem előtt, ha hirtelen betoppan valaki.

Bernáth Gyula apja a háború előtt „jó nevű” vadásznak számított, na nem olyan híresnek, mint Maderspach Viktor vagy Nadler Herbert, ezeknek arrafelé talán még a nevét sem hallották, de kispuskával tudott nyulat lőni, s ezért a helyiek sokra becsülték. A vadásztársaság, melynek tagja volt, csupa jobb emberből állt, így közéjük tartozott az árvaszéki elnök, a kerületi tanfelügyelő, a gyermekorvos, a helyi kovácsmester, egy szőlőgazda és a segédjegyző. Nyulászni jártak vasárnaponként, s előfordult, hogy három-négy tapsifülest is lőttek. Amikor megkapta a katonai behívóját, a vadászpuskát felvitte a padlásra, ráfektette az egyik keresztgerendára. Amikor háború után hazakerült, csak úgy kíváncsiságból a padláson is körülnézett. A puska még mindig ott volt a gerendán, pedig közben ukrán hadifoglyok laktak a házban, aztán német, majd orosz katonák, s végül lakatlanul állt hónapokig. Az ágyból eltűntek a vánkosok, a kamrából a csonttá aszalódott birslekvár, de a puska megmaradt. Ínséges időkben így néha a nyakába akasztotta, s engedély nélkül lőtt egy-egy nyulat vagy őzet a konyhára. A háború után ez, amikor a suhanc gyermekek német golyószóróval jártak szarvasra vadászni, nem látszott különösebb ügynek. A Stockinger-eset után kivitte a puskát az erdőbe, és elrejtette.

A Két Hollóban véget értek a jóízű borozgatások, a konyháról pedig elfogyott a hús. Éjszakánként a legkisebb zajra is összerezzentek, várták a pesti rendőrcsapatot, amelyik bármelyik pillanatban megérkezhetett. A pesti rendőrök késlekedtek, a helyi rendőrök pedig rá sem hederítettek az öreg Bernáthra, így aztán nyár vége felé újra kimerészkedett az erdőbe. Szedett egy nagy hátizsák gombát, s egyúttal az elrejtett puskához is elsétált. Elővenni nem merte, de a bokrok állásából, s az avar háborítatlanságából úgy ítélte meg, hogy a fegyver érintetlenül a helyén van, senki sem akadt a nyomára. A gombából pörkölt készült, a maradékot pedig lerakták ecetbe savanyúságnak. Néha bor is került a házba, de csak üvegenként vagy demizsonban, ahogy éppen a tanítványok szülei rászánták magukat egy kis adományra.

Augusztus utolsó hetében, egy nagy eső után újra kiment az erdőbe gombászni, s egyúttal a puskát is elővette megvizsgálgatni, mert félt, hogy megrozsdásodik. Ha már a kezében volt, lőtt egy nyulat, s csak utána olajozta át és dugta vissza a rejtekhelyére. Otthon szörnyülködött a család. Bernáth Gyula anyja megesküdött, hogy többet nem engedi ki a papát az erdőbe, mert olyan, mint egy gyerek, megbízhatatlan. A nyulat megnyúzták, bepácolták, finom vadas készült belőle, s egy kevés pástétom is az elejéből. Ropogósra sült gombóccal ették, bő vadasmártással, kevés mustárral. Bernáth Gyula anyja erdészcsaládból származott, így már kislány korában mesterévé vált a vadételek elkészítésének. Hajdan a nagyszülői házban a véndők alján mindig volt egy kis lesütött vaddisznópecsenye, s a hosszúkás porcelántálakban páclétől illatozó, puhára sütött őzgerinc. A kamrából előpárálló erdei illatokat, melyekbe a gomba és a borókapálinka illata is elvegyült, Bernáth Gyula ugyanúgy megszokta és természetesnek tartotta, mint a testvérei. Ezek a vadszagok egy kicsit az otthont, az elvesztett gyermekkort jelentették a számára, így mindig szívesen vette, ha meghívták vidékre, s benyithatott a földszintes, egyszerű otthonokba.

Már csaknem elkezdődött a tanítás, amikor váratlanul kiderült, hogy az öreg Bernáthot felfüggesztették az állásából. Éppen a használható tavalyi könyveket adogatta ki a gyermekeknek, amikor behívatta az új igazgató, és közölte vele a felsőbb határozatot. A könyveket délig még kiosztotta a gyermekeknek, aztán hazament. Bernáth Gyula és testvérei délután az udvari szoba ajtaja mögött hallgatóztak. Nagy, zöld ajtó volt ez, felpattogzott festéssel, repedésekkel a közepe táján. Mindig csukva tartották, az utcai szobákba csak körbe, a verandán át lehetett bemenni. Az utcai szobában elkeseredett volt a hangulat.

– Miért kellett magának a kocsmároslány ügyébe beleavatkozni? – hallatszott újra és újra az anyjuk hangja, majd a méltatlankodás:

– Mert nem volt báró. Stockinger szélhámos volt.

– De mi köze magának ehhez? Semmi köze hozzá, akár báró, akár szélhámos.

– Winkelmann-nak is az volt a véleménye…

– Az is egy besúgó. Idáig a németeknek súgott be, most pedig ezeknek.

– Drágám, a Winkelmann egy úriember…

– Egy úriember nem lakik kocsisoknál.

– A mai világban, drágám…

– Egyik világban sem. Egy úriember saját maga lakik.

– Winkelmann festőművész.

– Ördögöt. A festőművész vászonra fest erdőket, folyót vagy csendéletet, nem pedig üveglapra, pisáló gyermekeket. Az ilyen embertől, aki üveglapra rondít, minden kitellik, igaz, papa?

– Bizony, fiam, a mai világban jobban kell vigyázni. Az emberekből előjön a náthás természetük.

– Mijük?

– Teletaknyolnak mindent.

A nagypapa halk dörmögése végén a meggyfa szipka szörtyögése is áthallatszott az udvari szobába, mert amikor kipiszkálta belőle a cigaretta körömnyi maradékait, belefújt. Sokára csendesedett el a vita, s még éjfélkor is együtt ültek a felnőttek. Bernáth Gyula a kulcslyukon át látta, hogy kérvényt írnak.

A kérvényre hosszú ideig nem érkezett válasz, a nagymamát viszont, akinek perforálódott a műtéti helye a bombázások alatt, újra hazaengedték a kórházból. Hét embert kellett etetni a házban, s a kamra üres volt. Talán ez is belejátszott abba, hogy Bernáth elment az erdőbe gombászni, s ha már kint járt, nem sietett haza, puskavégre kapott egy őzet is. Éjszaka, félreeső helyen kizsigerelte a vadat, eltemette a belsőrészeket, s csak másnap, sötétedés után, nagy kerülővel tért haza. Szemrehányás, kíváncsiság és nehezen leplezett elégedettség fogadta a házban. A nagypapa még akkor éjjel, lámpafénynél megnyúzta az őzet a magtárban, s másnap reggel már frissiben kisütötték a máját, szalonnát raktak melléje a serpenyőbe. A gerinc és a hátsó combok páclébe kerültek, az elejéből pedig pörkölt készült ebédre. Úgy volt, hogy az őz bőrét, majd ha egy kicsit megszárad, a nagypapa elviszi a városon kívülre, s beledobja a kincsesgödörbe. A kincsesgödör természetes karsztnyílás volt a haraszton, valamikor az ősidőkben, amire már senki sem emlékezett pontosan, beszakadt egy barlangnak a teteje. A város lakói ide hordták ki a szemetet, a mészkőjáratokat teledobálták avétt kaszákkal, szakadt szitákkal, lyukas lábasokkal.

Az őz gereznája azonban még meg sem szikkadt a padláson, amikor valaki kopogtatott a kapun. Késő délután volt. A házban ekkor mindenkinek, kivéve a nagypapát, aki optimista természetű volt, eszébe jutott a pesti rendőrcsapat, akiket Stockinger beígért. Nyilván csak az őzre vártak. Az őz gereznája a padláson lógott, gerince pedig javában pácolódott a petrezselyemgyökértől, koriandermagtól, babérlevéltől, szárított erdei füvektől illatos lében. A nagypapa lesett ki a függöny mögül, de nem látott rendőröket a ház körül. Ekkor Bernáth lábujjhegyen a kapuhoz osont és kinézett az utcára a bombarepeszek által szakított szálkás réseken. Boldog arccal, lábujjhegyen visszasettenkedett, s az előszobában suttogva jelentette:

– Nem a rendőrök jöttek, drágám, csak Tölgyesy úr van itt a szomszédból.

– Hát vezesse be, mindjárt viszek egy kis somlait maguknak.

Tölgyesy Gedeon jó nevű magándetektív volt a háború előtt. Valamikor Fiumétól Bécsig dolgozott, de az utolsó időkben már csak Budapesten vállalt kényesebb ügyeket. A környéken sohasem működött, s még a háború első éveiben saját jogon nyugdíjba vonult. Finom felesége és csendes természete miatt mindenki szerette a kisvárosban.

Amikor bevonultak az utcai szobába, Bernáth Gyula és a húga odakuporodtak a felpattogzott festésű zöld ajtó elé, s a kulcslyukon át felváltva lesték a detektívet. A nagypapa üres meggyfa szipkáját szutyogtatva le-föl járkált a szobában, s néha a nyitva felejtett konyhaajtón át a rézcsapra pillantott, amiből alig hallhatóan csepegett a víz.

– Az anyu most viszi be a bort – suttogott Bernáth Gyula húga, de a nagypapa a szájára tette a mutatóujját, és pisszegett.

Amikor a húgát nagy nehezen sikerült odábbtaszigálni, a kulcslyukon át jól látta az asztalt, ami mellett az apja és a detektív ültek. A poharukban már bor volt, s Tölgyesy cigarettázott. Nehéz ezüsttárcát forgatott az ujjai között, aztán hirtelen összerezzent és hátranézett. Elég magas, sápadt arcú ember volt, bajuszt, szakállt nem viselt.

– Bocsánat, az egér. Még nem volt időnk kivinni. A diót zörgeti.

– Cseréppel fogják az egereket?

– Virágcseréppel a legjobb. Feltámasztom egy fél dióval, de úgy, hogy a gerezdek befelé nézzenek. Így, amikor lecsapódik, az egér alatta marad.

– És hogyan viszik ki?

– Szemétlapátot csúsztatunk alája.

– Ügyes. Mi macskákat tartunk.

– Önöknél is van egér?

– Amikor megvettük a házat, még egy sem volt, de most nagyon sok az egér. A két macska szinte kevés.

– Nálunk tele van velük a magtár és a mosókonyha, de újabban az utcai szobákba is bejönnek. A pékségből vándorolnak át, úgy gondoljuk, Hercegék műhelyfala határos az udvarunkkal. Egy kis somlait, ha szabad – hallotta Bernáth Gyula az apja, majd a detektív hangját.

– Köszönöm, manapság ez egy kincs. Minden korty aranyat ér.

Koccintottak, belekortyoltak a poharakba, aztán újra megszólalt Tölgyesy:

– Bernáth úr, ön ugye tudja, hogy a háború előtt én detektív voltam?

– Hogyne, Tölgyesy úr, ilyen kisvárosban mindent tudnak egymásról az emberek.

– Akkor talán azt is tudja, hogy én most a demokratikus rendőrség tagja vagyok. Főhadnagy.

– Hogy… Ön…?

– Erről nem hallottak? Nos, akkor mégsem tudnak mindent ebben a kisvárosban.

– Ön ilyen mostani rendőr?

– Igen. Feljelentés érkezett hozzánk, hogy ön vadászfegyvert tart engedély nélkül a lakásában, mi több, vadászik is. Orvvadászik. Nyulakat lő, s ha mód van rá, őzet is.

– Őzet? – kérdezte Bernáth Gyula apja csodálkozva.

– Őzet. Engem bíztak meg az ügy kinyomozásával, de elakadtam vele. Láttam, hogy hazahozza a vadat, de a puska eltűnt. Itt tartja még a házban, vagy valahol a város szélén veszi magához?

– Ezek szerint ön engem megfigyelés alatt tart, Tölgyesy úr?

– Igen.

– Bizonyítékokat szerez, aztán…

– Nem, nem… Hová gondol? Ez csak szakmai érdeklődés. Ilyen aprócska ügyekkel én soha nem foglalkoztam, s most felvillanyozott a dolog.

– Továbbra is a vendégemnek tekinthetem?

– Természetesen. És szomszédnak is. Nem fog bennem csalódni.

Bernáth Gyula vöröslő fülekkel lapult a vedlő ajtó mellett, s lesett, hallgatózott. Látta, hogy apja kezében remeg az üveg, amikor újra tölti a poharakat. A detektív ízlelgette a kortyokat, nyelt a somlaiból, aztán csettintett a nyelvével, és újra megszólalt.

– Ez a tegnapelőtti szép lövés volt. Tűzbe rogyott a bak. Hányas söréttel dolgozott?

– Golyó volt.

– Golyó? Azt hittem, öregsörét. Kicsit szűk állású az agancsa, de elég szép. Bronzérmet nyerne.

– Otthagytam?

– Már kifőzettem. Ha nem ragaszkodik hozzá, megtartanám. Jól mutatna a folyosónkon. De a puska… Végig követtem magát, s a puska még a város szélénél is magánál volt.

– Rosszul látta, Tölgyesy úr, a puskát az erdőben hagytam.

– Akkor mi volt a vállán?

– A botom. Van egy rézfejű turistabotom. Mindig magammal viszem, ha gombászni megyek.

– És a puskát csak úgy kint hagyja a fák alatt? Megrozsdásodik.

– Ezen én is sokat gondolkodtam, mielőtt végleg kivittem az erdőbe. Rozsdás kályhacsőben tartom, aminek pontosan olyan a színe, mint a tavalyi levelesnek. A cső két végét olajos rongyokkal tömtem be. A kályhacsövet egy kis árokban dugtam el a bokrok és az avar alá. Egy törésben fekszik, ami több is akad a közelben. Ezeket a párhuzamos árkokat össze lehet téveszteni.

Bernáth Gyula mögött ekkor egészen halkan megszólalt az anyja:

– Miről tudnak ennyit beszélni?

– Éppen a kályhacsövet magyarázza, amiben eldugta a puskát – szólt hátra.

Az anyja a fejéhez kapott, s hosszan, talán percekig állt mozdulatlanul. Végül csak ennyit mondott:

– Talán jobb is így.

Kiment a konyhába, s halkan behúzta maga után az ajtót.

Később, amikor a detektív már rég hazament, az apja döngő léptekkel járkált a lakásban, és beszélt:

– Le is tartóztathatott volna, de Tölgyesy nem olyan, mint ezek. Úriember. Kíváncsi vagyok, hogyan lő. Megígérte, hogy holnap kijön velem nyulászni.

Bernáth Gyula emlékezett az anyja megrökönyödött arcára, ahogy egy félig elmosogatott lábassal a kezében megállt a szobaajtóban, és szótlanul nézte az apját, mint egy őrültet. Az csak járkált és beszélt:

– Nagyon finom ember ez a Tölgyesy. Az apja a Zsil völgyében bérelt vadászterületet.

– Az hol van? – kérdezte a nagypapa.

– Erdélyben. Jó szarvasos terület, bőgésre jártak fel.

Másnap kimentek nyúlra, lőttek is kettőt. Irma néni, a detektív felesége délután átjött és elkérte a nyúlvadas receptjét. Később, két hét múlva, amikor újra kimentek, és az őzet lőtték, a páclé receptjét is elkérte. Amit lőttek, testvériesen elosztották. Amikor aztán harmadszor is kimentek, hiába keresték, nem találták meg a puskát. A vadászpuska eltűnt. Bernáth Gyula emlékezett az apja felindult hangjára, ahogy elmesélte, hogyan nem találták meg a puskát, s a puska eltűnésén a detektív mennyire csodálkozott. Irma néni soha többet nem kopogtatott be hozzájuk receptért. Másért sem, de mindig nagyon barátságos volt, ha az utcán összetalálkoztak.

Bernáth Gyula ruhástól elaludt az ágyon. Másnap reggel a telefon verte fel.

– Mégis a tied lesz a bölcsészkar, de kellene egy kis Pázmány… Tudod hozni Nagyszombatot? – kiabált a rendező a kagylóba.

– Tudom, ha kell…

– Akkor légy szíves és gyorsan kösd át. Valami színes átvágás, jó? És akkor rögtön erről. De gyere le, húsz perc múlva lent kajálunk.

Csend lett. Bernáth Gyula még néhány pillanatig a fülén tartotta a kagylót, aztán letette és nézte a mennyezetet.