Történetek

 

A detektív

A villában, ahová Bernáth Gyulát meghívták vacsorára, szóba sem került a másnapi tv-felvétel, pedig úgy tervezték, hogy este megbeszélik a hangsúlyokat, s elosztják, ki mennyit foglalkozik a város irodalmával, s ki az egyetem korszakaival. Túl sok ember verődött össze a kertben és a házban, s egyszer csak nagyon vadászias lett a hangulat. Két vizsla ki-be szaladgált, a rendező, akinek az egészet össze kellett volna fogni, csigát sütött egy nagy fehér zománcozott tepsiben. Az orvossal, akié a villa is volt, először megmosták a csigákat, aztán megfőzték, majd valamennyit kibányászták a házából. Húsukat felszeletelték, hosszan paszatoltak velük egy deszkán, zsemlemorzsát s talán gombát és petrezselymet kevertek a masszához. Végül az egészet visszatömködték a házakba, tepsibe rakták. Az őzpörkölt már rég főtt a platnin, arra egy vadászkabátos öregember ügyelt. A kertben az operatőr a szomszéd macskáját filmezte, a nők visongtak és állandóan nevettek, egy újságíró szilvapálinkát kínálgatott körbe. Közben a televízió egyik kocsijával megérkezett a klinika boncmestere Villányból, ahová két világosítóval elmentek borért. Az üvegpalackokba, melyeket a szomszédasszony már előző nap kimosott, csak át kellett volna tölteni a bort, de a boncmester nagyon be volt rúgva, így tócsák keletkeztek a konyha kövezetén. A bort végül egy szemüveges professzor töltögette át, aki, ha éppen nem vett részt értelmiségi vadászvacsorákon, római jogot tanított az egyetemen. Amíg a csigák sültek, az orvos az egyik középső szobában megmutatta a fegyvergyűjteményét, melyben kardok is voltak, de főleg lőfegyverek. Állítólag Savanyú Jóska pisztolya is ott lógott a falon.

Volt az orvosnak elöl töltős, fojtós vadászpuskája, Maxim-géppuskája, második világháborús német golyószórója, egy liberátorból kiszerelt farágyúja, páncélfausztja, nyolclövetű forgópisztolya, frommerja, s persze a vadászathoz használt Montecarlo típusú sörétese, egy Drillingje és egy jó kiállású ismétlőgolyós Mauserje is. Szarvas- és vaddisznóbőrök fedték a parkettát, néhol a régi vadászjeleneteket ábrázoló festmények és metszetek között a falat is.

Félig nyitott verandán terítettek vacsorához, de mindenki nem fért az asztal mellé, így többen a kert félhomályában ültek és mély cseréptálakból falták az őzpörköltet. Az asztalnál volt bizonyos ünnepélyesség, Feri bácsit, a vadászkabátos öregembert felköszöntötték, ittak a vadásztársaság elnökének, titkárának (aki az orvos volt) az egészségére. Történeteket meséltek híres vendégekről, nyugati orvosprofesszorokról, akik undorodtak a csigától, s olyanokról is, akik nem tudták, mit esznek. Aztán vadászhistóriák kerültek elő, majd mérges bérleti és területviták. Fogyott a villányi. A cseréptálakat másodszor töltötték meg őzpörkölttel, amikor váratlanul megjelent az asztal mellett egy egyenruhás vadőr, s vigyázzba állva jelentette, hogy reflektorozó vadorzókat látott a területen. „Feri bácsi” s még ketten felugrottak az asztaltól, autóba vágódtak az udvaron, és elhajtottak. Az orvos egy merőkanállal Bernáth Gyula táljába is rakott a pörköltből, s közben megszólalt:

– Nem akarsz orvvadászokat látni? Utánuk mehetünk.

– Köszönöm, éppen eleget láttam.

– Tele van a világ ezzel a fajzattal.

– Valamikor az apám is orvvadászott – mondta Bernáth Gyula, és jóízűen falatozott az őzhúsból.

Az orvos kezében megállt a villa, és megrökönyödve nézett vendégére, majd képzeletben mentséget találva, elmosolyodott.

– A papa talán ilyen huncut falusi…

– Nem, tanár volt egy kisvárosban. A háború után nem volt mit ennünk.

Az orvos teleöntötte a poharakat, aztán hogy enyhítse a helyzetet, újra Bernáth Gyulához fordult:

– Holnap te az irodalomról vagy az egyetemről fogsz beszélni?

– Még nem tudom, talán az egyetemről, arról az időszakról, amikor megindult a bölcsészképzés, de Janus Pannoniusról is beszélhetek.

Később, amikor már mindenki a kertben ült, és literszám fogyott a bor, visszaérkeztek az autós vadászok, s elmondták, hogy a reflektoros rabsicok szarvastehenet sebeztek, de az kevés vérnyomot hagyva a sűrűbe váltott. A vadőrt kint hagyták az erdőben egy kutyával. A nők borzongtak a gyönyörűségtől, s egy színházi lány megkérdezte, hogy a kutyának, aki a vadőrrel az erdőben maradt, mi a neve. Újra előkerült a pálinkásbutykos, s néhányan nekiláttak a villányi vöröset megfejelni. Bernáth Gyula ekkor szép csöndben felállt, s árnyékká válva kiosont a kertből.

A szállodában ruhástul végigfeküdt az ágyon, és a mennyezetet nézve, maga előtt látta a kisvárosi utcát, amiben egy évtizeden át laktak a háború után. Poros utca volt, közel a vásártérhez, zárt portákkal és kis üzletekkel. Balról egy pék lakott mellettük, cégtábláját örökké nyikorgatta a szél, azon túl egy hivatalnok, majd egy orvos. Jobbról gyújtóbomba esett a mellettük lévő házra, s csak a falai álltak és a kapu boltozata. Mellette állt Tölgyesyék háza, majd kisbirtokosok, szőlősgazdák következtek. Szemközt két kocsma és egy szíjgyártóműhely ékelődött a házak közé, az utca végén egy speditőrkocsis lakott nagy rokonságával. – A házat bérelték, volt bent két utcai szoba és egy udvari, nagy konyha, kamra, hátul mosókonyha, magtár, ólak. A zárt udvar kicsi volt, felkopaszodott fenyőfák álltak az ablakok alatt s a szomszédos pék műhelyfala mellett. A szobák előtt az udvaron egy lapos tetejű, zárt veranda állt, aminek könnyen fel lehetett jutni a tetejére. Bernáth Gyula ide szokott felmenekülni, ha az apja elmulasztott leckék vagy apróbb csínytevések miatt üldözőbe vette. A lapos tetőről szorult helyzetben a nagy ház cseréptetejére is felszaladt, s a túloldalon leereszkedve a romos ház falain át az utcára szökött. Ezt az egérutat, amikor az apjából brutálisabban tört ki a pedagógiai hajlam, Bernáth Gyula többször is kipróbálta. A menekülésnek ez a lehetősége később „felnőtt” szinten is szóba került, amikor ránehezedett a házra a Stockinger-ügy. Ez tulajdonképpen egy bugyihistória volt, de a kor szellemének megfelelően politikai színezetben jelentkezett.

A túloldal két kocsmája közül Bernáth Gyula apja a Két Hollóba járt, mert közelebb esett, s Hoffman urat, a vendéglőst még a háború előtti időkből ismerte. A másik vendéglőnek neve sem volt, s ott csak helyi borokat mértek, míg a Két Hollóban somlait is. Ide járt Winkelmann Oszkár festőművész, aki a háború elől menekült a kisvárosba, és örökre ottrekedt. Winkelmannék a speditőrkocsis házának utcai frontján béreltek két szobát, amiből az egyiket kinevezték műteremnek. Azt már senki sem tudta, hogy Winkelmann honnan menekült a kisvárosba, de alkotásait, az üveglapokra festett, kerítés felett átpisilő kisfiúkat, guggoló kislányokat, akiknek a bugyiját kiskutyák kapták a foguk közé, és elszaladtak vele, a környék összes vásárában ismerték már. Winkelmann-nak a német kérdésről, a háború utáni újrarendezésről és a kapitalista expanzióról komoly véleményei voltak, ezért esténként együtt szoktak borozgatni az öreg Bernáthtal. A baj akkor kezdődött, amikor egy magas, vörhenyes pofájú, irhabundás férfi beköltözött Hoffmanékhoz. Először csak beszállásolta magát az egyik vendégszobába, de egy hét múlva már szemet vetett Hoffman szokatlanul szép, szőke lányára, és megkérte a kezét. Hoffmannak azt mondta, hogy ő báró Stockinger Félix, nagy vagyona van Svájcban, a világot járja, de most már le akar telepedni valahol. Ingyen evett, lakott, a Hoffman lány bejárkált hozzá a szobába, s a második héten már, addig is, amíg az átutalása megérkezik, kölcsönöket vett fel a kocsmárostól. Az öreg Bernáth ekkor szörnyű hibát követett el. Figyelmeztette a kocsmárost. Közölte vele gyanúját, hogy Stockinger nem báró, hanem szélhámos. A kocsmáros ezt nem hitte el, de a biztonság kedvéért kérdőre vonta lakóját. Stockinger felháborodott, aztán egy finom bőröndből törülközőket vett elő és megmutatta azokat Hoffmannak. A törülközőkbe sokágú korona volt hímezve, a bárói jel. A kocsmáros megnyugodott, s este Winkelmann-nal és Bernáthtal egyszerre közölte, hogy hitel nála többet nincs.

Bernáth Gyula Stockinger arcára már nem emlékezett, csak a bundájára. Kopott volt, egy háromszög alakú szakadást házilag, ügyetlenül varrtak rajt össze. Másnap délután kopogott be hozzájuk a kocsmáros lakója. Ordítozott. Az anyja s hárman gyermekek a kiabálásra szaladtak be a szobába. Stockinger éppen azt ígérte az apjának, hogy kitöri a nyakát. Napokon belül visszajön egy csapat pesti rendőrrel, és házkutatást tart. Egyébként is gatyába rázza ezt a reakciós porfészket. Elég hosszadalmas volt a jelenet, párbeszédes részei is voltak, de Bernáth Gyula már csak a végére emlékezett, ahogy édesanyja sápadtan megmozdult, kitárta az ajtót, és halk, szinte közömbös hangon Stockingerhez fordult:

– Mars ki!

Pár hétig még ott járkált az utcában a magas, ismeretlen férfi, aztán eltűnt. A Hoffman lányt később, talán tizenöt év múlva egy mészgyári munkás feleségül vette. De akkor az utcában már egyetlen kocsma sem volt, megszűnt a szíjgyártóműhely és a pékség. A kocsmáros pedig meghalt a bányában, baleset érte.

Bernáth Gyula leszállt az ágyról, járkálni kezdett. A fejét csóválta, végül elnevette magát.

Felemelte a telefont, és leszólt a portára. Bort rendelt. A portás azt mondta, hogy van a hűtőgépben. Tényleg volt. Kibontott egy üveg Egri bikavért. Csak most kezdett megszomjazni az őzpörköltre. A bor nem volt olyan jó, mint amit a klinikai boncmester hozott Villányból, de az első pohárral mégis nagyon jólesett neki. A másodikba csak belekortyolt és otthagyta az asztal sarkán.

A kocsmároslány ügyét, amibe az apja kéretlenül és feleslegesen beleavatkozott, évtizedekig emlegették a családban. Túl sok baj származott belőle, bár eleinte látszólag semmi. Mindenki rosszat sejtett, kivéve az öreg Bernáthot, aki nem értette meg, miért baj, hogy szólt Hoffmannak. „Hadd jöjjenek csak a pesti rendőrök, nekem nincs mit takargatnom. Tartsanak házkutatást” – mondogatta. Néhány nap múlva valakinek, talán a nagypapának eszébe jutott a vadászpuska, ami egy rozsdás szögre akasztva a padláson lógott, hogy ne legyen szem előtt, ha hirtelen betoppan valaki.

Bernáth Gyula apja a háború előtt „jó nevű” vadásznak számított, na nem olyan híresnek, mint Maderspach Viktor vagy Nadler Herbert, ezeknek arrafelé talán még a nevét sem hallották, de kispuskával tudott nyulat lőni, s ezért a helyiek sokra becsülték. A vadásztársaság, melynek tagja volt, csupa jobb emberből állt, így közéjük tartozott az árvaszéki elnök, a kerületi tanfelügyelő, a gyermekorvos, a helyi kovácsmester, egy szőlőgazda és a segédjegyző. Nyulászni jártak vasárnaponként, s előfordult, hogy három-négy tapsifülest is lőttek. Amikor megkapta a katonai behívóját, a vadászpuskát felvitte a padlásra, ráfektette az egyik keresztgerendára. Amikor háború után hazakerült, csak úgy kíváncsiságból a padláson is körülnézett. A puska még mindig ott volt a gerendán, pedig közben ukrán hadifoglyok laktak a házban, aztán német, majd orosz katonák, s végül lakatlanul állt hónapokig. Az ágyból eltűntek a vánkosok, a kamrából a csonttá aszalódott birslekvár, de a puska megmaradt. Ínséges időkben így néha a nyakába akasztotta, s engedély nélkül lőtt egy-egy nyulat vagy őzet a konyhára. A háború után ez, amikor a suhanc gyermekek német golyószóróval jártak szarvasra vadászni, nem látszott különösebb ügynek. A Stockinger-eset után kivitte a puskát az erdőbe, és elrejtette.

A Két Hollóban véget értek a jóízű borozgatások, a konyháról pedig elfogyott a hús. Éjszakánként a legkisebb zajra is összerezzentek, várták a pesti rendőrcsapatot, amelyik bármelyik pillanatban megérkezhetett. A pesti rendőrök késlekedtek, a helyi rendőrök pedig rá sem hederítettek az öreg Bernáthra, így aztán nyár vége felé újra kimerészkedett az erdőbe. Szedett egy nagy hátizsák gombát, s egyúttal az elrejtett puskához is elsétált. Elővenni nem merte, de a bokrok állásából, s az avar háborítatlanságából úgy ítélte meg, hogy a fegyver érintetlenül a helyén van, senki sem akadt a nyomára. A gombából pörkölt készült, a maradékot pedig lerakták ecetbe savanyúságnak. Néha bor is került a házba, de csak üvegenként vagy demizsonban, ahogy éppen a tanítványok szülei rászánták magukat egy kis adományra.

Augusztus utolsó hetében, egy nagy eső után újra kiment az erdőbe gombászni, s egyúttal a puskát is elővette megvizsgálgatni, mert félt, hogy megrozsdásodik. Ha már a kezében volt, lőtt egy nyulat, s csak utána olajozta át és dugta vissza a rejtekhelyére. Otthon szörnyülködött a család. Bernáth Gyula anyja megesküdött, hogy többet nem engedi ki a papát az erdőbe, mert olyan, mint egy gyerek, megbízhatatlan. A nyulat megnyúzták, bepácolták, finom vadas készült belőle, s egy kevés pástétom is az elejéből. Ropogósra sült gombóccal ették, bő vadasmártással, kevés mustárral. Bernáth Gyula anyja erdészcsaládból származott, így már kislány korában mesterévé vált a vadételek elkészítésének. Hajdan a nagyszülői házban a véndők alján mindig volt egy kis lesütött vaddisznópecsenye, s a hosszúkás porcelántálakban páclétől illatozó, puhára sütött őzgerinc. A kamrából előpárálló erdei illatokat, melyekbe a gomba és a borókapálinka illata is elvegyült, Bernáth Gyula ugyanúgy megszokta és természetesnek tartotta, mint a testvérei. Ezek a vadszagok egy kicsit az otthont, az elvesztett gyermekkort jelentették a számára, így mindig szívesen vette, ha meghívták vidékre, s benyithatott a földszintes, egyszerű otthonokba.

Már csaknem elkezdődött a tanítás, amikor váratlanul kiderült, hogy az öreg Bernáthot felfüggesztették az állásából. Éppen a használható tavalyi könyveket adogatta ki a gyermekeknek, amikor behívatta az új igazgató, és közölte vele a felsőbb határozatot. A könyveket délig még kiosztotta a gyermekeknek, aztán hazament. Bernáth Gyula és testvérei délután az udvari szoba ajtaja mögött hallgatóztak. Nagy, zöld ajtó volt ez, felpattogzott festéssel, repedésekkel a közepe táján. Mindig csukva tartották, az utcai szobákba csak körbe, a verandán át lehetett bemenni. Az utcai szobában elkeseredett volt a hangulat.

– Miért kellett magának a kocsmároslány ügyébe beleavatkozni? – hallatszott újra és újra az anyjuk hangja, majd a méltatlankodás:

– Mert nem volt báró. Stockinger szélhámos volt.

– De mi köze magának ehhez? Semmi köze hozzá, akár báró, akár szélhámos.

– Winkelmann-nak is az volt a véleménye…

– Az is egy besúgó. Idáig a németeknek súgott be, most pedig ezeknek.

– Drágám, a Winkelmann egy úriember…

– Egy úriember nem lakik kocsisoknál.

– A mai világban, drágám…

– Egyik világban sem. Egy úriember saját maga lakik.

– Winkelmann festőművész.

– Ördögöt. A festőművész vászonra fest erdőket, folyót vagy csendéletet, nem pedig üveglapra, pisáló gyermekeket. Az ilyen embertől, aki üveglapra rondít, minden kitellik, igaz, papa?

– Bizony, fiam, a mai világban jobban kell vigyázni. Az emberekből előjön a náthás természetük.

– Mijük?

– Teletaknyolnak mindent.

A nagypapa halk dörmögése végén a meggyfa szipka szörtyögése is áthallatszott az udvari szobába, mert amikor kipiszkálta belőle a cigaretta körömnyi maradékait, belefújt. Sokára csendesedett el a vita, s még éjfélkor is együtt ültek a felnőttek. Bernáth Gyula a kulcslyukon át látta, hogy kérvényt írnak.

A kérvényre hosszú ideig nem érkezett válasz, a nagymamát viszont, akinek perforálódott a műtéti helye a bombázások alatt, újra hazaengedték a kórházból. Hét embert kellett etetni a házban, s a kamra üres volt. Talán ez is belejátszott abba, hogy Bernáth elment az erdőbe gombászni, s ha már kint járt, nem sietett haza, puskavégre kapott egy őzet is. Éjszaka, félreeső helyen kizsigerelte a vadat, eltemette a belsőrészeket, s csak másnap, sötétedés után, nagy kerülővel tért haza. Szemrehányás, kíváncsiság és nehezen leplezett elégedettség fogadta a házban. A nagypapa még akkor éjjel, lámpafénynél megnyúzta az őzet a magtárban, s másnap reggel már frissiben kisütötték a máját, szalonnát raktak melléje a serpenyőbe. A gerinc és a hátsó combok páclébe kerültek, az elejéből pedig pörkölt készült ebédre. Úgy volt, hogy az őz bőrét, majd ha egy kicsit megszárad, a nagypapa elviszi a városon kívülre, s beledobja a kincsesgödörbe. A kincsesgödör természetes karsztnyílás volt a haraszton, valamikor az ősidőkben, amire már senki sem emlékezett pontosan, beszakadt egy barlangnak a teteje. A város lakói ide hordták ki a szemetet, a mészkőjáratokat teledobálták avétt kaszákkal, szakadt szitákkal, lyukas lábasokkal.

Az őz gereznája azonban még meg sem szikkadt a padláson, amikor valaki kopogtatott a kapun. Késő délután volt. A házban ekkor mindenkinek, kivéve a nagypapát, aki optimista természetű volt, eszébe jutott a pesti rendőrcsapat, akiket Stockinger beígért. Nyilván csak az őzre vártak. Az őz gereznája a padláson lógott, gerince pedig javában pácolódott a petrezselyemgyökértől, koriandermagtól, babérlevéltől, szárított erdei füvektől illatos lében. A nagypapa lesett ki a függöny mögül, de nem látott rendőröket a ház körül. Ekkor Bernáth lábujjhegyen a kapuhoz osont és kinézett az utcára a bombarepeszek által szakított szálkás réseken. Boldog arccal, lábujjhegyen visszasettenkedett, s az előszobában suttogva jelentette:

– Nem a rendőrök jöttek, drágám, csak Tölgyesy úr van itt a szomszédból.

– Hát vezesse be, mindjárt viszek egy kis somlait maguknak.

Tölgyesy Gedeon jó nevű magándetektív volt a háború előtt. Valamikor Fiumétól Bécsig dolgozott, de az utolsó időkben már csak Budapesten vállalt kényesebb ügyeket. A környéken sohasem működött, s még a háború első éveiben saját jogon nyugdíjba vonult. Finom felesége és csendes természete miatt mindenki szerette a kisvárosban.

Amikor bevonultak az utcai szobába, Bernáth Gyula és a húga odakuporodtak a felpattogzott festésű zöld ajtó elé, s a kulcslyukon át felváltva lesték a detektívet. A nagypapa üres meggyfa szipkáját szutyogtatva le-föl járkált a szobában, s néha a nyitva felejtett konyhaajtón át a rézcsapra pillantott, amiből alig hallhatóan csepegett a víz.

– Az anyu most viszi be a bort – suttogott Bernáth Gyula húga, de a nagypapa a szájára tette a mutatóujját, és pisszegett.

Amikor a húgát nagy nehezen sikerült odábbtaszigálni, a kulcslyukon át jól látta az asztalt, ami mellett az apja és a detektív ültek. A poharukban már bor volt, s Tölgyesy cigarettázott. Nehéz ezüsttárcát forgatott az ujjai között, aztán hirtelen összerezzent és hátranézett. Elég magas, sápadt arcú ember volt, bajuszt, szakállt nem viselt.

– Bocsánat, az egér. Még nem volt időnk kivinni. A diót zörgeti.

– Cseréppel fogják az egereket?

– Virágcseréppel a legjobb. Feltámasztom egy fél dióval, de úgy, hogy a gerezdek befelé nézzenek. Így, amikor lecsapódik, az egér alatta marad.

– És hogyan viszik ki?

– Szemétlapátot csúsztatunk alája.

– Ügyes. Mi macskákat tartunk.

– Önöknél is van egér?

– Amikor megvettük a házat, még egy sem volt, de most nagyon sok az egér. A két macska szinte kevés.

– Nálunk tele van velük a magtár és a mosókonyha, de újabban az utcai szobákba is bejönnek. A pékségből vándorolnak át, úgy gondoljuk, Hercegék műhelyfala határos az udvarunkkal. Egy kis somlait, ha szabad – hallotta Bernáth Gyula az apja, majd a detektív hangját.

– Köszönöm, manapság ez egy kincs. Minden korty aranyat ér.

Koccintottak, belekortyoltak a poharakba, aztán újra megszólalt Tölgyesy:

– Bernáth úr, ön ugye tudja, hogy a háború előtt én detektív voltam?

– Hogyne, Tölgyesy úr, ilyen kisvárosban mindent tudnak egymásról az emberek.

– Akkor talán azt is tudja, hogy én most a demokratikus rendőrség tagja vagyok. Főhadnagy.

– Hogy… Ön…?

– Erről nem hallottak? Nos, akkor mégsem tudnak mindent ebben a kisvárosban.

– Ön ilyen mostani rendőr?

– Igen. Feljelentés érkezett hozzánk, hogy ön vadászfegyvert tart engedély nélkül a lakásában, mi több, vadászik is. Orvvadászik. Nyulakat lő, s ha mód van rá, őzet is.

– Őzet? – kérdezte Bernáth Gyula apja csodálkozva.

– Őzet. Engem bíztak meg az ügy kinyomozásával, de elakadtam vele. Láttam, hogy hazahozza a vadat, de a puska eltűnt. Itt tartja még a házban, vagy valahol a város szélén veszi magához?

– Ezek szerint ön engem megfigyelés alatt tart, Tölgyesy úr?

– Igen.

– Bizonyítékokat szerez, aztán…

– Nem, nem… Hová gondol? Ez csak szakmai érdeklődés. Ilyen aprócska ügyekkel én soha nem foglalkoztam, s most felvillanyozott a dolog.

– Továbbra is a vendégemnek tekinthetem?

– Természetesen. És szomszédnak is. Nem fog bennem csalódni.

Bernáth Gyula vöröslő fülekkel lapult a vedlő ajtó mellett, s lesett, hallgatózott. Látta, hogy apja kezében remeg az üveg, amikor újra tölti a poharakat. A detektív ízlelgette a kortyokat, nyelt a somlaiból, aztán csettintett a nyelvével, és újra megszólalt.

– Ez a tegnapelőtti szép lövés volt. Tűzbe rogyott a bak. Hányas söréttel dolgozott?

– Golyó volt.

– Golyó? Azt hittem, öregsörét. Kicsit szűk állású az agancsa, de elég szép. Bronzérmet nyerne.

– Otthagytam?

– Már kifőzettem. Ha nem ragaszkodik hozzá, megtartanám. Jól mutatna a folyosónkon. De a puska… Végig követtem magát, s a puska még a város szélénél is magánál volt.

– Rosszul látta, Tölgyesy úr, a puskát az erdőben hagytam.

– Akkor mi volt a vállán?

– A botom. Van egy rézfejű turistabotom. Mindig magammal viszem, ha gombászni megyek.

– És a puskát csak úgy kint hagyja a fák alatt? Megrozsdásodik.

– Ezen én is sokat gondolkodtam, mielőtt végleg kivittem az erdőbe. Rozsdás kályhacsőben tartom, aminek pontosan olyan a színe, mint a tavalyi levelesnek. A cső két végét olajos rongyokkal tömtem be. A kályhacsövet egy kis árokban dugtam el a bokrok és az avar alá. Egy törésben fekszik, ami több is akad a közelben. Ezeket a párhuzamos árkokat össze lehet téveszteni.

Bernáth Gyula mögött ekkor egészen halkan megszólalt az anyja:

– Miről tudnak ennyit beszélni?

– Éppen a kályhacsövet magyarázza, amiben eldugta a puskát – szólt hátra.

Az anyja a fejéhez kapott, s hosszan, talán percekig állt mozdulatlanul. Végül csak ennyit mondott:

– Talán jobb is így.

Kiment a konyhába, s halkan behúzta maga után az ajtót.

Később, amikor a detektív már rég hazament, az apja döngő léptekkel járkált a lakásban, és beszélt:

– Le is tartóztathatott volna, de Tölgyesy nem olyan, mint ezek. Úriember. Kíváncsi vagyok, hogyan lő. Megígérte, hogy holnap kijön velem nyulászni.

Bernáth Gyula emlékezett az anyja megrökönyödött arcára, ahogy egy félig elmosogatott lábassal a kezében megállt a szobaajtóban, és szótlanul nézte az apját, mint egy őrültet. Az csak járkált és beszélt:

– Nagyon finom ember ez a Tölgyesy. Az apja a Zsil völgyében bérelt vadászterületet.

– Az hol van? – kérdezte a nagypapa.

– Erdélyben. Jó szarvasos terület, bőgésre jártak fel.

Másnap kimentek nyúlra, lőttek is kettőt. Irma néni, a detektív felesége délután átjött és elkérte a nyúlvadas receptjét. Később, két hét múlva, amikor újra kimentek, és az őzet lőtték, a páclé receptjét is elkérte. Amit lőttek, testvériesen elosztották. Amikor aztán harmadszor is kimentek, hiába keresték, nem találták meg a puskát. A vadászpuska eltűnt. Bernáth Gyula emlékezett az apja felindult hangjára, ahogy elmesélte, hogyan nem találták meg a puskát, s a puska eltűnésén a detektív mennyire csodálkozott. Irma néni soha többet nem kopogtatott be hozzájuk receptért. Másért sem, de mindig nagyon barátságos volt, ha az utcán összetalálkoztak.

Bernáth Gyula ruhástól elaludt az ágyon. Másnap reggel a telefon verte fel.

– Mégis a tied lesz a bölcsészkar, de kellene egy kis Pázmány… Tudod hozni Nagyszombatot? – kiabált a rendező a kagylóba.

– Tudom, ha kell…

– Akkor légy szíves és gyorsan kösd át. Valami színes átvágás, jó? És akkor rögtön erről. De gyere le, húsz perc múlva lent kajálunk.

Csend lett. Bernáth Gyula még néhány pillanatig a fülén tartotta a kagylót, aztán letette és nézte a mennyezetet.

Kint a vízen

Amikor a szolgálata véget ért a vasúton, sietve hazament és evett egy jó adag szalonnás tojásrántottát. Bort ivott rá, aztán a szeme már a sarokba támogatott horgászbotokat és a szákot kereste.

– Kimentek? – kérdezte kedvetlenül a felesége.

– Nem volt itt apád?

– De, mondta, hogy lemegy a csónakhoz, és mindent eligazít.

– Akkor minek kérded?

– A mi karácsonyi halunk már megvan, a postás Mariskának, a boltosnak és a plébános úrnak is adtál már süllőt, nem tudom, minek mentek ki. Az a vén bolond is ahelyett, hogy a reumáját kúrálgatná a kályha mellett, még szerez hozzá. Mindenki lejött már a vízről, csak a ti csónakotok van kint.

Csik Lajos a feleségére pillantott, szép, kerekded csípőjére, pirospozsgás arcára, aztán engedékenyen megszólalt:

– Még a Bíró Dezsőé is kint van, de igazad van. Már nyakunkon a tél. Holnap, szolgálat után lerántjuk a csónakot a vízről. Józsika?

– Át van Takácséknál. A nagyobbik gyerek szereli a motorját, ezek meg nézik.

Csik Lajos megcsókolta a feleségét, és meghatározhatatlan elégedettséggel a szívében elindult a víz felé. Örült, hogy otthona van, szép felesége, gyermeke, de annak is, hogy még egyszer lemehet a vízre, s beevezhet a süllők után. Ahogy közelítgette a partot, arra gondolt, hogy korai még leszedni a csónakot a vízről. Karácsony előtt aligha jönnek meg a komoly fagyok.

Hujbert József a parton, a nádöböl nyiladékánál állt. Hallgatózott és nézte a vizet. Hetven elmúlt, de jól, keményen tartotta magát. A napszámosévek után tíz évet lehúzott a hajózásnál, aztán húszat a nádgazdaságnál is. Jól ismerte a Balatont. Meg sem moccant, amikor vejének, Csik Lajosnak a lépteit meghallotta.

– Jó estét, papa – köszönt rá Csik Lajos. – Valami baj van?

– Nem, baj nincs. De állj meg és hallgatózz egy kicsit.

Csik Lajos letette a hátizsákját, a viharlámpát, aztán belefülelt az estébe.

– Na? Hallod a pendüléseket? Mint a szilofon.

– Jég? – kérdezte Csik Lajos.

– Jég. Hártyásodik a part mentén, s ahogy a víz fodrozódik, emelgeti a jégdarabkákat. Ha megáll a szél, befagy reggelre.

– Kitart ez még karácsonyig, lehet, hogy szilveszterig is.

– Ilyenkor mi már óvatosan hajóztunk, s azok nagy hajók voltak. Ez egy kicsi csónak.

– Aki fél a víztől, maradjon a parton. Ha egyszer lejöttem, én kievezek. Az a tartás tele van fogassal, félméteres halak állnak lent a kövek között. Senki sem talált rájuk, csak mi.

– A víztől én soha nem féltem, mert tudtam, milyen. Alkalmazkodni kell hozzá. Most is. Menjünk be, de először a nád mentén nézzük fel a varsákat.

– A varsákat hajnalban szoktuk felnézni, ide ehet még a rosseb valakit.

– Ebben a hidegben, fiam, erre nem jár ember.

Csik Lajos előhúzott a hátizsák zsebéből egy pálinkásüveget és odanyújtotta Hujbertnak.

– Igyon, papa.

Az öreg átvette, meghúzta.

– Ez másik? – kérdezte.

– Megkezdtük a törkölyt. Hetvenfokos.

– Érzem, mintha egy kályhát nyeltem volna le.

Csik Lajos is ivott, aztán bepakoltak és beszálltak a csónakba. Az öreg Hujbert ült az evezőkhöz, s amikor az oszlopról lekötöttek, megmerítette a lapátokat. Kis csuhés nyiladékon jutottak ki a nyílt vízre, s ahogy a csónak átcsusszant az elsárgult szárak között, hallani lehetett a vékony, töredező jég pendüléseit. Erre már Csik Lajos is felfigyelt. Nemcsak a part mentén, beljebb is jegesedett a víz, s tudta, hogy ez rossz jel. Ráadásul a szél is elállt, már nyugodt, rezzenetlen volt az egész víztükör. Lemondott a süllőzésről. Arra gondolt, hogy megnézik, mi van a varsákban, aztán hazamennek. Esetleg partra rántják az öreggel a csónakot, hogy ne fagyjon bele a vízbe.

A viharlámpát a csónak orrába tették, de nem gyújtották meg. Egy kis zseblámpát tartott a keze ügyében, hogy a nád mentén tájékozódhassanak. Amióta a tartásokra visszatértek a süllők, alig varsáztak. Nem érte meg, nagy volt a kockázat. De egészen leszokni róla mégsem tudtak. Kettőt meghagytak a nádban a régiekből, és időnként felnézték. Rajtuk kívül valaki még tudott a varsákról, mert ügyesen kiszedte belőlük a halat, így gyakran üresen találták mindkettőt. Csik Lajos Bíró Dezsőre gyanakodott, de még részegen is óvakodott tőle, hogy szóba hozza a dolgot. A horgászok új szenvedélye a süllő volt. Mindenki kijárt a tartásokra. Beeveztek egy-másfél kilométerre, és este tízig, tizenegyig várták a kapást. Néhányan, mint Csik Lajos is, reggelig kitartottak. Az öreg Hujberten és Csik Lajoson akkor hatalmasodott el a süllőzés szenvedélye, amikor messze bent egy olyan tartásra találtak, ami kövekből állt, s az árnyéka mindig tele volt hallal. Talán egy homokkövet szállító uszály süllyedhetett el itt a háború alatt. Csik Lajosnak a nyár végén beakadt egyszer a horga, s leereszkedett a vízbe, hogy kiszabadítsa. Akkor tapasztalta meg a víz alját. Köveket talált a mélyben, húsz méter hosszan, hegyszerűen. Ezt a helyet senki sem ismerte, csak ők ketten az öreggel.

Amikor a varsás nádsarokhoz értek, az öreg kiemelte a vízből az evezőket és percekig füleltek. Nesz sem a partról, sem a vízről nem hallatszott. Óvatosan becsúsztak egy csatornán, s Csik Lajos felvillantotta a zseblámpáját. Sötétben is megtalálta volna a varsákat, olyan jól ismerte a helyet. A pillanatra felvillanó fénynél még könnyebb volt a dolga. Az első, ahogy felfelé húzta, elnehezedett.

– Ma, úgy látszik, szerencsénk van – szólt hátra az öregnek.

– Mekkora?

– Olyan ötkilósforma – mondta Csik, és egy pontyot csúsztatott a hátsó ülés alá.

Lassan tovább eveztek és a másik varsát is kiemelték, de abban csak két kicsi keszeg volt. Csik Lajos elengedte őket.

– Fázom – szólalt meg az öreg.

– Megyünk haza. Bírjon ki még egy fél órát.

– Add ide a pálinkát.

Ivott egy jót Hujbert József, aztán Csik Lajos is. Lassan, óvatosan kievickéltek a csatornából, s a nád mentén közelítgették a kikötőhelyüket. Váratlanul aztán kisütött a hold. Ezüstszín fényével elárasztotta a vizet. A sötét éjszakában biztató messzeségek nyíltak. Jól látszott a nádas, a parti jegenyék csúcsa, a közeli kikötő vége s a túlpart sötét árnyéka is. Hujbert felnézett, kiemelte az evezőket a vízből, és beleszimatolt a levegőbe.

– Egy órára talán érdemes lenne kievezni – szólalt meg nagy sokára.

– Fázik, nem?

– Már nem fázom. Add ide azt a törkölyt.

Újra ittak, aztán az öregember a csónak orrával megcélozta a nyílt vizet.

– Odatalál? – kérdezte Csik Lajos.

– Látszik a nyárfa Kósék előtt, s a kikötő lámpája is.

– De a túlparton nem látszik az a magas ház, amihez igazodni szoktunk.

– Úgyis megérzésre megy az ember. Amikor a hajózásnál voltam, koromsötétben megtaláltuk a rakodóhelyeket. Akkor még csak petróleumlámpával világítottak, s ha kifogyott a petrol, a parton nem volt fény. Mégis odataláltunk.

Hujbert erősen húzott befelé. Egy kilométernyire a parttól megállt, nézelődött, aztán a parttal egy vonalban evezett negyven-ötven métert, majd újra befelé.

– Jól vagyunk? – kérdezte és Csik Lajosra nézett.

Csik Lajos körültekintett, megszemlélte mindkét partot s a kikötő végét, aztán megszólalt:

– Helyben vagyunk.

Kidobták a horgonyt. Hujbert meggyújtotta a viharlámpát. Szereltek, feltűztek egy-egy kis halat a horogra, aztán bevetettek.

– Nagyon hidegedik az idő. Te nem fázol? – kérdezte Hujbert.

– Fagy van, de még meglehetős. Igyon egy kis pálinkát.

Hujbert ivott, és az üveget átnyújtotta a vejének. Csik Lajos is ivott, aztán megszólalt.

– Ez felmelegít bennünket. Egy órát maradunk, és hazamegyünk.

Alig fejezte be a mondatot, és adta vissza az üveget apósának, megszólalt a bal oldali boton az orsó. Várt egy kicsit, hogy a hal elég mélyen nyeljen. Bevágott neki. Nehezen jött fel, de ezt megszokta, mert a bicska nagyságú süllők is jól tudják tartani magukat a mélyben. De fél vízen, majd egészen a felszín alatt ugyanúgy húzott, mint a fenék közelében. Csik Lajos ekkor már érezte, hogy ez nagy hal. Fárasztotta a holdfényben, vezetgette, aztán odaszólt az apósának:

– Merítsen alája.

Az öregember imbolyogva felállt és a merítőszák után kotorászott. Csik a lába alatt érezte, hogy az öregember billegteti a csónakot.

– Üljön le! – ordított rá. – Majd én megszákolom.

Az öregember leült, de a csónak még másodpercekig billegett. Csik Lajos közben óvatosan lehajolt, és a merítőszákot a bal kezébe vette. Közelebb húzta a halat, s lassan belevezette a szákba. Kiemelte, s akkor látta és érezte, hogy háromkilós lehet. Nem nagy, nem kicsi. Hosszan veszkölődött vele a csónak aljában, mert mélyen nyelte a horgot, de végül egy keskeny, kacsacsőrű laposfogóval sikerült kiszabadítania a horgot. A halat nyáron bilincsen tartották, de most csak bedobta az ülés alá. Újra csalizott és bedobott a tartás fölé. Közben, ahogy a csónak mozdult, pendülő neszeket hallott. Lenyúlt a csónak mellé, és a vékony jég véresre vágta az ujjait. Furcsállotta. Megemelte az egyik szereléket, s a gyér fényben is látta, hogy a zsinórra odafagyott a jég.

– Papa – szólalt meg –, a végén még idefagyunk a víz közepére.

Választ nem kapott. Hujbertre pillantott és újra megszólalt:

– Na, mi van? Berúgott ettől a kis pálinkától?

Az öregember összegörnyedve ült és hallgatott.

Csik Lajos felállt a csónakban, és az öregember arcát vizslatta, de éppen fogyott a fény, kis felhőfoszlány úszott át az égen. Kicsit előrelépett és megrázta.

– Papa, mi van magával?

Az öregember megbillent az ülésen, és belefordult a vízbe. Csik Lajos utánakapott és megragadta a gallérját. Igyekezett visszaemelni a csónakba, de ereje a hidegben gyorsan fogyott. A megbillent csónakba beömlött a víz. Igyekezett megemelni az öregembert, de ahogy erőlködött, a csónak pereme még mélyebbre merült, és egyensúlyát vesztve maga is belezuhant a vízbe. Azonnal megdermedt, a hideg szorítás a szívéig hatolt. Elengedte az öregember gallérját, és a csónak peremét keresgélte a gyér éjszakai fényben. A csónakot már nem érte el a keze, s amikor utoljára felpillantott, már nem is látta a csónakot.

Reggelre befagyott a Balaton. A partról jól látszott a jégbe merevedett csónak, de a vékony jégen senki sem tudott odáig menni. Napok múlva, amikor megerősödött a jég, a halászok és a pap bementek a csónakhoz. A csónak belül is tele volt jéggel, belefagyott egy ponty, egy szép fogas, hátizsákok, szerelékek és egy félig kiürült pálinkásüveg. De a horgászokat, Hujbert Józsefet és Csik Lajost sehol sem találták. Az asszonyok, gyermekek elsiratták őket, de a faluban szárnyra kelt egy olyan híresztelés, hogy megmenekültek. Kijöttek a jégen. Mert ha nem, miért nincsenek ott a jégbe fagyva?

Tavasszal a halászok fogták ki Hujbert és Csik holttestét. Felismerni már nem lehetett őket, de ezen a télen csak ők tűntek el. A hatóság úgy döntött, hogy a magasabbik Hujbert, az alacsonyabb Csik. Az egész falu ott volt a temetésükön. A temetés után aztán a férfiak elindultak a nádas felé, mert megkezdődött a csukák fördése, s ezt jó szigonyos ember nem mulaszthatja el.

A tulipános kert

Az ügyvédi munkaközösség kicsi irodájában, amit rabicfallal választottak le egy nagyobból, az ablak előtt két íróasztal állt. Egyik mellett egy harmincon felüli fekete hajú asszony ült, és az újságok apróhirdetéssel telenyomtatott oldalait tanulmányozta. Néha felpillantott, s a szemüvegét a homlokára tolva férfikollégájához fordult, aki az ügyfelek számára az olajkályha és az iratszekrény közé beszorított fotelben cigarettázott.

– Rákoshegyen eladnak… Csupa Rákoshegy. Mi van ott, szanálás?

A tojásfejű, félkopasz férfi letargikusan mozdított a kezén, s cigarettájából kavarogva szállt a mennyezet felé a füst.

A fekete hajú asszony belekortyolt a kávéjába, aztán tovább böngészte az apróhirdetéseket. Néha megcsóválta a fejét, vagy felnevetett.

– A Balaton körül alig van forgalom. Merev mind a két part. Kivárnak. Tegnap beszéltem egy tanácselnökkel. Amióta bejött az építési tilalom, a házak ára ötven százalékkal megemelkedett – mondta az asszony, aztán levette a szemüvegét, és azt az újságok felett billegtetve beszélt tovább. – Ebbe kellett volna beszállnunk… Ötven százalékot besöpörni házanként… Erről lemaradtunk. Mi van veled, Kovács? Zűrözik a feleséged?

– Dehogy.

– Vesztettél?

A félkopasz férfi bólintott.

– Mennyit?

– Csak kétezret.

– Akkor mi bajod?

– Jó volt a lapjárásom, és mégis vesztettem. Ezt nem értem…

Az asszony egy pillanatig kifejezéstelen arccal meredt kollégájára, aztán újra elmélyedt az apróhirdetések olvasásában. Időnként egy vékony filctollal megjelölt valamit. Egyszer csak bekapta a szemüvegét, és felkiáltott:

– Ez nem igaz!

Felkelt az asztal mellől, és az ajtó és a kályha között forogva toporogni kezdett.

– Mi bajod? – kérdezte Kovács.

– Ez nem igaz! A tulipános Krausz meghirdette a telkét.

– Ez az a…?

– Ez, a kertész Krausz. Tavaly legalább tizenötször jártam nála. Háromszáz négyszögölnél valamivel nagyobb a kertészete. Háromszázötven lehet. Kaphatott volna három és fél milliót vagy egy elegáns lakást és kétmilliót. De nem, az atyaistennek sem. Az a mániája, hogy felássa a kertet, palántáz, és csokronként eladja a virágokat. Szutykos, alacsony mennyezetű, szoba-konyhás házban lakik a kert végében a feleségével. De odajár hozzájuk az egész környék, a hentes, a zöldségesnő, a fűszeres felesége, és pletykálkodnak a diófa alatt. Ki lett öngyilkos, kit hagyott ott a felesége, melyik piacon nagyobbak az árak… Most már az új villákból és társasházakból is odajárnak hozzá, de azok virágot is vesznek tőle. Ha én ezt tavaly kifogom, de le kellett vinnem az egész hatlakásost az Endrődi utcába, ott meg a terep olyan, hogy éppen törik, és lógnak az épületek. Sokkal drágább lett minden.

– Kell neked ez a telek? – kérdezte Kovács.

– A Krausz telke?

– Arról beszélünk, nem?

– Kell. Nekem minden telek kell. De a Krausz nekem úgysem adná el. Tavaly már kisajátítással is megfenyegettem, de nem vette be. Ha ez most neked jelentene valamit, én átengedem. Próbáld meg a tulipános Krauszt. Most az öledbe hullik egy hatlakásos társasház. Minimum hat… Nem igaz! A makacs Krausz összeomlott…

Dr. Kovács Gedeon már az autóból megpillantotta a kertészetet, de továbbhajtott, s ötszáz méternyire, egy alkalmas helyen leparkolt. Visszasétált, vizsgálgatta a környéket. Krausz Ágoston kertészete körül már mindent beépítettek. Nagy társasház állt mögötte, balra tőle egy nyugati stílusú négylakásos, jobbra emeletes nyolclakásos. Halványkék és vajszínű nyugati autók sorakoztak az udvarokon, a négylakásos garázsai előtt egy barnára sült nő a füvet locsolta. Nekivetkőzött. Rövid nadrágban, mezítláb ügyeskedett. Kovács megállt, de amikor a nő kipillantott az utcára, sietve továbbment. Kétszer-háromszor elsétált a kertészet előtt, felmérte a tulipánágyásokat, az évelők parcelláit, az üvegházakat. A léckerítésen kis tábla függött: „Krausz Ágoston kertészete. Vágott virág állandóan kapható.” Belátott a kicsi házig, de lakatlannak, mozdulatlannak érződött minden. „Szegény barom – gondolta –, a Rózsadombon tenyészti az ötforintos tulipánjait.” Fontolgatta, hogy először csak virágot vegyen és körülszaglássza az öreget, vagy egyenesen térjen a tárgyra. A direkt menet mellett döntött és lenyomta a léckapu rozsdás kilincsét. Befelé lépkedve látta, hogy a szép tulipánágyások mögött gondozatlan, gazos parcellák borzasodnak.

Krausz Ágoston a diófa alatt ült egy fonott karosszékben. Körülötte macskakölykök játszadoztak. Lábánál egy sörösüveg állt. A haja ősz volt és ritkás, szeme kéken, derűsen csillogott. Öreg, testes férfi volt, de még mindig erősnek látszott.

– Dr. Kovács Gedeon vagyok… Milyen árra gondol? – tért a lényegre az ügyvéd.

– Szálanként, kedves uram, vagy csokorban? – kérdezte az öregember.

– Hogy őszinte legyek…

– Szálanként két forint.

A kicsi házból kilépett egy magas, sovány asszony, és azonnal megszólalt:

– Ha kell, összeállítok egy csokrot. Nálunk olcsóbb, mint a piacon. Délelőtt kint voltam Óbudán, hát kérem, az leírhatatlan. Én tulipánokkal álltam, de volt ott egy ember Fritillaria imperialisszal. Császárkorona. Ismeri? Nem ismeri?

– De igen, láttam már…

– Ritka és finom virág. A Horváth bácsi harminc forintért árulta szálját. Aztán megjelent ott tíz óra tájban egy szigetmonostori asszony, és a császárkoronát hat forintért kezdte árusítani. Fejre állt a piac. Olyan cirkuszt még nem látott. Mi az urammal mindig olcsók vagyunk. Pár szálat tetszik, vagy csokrot? Most tulipánunk van, de kereshetek mást is…

– Hét vagy kilenc szál tulipánt szívesen vinnék a feleségemnek, de én a hirdetésre jöttem. Mi az ára ennek a hóbelevancnak?

– Mi nem hirdettünk – mondta Krausz Ágoston, és elkomorodott.

– Itt van nálam a Magyar Nemzet, ez a telek eladó. Háromszázötven négyszögöl, nem?

– Nem. Háromszázötvenhat négyszögöl, és nem eladó.

A ritkás hajú, ősz öregember mögött a magas sovány asszony mutogatott valamit, aztán a szájára tette az ujját. Kovács Gedeon megértette, hogy Krausz úr nem is tud a hirdetésről.

– Mi nem hirdettünk – szólalt meg Krauszné –, de kíváncsi lennék rá, ha el akarnánk adni, mennyit kaphatnánk érte?

– Nem akarjuk eladni – mondta Krausz.

– De ha véletlenül, tudja, a férjem dereka tönkrement, nem bírja a hajolást. Itt pedig ugye, tavasztól őszig négykézláb áll az ember a kertben. Ha véletlenül mégis meggondolnánk, mennyit tudnának ajánlani?

– Úgy… Hárommillió-kétszázezer körül.

– Ez csak kilencezer négyszögölenként. Tavaly egy ügyvédnő tízezret ígért, mégsem adtuk el.

– Eszünkben sincs eladni, a pénz nem ér semmit – szólalt meg Krausz.

– Nincs még az építőközösségtől felhatalmazásom, de a tízezret mi is meg tudnánk adni négyszögölenként. Akkor maguk kapnának három és fél millió felett. Vagy egyezkedhetnénk, hogy kap egy másfél szobás lakást a házban, és kétmilliót. Krausz úr, nem kellene magának többet hajlongani a palánták felett, meglenne a sörrevaló. Csak ülne az erkélyen, és iszogatna. Lenne miből.

Krausz előhúzta a zsebóráját, és rápillantott. A mutatók láttán meghökkent, szinte megütközött.

– Ilonka, a négyórai söröm… Kizökkentenek az életből ezzel a marhasággal. Öt perce itt kellene már lenni a négyórai sörömnek…

A sovány, magas asszony beszaladt a házba, és egy párás oldalú sörösüveggel tért vissza. Krausz az óraláncáról sörnyitót húzott elő, leemelte a kupakot, és mohón beleivott az üvegbe.

– Az uram beosztó, óránként megiszik egy üveg sört, de csak délután. És nem összevissza poharazva. Egy üveg, és kész…

Dr. Kovács Gedeont hirtelen szomjúság fogta el. Nézte az öreg kertészt, ahogy lekluttyogtatta a sört a torkán, s csaknem elájult a szomjúságtól. Nyelt néhányat, aztán úrrá lett gyengeségén, és újra megszólalt:

– Nézze meg, Krausz úr, a szomszéd társasházat, micsoda gyep… Erkélyek, a cserép külföldi. A fürdőszobákban a csempe olasz, a csapok németek. Soha nem lenne gondja semmire. A gyerekeknek is adhatna egymilliót.

– A gyerekek Kanadában élnek, gazdagok. Kimehetnénk hozzájuk holnap reggel. De mi nem megyünk sehová. Nem is kellünk mi a gyermekeknek. Nem értik, hogy mi ez itt, és miféle élőlények vagyunk. Sikerült nekik véletlenül. Van ilyen…

– Hát éppen ezért, könnyítsék meg az öregkorukat. Ülhetne egész nap az erkélyen, szemlélődve…

– Na ezt csak hagyjuk. Én akkor ülök le, ha már dolgoztam, elvégeztem valamit. Mi lenne a világból, ha az emberek csak úgy üldögélnének. Dolgozni kell. Én még mindig hajnalban kelek, felások, elgereblyézek egy-egy ágyást, aztán fogom a slagot, és öntözök. Délig soha sem állok meg, csak délután szemlélődöm. A feleségem pedig kint van a piacon. Árul. Mert nem elég a virágot megtermelni, kereskedni is kell vele. Vannak itt a szomszédos házakban unatkozó emberek és asszonyok. Látom, hogyan végzik. Ez itt mellettünk csak három éve épült fel, de már két válás és egy öngyilkosság következett be. Én akkor vagyok a legboldogabb, ha csinálok valamit. Ha felszedem a tulipánhagymákat, elteszem zsákban pihenni, és a helyükre egynyáriakat palántázok. Ősszel aztán újra kirakom a tulipánhagymákat. Így bent vagyok a nagy folyamatban, a körforgásban, talán az életben. De ha felülök egy ilyen erkélyre, mi lesz velem? Hetvenéves vagyok… Nem inna egy kis hideg sört? Van.

– Kocsival vagyok, de most jólesne.

Krausz egy kicsit mozdított a kezén, s a következő pillanatban a felesége egy újabb üveg sörrel lépett közéjük, s Kovácsnak poharat is hozott. Töltött neki. Kovács mohón ivott, aztán körültekintve a tulipánágyakon, újra megszólalt:

– Tizenegyezret is tudnánk adni négyszögöléért, de ha nem eladó…

– Nézze – mondta Krausz –, minden eladó a földön, de maga is jól érzi magát itt, nem?

– Nagyon jól…

– Én is jól vagyok itt… Amíg szeretem a virágjaimat, és engem is kedvelnek a környékbeliek, kár lenne változtatni ezen. Jól megvagyunk itt… Maguknak persze kellene a telek, mi?

– Kellene.

– Megértem, de egyelőre a telek a tulipánoké, és itt fent a hely a macskáké. Igyon még, látom, szomjas.

Dr. Kovács Gedeon üvegből ivott, mint az öregember. Hosszan, lassan ivott. S úgy látszott, mintha elégedett lenne napi teljesítményével, pedig üzletet nem kötött, pénzt nem keresett. Május volt és délután. Leült egy ládára, és a macskákat nézte.

Erdei álékon

Nehézkes léptekkel indult el hazulról. Futó pillantást vetett a folyó, majd az erdő felé, aztán elballagott a fakó, színehagyott Krisztus-keresztig. Tanácstalankodott néhány percig, aztán ahogy az esti kerülés előtt szokta, elindult a kocsma felé. A nyirkos őszi estéken szívesen megivott egy pálinkát, mielőtt munkához látott. De ezen az estén a kocsma hívta is, és taszította is. Rándított néhányszor a puskaszíjon, és meg-megállva elballagott a vendéglőig. Megállt, benézett az ablakon. Minden olyan volt, mint más napokon. A söntés előtt az öregebbek és a saját korosztálya csoportosult, az oldalteremben a rexasztal körül pedig a fiatalok. Sörösüvegek álltak a műanyag padlón, néhány kiürült üveg már a fal mellé gurult. Nézte az arcokat, és gondolkodott. Benyitott az ajtón, és megállt a söntéspult előtt. Köszönt, a puskát a falnak döntötte, letámaszkodott a könyökére. A kövér, öregedő kocsmáros semmit sem kérdezett, csak eléje tett egy fél szilvát, mint más napokon.

– Elvitték a nyulaidat? – kérdezte az öreg Szlávik.

– El… Ebéd után jöttek. Le akarnak vonni az árból, mert túlsúlyosak – mondta Vida.

– A Jónástól csak tizennyolc darabot vittek el, a többit a nyakán hagyták. Már a nyúlban sem lehet bízni. Hol a táp késik, hol az átvétel. Nem üzlet ez már…

– Jó éve így megy ez a nyulakkal. Én nem is csinálnám. Az asszony vacakol velük.

– Kimész?

– Ki kell mennem.

– Mozog a vad?

– Mozog még, főleg a vaddisznó. Lejárnak a téesz kukoricására.

– Ma pörkölt lesz… Megvárod?

– Marha?

– Azt mondják, malac.

Vida belekortyolt a pálinkájába, és körülnézett. Beszélgető falusiak, csendes iszogatók álltak körülötte. Minden arcot ismert, s az emberek mozdulatait is. Száz méterről felismerte az alakjukat, karakterüket. Melyik lehetett? – tűnődött. Felrémlett neki az előző este és éjszaka.

A lövéseket este tíz óra tájban hallotta meg. Elindult a kis homokos emelkedőn át a lövések irányába. Bejelentett vadászat ezen a hétköznapon az egész körzetben nem volt. Negyed vagy fél tizenegy lehetett, amikor a halvány holdvilágnál megpillantott egy mocorgó alakot. Először vadnak nézte, s csak a távcsövön át ismerte fel, hogy ember, s éppen vadat zsigerel. Azt hitte, egyedül van, de amikor felemelte a puskáját, és rákiáltott, oldalt kigyulladt egy reflektor, és elvakította. Egy hang is megszólalt, fátyolosan, szűrten, mintha gézen vagy sálon keresztül kiabált volna.

– Meg akarsz halni, Vida? Neked gyermekeid vannak, vagy nem?

– Ne mozdulj! – kiáltotta akkor még harciasan, de a reflektor mögött eldördült egy lövés. Föléje lőttek, postával, a letöredezett száraz ágak a fejére hulltak.

A vadat zsigerelő fekete alakot ekkor már nem látta, mert elvakította a reflektor.

– Lépj hátra! – kiáltotta a fátyolos hang.

Nem lépett hátra, inkább a vállához emelt kétcsövűt a fényszóró felé fordította, lőni készült. De a sötétségben ekkor újra eldördült egy lövés. S most már nem postát szórt az ismeretlen fegyver, hanem golyót. A füle mellett süvöltött el egy lövedék. Megértette.

Legörnyedt, és lassú, kiszámított mozdulatokkal visszahúzódott a homokdomb mögé. Tizenöt éve szolgálta az erdészetet, de ilyen helyzetbe még soha nem keveredett.

Kortyolgatta a pálinkáját, és nézte az embereket. Minden csapdázót és orvvadászt ismert a környéken. Volt köztük egy kimondatlan megegyezés. Nem piszkálta az embereket, de a vadorzók is udvariasan kitértek előle. Susenka hurkait mindig jelentette az igazgatóságon, de ha véletlenül megpillantotta Susenkát, ahogy a hurokba keveredett nyúllal ügyetlenkedik, másfelé irányozta lépteit, elkerülte. Hadd vigye haza a nyulat a gyermekeknek. Ugyanígy járt el a vaddisznó-vadászokkal is. A stifolderbe, kolbászba ezen a környéken mindig került vaddisznóhús is. Tudta, hogy a nép szokásait nem lehet megváltoztatni. Csak akkor avatkozott közbe, ha valaki üzleti elképzelések alapján lövöldözte le a vaddisznókat. De az emberek ezt méltányolták. Később soha nem támadt ezekből az esetekből kellemetlensége. Most azonban a szemébe reflektoroztak és rálőttek. A rabsicok új stílusát furcsának találta. Mit gondolnak vajon, vagy mit akarhatnak?

Az egyik fekete hajú fiatalember ledobta a rexasztal mellett a dákót, és átsétált a söntéspulthoz.

– Na, mi van, Zsiga, soha nem fől meg az a pörkölt?

– Még öt perc – mondta a kövér kocsmáros, aztán a vadőrre nézett.

– Meddig főzitek?

– Ameddig kell.

A feketehajú visszament az oldalterembe. Vida nézte, hogyan beszél, követelőzik és megy. A kocsmáros riasztotta fel tűnődéséből:

– Meghívhatlak egy pörköltre?

– Köszönöm, már ettem.

– Csak az ízek miatt… Néhány falatot bekaphatnál.

Evett a többiekkel. A kövér kocsmáros kitűnő pörköltet főzött. A szaftos, finom hús mindenkinek ízlett. Vida mosolyogva, két pofára ette, mint akinek semmi sem tűnik fel. Pedig amint belekóstolt, azonnal tudta, hogy amit eszik, az vadhús, és egész biztosan őz. Őzpörköltet mért ki a kocsmáros malachúsként, de mindenki tudta, hogy őzet eszik és úgy is fizetett. A kocsmáros azért hívta meg vacsorára, hogy megbizonyosodhasson róla, mi folyik újabban az erdőkben. Ahogy falt, fel-felpillantott a fiatalemberekre, és sejteni vélte, honnan származik az új stílus. Lelőni egy erdőkerülőt harminc kiló őzhúsért… Látta, hogy a fiatalemberek nagyon magabiztosak. Ahogy rágott, érezte, új helyzet keletkezett. Megértette, hogy ezek tényleg lőnek, ha szorult helyzetbe kerülnek. Legszívesebben családostul vonatra ült volna, hogy elköltözzön az ország másik felébe. De tudta, erre nincs mód. Így hát fel kellett venni a harcot. Ehhez semmi kedve sem volt.

Rágott és nézte a fiatalemberek arcát. Vajon melyik zsigerelte ki ezt az őzet? És melyik lőtt? A fekete vagy a vörös? Honnan van ezeknek fegyverük? Egyik sem tagja a vadásztársaságnak… Eléggé elcsüggedt, de aztán eszébe jutottak azok az évek, amikor géppisztollyal lőtték az erdőben a vadakat. „Talán szót kellene velük értenem” – gondolta és a feketehajúhoz fordult:

– Honnan van ez a malac, a téeszből?

– Miért, nem jó? – kérdezett vissza a feketehajú.

– De, nagyon jó, mintha nem is malac volna.

– A Zsiga tud főzni. Megbolondítja az ételt.

– Meg… Ha nem tudnám, hogy malac, azt gondolnám, hogy őz.

– Múltkoriban őz volt vacsorára, a vadászok leadtak itt egy szép jószágot. De ez most malac. Ízlelje meg jobban – mondta a feketehajú parancsolóan.

Vida megforgatott a szájában egy falatot, szétrágta.

– Na…? – kérdezte a feketehajú.

– Őz – mondta Vida, aztán felállt. Vállára akasztotta a puskáját, és kiment.

A feketehajú brigádvezető volt a gépműhelyben. Három éve nősült be a faluba, csendes, visszahúzódó ember volt. Esztendeje kezdett benyitogatni a kocsmába, s az utóbbi időben már többet időzött a rexasztal mellett, mint otthon vagy a gépműhelyben. „Nem tartozik rám” – gondolta Vida, és közepes, beidegződött léptekkel ment az erdő felé. Tudta, hogy hibázott. Azt kellett volna mondani, hogy „malac”, de elfogyott a türelme, s a fekete hajú fiatalember erőszakossága is idegesítette. Pedig, de sokszor megfogadta, hogy első a család, a ház, amit felépített, s csak utána következik az erdő, az erdészet és a vadásztársaságok érdeke. Legszívesebben felpakolt volna egy teherautóra, s a folyón túl, jó messze új életet kezd. De nem lehetett. Tudta, hogy elkezdődött a harc. Vagy kitér, s engedi, hogy eladogassák az erdőből az őzeket, vadmalacokat, vagy szembeszáll, s akkor valamelyik legény esetleg hátba lövi. Nem értette őket… Miért ilyen gorombák? Ha eljött a disznóvágások ideje, soha nem szólt egy vaddisznóért. A nyúlhurkolókat pedig messziről elkerülte. Volt elég nyúl. De ezek a reflektorukkal keresik a bajt. Nem is a bajt keresik, be akarják bizonyítani, hogy az erdőben nem a vadőr az úr, hanem ők. Vagy kitér a vadőr, vagy lelövik. Tudta, hogy nem tér ki. Nem az erdészet vagy a vadásztársaság miatt, azoknál fontosabb volt a család. A saját tisztessége miatt nem tudott kitérni. Már bent járt az erdőben, s a félig lehullott nyirkos lombozat puhán elnyelte lépteit. Az avar és a fakorhadék fanyar illatát orráig hordta a bokrokat végigborzoló ernyedt szél. Szerette az erdőt. Az őszi éjszakákra, melyeken több hektárt körbejárt, szívesen emlékezett. De most rideg, idegen volt az erdő. Nem félt, de nem érezte magát otthon a fák között. Hirtelen elhatározással a homokdomb felé indult. Itt már az ágak is megroppantak a talpa alatt. A holdfény pászmákban hullott be a fák közé. A domb tetején egy tuskó állt a gyér fényben. Vida a tuskó felé tartott, hogy leül s átgondol mindent. A tuskó megmozdult. Vida lekapta a puskáját a válláról, és kibiztosította.

– Pista bácsi! Maga az? – szólalt meg a tuskó.

Susenka volt, egy kidőlt fatörzsön üldögélt.

Vida visszalökte a puskát a vállára, aztán Susenkához lépdelt.

– Mit csinálsz itt, Józsi?

– Megsöréteztek, Pista bácsi…

– Hogyhogy?

– Hát ugye én itt a nyulak végett szoktam tartózkodni…

– Véletlenül?

– Hát éppen ez az. Nem véletlenül. Egyenesen rám jöttek és rekedten ordítottak, hogy takarodjak ki az erdőből. Futóra vettem, de utánam lőttek. Jakab doktor úr tizenegy sörétet vett ki a fenekemből és a hátamból.

– Megismerted őket?

– Nem, de sejtem, hogy kik lehettek. Öt perc múlva lelőttek egy őzet. Egyikük nagyon jól lő. Biztos a keze.

Vida körülpillantott, aztán Susenka vállára tette a kezét.

– Te Józsi, ugye tudod, hogy én elnéztem neked a nyulakat…

– Tudom, Pista bácsi.

– Össze kellene fognunk. A vadváltókat ezek is ismerik, mi is. Te elfekszel egy teknőben, és figyelsz. Jelzel. Amikor én szembekerülök velük, te elkiáltod magadat, hogy „állj, puskát eldobni!”. Te mögöttük leszel.

– Félek tőlük, engem már meglőttek.

– Ne félj, most én is lövök. Ma nem jönnek ki, mert mulatoznak. Talán holnap vagy jövő szombaton. De a faluban kerülj el messziről. Csak itt kint válthatunk szót. Megértetted?

– Meg, Pista bácsi, de félek.

– Nem kell félni. Két hét múlva már nyugodtan nyulászhatsz újra.

Vida továbbindult az erdei álén. Néhány pillanatig örült, hogy szót értett Susenkával, aztán egy kicsit elkomorult. „Idáig leadtam, a nyúlhurkoló Susenkával szövetkezem” – tűnődött. Érezte, hogy nem tehet mást. Ment, járta az erdőt, mint más éjszakákon, és készülődött az erdei találkozásra.

Hazai tájakon

Az M 7-esen deres volt az útpadka, s a hidak, felüljárók alatt alig érezhetően megcsúszott a kocsi. Bernáth Gyula nem csökkentette a sebességet, a jeges részeken is átszaladt százzal, mert tíz órára meg kellett érkeznie a vízparti városba. Elég idegesen hajtott, s az óráját nézegette újra és újra. Csak Székesfehérvár után tért vissza a nyugalma, mert a figyelme, mint már annyiszor, a varjútanyákra terelődött. Az útmenti hézagos erdő tele volt varjúfészekkel, s a szép kékesfekete tollazatú madarak ott keringtek a fák fölött. Némelyik csapatból kivált néhány madár, és az út szélére vagy az úton túl barnuló szántásra szálltak. Bernáth Gyulának ilyenkor mindig a gyermekkora jutott eszébe, kertjük nagy diófái s a pusztuló szilvák, melyeken a régi teleken megtelepedtek a varjak. Sokszor egész varjúsereg tanyázott a fák ágain, s a gyepen is és mindenütt. Károgva néha megszólalt némelyik. Amikor a varjúcsapatok a közeli erdőkből behúzódtak a falusi kertekbe, mindenki tudta, hogy nagy fagyok jönnek, vagy megkezdődik a havazás. Ereszig betemeti a hó a falut, elakadnak a vonatok, nem érkezik meg a kenyér, a hóviharban kidőlnek a sürgönypóznák, elszakadnak a villanydrótok. Bernáth Gyula a városba került ugyan, de lelkileg továbbra is a vidéki emberek közé tartozott, akik számára a „történés”, általában természeti történést jelent. Megjön az eső, beköszöntenek a fagyok, leesik az első hó, váltják egymást az évszakok.

Amikor az intézetben megszületett a terv, hogy a szocialista országok műfordítóinak a tanácskozását leviszik a téli Balaton-partra, szívesen elvállalta a szervezést, mert a tó körül elég sok embert ismert, a tanácsi vezetőket is.

Aliga után váratlanul romlott az út, vékony, láthatatlan jégréteg fedte. Talán a pára csapódott le az aszfaltra, vagy az előző napon kevés hó esett, és déltájban megolvadt az úttesten, aztán este újra odafagyott. Nem látszott jegesnek az út, éppen előzni készült egy lassú Moszkvicsot, amikor jobboldalt, az árokban megpillantott egy összetört autót. Kocsinak, majd fának vágódott. Vezetője az út szélén állt, s egy zsebkendővel törölgette véres arcát. Bernáth megállt, kiszállt a kocsiból, és odament az idegen férfihez.

– Köszönöm – mondta a vérző férfi –, már üzentem Veszprémbe, jönnek értem.

Bernáth Gyula továbbhajtott, de csúszkált alatta a kocsi, így szinte lépésben kényszerült menni egészen Tihanyig. Egyre idegesebb lett, mert már érezte, hogy tíz órára képtelen odaérkezni a városba.

Húsz perc késéssel nyitott be a tanács épületébe. A titkárnő mosolygott:

– Nagyon várták az elvtársat, még egy üveg pálinkát is hozattak velem saját zsebre, mert ugye reprezentációnk szinte már nincs. De aztán el kellett menni nekik, mert éppen most harmincéves a Helyiipari Vállalat. Délre visszajönnek, akkor újra várják az elvtársat. De délre feltétlenül tessék jönni, azt kéri az elnök elvtárs.

Bernáth Gyulának váratlanul másfél órás szabad ideje támadt a diákkori városban. Elindult az apja lakása felé, bár biztosra vette, hogy nem találja otthon. Nem szokott otthon lenni. Becsöngetett. Csend. Újra csöngetett, kis csoszmorgás támadt az ajtó mögött, aztán kinyílt. Rágott valamit az apja, s az étel felkenődött a szája szélére, mint a csecsemőknek a tejbedara.

– Isten hozott, drága fiam, éppen falatoztam a konyhában. Sütöttem magamnak egy tojást. Neked is sütök, ha akarod, még van is itt egy tojás. Miért nem írtál, hogy meglátogatsz? Írni kell! Van posta, nem? Hány napra jöttél? Na gyere, gyorsan igyál meg egy stampedli pálinkát… – mondta, s Bernáth Gyula szinte bénultan állt a küszöbön. Hogyan magyarázza el az ősz öregembernek, hogy nem is idejött, csak benézett.

– Micsoda jól nézel ki, hát ez csodálatos. Hogyan őrzöd meg a fiatalságodat?

– Gyere már be… A titka egyszerű… Egy kis stampedli pálinka reggel, aztán kevéske gyenesi bor mértékletesen. Bár az orvos a pálinkát tiltja – mondta, aztán kupákat vett elő, üveget.

– Tudod, én kocsival vagyok, nekem nem szabad innom – mondta Bernáth Gyula.

– Itt alszol, nem?

– Nem, nem, este már Pesten kell lennem.

– Hát azért egy stampedlival nyugodtan megihatsz.

– Nem lehet, leheltetnek a rendőrök.

– Ezek a mi derék rendőreink dehogy leheltetnek. Mi lenne velünk, ha leheltetnének?

– Nem ezek, hanem odább, a pestiek.

– Én akkor helyetted is iszom egy stampedlival, egészségedre, fiam. A drága jó Rektor Tamás talán megbocsátja.

– Ki az a Rektor Tamás?

– Hát az orvos.

– Tudod, ide a tanácsiakhoz jöttem, rendez itt valamit az intézet. Persze együtt a helyiekkel… És maradt egy órám, mert csak délben tudjuk elkezdeni a megbeszélést.

– Téged akkor az isten küldött. Éppen indulóban voltam Gyenesbe, hogy hazahozzak egy kis bort. Nem kell cipekednem. Csak bedobjuk abba a nyavalyás autóba, aztán az hazahozza. Egy óra alatt kétszer is megfordulunk.

Néhány perc múlva már az autóban ültek és robogtak Gyenes felé. Bernáth Gyulában valamilyen meghatározhatatlan jó érzés kezdett kialakulni. A napfényes téli tájon átmennek az apjával a pincéhez. Deres minden, a mezők a korábbi hótól még fehérek. Olyan emberi volt az egész, és lelket melengető. De Gyenesnél, amikor be akart fordulni a földútra, megszólalt az apja:

– Hová mész?

– Hát a pincéhez.

– Nem, előbb át kell ugranunk Szigligetbe, mert ott van a töltögető bor, Góczánék pincéjében.

– Nem férünk bele az időbe – szólalt meg Bernáth Gyula, s közben felrémlett emlékeiből húga kicsike szőlője, amit még mindig az apja gondozott. Ház, pince nem tartozott hozzá, csak egy fabódé állt a támfal alatt, s a kevéske bort a szomszédban tartották.

– Miért nem indulsz tovább?

Ősz, hetvenhét éves apjára pillantott, aztán megadóan elindult Szigliget felé. „Legfeljebb kések tíz percet” – gondolta, s belelépett a gázba. Százzal hajtott, majd száztízzel a megbízhatatlan téli úton. A táj közben billegve, mint egy furcsa absztrakció, többször felmerült előtte. Szerette ezt a tájat, de most csaknem utálta. Érezte, hogy a jóság, az engedékenység kiszolgáltatottá teszi az embert, és veszélyes helyzetekbe sodorja.

– Ne a fölső úton menj be, hanem az alsón – szólalt meg az apja. – Be kell ugranom egy percre a pálinkafőzdébe is, mert itt van a cefrénk.

– Erre már aligha lesz idő – mondta Bernáth Gyula, de aztán mégis az alsó úton fordult be.

Az apja kiszállt és bement a törkölyszagú, alacsony épületbe. Kocsik álltak az út két oldalán. Fiatal, pirospozsgás emberek nagy tartályokat cipeltek ki és berakták a Wartburgokba, Ladákba. Ötven liter pálinkát, százat, százötvenet. Műanyag kannákban, demizsonokban. Csakhamar az apja is előbukkant egy pintesüveggel. Magasba emelte, mint egy zászlót:

– Ilyen lesz az egész, ez a minta… Gyere, kóstold meg.

– Én nem ihatok, mert vezetek.

– Milyen szamárságokat mondasz… Én megkóstolom helyetted is.

Az ősz férfi a téli táj közepén, a víz és a hegy között, a keskeny út szélén szájához emelte a pintesüveget, és meghúzta. Bernáth Gyula meghatódott.

– Milyen? – kérdezte.

– Csodálatos gyümölcspálinka, ezek nem szeszfőzdések, hanem költők, lehet, hogy filozófusok. Csodákat tudnak művelni.

– Akkor gyere, szállj be, mert az időnk most már nagyon kevés.

A kikötőn túl, a Királynő Szoknyája alatt megálltak és bementek a gazos szőlőcskébe. Szeretettel gondozott szőlő volt ez, látszott a friss oltásokon, a lugaskarokon, melyeket az idős férfi a karók tetején végigvezetett. De az őszi kapálás elmaradt. A fabódé előtt, ahol a nélkülözhetetlen szerszámait tartotta, kicsit megállt és jelentőségteljesen meglóbálta a lakatkulcsot.

– A csapdákban két egérnek kell lenni. Bejönnek ide, és belerágnak a szalonnámba.

Körültekintő mozdulatokkal kinyitotta a lakatot, feltárta az ajtót, aztán belépett a félhomályba. Csakhamar újra kilépett a napfényes, téli délelőttbe, s a farkánál fogva maga elé tartott egy egeret. Bernáth Gyula nézte az apját, ahogy őszen, tört arcvonásokkal áll a bódé előtt az egérrel. Arra gondolt, hogy szinte címerpajzsra kívánkozik. Az Erdélyből származott szabad hajdúk, örökké karddal hadakozó férfiak ma körülbelül itt tartanak. Állnak a téli havas, deres, jégcsapos táj közepén, és a farkánál fogva felmutatnak egy egeret.

– Még egynek kell lenni – mondta az apja.

Sokáig matatott bent, aztán csalódottan előjött:

– Érthetetlen. A másik csapda nem fogott egeret. Pedig ezek rájárnak az én szalonnámra.

– Ezt a borügyet nem kellene elrendeznünk? Az lesz a vége, hogy nem érek vissza a tanácsra.

– A tanács ráér, fiam, az a fontos, hogy mi most együtt vagyunk. Az élet nagyon rövid. Csak pillanatokról van szó. Ezt te nem tudod még. A tanácsnál sem tudják.

– De vannak ügyek, melyeket el kell intéznünk…

– No igen, ügyek persze vannak. Itt vannak a kannák, hozom a slagot.

A kannákkal és a fejtőgumival átvonultak Góczánékhoz. Az öregember megszívta a gumit, a borral kiöblített egy poharat, aztán megtöltötte.

– Fiam, kóstold meg ezt a bort, nekem nem ízlik. Második préselés. Lehet, hogy megjavul, de nekem most nem ízlik.

Bernáth Gyula átvette a poharat, az ajtó felé tartotta, meglötyögtette, aztán belekortyolt. Forgatta néhány pillanatig a szájában, aztán kiköpte.

– Ízlik neked?

– Nagyon jó bor lesz ebből, csak még nem tisztult le egészen.

– Tudtam én, hogy ez nagyon jó bor, csak kíváncsi voltam az ízlésedre. A városokban az embereknek elkopik az ízlése – mondta az apja, és sorra megtöltötte a demizsonokat, kannákat.

Fél tizenkettőkor érkeztek Gyenesbe, s ekkor Bernáth Gyulának már rossz sejtelmei voltak. Fél óra múlva a tanácsházán kellett volna lennie, de egyelőre a gumicső és a hébérek kimosásánál tartottak.

– Örüljünk, hogy együtt tölthetjük ezt a napot – jelentette ki az apja, s a hébért teleszívta borral. – Ez a legjobb vágóból való, ezt neked is meg kell kóstolnod…

Bernáth Gyula megadóan odatartotta a poharát, és ivott egy jót az apja borából.

– Milyen?

– Kicsit még nyers, de nagyon jó bor lesz ebből. Igyekeznünk kellene, mert délben várnak.

– Majd egyszer megtudod, hogy minden ráér, semmi sem sürgős.

Lefejtettek a nagy hordóból harminc litert, aztán feltöltötték a szigligeti borral. Lassan, körülményesen bepakoltak a kocsiba. Tíz perc alatt hazaértek, de újabb tíz percig tartott, amíg a bort felcipelték a lakásba. Bernáth Gyula tizenkettő helyett, egy órakor érkezett meg a tanácsra. A titkárnő sajnálkozott. Várták a vezetők, a pálinkát is megitták közben, amit a tiszteletére hozattak. De aztán el kellett menniük Badacsonytomajba, a temetésre. Meghalt ott valaki, akit sokra becsültek.

Bernáth Gyula érezte, hogy hazai tájakon jár.

Holtágban

A vaskályha előtt ült egy összetákolt alacsony széken, és hallgatózott. A Duna napok óta zajlott, s a hajógyári sziget árnyékában, a telelőre beállított uszályok és hajók körül is hártyásodott a víz. A hullámtörőkre kicsapódó tajték odafagyott a kövekre, és fehér szakállként világított a partszegélyen. A hajók mögött aludt a sziget, a gyár álmosan szuszogott, kéményeiből nem is füst, csak egy kis pára szállt fel a szürke ég alá. A tűz duruzsolásán át is hallotta, hogy hízik a jég, finom pendülések és váratlan reccsenések hatoltak be a hajó kabinjába. A leghátsó uszályon felugatott az őrkutya. Időnként felállt a kályha mellől, és kipillantott a kerek ablakon. A parton semmit sem látott, csak messze bent, a régi zsidótemplom táján sétálgattak az emberek. A nagy Duna felé is nézelődött, de ott a zajláson és a jég felett kavargó sirályokon kívül még annyit sem látott, mint a parton. Se hajó, se csónak, csak a jég és a halászmadarak. „Talán éhes az a kutya – gondolta –, meg kellene etetnem őket, egy óra múlva úgyis ránk sötétedik.”

Deli József rakott a tűzre, aztán felhúzta a csizmáját, kabátot vett és elindult kifelé. Hektor, a nagy testű tarka korcs vakkantott egyet, amikor meglátta, aztán a lábasához szaladt és sűrűn csóválta a farkát. „Éhesek ezek” – tűnődött magában, aztán a fazékból, amiben már reggel megfőzte az egésznapos kutyakosztot, bőven mert a tarka korcsnak. Naponta kétszer etette a kutyákat, reggel és este. De Hektornak egy kis szalonnabőrt és csontot is dobott, ha éppen akadt a hajón. Az őrkutyák megszokták a hajós életet, és éppen olyan igénytelenek voltak, mint a gazdáik. A nagy hideget és a havat azonban nem szerették. Éjszakára behúzódtak házaikba, melyeket szalmával béleltek számukra a matrózok. Éjszaka a házukból ugattak kifelé, s csak akkor ugrottak elő, ha valaki a pallóra lépett, ami a partról a hajókra vezetett.

A hajókat horgonyok tartották a Duna felől, a másik oldalukat vastag drótkötelekkel a parti cölöpökhöz kötötték. De egymással is össze voltak kötve, s a létrákon, deszkákon át végig lehetett mászni az összes uszályon és hajón. Deli átkapaszkodott a jeges, csúszós korlátokon, és sorra etette a kutyákat. Mind korcs volt, fekete, tarka, kicsi és harapós, nagy és szelíd, csak az utolsó uszályon szolgált egy fajtiszta fehér kuvasz, a Göncöl. Göncölt a hajósok is tisztelték, mert előfordult, hogy a kormányost sem engedte fel a fedélzetre. Rengeteget evett a Göncöl, s bármennyit kapott, kevesellte. Nagy volt, erős és kiismerhetetlen. Delit szerette, megszokta, hogy telente az öreg borostás arcú hajós eteti, gondozza.

Göncöl nyugtalan volt, evett, de újra és újra hátrakapta a fejét, és vakkantott egyet. Deli letette a fazekat, aztán az uszály havas, jeges fedélzetén elindult a kormányállás felé. Valami nyikordult, mintha egy ajtót vagy ablakot rántottak volna be hirtelen. Megállt, visszanézett a kutyára. A kutya abbahagyta az evést. Fülelt, aztán hirtelen otthagyta a lábast, és Deli nyomába eredt. A kormányállás ajtaja csukva volt, semmi sem mozdult. A téli hidegből nagy fojtogató dunyhaként csak a csend türemkedett elő. Deli megfordult, elindult az uszály orra felé. De a kutya maradt. Nem ugatott, csak állt a kormányfülke előtt, és az ajtót nézte. Deli megállt, várt egy kicsit. Hívta a kutyát, de a kutya nem jött. Visszalépdelt, nézte egy kicsit a kutyát, aztán felrántotta az ajtót. A padlón egy kócos gyereklány lapult. Talán tizenkét éves lehetett, esetleg tizennégy. Melegítőben, béléstelen műanyag dzsekiben, hajadonfőtt, tornacipőben. Vacogott a kis szőke lány, orra, keze meglilult a fagyban.

– Mit csinálsz te itt, kislány?

– Semmit, csak éppen itt vagyok – mondta a lány.

– Mióta vagy itt?

– Két napja.

– És a kutya felengedett?

– Fel, de aztán nem engedett elmenni. Ha nyitottam az ajtót, mindig megtámadott.

– Két napja… Hát akkor te csaknem étlen haltál. Miért nem kiáltottál egy nagyot?

– Nem mertem. A kutya két lábra állt és az ablakon át nézett.

– Na gyere! Gyere ki innen. Göncöl, a helyedre!

A kutya morgott.

Az öreg hajós kezénél fogva előhúzta a lányt a fülkéből.

– Megfagytál, gyerekem. Göncöl, mars a helyedre!… Na gyere, mindjárt megmelegedhetsz.

Deli a gémberedett, éhes lánnyal átmászott a telelő hajók során, aztán betuszkolta a kabinjába. A lány megállt az ajtó mellett, és ijedten nézelődött. Az öreg hajósnak ősz szakálla volt. Amikor jobban megnézte, látta, hogy nem szakállas, csak borotválatlan. Zsíros szélű hajós sapkát viselt, sötétkék posztónadrágja kitérdesedett. A kabinban, a vaskályhán kívül, aminek a tüzét az öreg Deli éppen felpiszkálta, csak egy vaságy, asztal, két szék és egy szekrény volt látható. Az ágy felett polcok szorultak az alacsony mennyezet alá, könyvekkel, üres üvegekkel, újsághalmokkal. A polc tetején vekker állt. Az asztal és a kerek kabinablak között barométer, és egy másik ismeretlen műszer függött a falon. A barométer felett, a mennyezet faburkolata alatt kifeszített szárnyú denevér lógott a falon.

– Az mi? – kérdezte a lány, amikor Deli felállt a tűz mellől.

– Bőregér. Rendesen denevérnek mondják. Radar van a fejében, sötétben is tud repülni.

– Miért szegezte oda?

– Nem az enyém. Váltótársam, az Ivancsics azt hiszi, hogy távol tartja a gonosz szellemet.

– És használ?

– Nem tudom. Ivancsicsnak talán használ. Ülj le valahová – mondta Deli, aztán lábast tett a kályha platnijára, és egy demizsonból, amit az ágy lába mögül húzott elő, bort töltött bele.

– Csinálok neked egy kis forralt bort. Legjobb szer a megfázás ellen. A mi orvosunk úgy véli, hogy a tüdőgyulladás ellen is használ. Víz mellett, gyerekem, nem lehet akárhogyan élni – mondta, s két kanál cukrot, s néhány szem szegfűborsot dobott a lábasba.

– Maga tengerész? – kérdezte a lány.

– Már nem, csak egy öregember vagyok, akit téli őrségbe alkalmaznak. De valamikor, fiatal koromban csodálatos vizeken jártam. Szolgáltam hadihajón, később kereskedelmi hajókon, leghosszabban a Viandante Vecchión. Öreg szénszállító hajó volt, de mindent berakodtunk, ami csak akadt. Itt tettem le a certifed lifeboatsman, a képesített mentőcsónak-kezelő, és a quartermaster, kormányzó matrózi vizsgát. A kapitány szeretett, mert kitartottam. De aztán én is megszöktem Port Saidban, mert láttam, hogy mélyre merül a hajó, és a szivattyúk alig működnek. Összevissza keveregtem a világban. A háború után, negyvenkilencben jöttem haza. Más világ volt itt már akkor, bár alig emlékeztem, hogy előtte milyen volt. Kubikoltam egy ideig, aztán felkerültem egy dunai hajóra. Később az egyik Duna-tengerjárón, a „Cegléden” szolgáltam, amíg a járat tartott. A Duna nem tenger. Te is látod, ugye? Nézz ki az ablakon, tenger ez?

A lány kicsit felágaskodott, könyökével megtörölte a bepárásodott, kerek ablakot. Vállat vont.

Deli zománcozott pettyes bögrébe töltötte a forralt bort, aztán átnyújtotta a lánynak.

– Először csak szürcsölni, mert forró. Ugye finom ital?

Újságpapírt terített az asztalra, aztán kinyitotta a szekrényt. Kenyeret, hagymát és szalonnát szedett elő.

– Egyél, kislányom – mondta –, éhes lehetsz.

A lány még egyszer beleszürcsölt a borba, aztán hirtelen a kenyérre vetette magát. Letört egy darabot, és falta, rágta, nyelte.

– Szalonnát is egyél, gyermekem, és hagymát. A hagymában vitamin van. Legjobb előre felszeletelni, lesózni, akkor levet ereszt és elmegy a vadsága. De ha most sózol meg minden falatot, úgy is jó.

A lány vágott a szalonnából, hagymából, és a világról megfelejtkezve evett. Delinek úgy tűnt, hogy ezekben a percekben a lány nem is tudja, hogy hol van, csak eszik, eszik, mintha nem is ember lenne, csak egy élőlény. Maga is metszett a kenyérből, a szalonnát ráfektette, de hagyma helyett citromszeleteket rakosgatott a falatok mellé. Volt még a forralt borból, de inkább a demizsonból löttyintett a bögréjébe, a nyers újborból. Fanyar volt, savanykás, kicsit mandulaízű. Semmije sem maradt a nagy világjárásból, csak az apostagi ház és a szőlő, aminek az árát még matrózkorában hazaküldözgette az anyjának. Most a húga lakott a házban, aki megözvegyült, s annak nagyobbik lánya. Elrontotta az életét, és hazamenekült az anyjához. Néha, amikor heteket töltött otthon, úgy viselkedtek vele, mintha nem is az övé lenne a ház, amit a matrózkeresetéből vett, hanem az övüké. De ilyen a család. Deli megszokott szavajárása lett, hogy „jobb a béke”. Így sok megaláztatásban volt része, ha megtért otthonába. De sajnálta a húgát, nem akarta bántani őket. Hagyta, hadd uraskodjanak.

Amikor a lány kezdett jóllakni, és újra belekortyolt a forralt borba, Deli megszólalt:

– Mi a neved, kislányom?

– Ilonka.

– Szép neved van. És hová valósi vagy, Ilonka?

– Én? Sehová – mondta a lány, és a szemében vadság ült.

– Úgy értem, hol laknak a szüleid, rokonaid?

– Nekem nincsenek szüleim. Rokonaim sincsenek.

– Akkor honnan kerültél ide?

– Jönnek a rendőri kérdések? Elmegyek! Rögtön elmegyek – mondta és felállt.

– Ebben a hidegben… Hová?

– Valahová. Utálom, ha vallatnak.

– De én nem vallatlak. Csak azt kérdeztem hogy…

– Ne kérdezzen tőlem semmit, mert nevelőotthonból szöktem. Kibírhatatlan.

– Vertek?

– Igen.

– A nevelők?

– Nem a nevelők, a lányok. Utálom a cigarettát, de azt akarták, hogy bagózzak. De én nem tudok, összehányom magamat a cigarettától.

– Nem értem – mondta Deli. – Én végighajóztam a fél világon, de soha senki nem akarta, hogy cigarettázzak, amikor nem volt hozzá kedvem. Inkább az fordult elő, hogy ellopták a cigarettáimat.

– Nálunk akarják, és aki nem szív, azt kékre verik.

– Ezért szöktél meg?

– Igen, szabad akartam lenni.

– Úgy látszik, én szabadabb vagyok, mint te. Ha akarok, cigarettázom, ha nem akarok, nem. Valamikor tengerészkoromban pipáztam is, de elmúlt. Kellemes a cigarettafüst, szép, ahogy gomolyog, összefogja az embereket. De én abbahagytam. Ok nélkül, csak úgy. Egyszer csak nem kívántam. Hozzád viszonyítva én szabad vagyok.

– Csak eteti a kutyákat. Az a kuvasz ott hátul két napig nem engedett ki a kormányfülkéből. Már azt hittem, étlen halok.

– Jó kutya az, gyerekem. Az a dolga, hogy az idegent ne engedje ki. Őrkutya. Mi az ördögnek jöttél ide ezekre a jeges vashajókra?

– Menekülök.

– Ne menekülj, utolérnek. Nincs értelme. Ha visszakerülsz az intézetbe, gyújts rá, de ne szívd tüdőre. Pöfékelj, ereszd ki a füstöt az orrodon, füleden. Dicsérd a cigarettájukat. Egyébként lehet, hogy a legjobb márkát szívják.

– De én félek.

– Mi az ördögtől?

– A felnőttek gonoszok, és nálunk az intézetben…

– Dehogy gonoszok, csak egyéniségek. Az élet nem szomorúságból, hanem szépségből áll. Apró boldogságokból. Ha a Hektor jól eszik, akkor én már egész napon át nyugodt vagyok. Ha a kutyák étvágya jó, a hajók biztonságban vannak. Nagy baj nem történhet. Én mindennek tudok örülni. Ha feltámad a szél, annak, ha esik az eső, annak. Most a fagynak örülök. Olyan szépen hízik a jég, a tél csaknem olyan, mint gyermekkoromban. Tudod mit? Elviszlek Apostagra a húgomhoz.

– Nem.

– Nem? Hová akarsz menni? Vissza az intézetbe? Valamikor azt hittem, nekem is lesz egy ilyen erős, egészséges kislányom vagy kisfiam. De nem sikerült az életem. Ha eljössz Apostagra, te is megszereted az életet. Van három cicánk. Egy szép kakasunk. A húgom kamrájában lekvár is akad, és finom aszalt gyümölcs. Körte, szilva, alma. Eszünk majd finom gyümölcslevest.

– Nem – mondta a lány, és ingatta a fejét.

Deli újra és újra megrakta a tüzet, töltögetett a poharakba, s amikor a szökött lány életre kelt, egészen megnyugodott. Egy-egy pillanatra már látta a lányt az apostagi kertben, ahogy behozza az epret, de aztán ezek a képek elmosódtak. Megérezte, hogy a lányban van valamilyen furcsa keménység. Hagyta. Csináljon, amit akar.

Éjfélkor feküdtek le. A lánynak átengedte a vaságyat, maga a kályhán túl gyékényszőnyegre ágyazott magának.

Reggel, amikor megetette a kutyákat, a lány még aludt. Tíz óra tájban ült fel az ágyban, és csodálkozott, hogy meleg van. Deli megreggeliztette. Krumplit és szalonnát sütött a lábosban, és tojást ütött rá. A lány evett, mosolygott, de nem szólt semmit. Deli ajánlotta neki, hogy vegyen magának kendőt vagy sapkát, esetleg egy rendesebb cipőt is. Ha arra nem futja, legalább valamilyen vastagabb gyapjúzoknit. Adott neki hatszáz forintot, azzal a kéréssel, hogy kenyeret és egy üveg pálinkát is hozzon. A lány elment. Tizenegy óra lehetett. Deli úgy kalkulálta, hogy délután háromra-négyre biztosan hazaérkezik. Tette a dolgát egész nap. Már törni kellett a jeget a telelő hajók körül. Délben paprikás krumplit főzött. Felét megette, a többit eltette a lánynak. A bor fogytában volt, ezért csak egyszer öntött belőle, hogy este a lánynak is jusson.

Három órakor már az ablaknál állt és a part felé tekingetett, de csak a zúzmarás fák néztek rá vissza. Rakta a tüzet, s hol az öreg Duna, hol pedig a part irányában vizsgálgatta a tájat. Négykor megetette a kutyákat. A lány késett. Deli attól félt, hogy valamilyen baj érte. Már arra gondolt, elmegy az őrsre, és bejelenti, hogy a lány eltűnt. De aztán eszébe jutott, hogy a lány nemcsak a hajóról, az intézetből is eltűnt. Halványan arra is emlékezett, hogy a saját élete is eltűnésekből állt. Ivott egy kevés bort. A lány nem érkezett meg ezen az estén. Másnap sem. A lány soha többet nem érkezett meg.

Deli József alkonyattal kiállt a fedélzetre, és várakozva nézegette a partot. De úgy tett, mintha nem is a partot nézné, csak a kutyák lábasa mellől tekintene fel véletlenül.

Kedden, amikor a heti ellenőrzés megérkezett, a kapitányt végigvezette a telelő hajókon.

– Történt valami, Jóska bácsi? – kérdezte a kapitány.

– Semmi sem történt – mondta Deli József, s a kezét lazán a sapkájához emelte.

Miért jönnek a fináncok?

Czepi József ahányszor csak bekeveredett a városba, vagy munka után hazaindult az öntödéből, mindig kiment a piacra, hogy befaljon egy adag sült húst csípős rác paprikával, vagy kolbászt mustárral, s kortyoljon rá egy kis vörösbort. Amióta meghalt a felesége, nem találta a helyét, s csak nehezen tudta magát ellátni. Gond volt a mosás, főzés, a kutya etetése. Rossz, rendetlen asszony volt a felesége, ahogy Gyükésen a szóbeszéd járta, még csalta is. Azt beszélték, hogy az új papnak is odatartotta a micsodáját, amikor az éppen az utolsó kenetet vitte özvegy Mathievicsnének, így aztán a pap lekésett a halálról. Mégis hiányzott neki az asszony. Senki sem várta otthon, nem volt kit összeszentségelni, amikor műszak után hazaért. Eleinte a Bezencseknél evett, mert az jó nagy darab szaftos húsokat adott, s a csípős paprikát nem is számolta be az árba, csak a húst és a kenyeret. Ki volt rakva egy nagy tálba a paprika, és mindenki annyit szedett belőle, amennyit csak akart. De aztán átpártolt Vereshez, akinél egy harmincévesforma félcigány asszony sütötte a hurkát, a húst és a kolbászt. Itt mindenért jó árat számoltak, de Orsós Marinkának nagy mellei voltak, s ahogy hajladozott, néha csaknem kiestek a ruhájából. A hús íze itt is jó volt, bár nem annyira szaftos mint Bezencseknél. Május elején meghívta Marinkát egy pálinkára, s közben jól elbeszélgettek. Akkor tudta meg Czepi József, hogy Marinka férjére rászakadt a bánya, s egyedül nem tudott mihez kezdeni Magyarszéken. Czepi József ekkor egy újabb pálinkát kért magának, Marinkának pedig egy kevertet, mert azt jobban kívánta. – A gyükési hegyoldal lakói ekkor még nem sejtették, hogy ez a kis piaci italozás nekik majd fejenként négy-ötezer forintjukba kerül. Marinka egy hét múlva odaköltözött Czepi József házába, s onnan járt be a városi piacra dolgozni.

 

*

 

Takács Lajos nem volt éppen büszke a házára, kertjére, de elégedetten élt. Kicsit bántotta, hogy a házat öt éve nem tudta bevakolni, de a nyugdíjból és a felesége fizetéséből nem futotta sokra. Tervezgette a ház bevakolását, de előbb még ki kellett fizetni az új hidrofort s a ciszterna építésére felvett kölcsönt. A városból a gyükési hegyoldalba a villany eljutott, de a víz és a csatornahálózat nem. Esővízzel mosogattak, abban fürödtek, s az ivóvízért háromszáz métert gyalogoltak naponta. Ez a helyzet nem nagyon érdekelte a városi vezetőket, mert itt kint Gyükésen főleg öregek, törött életű emberek s olyan fiatalok laktak, akik csak éppen nekikezdtek az életnek. Sokan közülük örökre kint ragadtak Gyükésen. Az autóbuszjárat kötötte őket össze a várossal. Le kellett gyalogolni a vízmosásos úton a völgybe, s akkor, ha az autóbuszt elkapták, tíz perc alatt bent voltak a városban. Lehetett kenyeret venni, húst, szöget, csavarokat és mindent, ami csak kellett a hegyoldalban.

Takács Lajos szeretett nyugdíjasként élni. Örült, hogy kívül lakik a városon, nem kell tülekednie az emberek között. Kedvelte a nyugalmat. Felesége hatkor elindult dolgozni, de ő nem kelt fel. Elfeküdt nyolcig, aztán felkelt, megetette a kutyát, a macskákat és a tikokat. Kilenc óra tájban maga is evett egy kevés kövesztett szalonnát, aztán egy pohár tavalyi bort is megivott rá. Nem mosdott, nem borotválkozott. Lement a pincébe, és megnézte a borokat. Belefülelt a hordókba. Pezsgett, dolgozott mindegyik. Elégedetten ment fel a verandára, s egy régi, széles székben elterpeszkedett. Nézte a völgyben csillogó halastavakat, aztán a macskák kötötték le a figyelmét. Két macskájuk volt, de az egyik szeptemberben megfialt, s a ház tele lett kismacskákkal. Az állatok játszottak, civakodtak, pofozkodtak a fényben. Élvezték az életet, akárcsak öreg, megfáradt gazdájuk. Takács Lajos közben érzékelte, hogy a Csiba-közön feljön egy teherautó, aztán valahol feljebb megáll. Felnézett, de nem is látta a teherautót, mert addigra az már a szomszédos házak előtt járt. Ahogy felnézett, megakadt a szeme a szemközti ház udvarán. A lugas szélső oszlopa és a ház közé kifeszített kötélre Pintér Zsuzska mosott ruhát teregetett. Párnacihát, abroszt, aztán bugyikat, kombinét, majd az apja hosszú szárú gatyáit. Nézte a lányt a délelőtti fényben, ahogy tereget, nyújtózik, s kerek feneke hol jobbra, hol balra billen. Elképzelte, hogy egyszer így délelőtt, amikor a felesége még bent dolgozik a szövetkezetben, Zsuzska átjön valamiért. Sót vagy ecetet kér kölcsön. S ő akkor megsimogatja. Talán csak a karját vagy a tomporát is… Zsuzska a kezére vág: „Na, hol nyúlkál, Takács bácsi…” De azért nem bánná Zsuzska, elpirulna, gyorsan belekezdene egy történetbe, s ő akkor aztán újra odanyúlna.

A lépcső alatt felugatott a kutya, s a kapunál is hallatszott valamilyen zörgölődés. Felállt, kipillantott a lugas árnyékából. Két finánc állt a kapuban. Zsuzska a szemközti udvarban abbahagyta a teregetést, és beszaladt a házba. Takács Lajos nem értette, hogy mit akarhatnak nála a fináncok. Kiment, rájuk mosolygott:

– Aggyisten, mi járatban?

– Nyissa csak ki.

– Nyitva van, csak szorul egy kicsit – mondta, aztán egy határozott mozdulattal kitárta a kaput.

A fináncok beléptek az udvarra, az alacsonyabbik megszólalt:

– Egy kis pálinkával meg tudna kínálni bennünket?

– Borral igen, még van egy kevés óborom.

– Ne viccelődjön, Takács Lajos, maga ellen feljelentés érkezett. Nekünk itt vizsgálatot kell tartanunk – mondta a magasabb, vörhenyesbajszú. Kicsit részegforma volt mind a kettő.

– Vizsgálódjanak – mondta Takács, és vállat vont.

A fináncok bementek a házba, aztán a küszöbön visszafordulva valamilyen papírt mutattak Takácsnak.

– Hol tartja a pálinkát? – kérdezték.

– Most nincs itthon pálinkám – mondta Takács.

– És hány liter van? Ötven, száz?

Takács ekkor érezte először, hogy szeretné tökön rúgni a vörösbajszút, de tudta, hogy nem rúghat bele, mert abból még nagyobb baj származna.

A fináncok bementek a konyhába, és kinyitálták a kredencajtókat, aztán a szobákban benéztek az ágy alá. Felemelték az olajkályha tetejét, kivették a kéményajtót, és beömlött a korom.

– Merre van a pince? – kérdezték.

Takács Lajos az előszobában felemelte a csapóajtót, és szótlanul a pincébe vezető lépcsőkre mutatott.

– Menjen előre – mondták a fináncok.

– Eszembe sincs – mondta Takács, és mérgesen állt a lejárat felett.

A fináncok lemásztak a pincébe. „Most kellene rájuk csuknom az ajtót” – gondolta Takács, de nem csukta rájuk. Megelégedett annyival, hogy igazított egy kicsit az ajtón, s a fináncok lent összerezzentek. Látta az arcukon, hogy félnek tőle ebben a pillanatban, mert rájuk csukhatja az ajtót. Feljöttek, mogorván ráförmedtek:

– Hol tartja a pálinkát?

– A boltban… Onnan hozunk néha egy üveggel – mondta.

A fináncok kimentek az udvarra, benéztek a lépcső alá a kutyaólba, aztán a tyúkólba. Nézegették a kertet, a szőlőt.

– Elásta? – kérdezte a vörhenyes bajszú.

– Nem ástam el. Tíz éve nem főzök pálinkát. Az orvos eltiltott a pálinkától.

– Tíz éve?

– Igen – mondta határozottan Takács Lajos. – Én tíz éve nem főztem pálinkát. Amit a boltból hozunk, azt is csak a feleségem issza.

– De előtte főzött?

– Néha, még a régi házban, amikor megvolt a lakatosműhely.

– A készülék megvan? – kérdezte a veres bajszú.

– A fene sem tudja – mondta Takács, és kezdett rosszat sejteni.

– Na akkor nyissa ki ezt a fészert – mondta a magas.

– Csak gépek vannak bent.

– Nyissa csak ki.

Takács Lajos kinyitotta a fészert, ahol a régi műhelyből átmentett satupad állt, s a vasfűrész és a menetvágókészlet szomszédságában csak a legszükségesebb szerszámok hevertek a polcon.

A két finánc elkezdett a ládákban kajtatni, s csakhamar találtak egy hűtőt, páracsővel, sisakkal.

– Hol az üst? – kérdezték.

– Tíz éve nem főztem pálinkát – mondta Takács Lajos.

A fináncok újra bementek a házba, aztán leereszkedtek a pincébe, s végül az üstöt is megtalálták. Jegyzőkönyvet vettek fel, Takács Lajossal aláíratták.

– Sokba kerül ez magának – mondta a vörösbajszú, aztán köszönés nélkül kimentek a házból.

Takács Lajos ivott egy pohár bort, aztán felment a verandára. Kitekingetett a vadszőlő levelei közül, és a környéket figyelte. Lassan közeledett a teherautó. Néha megállt, és a csendben nagy fémes csörrenések hallatszottak. Amikor eléje is megérkezett a teherautó, a fináncok feldobták rá az elkobzott üstöt és hűtőszerkezetet. Ekkor már tudta, miféle csörrenések hallatszanak a hegyoldalban.

 

*

 

Takács Lajos kedvetlenül szállt le az autóbuszról, mert ezen a délelőttön nemcsak kenyérért, húsért, lisztért járt bent a városban, hanem a fináncok által kirótt négyezer forintos büntetést is be kellett fizetnie. Elátkozta őket, aztán befizette. A négyezer forintos veszteség veszélyeztette a téli fűtést. Legalább ennyibe került az olaj, amivel a kályhát fűtötték. Rosszkedvű volt, s csak akkor enyhült meg egy kicsit, amikor Csöpit, a kutyáját megpillantotta az úton. Lyukas volt a kerítés, s a kutya szeretett lemenni a buszhoz a gazdája elé. Volt olyan nap, hogy három buszhoz is leszaladt, mert azt nem a kutya, de a gazdája sem tudta, hogy melyikkel érkezik.

Amikor a szobában kipakolt, s a csekket is betette a szekrénybe, öntött magának egy stampedli szilvapálinkát. Amióta a fináncok meggyanúsították a pálinkával, újra tartott otthon egy-egy üveggel. Ivott, berakta a kenyeret a szekrénybe, s egyszer csak úgy érezte, mintha valaki az ajtót nyitálná. Felnézett, s csodálkozva látta, hogy Zsuzska áll előtte, otthonias ruhában.

– A bátyám szerzett halat, van tíz kiló, ha Lajos bácsiéknak kell, akkor este majd…

– Ülj le, Zsuzska, igyál egy kis pálinkát, ez bolti – mondta Takács Lajos, és leült az egyik konyhai székre.

– Hát csak egy kortyot, de nem ülök le, mert fent van a gázon az ebéd…

Takács Lajos kupicákat vett elő, és töltött beléjük.

– Isten hozott, Zsuzska – mondta és jelentőségteljesen a lányra nézett.

Zsuzska lehajtotta a pálinkát, aztán megszólalt:

– Van egy ötkilósforma ponty, a többi kisebb…

Takács Lajos kinyújtotta a kezét, végigsimított a lány fenekén, aztán a szoknyája alá is benyúlt. Zsuzska felnevetett, hagyta egy kicsit a matatást, aztán megszólalt:

– Maguknak ez a nyúlkálás az idén már elég sokba került.

Takács Lajos mutatóujja megkapaszkodott a bugyi peremén, és megállt.

– Hogy érted ezt?

– Hát, magának négyezerbe került, Csűrösnek hatezerbe, mert ott pálinkát is találtak, Kovácséknak ötezerbe… Tizenhárom embert büntettek meg Gyükésen, és alattunk is hatot.

– Mi köze ennek a nyúlkáláshoz? – kérdezte Takács, de a kezét nem húzta ki a lány szoknyája alól.

– Marinka is átjárt Bús Sándorékhoz. Kölcsönkérni, aztán a kölcsönt visszavinni. Aztán húst vitt nekik a piacról, meg májat, mert azt is tudott szerezni. Czepi Jóska pedig egyre féltékenyebb és gyanakvóbb lett. Amúgy is utálta Bús Sándort, mert neki van Gyükésben a legszebb háza és legnagyobb szőleje. Utánament Marinkának, és belesett az ablakon. Csak annyit látott, hogy Bús Sándor Marinka szoknyája alatt nyúlkál. Még aznap bement a pénzügyőrségre, és feljelentette Bús Sándort, hogy éjszakánként pálinkát főz és az embereivel eladatja a vasúton. A fináncok éjszaka kijöttek, és Bús Sándornál találtak kétszázötven liter pálinkát és két berendezést. Bús Sándor egy darabig gondolkodott, hogy ki jelenthette fel. De nem volt biztos a dolgában. Így aztán két hét múlva bement a pénzügyőrségre, és név szerint feljelentette az összes szomszédot. Ha Bús Sándor nem nyúl be Marinka szoknyája alá, akkor magának megmarad a négyezer forintja. Így nyúlkáljanak.

– Zsuzska, te honnan tudod ezt? – kérdezte Takács meghökkenve, de a keze még mindig a lány bugyijának a szélébe kapaszkodott.

– Az egyik finánc rokonunk nekünk, elmesélte.

– Aha… – mondta Takács csüggedten, és kihúzta a kezét a szoknya alól. – Ezért nem büntettek meg benneteket.

– Dehogy ezért – mondta Zsuzska. – Mi mindent a nagymamának köszönhetünk. A nagymama egy harmincliteres mosófazékban főzi a pálinkát. Beletesz egy kis sámlit, a sámlira egy porcelán levesestálat, tetejére egy lavórt, amibe vizet önt. A lavór fenekéről a tálba csöpög a pálinka. Csak a vizet kell cserélgetni a lavórban, hogy mindig hideg legyen. Nálunk is házkutatást tartottak, de a lavórt nem lehetett lefoglalni, pedig volt otthon tíz liter pálinka – mondta Zsuzska, aztán Takács Lajoshoz hajolt és szájon csókolta.

Zsuzska már régen otthon volt és kevergette a főzeléket, de Takács Lajos még mindig kábultan ült a konyhai széken. Boldog volt.

A dinnye illata

Feküdt a füvön és görcsösen kapaszkodott a diófa kiálló gyökerébe, mintha még lejjebb is lehetne csúszni, zuhanni, mint ahol hever. Álmában mozgott alatta a föld.

– Kelj fel, Illés – ébresztgette az anyja –, enned kellene valamit, nem is reggeliztél.

Illés kinyitotta a szemét, s amikor anyját, a sovány, fekete hajú asszonyt megpillantotta, elmosolyodott.

– Finom zöldbabfőzeléket főztem, Illés, ülj fel és egyél.

Felült, hátrább csúszott, hogy a diófa törzsének dönthesse a hátát, aztán átvette anyjától a lábast és a kenyeret. Belekanalazott, s azonnal érezte, hogy a főzelék pontosan megfelel anyagi helyzetüknek. Tejföl, hús, szalonna nem volt rajt, csak egy kis zsírral öntözte meg az anyja, hogy laktatóbb legyen. Az éhség belemart a gyomrába, és falni kezdett. A kenyeret a végére hagyta, külön ette meg, mert minden ételnél többre becsülte. Az anyja mellette állt és nézte, hogyan eszik, amikor befejezte, elvette a lábast, és befelé indult. A házban, aminek egyik részét egy idős úriasszonytól bérelték, nagy volt a jövés-menés. Nyaralók, köztük a saját rokonaik is a faluba indulva vagy onnan érkezve ki-be járkáltak az ajtókon, mert a bolt előtt kenyérért, tejért, hol pedig hagymáért vagy más zöldségért kényszerültek sorban állni. A nők bevásároltak, főztek, s csak utána szaladtak le egy kicsit a vízhez, de a gyerekek közben hazaértek és várakoztak az ebédre.

Illés visszafeküdt a fűre, nézte egy darabig az öreg diófák lombozatát, melyek beengedték az ágak közé az aranysárga fényt, és felszívták hevüket. Mire a fénypászmák a füvet érintgették, simogatóan langyosak, szinte hűvösek voltak. Csaknem két hónapja dolgozott már a Mezőkernél egy negyedikes gimnazistával s egy trágyásszal, aki éppen befejezte az első évet a Mezőgazdasági Akadémián. A sofőrön, Mustos János felvásárlón kívül, akit Muszlincának becéztek, hármasban kóboroltak egy pótkocsis teherautóval a város környékén. Gyümölcsöt, zöldséget rakodtak fel és le. Huszonnégy órán keresztül bolyongtak a falvak, az átvevőhelyek, a központi raktár és a pálinkafőzdék között, s utána a következő huszonnégy órát pihenéssel tölthették. A nyári munkát Rozsos szerezte, akinek a nagybátyja ismert valakit a Mezőkernél. Illés akkor már elég jó középtávfutó volt, s valószínűleg ezért szólt neki Rozsos a keszthelyi kikötőben, aki egyébként gerelyvetésben iskolabajnokságot nyert. Rozsos szertornában is jó volt, de abban nem nyert bajnokságot. Kocsis Nándor észrevétlenül került közéjük. Rozsos már találkozott vele egy trágyászbálon, ahol botrányba keveredett. Rozsos lett közöttük a főnök, mert erősebb volt náluk, s ő szerezte a munkát. A kocsin az igazi főnök persze Muszlinca volt, aki Páhokról járt be a hajnali buszokkal, s nagyon tudott venni, árut becsmérelni, otthagyni. Kora reggel a keszthelyi telepen felrakták az üres rekeszeket és hűtőládákat, aztán elindultak a falvak felé. Kemény munka volt, estefelé a hűtőládákat már ketten is alig bírták a platóra emelni, de a gyümölcsösrekeszekkel jól elboldogultak. A zsákoktól rettegtek leginkább, de valahogyan a karalábés-, káposztás- és krumpliszsákokkal is megbirkóztak. Voltak jó helyek, ahol órákig lehetett pihenni, vagy rakodás után kijárt a kupica pálinka fél szelet kenyérrel, és rossz helyek, ahol a rakodókat embernek sem nézték. Zalaapáti, Dióskál felé, ahol a pálinkafőzde működött, szerettek menni, de fel északnak, Lesenceistvánd, Sümegprága irányába is. A déli és az északi pont között azonban nagyon sok kemény hely volt, ahol hetente többször is meg kellett rakodniuk. Az első héten a nehéz munka ellenére is meseszerűnek látszott a rakodók élete, mert a legfinomabb gyümölcsöket ehették egész nap. Illés csak egy szelet kenyeret vitt, s telezabálta magát meggyel, barackkal, körtével. Júliusban már jöttek a korai szőlők, augusztus elején a sárgadinnyerakományok. Ha benyitott egy raktárba, s a gyümölcsök édes illata az orrába hatolt, szinte boldognak érezte magát, de ahogy múltak a napok, a gyümölcsillat kezdett elviselhetetlenné válni. Az édeskés illattól néha már hányingere támadt, s csak akkor harapdált bele a francia barackokba, ha nagyon éhes volt. Ekkor, a gyümölcsundor küszöbén szerették meg a cefreszállítást. A cefrét Dióskálba, a szeszfőzdébe vitték, s itt a vezető mindig megkínálta őket egy-két kupica frissen kicsöpögött pálinkával. A szesz átjárta, fertőtlenítette gyomrukat, felpezsdítette vérüket, kitisztította agyukat, s visszahozta lanyhuló munkakedvüket is. Egyszer, talán a harmadik cefreszállítás után a sötét udvaron, a ládákon üldögélve megszólalt Illés:

– Még lenyomok egy hetet, és meglesz a télikabátom.

– Én bakancsra gyűjtök és korcsolyára. A télen ráfutottam egy jégbe fagyott vasra, a nádverők vagy a jégvágók hagyták hátra. Kitörött egy darab a korcsolyámból. Nem lehet kiköszörülni. A bakancs és a korcsolya az első, de ruha is kellene, s talán egy sapka vagy kalap – mondta Rozsos.

– Bakancs, sapka, jó nektek – szólalt meg Kocsis Nándor keserűen. – Nekem egy tengerészkék öltönyt kell csináltatnom a Wensovszkival. Fémgombosat. Az akadémia őszi bálján már az új ruhámban leszek. Egy fehér nadrág is kellene a nyárra, pólóinggel.

– Tengerészkék öltöny? Minek az neked? – kérdezte Rozsos.

– Lelki ügyeim vannak.

– Beleestél valakibe?

– Nagyobb érzés ez. Egészen nagy érzés… Néha már alig látok, káprázik a szemem.

– A nagy érzések a tavalyi kabátok alatt is megférnek, nem? És neked egészen jó ruháid vannak. Malmotok van Belső-Somogyban – vélekedett Illés.

– A malmot elvették tőlünk, a ruháim pedig kopottak. És ez a lány olyan különös, nem merném a bálon felkérni, csak az új ruhában. A tengerészkék öltönyben majd meghajlok előtte, ő rám mosolyog…

Kocsis Nándor felállt, a pálinkafőzde gyümölcsösládákkal teleszórt udvarán megmutatta, hogyan hajlik meg, s néhány tétova keringőző lépést is tett az árnyékok között.

– Táncórákat is kellene venned – mondta Rozsos.

– Miért? A legújabb táncokat is tudom.

– Na igen, csak olyan lomhán mozogsz, mint egy rozsomák.

– Mi az a rozsomák?

– Kedves, barátságos alaszkai állat, csak egy kicsit lassú.

– Van egy antilopcipőm, abban gyorsabb vagyok.

– Ki az a lány, titok?

– A legszebb nő Keszthelyen.

– Kelemen Éva?

– Nem, nem…

– Hova jár?

– Gimista.

– Pincés Klári?

– Ugyan…

– És van az a furcsa fekete lány – találgatott tovább Illés –, akinek vasúti tiszt az apja. Vagyis ez nem is az apja, mert ez a férfi szőke. Második férj. Lent laknak a Helikon-ligetnél.

– Dehogy. Azt a lányt nem ismerem. Akit én szeretek, az szőke, a bőre kreol, titokzatos és szép. Úgy tud nevetni, hogy az ember…

Illés és Rozsos összenéztek.

– Csak nem… Remélem, nem Ferenczy Mayáról beszélsz? – kérdezte Rozsos.

Kocsis Nándor szomorúan hallgatott a dióskáli árnyékok mélyén.

Rozsos felállt és ingerülten végigmérte Kocsist.

– Te megőrültél. Tudod, ki az a Ferenczy Maya? Nemcsak a legszebb úrilány Keszthelyen… Az sem számít, hogy gazdag… Az mellékes… Régen, ha Ferenczy Maya anyja rámosolygott valakire a Kék Szalag startja előtt, akkor azt megírták a bécsi lapok, s a Mariahilferstrassén átalakultak az árak. Drágább lett a Doxa óra és olcsóbb a Törley-pezsgő. És Mayával ugyanez a helyzet, pedig más már a világ. Minden megváltozott, és mégis ugyanez a helyzet. Ilyen alapon bárki beleszerethetne…

– Bele is szeret mindenki, még a tanárok és a premontrei papok is. Torday Kelemen belekarolt az Erzsébet királyné úton, és lekísérte egészen a kikötőig. Láttam. Fehér reverendában, kék cingulussal… Mondhatom…

– Torday a gyóntatóatyja.

– Ti is ott tolongtok körülötte minden bálon. Megvesztek, hogy táncoljon veletek két percig – mondta Kocsis Nándor ellenségesen.

– Én például nem szerettem bele – mondta Rozsos. – Sportoló vagyok. Gerelyben iskolabajnok, rúdugrásban városi harmadik. Mayát kislány kora óta ismerem. Most is bejáratos vagyok hozzájuk. Néha még vitorlástúrára is elvisznek. Apám, mielőtt a városházára került, náluk dolgozott öt évig. Világos, hogy nem szeretek bele egy ilyen lányba.

– Jó… Téged beengednek a villájukba. Te vagy az illedelmes jó fiú. És mi van akkor? Mi közöm nekem ehhez?

– Semmi. Csak nem értem, hogyan jön ahhoz egy trágyász, hogy beleszeressen Ferenczy Mayába?

– Ha befejezem a Mezőgazdasági Akadémiát, agrármérnök leszek. Feltalálok valamit, és sok pénzt keresek. Idáig sem voltunk mi akárkik. Malmunk volt és harminc hold jó föld. De elvették, akárcsak Ferenczyék üzemét.

– Szegény Nándi, mindegy az – szólalt meg újra Rozsos –, akár harminc, akár nyolcvan. Mayáéknak svájci érdekeltségeik vannak, Zürichben üzletük. Az öreg Ferenczy már Pesten van, kereskedelmi tanácsadó az új kormányzat mellett. De ez sem számít. Maya annyira más…

– Különös, ugye…? Titokzatos nő – mondta Kocsis Nándor megenyhülten.

– Minden lány titokzatos – helyeselt Rozsos –, és némelyik olyan szép, hogy fájdalom szorítja össze a szívemet, ha rápillantok. Belegondolni sem merek, mi lenne akkor, ha egy ilyen lányt magamhoz szoríthatnék, meztelenen.

– Én másra sem gondolok.

– De a legszebb lány is hol van az atlétikától? Nincs szebb annál, mint amikor nekifut az ember, megtorpan és teljes erőből elhajítja a gerelyt. S az száll, magasabban, mint a fák koronája. Nagyon messze belefúródik a vörös salakba. Érzi az ember, hogy nagyot dobott, és boldog. Minden tökéletes, a gimi, a város, a világ. Én csak akkor vagyok rosszkedvű, ha lesérülök, és nem érzem, hogy izmaim vannak. Álmomban is gerelyt dobok, és messzebbre száll, mint a valóságban. Néha úgy érzem, a gerelyvetés szebb, mint a vitorlázás.

– Mint a vitorlázás? Hogyan lehet ilyent mondani? – csodálkozott Illés.

– Csak azt mondtam, hogy „néha”, és magamra vonatkoztatva. Egy jó luvcsata persze… Négyes szélben, az már valami.

– A vitorlázásnál nincs szebb a világon – mondta Illés. – Rossz napokon néha kifutok egyedül… Ilyenkor érzem, hogy csak a vitorlázásnak van értelme az életben. Ha minden elromlik is, a vitorlázásért érdemes élni. Kint lenni a vízen, s a hajóval belefeszülni a szélbe, ez a legtöbb. Nagyobb boldogságra már nem lehet vergődni.

Hallgattak néhány percig a pálinkafőzde sötét udvarán. Legtovább Kocsis Nándor hallgatott, mert nemhogy vitorlázni, még úszni sem tudott. Kievickélt persze a stégre, kutyaúszással. De amikor ezzel a mutatvánnyal először meglepte az évfolyamtársait az akadémia vízisporttelepén, két hónapig vakkantva köszöntötték a keszthelyi srácok. Többet nem mert fürdőgatyára vetkőzni. Utálta a vízparton lebzselő, hajókon lógó diákokat, s most is leplezetlen ellenszenvvel szólalt meg.

– A szerelem a legkomolyabb dolog. Az igazi férfi idejében kiválasztja a nőt, akivel élni akar. Hajókázás helyett a jövőjén munkálkodik, hogy majd kint az életben megállja a helyét.

Rozsos és Illés csodálkozva az akadémistára pillantottak. Még a szeszgyár piszkos fényű, árnyékos udvarán is látszott Kocsis Nándor arcán, hogy magát képzeli el a komoly férfi szerepében. Kocsis Nándor Csurgón érettségizett, s utána került a keszthelyi kollégiumba. Nehéz léptű ember volt, komolyan vette az életet és a jövőt. Az élet számára „kint” volt valahol, és észre sem vette, hogy már réges-régen elkezdődött. Nem értette a keszthelyi fiúkat, akik csupa felesleges dologért lelkesedtek, s hiába múltak az évek, gyermekesek maradtak és komolytalanok. Soha nem beszéltek a jövőről. Nem tudta, hogy Rozsos jövője, amióta meghalt az apja, elbizonytalanodott. Illésnek pedig nem volt jövője. Csak jelenük volt, s a jelennel úgy gazdálkodtak, mintha az lenne az egész élet.

– A lányok is szeretnek vitorlázni. Ferenczy Maya például minden Kék Szalagon ott van – mondta Rozsos.

– Na igen… De ti el sem tudjátok képzelni, hogy egy nő milyen komoly és furcsa tud lenni – mondta Kocsis Nándor.

– Némelyik elég furcsa – szólalt meg Illés. – A Halász utcában lakik egy alacsony, kövérkés lány. Az arca szép, de amúgy olyan tehénszerű. Fűszeres az apja. A lány bőrének szentjánoskenyér- és fahéjillata van. Délután az üzletben szokott tanulni. Kicsit idősebb nálam, a kereskedelmibe járt, tavaly már végzett. Be szoktam hozzájuk járni krumplicukorért. Jó a szívre versenyek előtt. Bírja az ember a futást. Erika magának lopkodta az üzletből, de nekem is adott belőle. Egyszer zárás előtt, amikor a szülei még az üzletben voltak, megkért, hogy nyúljak bele a bugyijába, és simogassam. Nagy lehincelést csapott, és teljesen nekivetkőzött. De nekem nem volt kedvem a dologhoz. Versenyre készültünk éppen, meg minden. Észrevette, hogy nem vagyok valami lelkes, és kérdezgette, mi bajom. Mondtam neki, hogy nagyon szőrös a pinája.

– Mihez viszonyítva volt szőrös? – kérdezte Kocsis Nándor.

– Nem tudom… Olyan volt, mint az őserdő.

– Mi lett? – érdeklődött Rozsos.

– Leborotválta.

– Hogyhogy?

– Előszedte az apja borotvaszappanát, bepamacsolta és leborotválta.

– Ott előtted?

– Ott a sezlony szélén. Amennyire tudtam, segítettem neki.

– És…?

– Semmi. Mire befejeztük, hazajöttek a szülei.

– Ezzel vége?

– Nem. Egy hét múlva újra szólt, hogy mehetek. Rákosi Mátyás beszédet mondott Cellben, és a szülei odautaztak. Nagyon ünnepélyes volt minden. Mazsolát lopott az üzletből, és egy Dianás üvegben kávélikőrt. Megterített egy kis asztalt, és odatolta az ágy mellé. Kalácsot is szerzett.

– És a szerelem?

– Főleg az volt aztán, csak egy hét alatt kinőttek neki a szőrei, és bökött. Olyan lett a dombocskája, mint egy kopott cipőkefe.

– Szörnyű – mondta Rozsos. – Barátaim, ezért járok én inkább edzésre.

– Nem volt szörnyű, inkább kellemes. Aranyosan tudott nevetgélni. Ha nem olyan tehénszerű, beleszeretek. De hülyén jött ki minden.

Kocsis Nándor mérgesen felmordult:

– Miért meséled ezt? Hogyan jön ez ide? Arról volt szó, hogy egy nő milyen komoly és furcsa.

– Hát éppen ez az…

– Szörnyű – mondta Rozsos, aztán előrehajolva a szeszfőzde nyitott ajtajára mutatott. – Patkány. Nem halljátok? Pedig már másodszor. Nem halljátok?

– Mit nem hallunk? – kérdezte Illés.

– Köszönt a patkány.

Kocsis Nándor mérgesen felállt.

– Ti direkt csináljátok a balhét, hogy engem felhúzzatok. Nem tetszik nektek, hogy az akadémia őszi bálján majd Ferenczy Mayával táncolok… Jöttök nekem a fűszereslány kopasz pinájával. Még hogy az apja borotvapamacsával… Jó vicc! Csak én nem vagyok fűszeres. Nekünk malmunk volt, édesapám. Tudjátok, mi az a malom?

– Én nem hallottam – mondta Illés.

– Pedig finom, könnyű mozdulattal leemelte a kalapját, és azt mondta, hogy jó estét kívánok. Panamakalapja van. Szinte új. És kétszer mondta: Jó estét kívánok! Jó estét kívánok.

– Akkor ez egy hülye patkány – mondta Illés –, mert már éjszaka van. Éjfél elmúlt.

– Talán csak képzetlen, és nem tudja, mi a különbség az este és az éjszaka között.

– Le vagytok szarva – ordított Kocsis Nándor.

– Igazad van, alulképzett. Viszont kalapja van.

– Segítenünk kellene az önképzésben. Egy utazás a sofőrfülkében biztosan jót tenne neki – vélekedett Rozsos.

Illés és Rozsos a patkány után vetették magukat a sötét udvaron. Feldöntöttek egy ládahalmot, pokrócot, feneketlen kosarat dobáltak a menekülő patkányra, s végül egy gyümölcsösrekesszel foglyul ejtették. Beletuszkolták egy papundeklidobozba, s kenyérhéjat adtak neki, hogy a rágcsálással elfoglalja magát. A dobozt elhelyezték a sofőrfülkében, az ülés alatt, aztán elégedetten elindultak a raktár felé, hogy megsürgessék az indulást. De Rozsos hirtelen megtorpant:

– Lehet, hogy ez nem is a köszönő patkány.

– Miből gondolod? – kérdezte Illés.

– Nem láttam a fején kalapot.

– Talán csak elejtette a futkosásban. Itt lesz valahol – mondta Illés, és gondterhelten vizsgálódni kezdett a koszos udvaron.

Rozsos az akadémistához fordult:

– Nándi! Nem láttad, hová ejtette a patkányunk a kalapját?

– Nyaljátok ki, édesapám! Nem érdekel a dilinyó dumátok – mondta Kocsis Nándor, és maga elé köpött.

Éjjel egy óra lehetett, amikor Muszlinca bizonytalan léptekkel előkerült a szeszfőzdéből. Egy zöld pintesüveget gyömöszölt be a kibuggyosodott aktatáskájába, aztán az egészet betette az ülés mögé.

– Most aztán nincs alvás, fiúk – mondta Rozsos, amikor felkapaszkodtak a teherautóra –, kapaszkodjatok, ahogy bírtok.

A pótkocsis teherautó kidöcögött az utcára, jobbra kanyarodott, aztán nekilódult a falu szunyókáló házai között. Kint az országúton még jobban felgyorsult, s a csillagok kavarogva elúsztak felettük, mintha csak mozdonyból kicsapó szikrák lennének. Előttük sárga fényben emelkedett és süllyedt a makadámút, de kétoldalt nekidörzsölődtek az éjszaka puha, fekete falainak. Mögöttük is fekete semmibe süllyedt minden, a kőkeresztek és a fák alámerültek. Elkerülték már Zalaapátit, de Alsópáhoktól még elég messze voltak, amikor a sofőr hirtelen a fékre lépett, a pótkocsi megfarolt és megcsúszott rajt a rakomány. Szerencsére már üresek voltak a ládák, így alig volt súlyuk. Amikor az árokparton megállt a kocsi, két oldalon kivágódott a fülke ajtaja. Muszlinca és a sofőr káromkodva a földre ugrottak.

– A nádvágó rohadt anyjába! Abba a rohadt, rühes – morgott Muszlinca.

– Köszönt a patkányunk – állapította meg Rozsos tárgyilagosan.

– Úgy látszik, csak a kalapját vesztette el a beszálláskor, a modorát nem – vélekedett Illés.

– Dilis trógerok vagytok – mondta az akadémista. – Fel is borulhattunk volna. Mi lenne akkor? Erre nem gondoltatok!

– Akkor fel lennénk borulva – mondta Illés. – Mindenre gondoltunk.

– Mi történt? – kiabált előre Rozsos.

– Patkányok vannak a kocsiban – mondta a sofőr, s közben egy söprűvel csapdosott befelé.

– Hogy a francba? – kérdezte Rozsos, és lemászott a kocsiról.

– Tele van velük a szeszgyár, úgy látszik, nyitva maradt az ajtó, és bemásztak.

– Fiúk, igazítsátok meg a pótkocsin a rakományt! – kiabált Muszlinca.

– Ugrunk már, Jani bácsi… Gyere, Illés.

Illés és Rozsos lepakoltak a pótkocsiról két sor ládát a mezőre, aztán szép szabályosan visszarakták az egészet. Kocsis Nándor le sem szállt a teherautóról, felülről nézte őket. Amikor végeztek, a zalavári berkek fölött már világosodott az ég alja.

– Jó lesz így, Jani bácsi? – kiabált előre Rozsos.

Muszlinca megszemlélte a pótkocsit, aztán megveregette Rozsos vállát.

– Fasza gyerekek vagytok. Gyertek, igyatok egy kis pálinkát.

A harmattól csillogó árokparton állva jót húztak Muszlinca pintesüvegéből, aztán visszamásztak a kocsi tetejére. Amikor a teherautó újra elindult, az akadémista szomjas torokkal megszólalt:

– Sokkal nagyobb szarok vagytok, mint gondoltam.

– Göcsejben ezt így nevezik? – kérdezte Rozsos. – Én azt hittem, hogy ez csak egyszerű taktikai érzék. Jó, hogy nem vitorlázol, Nándi, a startnál elveszítenéd a versenyeket.

– A startnál? Miért a startnál?

– Mert ha rossz a rajttaktikád, elrontod az egész cirkálószakaszt.

– Mindig ezekkel a gyerekségekkel jöttök. Dilisek vagytok mind a ketten – mondta Kocsis Nándor, aztán megnyugodva, a gazda szemével kezdte nézni a hajnali szürkületből kibontakozó földeket.

Mire véget ért augusztus első hete, olyan fáradtak voltak, hogy álmodozni vagy viccelődni sem volt erejük. Az utolsó két napban már alig beszéltek egymással. Ha végeztek a rakodással, csak ültek a földön, és maguk elé meredve vártak az indulásra. Illés néha megügyelte még a darazsakat, de a gazdász és Rozsos a semmibe meredtek. Hétfő hajnalra, amikor újra jelentkeztek a Mezőker telepén, Illés és Rozsos már újra vidámabbak voltak, de Kocsis Nándor még a köszönésüket sem fogadta. Két napig hallgatott, s csak kedden este derült ki, hogy otthon járt a falujában, s a helyi papnak megvolt az egész Brehm. Az akadémista elment a paphoz, s megnézte, miféle állat az a rozsomák. Amikor megtudta, hogy a rozsomák nemcsak lassú, de büdös is, bosszút forralt a gimnazisták ellen. De nem volt túlzottan leleményes, így csak lökdösődött, s egy körtésládát Rozsos lábára ejtett. Rozsosnak éppen csak megkékült a lábfeje, de tele torokból üvöltött, hogy Kocsis Nándor megnyugodjon. Szerdára újra összebékültek mind a hárman, s csütörtökön már egy alsógyenesi pincénél közösen vettek egy liter bort. A pince előtt üldögélve zsíros kenyeret ebédeztek hagymával, s olyan jól érezték magukat együtt, hogy az akadémista mindannyiukat meghívta a születésnapjára, amit valamikor augusztus végén akart megünnepelni a falujában. Szombaton délutánra a fáradtság és a hőség újra elvette az eszüket, s minden apróságon összevesztek. Az akadémista nekilátott megszámolni, hogy ki hány rekesz körtét rak fel a kocsira, hányszor áll meg, megy félre vizelni, kaját vagy cigarettát vételezni. Estefelé már nagyon unták az akadémistát, pedig még előttük volt az egész éjszaka. Mindhárman belefáradtak a nyárba, amit végigdolgoztak, hogy télen bakancsuk, ruhájuk legyen, s szeptemberben megvásárolhassák a tankönyveiket. A tudatuk mélyén kevéske irigység is mocorgott, mert a szerencsésebb iskolatársaik barnára sülve, pihenten járták a fürdőváros esti utcáit. A lányok is szebbek nyáron, s az igazán csinosakat ilyenkor könnyű elveszíteni. Ez a veszély leginkább Kocsis Nándort fenyegette, aki furcsa módon egy olyan lány elvesztésétől rettegett, aki nem volt az övé, nem tartozott hozzá még lélekben sem. De érzéseit kivetítette a lányra, s valamilyen furcsa, megfoghatatlan kölcsönösségről képzelődött.

Este csemegeszőlőt rakodtak Edericsen, aztán felvettek húsz ládával Vonyarcon is. Amíg a pótkocsival bajlódtak, Muszlinca a teherautóval átment Györökre, s a restiben a sofőrrel együtt bevételezett két-három korsó sört. Jó hangulatban érkeztek vissza Vonyarcra, s azt tervezték, hogy Keszthelyen, a lepakolás után esznek egy halászlét. A Balaton-parton szólt a zene, vidám mulatozó társaságok vonultak a parti villákból fel a pincékhez, s akik szombaton délután berúgtak a pincéknél, már a vízpartra igyekeztek. Lányok és asszonyok visongattak a fülledt nyári estében. Rozsosék megértették Muszlincát, akinek már semmi kedve sem volt dolgozni. Illés is úgy érezte, hogy minden percben kimarad valamiből, állandóan történik valami a keszthelyi kikötőben vagy a györöki villák udvarán, a lopótökkel befuttatott lusztházak zöld szigetein. És történt. Minden megtörtént, ami nyaranta szokott, de Illés, Rozsos, az akadémista és Muszlinca nélkül. Nekik ezen a szombat estén is dolgozniuk kellett. Keszthelyen kiderült, hogy Páhokon már várják a kocsit, így a halászlé is elúszott, amit Muszlinca és a sofőr beígértek maguknak Vonyarcvashegyen. Páhokról éjjel egy órakor érkeztek vissza Keszthelyre, s mire lerakodtak, már két óra volt. Muszlinca egy ivóvizes kannával elküldte a sofőrt Zámorba, hogy szerezzen sört. A sofőr üres kannával érkezett vissza, mert a külvárosban már minden kocsma bezárt. A parton nyitva voltak az első osztályú bárok és vendéglők, de oda nem lehetett bemenni a kék vizeskannával. Kiszáradt torokkal, émelyegve üldögéltek a raktár lépcsőjén, gyümölcsillatban fuldokolva.

– Nem baj – mondta Muszlinca –, sör nincs, de legalább nem dolgozunk többet ezen az éjszakán. Feküdjetek le a raktárban, fiúk, és aludjatok.

– Kösz, Jani bácsi – mondta Rozsos, és mozdulatlanul üldögélt tovább a lépcsőn, társaival együtt.

A kármelita templom táján, a vadgesztenyefák tetején már ébredeztek a madarak, amikor Muszlinca újra megjelent a lépcsőn.

– Nincs itt nyugalom, fiúk, indulunk a vasútállomásra. Az Alföldről befutott egy irányvonat. Van rajt két dinnyéskocsi. Két vagon sárgadinnye. Kidobjuk reggelig, éppen belefér az időnkbe – mondta.

Felkapaszkodtak a teherautóra, s végiggurultak a városon. Már hazafelé tartottak a lumpok és a kurvák. Fehér szoknyás nők búcsúzkodtak a kapualjakban. Vihogásuk ragadt a tojáslikőrtől.

– Legszívesebben hánynék – mondta a kocsi platóján Rozsos.

– Tedd azt – mondta Illés –, de ha lehet, szél alatt hányj.

A vagonról egy vasutas jelenlétében Muszlinca leszedte az ólomzárat, aztán kirántották az ajtót. A kocsi belsejéből édeskés, fűszeres illat csapott elő. Néhány dinnye kizuhant a földre és begurult a vágányok közé. Bemásztak a vagonba, aztán a gyümölcsöt hűtőládákba rakva elkezdték kipakolni. Felével sem végeztek, amikor derengeni kezdett, majd hirtelen kivilágosodott. Muszlinca elugrott a restibe szilvapálinkát inni. Ha megtelt egy láda, ketten megragadták és átléptek vele a teherautóra, amivel a sofőr az ajtónyíláshoz tolatott. A fáradtságtól már tántorogtak, s a sárgadinnye édes illatától émelygett a gyomruk. Már csak öt-hat ládányi dinnye lehetett a vagonban, amikor Rozsos megtántorodott és lihegve nekitámaszkodott a deszkafalnak.

– Mi van, sportbajnok? Összerogytál? – kérdezte az akadémista.

– Kuss! – mondta rekedten Rozsos.

– Taknyosok… Baj van a vitorlástaktikával? Most honnan fúj a szél? – kérdezte és vastag, nyers röhögésbe kezdett.

Rozsos elmozdult a vagon falától.

– Ide figyelj, trágyász… Ha belegondolok, hogy Ferenczy Maya körülbelül most jött ki a Hullám bárjából, s az osztrák fiúval, a Heinzcel karonfogva sétál a liget felé, nem értem, miért van ilyen jó kedved. Megállnak néha csókolózni, Maya nagyokat nevet, a rendőr, ha véletlenül arra téved, tiszteleg neki, vagy nagy kezicsókolommal köszön. Isten bizony nem tudom, miért nevetgélsz itt…

– Ez a Heinz unokatestvére.

– Na és? Attól még megkefélhette Mayát. Itt van július eleje óta. Te azt hiszed, a lányok unokatestvérének nincsen farka?

– Kikérem magamnak!

– Mit kérsz ki? Minden lehetséges.

– Nem lehetséges. Maya egy tiszta nő.

– Na és? Jobb körökben nem fekszik le az ember piszkos nőkkel.

– Erkölcsileg értem.

– Az erkölcs bizonytalan. Az eszkimó apák a saját lányukra rámásznak.

– De mi magyarok vagyunk!

– Ez a legrosszabb. Hidd el, hogy ennél rosszabb már nincs… Amíg te itt dumálsz, Ferenczy Mayát javában tömködi az osztrák egy ligeti padon.

– Rohadt állatok! Maya nem ilyen.

– De ilyen. Tavaly nyáron a Plek Elemér megnyerte a túrabajnokságot. Maya utána felment a hajójára. Az Elemér világos nappal megkefélte a kék madár kajütjében. Az egész mezőny ott horgonyzott körülöttük, és nézték, hogyan mozog az árboc. Csaknem feldöntötték a hajót.

– Nem igaz! Rohadékok.

– Torday atya is bevert neki. A város közepén, a gyóntatószékben tömte meg.

– Ne etesd – szólt közbe Illés –, mert még elhiszi. Ferenczy Maya nem is jár templomba. Otthon gyónnak ezek mind, s utána együtt vacsoráznak a szerzetessel.

– Mindjárt kiderül, hogy te is megkefélted! – morogta az akadémista fenyegetően, s közben felemelt egy dinnyét a padlóról, és játszadozott vele.

– Nem esetem – mondta Rozsos. – Családilag jól van eleresztve, de mint nő, gyenge. Nem rossz nő, de nekem gyenge. Iskolabajnok vagyok, adnom kell magamra. Két éve, amikor győztem, befutott a salakra, és lesmárolt. Imádja a győzteseket, de olyan hervasztó. Később a banketten rájöttem, hogy büdös a szája.

– Kinek büdös a szája? – üvöltött Kocsis Nándor.

– Ajánlottam neki egy jó fogorvost. Ez fiatal korban még gyógyítható.

Az akadémista artikulálatlanul felüvöltött, s a kezében lévő dinnyét teljes erőből Rozsoshoz vágta. Rozsos túlzottan fáradt volt, nem tudott elugrani. A dinnye arcon találta, és felrepedt a szája. A vér kibuggyant a húsából, és lefelé folyt a nyakára. Csodálkozva odanyúlt és nézte a kezét, hogy milyen piros. Ekkor eltalálta egy újabb dinnye, és hanyatt zuhant. Az akadémista megvadult, őrjöngve hajigálta a dinnyéket. Illés odaugrott hozzá, és ököllel állon vágta. Kocsis megtántorodott és Illésnek rontott. Ronda bunyó támadt köztük. Illés hátrált, rúgott, felkapott egy dinnyét, és belevágta az akadémista arcába. Kocsis felüvöltött. Közben Rozsos magához tért, s azonnal felemelt egy dinnyét, és megcélozta vele az akadémistát. A célt tévesztett dinnyék szétfröccsentek a falon, és édes bűzük betöltötte a vagon belsejét. Erős és szívós volt Kocsis Nándor, jó öt percbe telt, mire lerogyott a vagon sarkába. Csupa vér volt az arca, s az egyik füle szinte lafogott. De kék, zöld és véres volt Rozsos arca és Illésé is.

Kábán álltak a vagonban, amikor Muszlinca visszaérkezett a restiből. Benézett az ajtón, aztán szakszerű hangon az akadémistához fordult:

– Mi a fene van itt? Megverték magát?

– Csak elestem – mondta Kocsis Nándor.

– Akkor jól van – mondta Muszlinca. – Rakják ki a másik vagont is. De ezt előbb söpörjék ki. Ezzel a trágyadombbal nem veszi vissza a MÁV.

Kisöpörték. Közben Kocsis Nándor magához tért, és a mássalhangzókat ropogtatva megfenyegette a gimnazistákat:

– Megöllek benneteket. Álmotokban fogtok meghalni. Lezuhantok a kocsiról.

Rozsos és Illés úgy gondolták, hogy viccel. Ekkor még nem tudták, hogy az akadémistának nincsen humora. De aztán tapasztalták, hogy Kocsis Nándor az éjszakai utak alkalmával igyekszik őket lebillenteni a kocsiról. Fent utaztak a gyümölcsösládák tetején, s nem kellett hozzá sok, hogy fáradtan, félálomban lezuhanjanak a teherautóról. Először azt hitték, hogy véletlen megbillenésekről, egyensúlyvesztésekről van szó. De aztán alvást színlelve, hunyorogva figyeltek. Az akadémista madzagot hurkolt a ládák sarka alá, melyeken feküdtek, s a kanyarokban hirtelen megrántotta. Illés két alkalommal csak a teherautó oldalát elkapva menekült meg. Rozsos lába szárát estében végighorzsolta egy léc. Csupa vér lett a lába, de a nadrágja hajtókájánál fogva fentakadt. Lidércesek, nyomasztóak lettek az éjszakák. A pótkocsis teherautóra műszakkezdéskor úgy szálltak fel, mint egy óriási koporsóra. Látták, mit csinál Kocsis, mégis olyan valószínűtlen volt az egész. Szégyelltek meghátrálni, abbahagyni a munkát. Szóvá tenni is rühellették, mert nem akarták bevallani az akadémistának, hogy megijedtek tőle. Illés már erről álmodott. Feküdt a kertben a diófák alatt, és kétségbeesetten kapaszkodott a kiálló gyökerekbe. Megkönnyebbült, amikor felébredt, de nyomasztotta, hogy újra be kell mennie Keszthelyre, és felülni a teherautóra a féltékeny trágyásztanulóval.

Ezen a napfényes délutánon, miközben a háta mögött ki-be mászkált a rokonság a házban, s túl volt az ebéden, elhatározta, hogy nem megy be többet a Mezőkerhez dolgozni. Másnap hajnalban megszokásból felébredt, de nem mászott ki az ágyból. Feküdt tovább, és a mennyezetet nézve várta, hogy újra elaludjon.

Elaludt. Néhány nap alatt kimosta magából a dinnyeillatot, s az akadémistáról is kezdett megfelejtkezni. Délutánonként kiszaladt a vízre egy Kalózzal, s élvezte, hogy a szél hajóstul megemeli, s végigröpül a nádasok mentén.

Augusztus utolsó hetében a vihar szétvert egy nagy túraversenyt. A vitorlázók kimenekültek a györöki móló árnyékába, és horgonyon lógva dideregtek a bömbölő szélben. Lement a kikötőbe ismerősöket keresni. Az egyik osztálytársa a hullámtörő köveihez kötötte a hajóját. Azt hitte, Füredről rajtoltak el, de kiderült, hogy Keneséről, és ez már a második vihar volt, ami elkapta a mezőnyt. Hazaindulva csak úgy mellékesen megkérdezte, hogy mi újság Keszthelyen.

– Semmi – mondta Csortos Attila –, ha csak az nem, hogy Rozsos gerelyben nem lesz többet iskolabajnok.

– Miért?

– Leesett egy teherautóról, és eltörött a jobb karja.

– Lelökték?

– Azt mondja, hogy elaludt, és álmában leesett a kocsiról.

– Baleset volt? – kérdezte Illés.

– Elaludt és leesett. Összeforr pár hét alatt, de akkorát már soha nem tud dobni, mint tavaly vagy tavalyelőtt.

Illés rosszkedvűen ment hazafelé. A kikötő torkánál megállt és visszanézett a hajókra. A vitorlák és az árbocok már kezdtek belemosódni az alkonyatba. A nyár elmúlt, véget ért.

Andi levele

Félmillió

– Amikor én fiatal voltam, a férfiak nem tudtak nősülni, ma nem tudnak válni. Mindened odaveszett, s még ötszázezer forint adósságot is a nyakadba vettél. Hogyan lehet így elválni? Ráadásul egy orvosnőtől, aki agyonkeresi magát! – mondta Tomor Dezső, s közben gondosan, precízen beirdalta a süllőt, ami előtte hevert a konyhaasztalon.

Tomor Aladár az ablak mellett ült, szinte a függönybe burkolózva, s nézte az apját, hogyan dolgozik a késsel, sózza be a halat a vágások mentén, majd belül is. Sokára szólalt meg:

– Csak négyszáz, a kamatokkal lett ötszáz. Négyes csere volt, mit tehettem, alá kellett írnom. Nem alhattam az utcán, ez mégis egy menedékhely. A Volkswagen egyébként az enyém maradt.

– Az, menedékhely. Abba a sötét lyukba én bele sem mentem volna. Verem a koszos pesti emeleteken. Jutkát sem értem… Hogyan történhetett a mi családunkban ilyesmi?

– Másfél éve túl vagyunk rajt. Mindent megbeszéltünk, mit nem értesz?

Az apja még mindig a hal mellett állt, s megütközve, szigorúan ráemelte a tekintetét. Tomor összerezzent, melegség futott az arcába, s érezte, hogy tehetetlenségében céklavörösre színeződik a bőre. Kérni jött haza, segítségért fordult az apjához, bár ehhez semmi kedve sem volt. Másként látták a világot, s a természetük is sokban különbözött. Vitatkozni sem szeretett az apjával, nemhogy kérni tőle. De vereséget szenvedett az életben, s rajta kívül már nem fordulhatott senkihez sem. Megalázottan hazakényszerült, s a remény már csak estelente, a bor hatására tért vissza a szívébe. Valószínűtlennek látszott, hogy a Balaton-parti fürdőhelyen apja segítségével kaphat valahonnan félmillió forintot. Ha nem sikerül megszereznie a pénzt, odaveszik a lakás is. A harmadik ügyvédi felszólítást a tárcájában hordta. Az utolsó fizetési határidőig volt még két hete. – Közvetlenül a válás után megoldhatónak látszott minden. Májusban akart indulni Líbiába, két évet írt alá az intézetben. Egy év alatt kifizethette volna az adósságát. De márciusban egy felesleges szimpóziumon, ahová a főnöke helyett utaztatták ki, bekapott egy hepatitiszt. Félig-meddig összeszedte magát májusra, de az orvosok nem engedték elmenni Líbiába. Fizetésképtelenné vált, s a bajok a kamatokkal együtt halmozódtak körülötte. Ezen a napfényes, esőtlen őszön már a kocsija is veszélybe került. Még éltette a remény, mert fentről kapott egy ígéretet. Első számú pótember lett. Ha valamelyik mérnök megbetegszik kint, nem bírja a klímát, vagy megzavarja a honvágy, mehet leváltani. Erre épült az életében minden, s a reményre, hogy egy kölcsönnel áthidalhatja az elvesztegetett időt. De a kölcsönnel nem volt szerencséje. Mással sem. Évekkel korábban elpártolt tőle a szerencse. Pesten sorra megkereste a barátait, de hiába. Néhányan építkeztek, mások kötvényeket vettek, vagy egyszerűen csak letagadták a megtakarított pénzüket. Volt, aki éppen válni készült vagy nősülni. Azoktól sem kapott, akiknek korábban ötvenet, százat kölcsönzött évekre. Uzsorásokkal is megpróbálkozott, zugbukmékerekkel, öreg nőkkel, akiknek a butik már csak fedőüzletnek kellett. Jó címei voltak, ajánlásai is, de sokallották a kért összeget, így nem kölcsönöztek. Azt hitte, az apja régi tekintélyével a vízparton könnyebb lesz. De a vidéki emberek még jobban féltették a pénzüket, mint a pestiek. Az uzsorás öregasszonyok nyáron át jól megszedték magukat a valutaüzleteken. Őszre visszahúzódtak. Tomorra, aki egész gyermekkorát a parton töltötte, már alig emlékeztek. Gyanakodtak, kérdezgették, hogy mi a foglalkozása. Mondta nekik, hogy geológus mérnök, de nem hitték el. A messziről hazakerülő ember minden lehet, még nyomozó is. Nem akartak kockáztatni. Az ősz szép volt és hosszú, nem akarták izgalmakkal elrontani. Pénzt nem tudtak szerezni, de a paptól, aki nagy horgász volt, kaptak egy süllőt. A plébánián is megfordultak, de ott a kölcsönt szóba sem hozták. Csak beszélgettek egy kicsit a pappal, és megnézték a kódexet, amit Belső-Somogyban helyettesítés közben szerzett. Hagyatékból származott a bőrkötéses könyv. A külsejét megrágták az egerek, s a negyvenhetedik oldaltól a hatvannyolcadikig penészfoltos volt.

– Mi az, hogy mit nem értek? – mordult fel az apja a beirdalt hal mellett. – Semmit sem értek…

– Tudod, hogy Irakban voltam egy évig. Olajat kutattam. Jutka, úgy látszik, nem bírta egyedül.

– Nem bírta? És régen?! Amikor elvitték a férfiakat a háborúba? Évekig csatáztak, aztán még a hadifogságban is letöltöttek három-négy évet. Régen mindig egyedül voltak az asszonyok. A férfi éppen csak addig volt otthon, amíg a gyerekek megfogantak. Egyedül?! Micsoda marhaság ez?

– Régen persze… De most, most van…

– Én csak azt nem értem, hol találkozhatott ezzel a festőművésszel. Nem is lehet manapság találkozni. Állandóan olvasom, hogy elidegenedés van.

– A kórházban.

– Oda járnak a festők udvarolni?

– Nem. Ennek fitymaszűkülete volt. Befeküdt, hogy megoperálják.

– Úgy tudtam, hogy a Jutka belgyógyász.

– Az, belgyógyász. Egyik folyosón belgyógyászat van, a másikon sebészet, és összevissza mászkálnak az orvosok.

– Pont egy ilyen beteg alakot szedett össze.

– Ez volt ott. Sokat keres. Még haza sem jöttem Irakból, már elvitte magával Jutkát külföldre. Állandóan kiállít valahol. Ezeké a világ. Bemázol egy farostlemezt, és tízezer…

– Vásznat, nem?

– Nem, ezek a fitymaszűkületes művészek már farostlemezre és pozdorjára festenek. De azt mondják, jó festő.

– Ki mondja?

– Hát, a Jutka is.

Később, amikor a verandán üldögélve félig megették már a süllőt, a fiatal Tomor újra megszólalt:

– Tegnap nem találkoztál valakivel Keszthelyen, aki esetleg…?

– Senkivel – mondta az apja, s a pohara felett nézte egy kicsit a fiát, mintha tanulmányozná az arcát, vagy valami nem tetszene neki. – Egészségedre – mondta aztán, és hosszan, jóízűen ivott a becei borból.

– Azt hittem, benézel az Agrár Klubba.

– Benéztem, de ilyenkor alig van ott még élet. Az akadémián beindult a képzés, akik nem tanítanak, kint vannak a földeken.

– Mit csinálunk akkor? Egy hete itthon vagyok, és semmi.

– Holnap gyere el velem a templomba.

– Nem értelek… Mit csináljak a templomban?

– Amit mások. Imádkozz. Holnap vasárnap van, Assisi Ferenc napja. Sok ember lesz a nagymisén. Talán látunk valakit, valaki olyant, akivel jó lenne beszélgetnünk. Ilyeneket kell csinálnom nyolcvanéves koromban, szégyen. Mindig attól féltem, hogy a húgod nem találja meg a helyét az életben, de vele még semmi bajunk sem volt. A gyermekei is szépek, okosak.

– Ide figyelj, apám, erről én nem tehetek. Jön az ilyesmi, mint a jégverés.

– A jég sem veri el mindenkinek a földjét. De ha valahol esik, a tiedet biztosan elveri. Rossz alkat vagy, csődember.

– Neked is voltak csődjeid, például, amikor felfüggesztettek.

– Az akkor a régi szakemberek közös sorsa volt. De vettem például azt a lovat. Befogtam, nem húzott. Amikor jobban megnéztem, kiderült, hogy sportló. Olyan vérvonala volt, hogy megdöbbentek Pesten. Nem is értették, hogyan akadtam rá egy vidéki vásárban. Beletrafáltam, pedig gépész vagyok. Évekig éltünk abból a lóból. A szakirodalomban még mindig Tomor-féle lónak emlegetik azt a csődört, pedig én soha nem voltam tenyésztő.

– Ha sikerül ez a húzás, veszek neked egy autót.

– Te veszel nekem autót?! Nekem, Tomor Dezsőnek?

– Kint Tripoliban vagy Frankfurtban befizetem valutában, úgy nem drága.

– Ne vegyél nekem autót… Magadnak vegyél. Szétrohadt alattad ez a Volkswagen. Nekem amúgy sincs szükségem autóra. Kis nyugalmat szeretnék öregségemre, semmi mást. Utoljára segítek neked. Ha most szanálod magadat, befejeztem a családot. Ide a jövőben csak mosolyogni gyere, panaszkodni ne. Maradj Pesten a bajaiddal, vagy kint a fenében az arabok között. Milyennek találod a boromat?

– Nagyon jó bor, érezni bent a kesernyés mandulaízt, ami csak az itteni talajokban van meg. Kitől veszed?

– Pálfiéktól.

– Él még a Rafi bácsi?

– Nem él, a fia szőlészkedik Becén. Felvitte kordonra az öreg tükéket. Azt hittem, tönkremegy neki. De jó, harmonikus ízanyaga maradt.

Lassan, kortyolgatva ittak, s a süllő maradványai felett méregették egymást. Tomor meghatottan ült az apjával együtt, s már-már valamilyen halvány szeretetféle is környékezte a szívét, de aztán érezte, hogy semmivel sem tudja jobban szeretni, mint gyermekkorában. Tízéves lehetett, amikor az igazságtalan pofonok miatt elhidegült tőle.

Vasárnap a templomból kilépve hiába kutatott a gyermekkori hangulatok után. Minden megváltozott. A parasztok nem a kocsma kuglizója felé indultak el, mint hajdanában, hanem az autójuk ajtaját nyitogatták, elkényeztetett gyermekeket és kövér asszonyokat gyömöszöltek be a szovjet gyártmányú Ladákba, német Wartburgokba. Az új értelmiség is kocsiba szállt, s visszaindultak a közeli városokba. Divat volt misére járni, de aki tehette, nem a lakóhelyén látogatta az isten házát, hanem a közeli falvakban. Halványzöld és vajszínű Mercedesek is álltak az artézikút mellett, a szederfák alatt. Néhány elkésett osztrák és német család az őszi hónapokban látott neki a nyaralásnak.

Az öreg Tomor sportos, félhosszú kabátot és bricsesznadrágot viselt, s zöld gazdászkalapjával jobbra-balra köszöngetett. Mindenkit ismert, s a jelek szerint általános tisztelet övezte. Az emberek szerették az olyan úriembereket, akik a nagy politikai fordulatok idején nem deklasszálódtak, hanem szaktudásuk révén beilleszkedtek az új rendszerbe. Tomor Dezső nagyon megfelelt az ízlésüknek, mert eljárt ugyan a templomba, de nem volt túlzottan vallásos. Voltak bizonyos nehézségei a Rákosi-rendszerben, de nem bukott el, s nem kompromittálódott. Agrárszakember volt, de a finomabb fajtából, géptant tanított a mezőgazdasági akadémián. Mindenkinek segített és senkinek sem ártott. A falusi asszonyok tiszta erkölcsisége miatt is tisztelték. Amikor meghalt a felesége, hosszan gyászolta, s nem nősült újra, kétes kalandokba sem keveredett, mint a megözvegyült villasori urak némelyike. Olyan ember volt, aki a lakosság önbecsülését puszta létével elősegítette.

Lesétáltak a vízpartra, nézték egy kicsit a mozdulatlan horgászcsónakokat, a vitorlások árbocait, melyek körül sirályok keringtek, aztán az őszi fényben elindultak hazafelé.

– Anyukával a vasárnapi mise után mindig kisétáltunk a mólóra. Szívesen nézte a vizet és a madarakat – mondta Tomor Dezső.

A villasor hársfái már hullatták lombjukat. A pórázról leoldott uszkárok és német vizslák sárga avarszőnyegen szaladgáltak.

Tomor Dezső megállt az egyik homokkőből épült villa kapujában, s az almafák ágai között befelé kémlelt a veranda felé.

– Ej, de megörülne a Nagy Miklós, ha meglátogatnánk őket – mondta, aztán kérdően a fiára pillantott.

– A Sziliék laknak itt, nem? Ez a MAORT-villa.

– Igen, ez az egyik MAORT-villa, de Sziliék Béla kollégám halála után megvették. A Sári férje, a Miklós nagyon ügyes ember.

– Ki ez a Nagy Miklós?

– Téeszjogász. Én hoztam össze a Sárival az akadémia bálján. Kötelességem volt, ha már egyszer te nem vetted feleségül.

– Én…? Miért vettem volna el? Soha nem volt erről szó, nem is udvaroltam Sárinak.

– Pedig a Béla bátyád és a Mariska nénéd azt hitték. De te a pesti úrinők után áhítoztál. Béla kollégám még a halálos ágyán is emlegetett téged… Itthon vannak, a Mariskát már látom, most jött ki a szuterénből. Menjünk be, a Sári biztosan megörül neked.

Szili Mariska nénivel a ház sarkánál találkoztak össze. Hullott almát vitt befelé a kötényében.

– Isten hozott benneteket, Dezső, menjetek föl a Sáriékhoz. Ha felforr a leves, majd utánatok megyek – mondta a derűsen mosolygó idős asszony. Tomor Aladár úgy látta, hogy megörült érkezésüknek. Fent kinyílt az ajtó, és Sári hangja lekacskaringózott a csigalépcsőn:

– Nahát, Ali, te is itt vagy? Gyertek föl, vagy lemenjek?

– Megyünk, Sárikám, megyünk – mondta Tomor Dezső. Az ajtóban Sári mindkettőjüket megcsókolta. A fiatal Tomornak olyanforma érzése támadt, mintha rokonokhoz érkezett volna, és Sári a húga vagy unokatestvére volna. Nagy Miklós magas, szőke férfi volt, szelíden mosolyogva nyújtotta a kezét:

– Dr. Nagy Miklós. Szervusz, kérlek.

– Dr. Tomor. Itt a régiek csak Alinak szólítottak.

– Üljetek le, Dezső bácsi. Mit hozhatok nektek? Finom jugoszláv konyakom van.

– Az bizony jót tenne mindnyájunknak.

– Honnan jöttök, Dezső bácsi? – kérdezte Sári.

– A templomból, kislányom. Ti a kismisén voltatok?

– Dehogy voltunk, én a gyerekekkel vesződtem, a Miklós meg pogány.

– Pogány? Nagyszerű! Éljenek az erős, pogány férfiak – mondta az öreg Tomor, s az egyik csordultig töltött kupicát a szájához emelte, és egyetlen mozdulattal lehajtotta a konyakot.

Tomor Aladár koccintott Sárival és Nagy Miklóssal, aztán megitta a konyakot. Jó konyak volt. A házigazda azt mondta a konyakra, hogy finom. „Ilyent nem mond egy férfi” – gondolta. Legalábbis a fiatalemberek, akikkel együtt sportolt, egyetemre járt, s azok a férfiak, akikkel a homoksivatagokban vagy a hegyek között dolgozott, soha nem mondtak ilyent a konyakra. Voltak olyan italok, melyekre ráillett ez a jelző, de az ilyen italt még nagy „szárazságok” idején sem öntötték a torkukba. Nagy Miklós más volt, mint ő és az apja, más, mint akiket szeretett vagy gyűlölt. Talán egy kicsit sima. És hófehér. Az apja bőre napcserzett volt, az övé anyai örökségként barna. Haja is fekete, bár itt-ott kicsit már őszülő.

Nagy Miklós újra töltötte a poharakat. Nézte, hogyan dolgozik az üveggel. Biztos keze volt, és ijesztően fehér. Homloka redőkbe feszült, még a szemén is látszott, hogy erősen gondolkodik, szeretne valamit megtudni. Mit vajon? Tomor Aladár figyelte. A magas szőke férfi nyugtalanul mozgott a fényben. Fény volt bőven. A MAORT-villa két oldalfalát üvegből építették, s a szobából végig lehetett látni a vízen. Torzult rövidülésben látták fentről a tájat, így a sárguló nádas közvetlenül az asztal szélénél kezdődött, s a túlparti nyárfák ágai közül kinyújtott kézzel madárfészket lehetett kirabolni. Bent, egy fekete hátú komód tetején a vázából őszirózsacsokor adagolta lassan áradó, fénytelenre tompult fakópiros és okkersárga színeit. Amikor a második konyakot itták, már sejtette, hogy min gondolkodik annyira Nagy Miklós, mit szeretne tudni. Később, amikor az apja Gombáspusztáról beszélt, ahol 1950-ben együtt töltöttek egy nyarat, s heteken át vadhúson éltek, mert Ughi bácsi lőtt néhány őzet és vaddisznót, akkor megértette, hogy a két család között túlzottan közeli, szinte rokoni volt a kapcsolat. A gyermekek civódtak, verekedtek, játszottak egymással, de nem támadhatott közöttük szerelem. Látta Nagy Miklós arcán, hogy már tudja: Sári és ő nem feküdtek le egymással. Megnyugodott és barátságosabbá vált. Tomor Aladár örült, hogy Nagy Miklós egyedül, gondolati úton jutott el a megnyugtató bizonyossághoz. Sári éppen faggatni kezdte:

– Azt hittük, még mindig kint vagy Irakban.

– A háború miatt ott sok munka megszakadt, de hamarosan megyek Líbiába vizet kutatni.

– Keresni kell a vizet?

– Líbiában nincsenek folyók, egyetlen állandó folyójuk sincs, s ráadásul itt van a világon a legmelegebb. Aziziánál ötvennyolc fokot mértek.

– És ahol idáig kutattál, Irakban, ott sincsenek folyók? – kérdezte Sári. (Szili Sári kitűnővel érettségizett, s azonnal felvették az egyetem gyógyszertudományi karára. Az egyetemen félévkor megbukott és kénytelen volt hazaköltözni.)

– Irakban olajat kutattunk. Ott folyik a Tigris és az Eufrátesz. Ez volt hajdan Mezopotámia, a sumérok és akkádok földje. Ezen a tájon építették valamikor a bábeli tornyot. Biztosan emlékszel rá a bibliából.

– Te, Ali, és milyen a sivatag?

– Sok bent a homok, egyébként nincs ott semmi különös.

– Milyen színű?

– Sárga, néhol szürke vagy fehéres. Este, ha lemegy a nap, az égbolt is sárga színben játszik, néha gyöngyházszínű, s végül lila fény borítja el. Éjszaka minden sötétkék.

– Pálmafák vannak a sivatagban?

– Vannak itt-ott, főleg az oázisokban. Ha az ember sokáig megy a napon, egyszer csak pálmafákat lát a messzeségben. Amikor aztán odaér, kiderül, hogy nincs ott semmi.

Közben Mariska néni is feljött a konyhából, s nagy Zsolnay-tálakban linzert és mandulatortát rakott az asztalra.

– Meddig maradsz itthon, Ali? – kérdezte.

– Még néhány napig.

– Mit szólsz a Sárihoz, ugye asszonynak is szép?

Tomor Dezső hirtelen közbeszólt:

– Sárika a legszebb asszony az egész környéken. Ez a derék Miklós éppen ilyen asszonyt érdemel. De áttérek egy másik témára, gyermekeim. Ti azt hiszitek, barátságból kopogtunk be hozzátok, kedves rokoni látogatásra, hogy a régi emlékekről elbeszélgessünk. Nem így van. Hátsó szándékkal jöttünk, még néhány pillanat, és nagyon meglepődtök.

Az öreg Tomor hatásszünetet tartott. Tomor Aladár hátán hirtelen verejtékcseppek indultak el a gatyája felé. Kíváncsiság ült ki Sziliék arcára, látszott rajtuk, hogy valamilyen vidám, vicces fordulatra számítanak. A házigazda mosolyogva kinyújtotta a kezét a pohár után, és felemelte.

– Miklós fiam! – szólalt meg újra Tomor Dezső. – Adjatok nekünk kölcsön ötszázezer forintot! Félmilliót… Ennyire van most szükségünk. Tizennégy hónapra kellene, Aladár fiam a lakásügyét akarja rendezni, mielőtt kimegy Líbiába. Tizennégy hónapra kell a pénz, akkor kamatostul megadjuk. Fedezetként felajánlom a házamat, ami körülbelül kettőmilliót ér.

Az arcokról eltűnt a derű, a bőr még Sári szép arcán is kifakult. Kiment belőle a vér. Dermedten ültek. Az öregasszony, aki éppen a komódnak támaszkodva egy linzert rágott, mozdulatlanná vált. Abbahagyta a rágást. Arcában oldalt nagy kavicsként dudorodott a sütemény. Nagy Miklós csak percek múlva mozdult meg. A konyakospoharat visszatette az asztalra. Remegett a keze, kilötyögtette az italt.

– Nekem van pénzem – szólalt meg érdesen –, de nem értem, hogyan képzelitek ezt. Idejöttök, és az ember nem is tudja…

– Komoly kamatot fizetek, nem öt vagy tíz százalékot. Kérj, amennyit akarsz – mondta Tomor Aladár.

– Ennyi pénzt odaadni veszélyes dolog – csóválta a fejét Nagy Miklós.

Sári felállt és kiment a szobából. Csakhamar az anyja is követte. Ezen a napon már nem látták őket többet.

– Nyerhetsz rajt. A kockázatod csak annyi, hogy megmozgatod a pénzt. Elmozdítod. De az ügyletnek fedezete van – mondta Tomor Aladár.

– Van pénzem, de minden ösztönöm azt súgja, hogy egyetlen fillért se adjak nektek.

– Gondolkodj rajt – mondta Tomor Dezső, és felállt.

– Jó… Holnap délután gyertek vissza. Nem tudom, mit csinálok, mindenesetre konzultálok a barátaimmal.

Elköszöntek. Nagy Miklós kikísérte őket a kapuig, de nem nyújtott kezet egyiküknek sem.

Másnap késő délután újra benyitottak a hajdani MAORT-villába, amit Sziliék megvásároltak. Az öregasszonnyal most az előszobában találkoztak össze. Dunsztosüvegeket hordott át a kamrából a konyhába.

– Isten hozott benneteket, Dezső – mondta. – Mindjárt fölmegyek én is, csak ezeket az üvegeket lerakom. Kint maradtak a teraszon, de már közeleg a hideg. A Miklósnak mindene a dunsztos. De csak ropogósan szereti. Ha fagy éri, megpuhul.

A két Tomor összenézett: „Mit jelentenek vajon a szavak?”

Fent Sári és Nagy Miklós korrekt barátságossággal fogadták őket. Nem lehet azt mondani, hogy hűvösen, de azt sem, hogy örömmel. Inkább közömbös egykedvűséggel.

– Folytassuk a jugoszláv konyakkal, vagy megkóstolunk inkább egy jó törkölyt? – kérdezte Nagy Miklós. – Délelőtt Somogyváron kaptam egy demizsonnal. Nyolcvanfokos. Elintéztem egy nehéz ügyüket.

– Kóstoljuk meg a törkölyt – mondta Tomor Dezső, miközben leültek.

Az asztal közepén egy gyümölcsös cseréptál állt, fehér damasztkendővel letakarva. Nagy Miklós melléje tett egy tálcát poharakkal, majd egy fehér ólomkristályüveget is elővett, amiben a pálinkát tartották. Töltött, aztán intett, hogy fogják meg a poharakat. Sári most nem ivott, így csak hárman koccintottak.

– Húsz százalék kamat elfogadható nektek? – kérdezte, amikor letették a poharakat.

– Pont jó – mondta Tomor Aladár.

Nagy Miklós megfordult, s a fekete tetejű komód fiókjából előhúzott egy több példányos iratot. Az elismervény volt.

– A kölcsönt formálisan te kapod, Dezső bácsi, az Ali csak kezes. Írjátok alá – mondta.

Az iratot mindketten elolvasták. Az elismervény hatszázezer forintról szólt. Aláírták. A tanúk helye egyelőre üresen maradt.

– A házad tulajdonlapját légy szíves majd holnap áthozni – szólalt meg Nagy Miklós. De Tomor Dezső ismerte a formaságokat. A tulajdonlapot előhúzta a belső zsebéből, és átnyújtotta.

– Hívjunk egy saját tanút? – kérdezte Tomor Dezső.

– Nem szükséges. Majd megoldjuk. Parancsoljatok, a kölcsön – mondta, s a gyümölcsöstálról leemelte a damasztszalvétát. A cseréptálban öt köteg ezres hevert művészi összevisszaságban. A délutáni fényben úgy hatott, mint egy csendélet.

– Számoljátok meg – ajánlotta Nagy Miklós.

– Köszönjük… Pont annyi – mondta Tomor Aladár, aztán kinyújtotta a kezét a pálinkáspohár után, amit Sári éppen teletöltött.

Belekortyolt az italba, s a pénzhalmon át kipillantott a vízre. Végtelenül egyszerűnek, megoldhatónak látszott minden. Már nem is értette, hogy miért idegeskedett az utolsó fél évben annyit.

– Te Ali, és az arab nők milyenek? – kérdezte Sári.

Tomor Aladár az asszonyra nézett, s látta, hogy most már neki is pohár van a kezében.

– Szépek… A perzsák még szebbek. Irakban legszebbek az asszírok. Reménytelenül szépek.

– És neked volt velük eseted?

– Mondom, hogy „reménytelenül” szépek.

Koccintottak és kiitták a pálinkát. Ahogy újra a vízre pillantott, hirtelen eszébe jutott, hogy gimnazistakorukban egyetlenegyszer csókolóztak Sárival. Tél volt, sütött a hold. Lent botladoztak a jégen. Csúszkáltak egy nádöbölben. Néha átölelték egymást, és csókolóztak. Másnap aztán már nem történt semmi. Nem is beszéltek róla soha.

Megittak még néhány pohárka pálinkát, s ő közben a félmilliós csendélet felett nézte az őszi vizet.

Kristálydetektor

Most, hogy újra Lin Yutangot olvasok szorongattatásomban, menekülésként, elakadtam Csin harminchárom boldog pillanatánál. Hogy mi szorongat és mi elől menekülök, nem tudnám megmondani. De annyi biztos, hogy én könyvekbe, vadászleírásokba, tengeri történetekbe, máskor viszont Hegel, Heisenberg, Einstein, régi bölcselők, régi filozófusok munkáiba szoktam elmenekülni. Eleinte szó sincs menekülésről, de amikor este tíz vagy éjfél után elmélyedek egy ilyen könyvben, egyszer csak rádöbbenek, hogy ismét menekülök valami elől. Ez a valami talán az egyszerű hétköznap, arcokkal, arcvonásokkal, néhány mondat vagy az elkövetkező nap, aminek kínos koreográfiája már kirajzolódott a naptárban, s az ember tudja, hogy nem szabadna odamenni egy bizonyos helyre, értekezletre, de odamegy, mert nem mer nem elmenni. Aztán anélkül hogy személy szerint bárki is bántotta volna, megalázottan hazatér. Iszik valamit, és olvasni kezd. Távoli dolgokba merül, mindegy, mibe, csak térben, időben és szakmában messze essen, s ha az abszurditásig érthetetlen, az a legjobb.

Tudom, hogy Lin Yutang nálunk még mindig nem egészen szalonképes, de kérem, ki állt neki a világirodalomban összegyűjteni az élet boldog pillanatait? Csin boldog lett, amikor a nyári hőségben megeredt az eső, s boldog, amikor éles késsel felszelt egy fényes zöld görögdinnyét, boldog, amikor ablakot nyitva kiengedte a szobában garázdálkodó darazsat. Ahogy olvasom Csin boldogságait, állandóan az az érzésem, hogy én sokkal boldogabb ember vagyok, bár az élet, a világháború s az ötvenes évek inkább szomorúságra, komor kedélyre hangoltak. Hirtelenjében öt-hat boldogságomat is el tudnám mesélni, de a sok közül ki kell választanom egyet. Ez az egy a detektoros rádió, amit saját kezűleg építettem.

Volt nekünk rendes világvevő rádiónk, szép zöld szeme hunyorgott, pislogott, de a háború utolsó évében elvették tőlünk. Ma sem értem, miért, összeszedték a rádiókat, és elvitték.

Később egy kis Balaton-parti faluban kezdtem érezni a süketséget. Akkor már a gimnázium utolsó osztályaiba jártam… Ez is bonyolult, mert ugye mi még az elemi népiskola negyedik osztályából kerültünk gimnáziumba, majd amikor már negyedik gimnazisták lettünk, újra beírattak bennünket az első gimnáziumba. Közben ugyanis létrejött a nyolc általános, és a mi gimnáziumi éveinket (négy év latinnal) általános iskolának minősítették. Újra kezdtük az egészet latinnal együtt. Így a gimnázium újabb négy éve alatt ugyanazt a latint adták le az új osztálytársaink miatt, amit mi egyszer már megtanultunk. Viszont soha nem adták le azt a latint, amit a régi nyolcosztályos gimnázium utolsó négy évében tanítottak korábban. De volt fizika, kémia és az új tantárgy, az orosz. Egyetlen tanárunk sem tudott oroszul. Így nyelvi zsenikké váltunk. De nem erről akarok beszélni, hanem a rádióról.

Úgy éltem a faluban, mint egy süket, számkivetett ember. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történik a világban. Bérlőként egy meglehetősen kopott, repedezett falú, úri házban laktunk. Nem a villasoron, hanem a falusi kertek tövében. Rosszak voltak a kémények, ablakok, a drótokból megszökött az áram, és rázott a vakolat. A ház egyik felében az öreg tulajdonosnő lakott, két szobában mi, az oldalszárnyban egy mészgyári munkás a családjával. Csakhamar egyedül maradtam. A tulajdonosnő meghalt, a testvéreim kollégiumba kerültek, s anyám, mivel már korábban elvált apámtól, elment Sztálinvárosba dolgozni. Mostam magamra, etettem magamat, ahogy tudtam, gimnáziumba jártam, de főleg napszámba, hogy valami kis pénzt kaparjak össze. Eközben, késő éjszakai meditálások idején született meg a detektoros rádió terve. Szakkönyveket szereztem Keszthelyen, megtanultam a rádióépítés elméletét, aztán nekiláttam az anyaggyűjtésnek. Szűkös, élelemre is kevés pénzemből banándugókat vettem, aztán vékony rézdrótot, amiből elkészítettem a tekercseket. Sokára, nagy nehezen sikerült kristálydetektort vennem, majd kéz alatt egy német fejhallgatót. Hetekig, talán hónapokig építettem a rádiómat, s amikor elkészült, kiderült, hogy nem tudom használni, mert nincs antennám. Kipróbálni sem tudtam.

Már javában bent jártunk az őszben és az újabb iskolaévben, amikor egyik barátomnak megemlítettem gondomat. H. György valójában nem is volt barátom, de a bejáró vonaton mindennap együtt tettük meg az utat Keszthelyig és vissza. Kapcsolatunk durva verekedésekkel kezdődött, mert H. Györgyben volt valami erőszakos keménység. Nyúlszájjal és farkastorokkal született, de szépen megoperálták, s alig őrzött az egészből valamit. Mégis kompenzálta. Szeretett kötekedni a diákkocsiban, s elég durvának kellett lennem ahhoz, hogy tiszteletben tartson, mint két évvel idősebb diákot. Kiderült aztán, hogy jó fizikus, mechanikus, s otthon nagy műhelye van. Így gyakorta benéztem hozzá, s e téren sokat tanultam tőle. – Antennaügyben H. György adott tanácsokat. Megnézte a házat és a kertet. Javasolta, hogy a ház kis tornya és a diófa között húzzam ki az antennámat. Ezt én is így gondoltam, de nem volt mit kihúzni, mert nem lehetett rézdrótot kapni. – Két-három hét múlva, már bent jártunk a tél elejében, H. György azt tanácsolta, hogy a villanypóznákról vágjunk le egy szakaszt. Rézből van, jó anyag, és senkinek sem hiányzik, mert áram csak a felső vezetékekben folyik, alattuk telefondrót megy, a három alsó üres, fent maradtak még a háború előtti időkből. Ezt a szerelőktől tudta, akik a hálózaton dolgoztak. Elhittem. Elméletében H. György is hitt.

A hivatalos hálózatból azonban akkor sem egyszerű megszerezni egy harminc-negyven méteres drótot, ha abban nem folyik áram. Nappal nem lehet, s arra is fel kell készülni, hogy rosszak az információk. Így aztán mi szigetelt fogókkal láttunk munkához. Egy volt H. Györgynek, s egyet szerzett a villanyszerelőktől. Alaposan megbeszéltük és megszerveztük bűnös akciónkat. Este kilenc óra tájban egyszerre másztunk fel a két szomszédos villanypóznára, s egy vijjogó madárhangjelre, azonos pillanatban elvágtuk az alsó rézdrótot, ami zizegve, finoman csilingelve a földre zuhant. Ebben a pillanatban az egész utcasoron kialudt a villany. Rosszak voltak az információink, az áram nem a felső vezetékben ment, hanem a legalsóban, amit elvágtunk. Sietve feltekercseltük a drótot, s én hazavittem a zsákmányt. Hetekig nem mertem kifeszíteni a diófa sudara és a torony között, mert féltem a villanyvállalat embereitől. A rézdrótot a pincébe rejtettem. Szegény anyám, aki éppen otthon volt akkor, sopánkodva fogadott a sötétben: „Képzeld, egyszer csak kialudt a villany. Hallatlan, már a villanyban sem lehet bízni…”

A villanyvállalat emberei másnap kipótolták a vezetéket, és este újra égtek a lámpák. Nem nyomoztak a tettesek után, nyilván megszokták, hogy a lakosság lopkodja a rézdrótot, mivel nem lehetett kapni.

Már deresek voltak a háztetők, amikor a rézdrótot porcelánszigetelők közbeiktatásával kifeszítettem a diófa és a torony között. Jól sikerült a munka, a drót feszes volt, és nem estem le a háztetőről. Gondot csak az jelentett, hogy nem volt puha szigetelt drótom, amivel az antennáról levezethettem volna a rádióhullámokat, így magát az antennadrótot vittem le az eresz mellett, be a szobába, s a végére ráerőltettem egy banándugót, hogy csatlakozni tudjon.

Az ablak így nem csukódott egészen, s a rézdrót több méteres darabja spirálba törekedve lengett az ágy felett.

A rádiót összekapcsoltam az antennával, fülemre tettem a német fejhallgatót, aztán a detektor tűjével keresgélni kezdtem a kristályon. Másodperceken belül megszólalt. Sercegett egy kicsit, aztán olaszul beszélt valaki, vagy talán szavalt: „Benedette le voci tante ch’io, chiamando il nome di mia donna, ho sparte…” – Nem ez volt az első mondat, de ezt sikerült felírnom. Ma már tudom, hogy ezek Petrarca sorai voltak, de akkor nem tudtam, s amikor a fülhallgatóban felzendült Orlando di Lasso motettája, kicsordultak a könnyeim. Nem a meghatottságtól, hanem a boldogságtól. Boldog voltam, hogy sanyarú körülményeim között képes voltam megépíteni egy rádiót, s a rádió működött. De hazudok. Persze hogy boldoggá tett, hogy működik a rádióm, de valójában azért voltam boldog, hogy kiszabadultam a faluból, bejött a világ az ablakon. Pontosabban emberek közé jutottam, akiknek a kultúrája, lelki finomsága más léptékű, mint az enyém és a környezetemé.

A kristály olyan volt, mint egy nagy kopár hegység kicsinyített mása. Lejtők, szakadékok, völgyek, kiugró hegycsúcsok tagolták a felszínét. A törések mentén néhol fémesen csillogott, mintha ezüstből volna, másutt aranylott vagy üvegesen csillogva verte vissza a fényt. A detektorom tűje megérintette a hegycsúcsokat, végitapogatta a völgyeket, leereszkedett a szakadékokba, s mindenütt más és más zene szólalt meg, németül beszéltek, angolul, oroszul és spanyolul, mintha az egész emberiség bent lakna ebben a kristályban. A kristály belsejéből szólítgattak engem, beszéltek hozzám, ha rosszkedvem volt, énekeltek nekem, vagy finom hangszereken játszottak valamit, hogy eltereljék a figyelmemet a gondról, szomorúságról. Megbabonázva bámultam a kristályomat, mert ez a valószínűtlenül kicsi hegydarab, a világmindenség kis sziklája megmentett a magányosságtól. Ez volt az én életem egyik boldog pillanata, s talán nagyobb, mint Csin mind a harminchárom boldog pillanata, mert ezt a boldogságforrást én terveztem és építettem meg.

Csak napok múlva döbbentem rá, hogy az én kristályomban bent van ugyan az egész emberiség, de egy nép mégis hiányzik közülük. Bárhol érintettem is meg a kristályomat, a magyarok nem szólaltak meg, nem kerültek elő. Boldogságomba kis mellékíz vegyült. Olyanszerű érzés volt, mintha akác- és vadkörtefákkal szegélyezett, napfényes mezei úton tartanék hazafelé, s a tarisznyából előszedegetett mandulák között egy keserű is akadna. Megy az ember a tágas, napfényben fürdő mezőn, az utat pipacsok, másutt búzavirág szegélyezi, s közben rágja a mandulát, ami keserű.

Sokáig nézegettem a kristályomat, aztán a tűvel újra elindultam a felszínén. Először az üveghegyek csúcsát érintettem meg, majd az aranyló hegygerinceket, a katlanok ezüst oldalát, s végül a völgyek, szakadékok alját. Egy hét elteltével, vasárnap délután egy ilyen szakadék aljáról csendült fel az ének: „Két szál pünkösd rózsa, kihajlott az útra, el akar hervadni, nincs ki leszakítsa…” A szakadék mélyéről hetekig nem mozdítottam el a tűt. Megismerkedtem Simándi József gyönyörű hangjával, Latabár könnyű tréfáival, Németh Marika és Rátonyi Róbert operettdalaival, meghallgattam egy Rákosi-beszédet, és megtudtam, milyen sokra becsüli az ország a sztahanovistákat. A bányák tervteljesítéséről szinte naponta értesültem, s néhány élenjáró brigád vezetőjének a nevét is megtanultam.

Esett a hó, és a jégvirágos ablakon át nem láttam ki a kertbe, amikor a hajszálvékony tűt a kristályon odább mozdítottam. Olasz állomást keresgéltem, s egy ezüstös lejtőn megszólalt a Che bella cosa…

A repedezett falú úri házat egy orvos örökölte, akivel nagyon jó barátságba keveredtem. Dr. N. Gy. és belgyógyász felesége humanista volt, így aztán bevontak társaságukba, kölcsönadták légpuskájukat, távcsövüket, vitorlásukat. Nyaranta tele volt a ház orvosokkal, s így én már diákkoromban megismerkedtem kutatókkal, szemészekkel, nagyon jó belgyógyászokkal, tudós csodabogarakkal. Nyár végén, amikor visszamentek a városba, egy rádiót is kölcsönadtak, hogy az állomásokat ne kelljen a kristályon keresgélnem. A baj ebből keletkezett.

Kristálydetektoros rádiómat üzemen kívül helyeztem, ami abból állt, hogy az asztalról áttettem a könyvespolcra. Az antenna bevezető drótja azonban továbbra is ott lógott az ágy és az asztal között.

Szeptember elején szokatlan módon ránk tört egy nyárias vihar. Már alkonyattal dörgött az ég, de Belső-Somogyból csak éjfél tájban érkezett fölénk a zivatar. Ágyban feküdtem, félálomban. Egy villám belecsapott a toronyba. Antennám vezetéke sistergő drótkígyóvá változott és végigcsapott az ágyon. Lezuhantam a padlóra, s percekig feküdtem görcsben, félig eszméletlenül. A drót egy hullámzó vonalat égetett a paplanba. A torony csúcsán szerencsére villámhárító volt, s az elektromosság nagy részét levezette a földbe. De a sistergő mennykőből az én antennámba is jutott bőven. Napokig kábultan, szédelegve járkáltam az őszi fák alatt.

Kályha mellett

Október van. Kinézek az ablakon. Süt a nap, a ház előtt a nők apró gyermekeiket legeltetik a betonon. Van lent rózsaszín nő, feketeruhás, lila és egy sárga is. Rövidujjas ruhákban vannak, ketten fürdőruhapántosban, mezítlábra húzott szandálban. Rajtam bent a lakásban tréningruha, alatta trikó, pamuting, és csaknem fázom. A hőmérőre pillantok és csodálkozva látom, hogy huszonnégy fok van a szobában. Na de ez nem jelent semmit, mert én nyári napfényben, a tűző napon verejtékezve is tudok fázni. Ez valószínűleg abból ered, hogy ifjúságom változatos éveiben többet fáztam, mint Fridtjof Nansen az Északi-sark meghódítása alatt. Mintha jéghegyeket zabáltam volna fel, elrágtam volna a jeget a Fram fedélzetétől a sarkig vezető, hosszú úton végig. Jéghegyek dermedeznek a lelkemben, s csak nagyon lassan olvadoznak. Mire felolvadnak, talán már nem is leszek a világon. Alámerülök. Újra kipillantok az ablakon, és nézem a nőket. Milyen rózsaszín tud lenni egy nő, fantasztikus… Októberben.

Ahogy elfordulok az ablaktól, rám ordít egy fiatal férfi:

– Mit csinálnak maguk itt?!

Lovon ül, észrevétlenül ugratott mellénk a gyertyánosban. Dermesztően hideg este van, mínusz hat-hét fok, az ég alatt felhők gyülekeznek, de még süt a hold, és bevilágítja az erdőt.

– Fajegyünk van, erdész úr, kérem, most szedegetjük össze – mondja bocsánatkérően Riskó Mihály, a mészgyári munkás, akivel együtt mentünk ki az erdőre fáért.

– A dögkútig hallatszik a fák ropogása! A legszebb szálfásban pusztítanak.

– Csak néhány kiszáradt, korhadt fát rántottunk le, erdész úr, kérem…

– Mutassák a jegyüket!

– Itt van az enyém meg a gyereké is, erdész úr…

– Egyetlen jegyre csinálják ezt a pusztítást nekem? Pakoljanak most össze, de meg ne lássam magukat még egyszer ebben az erdőben! – kiáltja az erdész, aztán összetépi a kék fajegyeket, és elugrat a keskeny nyiladékon. A hold süt, néhány percig tanácstalanul állunk, aztán a kötélért nyúlunk és összehurkoljuk a két nagy tere fát.

Akkoriban öt forintért lehetett hulladékfára, rőzsére jegyet váltani az erdészháznál, de mi lábon álló, alul korhadt, de fölül egészséges gyertyánfákat döntögettünk ki kötéllel, s igavonó baromként vonszoltuk haza a hosszú szálfákat. Az öreg erdész ezt sok embernek elnézte a faluban, de amikor a fiatal, lóháton járó főnök megérkezett, megváltozott az élet.

Mily magas tud lenni egy ember, ha lovon ül s váratlanul jelenik meg a holdfényes erdei ösvényen. Orosz sapkája volt, de puskát nem hordott magával. Hanggal is győzte a parancsolgatást, nem kellett hozzá puska. Velünk irgalmasan bánt, mert haza engedte vinni a kidöntögetett fát.

Mire a gyertyános oldalból az erdészházhoz érkeztünk nehéz terhünkkel, elborult az ég, és szállingózott a hó. Aztán egyre jobban esett, s a falu közelében már friss havon csúszott a fák sudara. Felsöpörtük a havat az utcán. Amikor a házak világító ablakait megpillantottuk, új erőre kaptunk, és boldogan vonszoltuk zsákmányunkat.

Családunk széthullott, egyedül laktam a házban, amit béreltünk. Éppen érettségire készültem ezen a télen, vagy már túl voltam rajt… Gyűjtögettem a fát, hogy karácsonykor majd rendesen befűthessük a lakást. Ünnepekre hazajött az anyám Sztálinvárosból, a húgom Keszthelyről, az öcsém Jászberényből vagy Zalalövőről, már nem is emlékszem, hol volt abban az évben. Magamnak ritkán fűtöttem be, mert csak aludni jártam haza, s a dunyha alatt átdideregtem az éjszakákat. A reggelek voltak nehezek és az esték, mert befagyott a víz a vödörben, a lavórban, a poharakban, mindenütt. Ha mosdani akartam, ököllel kellett bevernem a jég tetejét, s a szappan nem habzott. Hóviharok idején azért magamnak is befűtöttem, s teát forralgatva bámultam a gyorsan ellobbanó tűzbe, amit a kéményen át a meleggel együtt kiszívott a fagy, s magával vitt a kert felett nyargalászó szél.

– Na, a macska most biztosan a kapuban vár – gondoltam a Bucsi-közben, de a friss havon a macskának a nyomát sem láttam, amikor megérkeztem. Ledobtam a fát, kaput nyitottam, aztán újra vállamra vettem nehéz terhemet, és befelé indultam.

Az ajtó közelében mocorgott valami. Talán csak egy árnyék. Dupla köpenyes ajtónk volt, belül üveges tetejű, kívül pántos, vastag fából. Jól állta a rugdosást, ökölcsapásokat, a mindenféle éjszakai dörömböléseket, amiből akkoriban időnként részünk volt. A köpenyes ajtó és a konyhaablak között mozdult az árnyék. A konyhaablak alatt fából készült takaros tyúkól állt, tyúkok nélkül, üresen. Kutyát szándékoztam az ólba telepíteni, de lemondtam róla. Magamat sem tudtam rendesen etetni, nemhogy a kutyát. Most a macska ült a tetején, kontúrjai kirajzolódtak a fehér falra. De volt ott még valami a konyhaajtó és az ól között.

– Van ott valaki? – kérdeztem halkan.

– Én vagyok itt – rebegte egy vékony lányhang.

A húgom állt az ajtó mellett.

– Megszöktél a kollégiumból? – kérdeztem.

– Nem – mondta –, csak hazajöttem.

– Elengedtek?

Hallgatott. Nem is moccant a hóban.

– Értem – mondtam. A fát továbbvonszoltam a diófa alá, és ledobtam. Reccsenve, keményen vágódott végig a havas, fagyott földön.

Kinyitottam az ajtót, villanyt gyújtottam. A macska az ól tetejéről egyenesen a küszöbre ugrott, aztán farkából tekergőző kérdőjeleket formálva beszaladt a konyhába. Húgom is bejött és megállt az asztal mellett. A hó odafagyott a lódenkabátjának az elejére és a gallérjára. Házilag kötött sapkájára is hócsimbókok fagytak. Szürkésbarna haja kitüremkedett a sapka alól. Alacsony volt, szürke és jelentéktelen. Arca is szürke maradt, pedig már órák óta ácsorgott kint a fagyban. A bőre egyébként kreol volt, egészen barna, mint anyánké, nem is értettem, hogy télen hogyan tud ennyire szürkévé válni. Talán a szomorúság és az ijedtség fakította ki ennyire. Szabályos arcú, szép kislány volt egyébként, de ezen az estén ködlött belőle valamilyen reménytelen egérszerűség. Bele is szimatoltam a levegőbe, és gyanakodva körülpillantottam a konyhában.

– Egérszagot érzek – mondtam komoly arccal.

Ekkor hirtelen megmozdult és sípcsonton rúgott. Nem fájt túlzottan, de azért ordítottam egy nagyot, és fél lábon, jajgatva körülugráltam a konyhaasztalt. Amikor visszaérkeztem a tűzhely elé, láttam, hogy nem nevet, mint máskor szokott. Hirtelen kicsordultak a könnyei.

– Mi baj van? – kérdeztem és megsimogattam az arcát.

Kirobbant belőle a zokogás. Állt a konyha kövezetén, kabátjáról olvadozott a hó, és bőgött. Csukló hangok törtek elő belőle, s hullottak a könnyei, mint az esőcseppek.

– Gyere, adok neked szalonnát – mondtam, de hiába. Talán nem is hallotta. Csak állt a konyha hideg kövezetén, és bőgött.

Kiléptem a sötét udvarra, aztán a korábban hazahordott és felvágott fából bevittem egy öllel a szobába, és tüzet raktam a kályhában. Amikor pattogott a tűz, kimentem a húgomért a konyhába. Még mindig ott állt az asztal és a hideg tűzhely között, és bőgött. Becsuktam az ajtót, a lányt pedig lassú, óvatos mozdulatokkal betereltem a szobába. A macska már a kályha mögött feküdt a fa tetején, és dorombolt. Húgom kabátostul, sapkástul leült egy székre, és bőgött tovább. Teát tettem fel a platnira, kimentem csészékért, kenyérért és a maradék szalonnámért. Mindent bevittem egy régimódi fatálcán, és az asztalra tettem. A teáskannában finom nekibuzdulásokkal zubogni kezdett a víz. Csipkebogyót szórtam bele, aztán vártam egy kicsit. Amikor a finom erdei illatok előtörtek a fedő alól, lekaptam a kannát, és a padlóra tettem a macska mellé. A csipkebogyótea akkor a legjobb, ha a forrás után egy kicsit állni hagyja az ember. Dobtam a tűzre, s közben felülről óvatosan belepillantottam a kályha torkába. Bent a vöröslő parázs felett aranysárga fények kavarogtak, lángoltak, narancsszínbe, platinafehérbe olvadtak, majd sötétpirosan felnyúltak a kezemig, s az ajtópánt kis résén át finom kígyónyelvükkel megérintették a bőrömet. Ahogy elengedtem, csattant a vasajtó. Kis csend lett a kályhában, aztán hirtelen felmordult, csaknem toporzékolt.

A szalonnát vékony szeletekre vágtam, s úgy rendeztem el a tányéron, hogy jó soknak lássuk. A kenyeret is felvágtam, aztán kitöltöttem a teát. Gőzölt, a pára finoman megült az ablaküvegen. Letöröltem egy kis darabon, s homlokomat a hideg üvegnek nyomva kipillantottam az udvarra. A vadszőlő csupasz ágai között táncolt, kavargott a hó. Az ablakpárkányon nem ült meg, mert lesodorta a szél.

– Ha így megy, reggelig befúj bennünket a hó – mondtam és behajtottam a spalettákat.

A húgom már a kályha mellett állt és a kezét melengette.

– Miért nem veted le a kabátodat? – kérdeztem.

Csodálkozva a lódenjára pillantott, aztán levetette. A sapkáját is ledobta a heverőre. Már nem sírt. Sokáig melengette a kezét, aztán váratlanul megszólalt:

– Olyan ez, mint egy lakás…

– Hogyhogy olyan? Ez egy lakás.

– Nem lakás, csak olyan, mintha lakás lenne, mert befűtöttél.

– Miért nem lakás ez?

– Mert a lakásban emberek élnek, ebben pedig csak te vagy egyedül.

– Gyere, mert kihűl a teád.

Leült az asztal mellé, belekortyolt a bögréjébe, aztán kézzel megfogott egy szelet vékony szalonnát, és leharapta a felét. Kenyeret tört hozzá, mélán, a semmibe nézve rágta. Amikor lenyelte, megszólalt:

– Honnan van ez a szalonna?

– A Pista hozta Keresztúrról.

– Mikor volt itt?

– Nemrég…

– Mikor?

– Nemrég. Miért, avas?

– Nem avas, csak nem vagyok éhes.

– Van még kint egy egész táblával – mondtam.

Ekkor váratlanul megjavult az étvágya, s ami a tányéron feléje esett, felfalta mind. Közben én a macskának is juttattam a saját adagomból, mert türelmét vesztve felugrott az ölembe. A szalonnára forró csipkebogyóteát ittunk, aminél aligha van nagyobb jótétemény a világon. A forró, illatosan gőzölgő tea felmelegíti az embert, és megvigasztalja. A tea feledteti az emberrel a világot s a bajokat. A Darjeeling, az orosz zöld tea, az angol Earl Grey s a falusi csipkebogyó tea között csak ízre van különbség és illatra, de egyformán forró mindegyik, s a csészéből felszálló párák megajándékozzák az embert valamilyen álomvilággal. Mintha lebegne az ember, s a boldogság elérhető lenne, ha kinyújtanánk a kezünket. De a teázó ember nem nyújtogatja a kezét, hanem az ég felé szálló párákat nézi.

A szalonnára mohón megitta az egész csésze teát, mintha kakaó volna vagy tejeskávé, aztán a macskára nézett. Úgy látszott, a macskával valamilyen komoly elszámolnivalója van.

– Teszek még fel teát, jó?

– Nekem nem kell – mondta.

A maradékot kitöltöttem magamnak, aztán megszólaltam:

– Miért szöktél meg?

– Mert bezártak. Szobafogságot kaptam.

– Ok nélkül?

– Azért zártak be, mert a Klesák Ági döglött lótetűt rakott az ágyamba.

– Aha… És ezért téged bezártak.

– Megtéptem a haját. Azt mondták, tilos verekedni, szólni kell ilyenkor a tanárnak. De ha szólok, akkor meg kicsúfolnak.

– A Klesáknak honnan volt döglött lótetűje?

– Hazahozta a púderoskompaktjában.

– Honnan?

– Az istállóból. Gyakorlaton voltunk a lovaknál.

Húgom a Mezőgazdasági Technikum állattenyésztő szakán tanult.

– Belerakta a marha a kompaktjába, s mire hazaértünk, a lótetű belefulladt a púderba. Az egész koles röhögött.

– De te nem röhögtél.

– Én nem.

– Te ott ültél komoly arccal a tanulószobában, nem rajzoltál a Klesák padjára lótetűt, és nem röhögtél.

– Nem röhögtem. A lótetűt a Szita Margit rajzolta a padjára. Mégis az én ágyamba rakta a lótetűt.

– Azt hitte, te voltál.

– De nem én voltam.

– Tele van az élet félreértésekkel.

– Igazságtalan dögök. Tudod, mit kiabált a tanár?

– Ne mondd el, semmi értelme sincs.

– De igazságtalan volt. Nem is érdekelte, hogy mi az igazság.

– A legtöbb tanár ilyen.

– Soha többet nem megyek vissza.

– Vissza kell menned.

– Nem megyek, engem ott senki sem szeret – mondta a lány konokul.

– Nem azért vagy ott, hogy szeressenek.

– De engem sehol a világon nem szeretnek.

– Anyuka is szeret, én is, az öcséd is. A Cindapédiusz is – mondtam, és a macskára mutattam.

– Akkor sem megyek vissza. Itt maradok – mondta, s hogy nyomatékot adjon elhatározásának, a tálcára pakolt és kivitte a tányérokat és a csészéket a konyhába.

– Kaptam valahol egy Mikulást. Jó nagy, és csokoládéból van. A ruhája piros sztaniol. Neked adom, ha visszamész a kollégiumba.

Ezen elgondolkodott. Nézte egy darabig a macskát, aztán megszólalt:

– Mutasd a Mikulást.

Kinyitottam a szekrényt, s a régi iratok közül kiemeltem szerzeményemet.

– Hatalmas – mondtam és átnyújtottam neki.

– Ez nem is Mikulás, csak egy csizma – mondta csalódottan, de azért átvette tőlem. Nézegette.

– Mikulás-csizma. Nagyobb, mint amekkorák a Mikulások szoktak lenni. Csokoládéból van az egész. Visszamész?

– Nem tudom – mondta, de nem adta vissza a csizmát.

Raktam a tűzre, aztán a kályha mellől néztem, hogyan rakosgatja az asztal szélén a csizmát. Lépkedett vele. Arca gyermekesen önfeledtté vált, eltűnt róla minden harag és sértettség. Kicsit csodálkoztam, hogy ott ül az asztal mellett, és hozzám tartozik. A testvérem. Abszurdnak látszott, hogy nekem valóban vannak testvéreim, s anyám is. Vannak, élnek, nem csak képzelem. S az egyik éppen itt ül a szobában. Arca van, keze, füle és szemei. Beszél is néha.

Amikor a tűz elhamvadt, s a szoba hűlni kezdett, aludni tértünk. A szél éjfél után elállt, de a hó pilinkézett még egy keveset, s finoman, vékonyan betakarta a tájat. Reggel a húgomat lekísértem a korai vonathoz, és felraktam a diákkocsiba. Amikor visszamentem a házba, láttam, hogy éjszaka ismét belefagyott a víz a vödörbe, s a lavórban meghártyásodott. A tél már bent lakott a házban, némán ült a használatlan lábasok mélyén.

Árnyak és lovasok

A vézna, görbedt hátú öregember bent hűsölt a présházban. Az ágy szélén ült, a megkeményedett szalmazsákon, és az ablakon át kifelé figyelt a kertbe. Reggel abban maradtak a fiával, hogy amint hazaérkezik a hajógyárból, felmegy a hegyre, és megpermetezi a szőlőt. Elmúlt négy óra, a napfény ferdén hullott a kertre, a támfal és az erdő között az elvadult szilvafák már árnyékban álltak, de a fia csak nem akart előkerülni. Magyar Gáspár kora reggel felment a hegyre, délig kapálgatott, karót igazított, ebéd után szundított egy kicsit a diófa alatt a szénán, aztán megkeverte a permetet, és várakozott.

Üldögélt a molyette lópokróccal, avétt kabátokkal letakart szalmazsákon, és kifelé figyelt. Aki a falu felől jött, annak a bodzabokor mellett kellett felbukkanni, az üszkös romok mellett. Amikor még élt a felesége, s a hat gyermekkel fent laktak a hegyen, a pincéhez, présházhoz egy szoba, konyha, kamra és istálló is tartozott. De harminc éve a ház kigyulladt, s csak a présházat és a pincét sikerült megmenteni. Ha nyirkosra, esősre fordult az idő, a kormos falak és az üszkös gerendák még mindig szaglottak. Amikor felépítette új házát a faluban, először arra gondolt, hogy nem megy fel többet a hegyre. De másként történt, mert a régi kerttől, szőlőtől, amit maga telepített, nem tudott elszakadni. Feljárt a hegyre naponta, ha sok volt a dolog, három-négy napig fent aludt a régi ház maradékában. – Aki viszont a kübánya felől jött, annak a kert végében a nagy diófa és a szilvás között kellett előtűnnie. Amikor elültette a gyümölcsfákat, drótot húzott az erdő és a kert közé, de hiábavaló munka volt, mert aki a bánya felől a présházakhoz vagy a faluba igyekezett, az továbbra is átjárt a kertjén. A drótjait, amint kihúzta, másnapra már elszaggatták. Belenyugodott. A présházban üldögélve az ablakon át még mindig szemmel tartotta a kertjét. Ha valaki, kübányász vagy nyári kiránduló felvett a fa alól néhány szem gyümölcsöt, soha nem szólt érte. De amikor kosarakkal érkeztek emberek, azokat karót vagy kapát ragadva kergette el. A vadak is bejártak a kertbe, de az őzekkel, vaddisznókkal és a madarakkal szemben nem tudta megvédeni a termést. Előfordult, hogy szüret előtt egész szőlősorokat tettek pocsékká. Mire túljutott a hetvenedik évén, az erdő ölelésében egyre kisebb lett birtoka. A szilvafák a gyertyánosban álltak, s az északi oldalon a felső három rend szőlőt már benőtték a bokrok. Tehetetlenül, mindenbe belenyugodva figyelte a pusztulást. Néha úgy érezte, őt magát is öleli már az erdő, és szorongatja.

„Ez a Laci gyerek – tűnődött Magyar Gáspár – a vonatról egyenesen bement a Rudi kocsmájába… Egy féldecit meg is érdemel. Csak ott ne felejtse magát…” – Bizony előfordult, hogy megkeverte a permetet, de hiába várt, a fia nem érkezett meg. Maga már csak a kapálgatást bírta, hosszú szusszanásokkal, a permetezőgépet nem tudta a hátára venni. Hajóskorában sok uszályt megrakott vörös kővel, murvával, mire megkereste kis birtokának és házának árát. Térde reumás lett, izmai megereszkedtek. De az igazi baj később érte, amikor a hajózástól átment a kübányába. Robbantáskor rászakadt egy szikla a hátára. Eltörtek a bordái, megsérült a gerince, és soha többet nem tudott egészen kiegyenesedni. Emelni sem tudott, csak kapát, demizsont, kisebb súlyokat.

Öntött magának egy pohár bort, megitta, s közben várakozóan nézett kifelé. A két ablak között lepkék, pókok és darazsak tanyáztak. A pillogokat, ahogy Magyar Gáspár nevezte a lepkéket, és a pókokat nem bántotta, de a darazsakkal harcban állt. A darazsak beköltöztek a padlásra, a nyitott ajtón át a présházba is bekeveredtek. Magyar Gáspár ilyenkor felkapta a seprőt, és odacsapott nekik. A darazsak pedig bemenekültek az ablakba. Az üvegen volt egy ék alakú törés, ezen bementek, aztán egyik fiókból a másikba táncoltak át. A felső sarokban egy keresztespók küzdött a darázzsal. A darázs dühösen zümmögött, vergődött. Belekeveredett a pók hálójába, s egyre vékonyabb hangok törtek belőle elő. Percekig figyelte a pók és a darázs küzdelmét, s amikor a darázs elnémult, pillantása kicsit lejjebb, az ablakpárkányon pihent meg. Tele volt a párkány ramacs vasakkal, rozsdás szögekkel, törött pántokkal, kaszaékkel, kopott metszőollókkal, melyeket nem lehetett megjavítani, Vermorel-szelepekkel, alkatrészekkel, amikre már nem volt szükség, de kidobni mégis sajnálták. Az öregember tíz éve készült rá, hogy egyszer nekilát és a párkányról eltakarítja a ramacsot, az ablakot pedig beragasztja vagy leviszi a faluba az üvegeshez. De csak maradt a dolog, mert mindig akadt valami sürgősebb tennivaló.

Várta a fiát, de az késett. A kert felett fogyott a fény, a permetezés kezdett veszélybe kerülni. Öntött magának a demizsonból még egy pohárral, s miközben kortyolgatta a bort, körültekintett, hogy mit is csinálhatna addig, amíg a fia megérkezik. Lehetett volna nyelet faragni az ásóba, mert a régi eltörött, kikormozni, mert úgy maradt a kémény is, csikótűzhely is, ahogy tavasszal hagyták, rendet rakni a szobában, az asztal és a szekrény tetején, belülről megigazítani a cserepeket, melyeket még nyár elején megbontott a vihar. Laci fia kívülről visszarakta valamennyit, de nem fedték rendesen egymást. A padlásról kellett volna a cserepeket helyre igazítani, de nem lehetett feldugni a létrát, mert a darazsak a nyakába zúdultak.

Bort kortyolgatva tűnődött, várakozott, s közben az erdőkre, kertekre, pincevégvárakra leereszkedett az alkony. A sötétség puha léptekkel az erdőből jött elő, s nagy szőrös fenekét az ablaknak nyomta. Már nem volt mire várni. Magyar Gáspár behúzta az ajtót, gyertyát gyújtott, aztán nekilátott a kenyerezésnek. Vékonyka szalonnát is harapott hozzá, és a rendek közül előrángatott gyönge hagymát. „Amit ez a Laci megígér” – mondta hangosan, aztán bicskával a kezében legyintett egyet. Nem volt mérges a fiára, megszokta már, hogy ilyen. Abban reménykedett, hogy Laci fia reggel mégiscsak megjelenik a hegyen, mivel szombat következik, és levereti a szőlőt. Jót ivott a hagymás szalonnára, aztán végigdőlt az ágyon. Nézte egy kicsit a piszkos, megbarnult mennyezetet, mely néha a felhők magasságában lebegett felette, máskor viszont a mellére ereszkedett és szorította az életből kifelé. Ilyenkor álmában megfeszítette a hátát, és két karral nyomta a fagerendákat felfelé.

Felült, lehúzta a bakancsait, egy öreg dómányt terített a lábára, elfújta a gyertyát, és lefeküdt. Nézte a fekete semmit, ahogy gomolyog, motoz, körültapogatja a gerendáról aláfüggő szalonnát, zacskóba kötözött tarkababot. Beleugrik a vashordóba, amiben az esővizet tartotta, s onnan nedvesen felmászik a falakra. A homlokát, arccsontjait is megérintette a nyirkos sötétség. Egy ideig a környező erdőkből hallotta a rókák ugatását, aztán elaludt.

Éjfél előtt öt perccel riadt fel az égzengésre. A szél már végigvágott a hegygerincen, körben nyögtek a fák, nagy ágak törtek le recsegve. Az eső nem cseperészni kezdett, záporként zuhogni sem, ahogy más rendes esők, hanem egyetlen nagy tömegben alázuhant, mintha a nagy égi tónak kiszakadt volna a feneke. Mire meggyújtotta a gyertyát, a sarokban, a régi beázás helyén már csordogált be a víz. Leszállt az ágyról, és egy vödröt tett alája, de csakhamar odább is csepegni kezdett két helyen. Oda is rakott egy vödröt és egy sajtárt. Az ágy végére is folydogált már a víz. Lábast tett az öreg kabátok tetejére. A dörgésen, esőzuhogáson át is hallotta, hogy a gerincről nagy patakokban elindult a víz lefelé. Morajlott a horhosokban, az ajtó előtt is locsogott már, és benyomult. Az ajtót nem nyomta be, de alatta vékony buzgárok keletkeztek, s apró szökőkutakként öntözni kezdték a présház döngölt agyagpadlóját. A víz patakokban szétszaladt, s néhány perc múlva már kis fadarabkák úszkáltak lent a vízben. A felhőszakadás elnyelte a hegyet. A víz csakhamar bokáig ért a présházban, majd fél lábszárig. Magyar Gáspár bakancsai néhány percig úszkáltak a piszkosan vöröslő árvíz tetején, aztán elmerültek. Az öregember ilyen időre nem emlékezett. Bénultan, ijedten ült az ágyon. „Megpróbálsz, uram?” – kérdezte hangosan. Az úr nem válaszolt, de egyre élesebb villámok szabdalták az eget, s úgy látszott, hogy a vihar közepe még csak azután éri el a hegyet. „El akar veszejteni az úr” – gondolta Magyar Gáspár, és ezt méltatlannak tartotta, mert két templomnak is fizette az egyházközségi adót, mivel a felesége református volt, ő pedig katolikus. Mérges lett. Elkáromkodta magát: „De az anyja hétszentségit, mi történik itt?! Megbolondultak odafent?” – Aztán rémleni kezdett neki a régi nyarakból valami. Nagy esők voltak akkor is, de a gátak, amiket saját kezűleg épített, elterelték a vizet a ház mellől. De hol voltak már ezek a földgátak? A nyomuk sem látszott. A lezúduló víz könnyen megtalálta az ajtót. Letekintett az ágyról, s az úszkáló lécek, üres konzervdobozok láttán, melyeket a fiai hagytak a sarokban, még mérgesebb lett. De váratlanul öröm villant az arcán. A szobai árvízben egy egér evickélt. „Haszna is van az özönvíznek, most kiirtja az egereket” – gondolta, és elégedetten nézte, hogyan fuldoklik a kis, szürke egér. Mégis, amikor egy áramlás az ágy mellé sodorta az egeret, lehajolt, s a farkánál fogva kiemelte a vízből. Nézte egy kicsit, aztán az asztalra tette. Az egér összegörnyedt, saját víztócsájába lapult.

Kint tombolt a vihar, ömlött az eső. Az öregember nézte egy kicsit az egeret, aztán az ágy közepére húzódott, mert a lábasból az arcára fröcskölődött a víz. A lecsapó villámok percenként megvilágították a kertet és a szobát. Ilyennek még soha nem látta régi kertjét. A fák sok kezükkel a levegőt, fényt és a sötétséget markolták. Dülöngéltek, mint a részegek. A bokrok próbáltak elugrani, a támfal oldaláról szökőárként tört magasba a hegygerincről lezúduló víz. Fekete tárgyak repültek a villámfényben. Madarak talán, kövek, rég elveszett lelkek?

A villámok fényében lovasokat vélt látni, de ahogy kimeresztette a szemét, hirtelen sötétség borult a kertre. A lovasok felemelkedtek a magasba, és átröpültek a kerten. Az egérre nézett. Már szárítkozott, rázogatta a bundáját. – Hónapokig szolgált a partőrségnél, hol a szepezdi partra, hol pedig a révfülöpi kikötőre vezényelték. Soha nem volt katona, puskát nem sütött el. A befagyott Balaton partján öt tölténnyel állt őrt. Társaival együtt egész éjszaka rettegett, hogy a jégen megjelennek az oroszok. De nem ott találkozott velük, hanem fent a hegyen. Egy téli délutánon a vastag hóban három fegyveres lovas jelent meg a kertben. A kübánya felől jöttek, de ezt csak később, a nyomokból állapította meg. Bent ültek a szobában mind a nyolcan. Égett a tűz, krumplit főztek a fazékban. Valaki egy nádpálcával megkocogtatta az ablakot. Ahogy felpillantott, egy lovat látott kint, pontosabban a ló oldalát, egy csizmát a kengyellel. Alacsonyan állt az ablak. Kilépett az ajtón. Középkorú, magas tiszt ült az első lovon, s mögötte még két lovas várakozott. Közlegények.

– Dájtye széno dljá lósagyej!

– Szénát? – kérdezte.

– Széno – mondta az egyik közlegény, és leugrott a lováról.

Magyar Gáspár kihozta a vasvellát az istállóból, s az alacsony szénaboglyából, ami egyetlen tehenüknek amúgy sem lett volna elég tavaszig, hordani kezdte a szénát az orosz lovaknak. A lugashoz kötötték a lovakat. Az egyik közlegény ügyelt rá, hogy rendben menjen az etetés. Nem volt ellenséges, csak bizalmatlan.

Amikor bementek a szobába, a tiszt és a másik közlegény már a főtt krumplit ették, héjastul.

– Szkolko gyityej u tyibjá?

Magyar Gáspár nem értette a kérdést, de mivel a tiszt a gyerekekre mutogatott, megszólalt:

– Mind az enyém, hat gyermek.

A másik közlegény is kivett a fazékból egy krumplit, és sótlanul harapdálta.

Ezen a télen kis disznót vágtak, százkilós sem volt egészen. Éppen két hete szedték le a sonkát és a szalonnát a füstről. Magyar Gáspár kiment a kamrába, behozott egy tábla szalonnát, és a tiszt elé tette. Az elutasítóan felemelte a kezét és megszólalt:

– Mnóga gyityej…

Magyar Gáspár nem értette, hogy mit mondanak, mit akarnak az oroszok. A pillanatnyi csendben átnyúlt aztán az egyik közlegény, aki a lovak élelmezésére is ügyelt. Felemelte a szalonnát, és levágott belőle egy darabot. A krumplihoz eszegette. Példáját a másik kettő is követte. A maradékot elcsomagolták. A tiszt rámosolygott Magyar Gáspárra, amikor lóra ültek. Magyar Gáspár több oroszt nem látott ezen a télen, csak hallott róluk.

Az egeret nézte. Már szaladgált az asztal tetején, csak akkor torpant meg, ha nagyot dördült vagy villámlott az ég.

Az öregember soha nem csukta kulcsra az ajtaját a faluban, de fent a hegyen sem. Semmitől nem tartott, de ahogy a kerten áthatoló villámokba most belepislogott, érezte, hogy fél. Borzongató volt a kert. Nem szeretett kipillantani az ablakon. Mégis, ha villámlott, odakapta a fejét. Nem akarta a kertet nézni, kenyeret morzsált szét a tenyerében, és az egér elé tette. Az egér megszagolta a morzsalékot, de nem evett belőle.

A vihar ezekben a percekben érte el tetőpontját, egyik villámlás a másikat érte. Szinte egyfolytában ki volt világítva a kert. Felizzott a fehér fényben, aztán elhomályosult, de mielőtt sötétségbe borulhatott volna, újra felragyogott a fényben minden fa és bokor. S ekkor, ahogy kipillantott az ablakon, látta, hogy az öreg diófa alsó ágáról akasztott ember lóg alá. Ez a diófa már harminc éve is korhadozott, s úgy látszott, nem húzza sokáig. Ezért, amikor Ottó fia megszületett, közvetlenül melléje ültetett egy másik diófát. Úgy gondolta, hogy az öreget kivágja, s az új diófa lombjával majd beteríti a kert közepét. A holland gyerek nem hozott szerencsét a diófának, elsatnyult, s az öreg fa megerősödött. Ottó ötvenhat után zsoké lett Hollandiában, azóta csak úgy hívták a családban, hogy a holland gyerek.

Semmi kedve sem volt kinézni az ablakon, pillantásával az egeret kereste, de az egér eltűnt egy tál mögött, amiben félig elrohadt almák gömbölyödtek. Villám villámot követett, s amikor ijedten kipillantott az ablakon, újra látta az akasztott embert. Már tudta, hogy ez csak Káli, a kübányász lehet. De miért lóg ott megint, évtizedekkel korábban levágták a kötélről, és eltemették.

Éppen egy hónapja hagyta ott a hajózást, és ment át a kübányászokhoz, amikor Káli felakasztotta magát. Szokás volt, hogy déltájban lemegy valaki a Kovács-pincéhez egy demizson borért. A pénzt összeadták. Azon a nyári napon Káli ajánlkozott, hogy lemegy, mivel a felesége is éppen Kovácséknál sarabol. Nem találta ott a feleségét. Megivott néhány pohár bort, és a demizsonnal visszaindult a bányába. De útközben a Menczel-pincéből hangokat hallott. Benézett a présház ablakán, és a feleségét az ágyon látta a Menczel gyerekkel. Teljesen meztelenek voltak. Kövekkel beverte az ablakot, aztán beszakította az ajtót. A Menczel gyereket leütötte. A felesége meztelenül elfutott.

Sokáig várták a bányában. Ebéd után jó félórával a keresésére indultak. Ott lógott Káli az ő diófáján, pontosan a gyalogút felett. A demizson a lába alatt állt, félig volt borral. A többit megitta.

– Ez a te köteled? – kérdezte az üzemvezető.

Megnézte, de nem az ő kötele volt. Azóta sem derült ki, hogy Káli honnan szerezte a kötelet.

Káli rontást hozott rájuk. Fél évre megdöglött a borjú, aztán kigyulladt a ház. Akkor már éppen annyira összeszedték magukat, hogy az istállóban két fejős tehén és egy borjú állt, az ólakban két süldő, aprójószágok. A borjú árából akarta megvenni az új házhoz a faanyagot. Lent dolgozott Kálmánéknál, amikor észrevette a füstöt. Levágta a kapát, és szaladt fölfelé, ahogy csak bírt. Messziről kiáltozott: „Bandi! Bandi! Vágd el a marhák kötelét!” – A marhákat és az aprójószágot a felesége és a gyerekek kiengedték. Az egyik tehén úgy elvadult, hogy csak napok múlva találtak rá az erdőben. De a bajnak ezzel még nem lett vége, mert újabb év múlva a robbantáskor a lebillenő szikla eltörte a csontjait.

Az egér előjött a tál mögül, és aprócska mancsával a fejét dörzsölgette. Az öregember nézte az egeret, mivel a bajban az egér volt egyetlen társa. Pirosan csillogott a szeme, mint az angóranyulaké. Amikor az újabb villám végighasította a kert felett az eget, újra csak az ablakra kapta a szemét. A diófán még mindig ott lógott az akasztott ember. Mérges lett.

– Lógj csak ott, Káli! Tőlem ott lóghatsz mindörökké! – kiáltott bele a szoba sarkaiban ülő árnyékok közé. – Volt nektek otthon diófátok, miért nem oda akasztottad magadat? Az én diófám kellett? Hát lógj csak ott reggelig. Nem törődöm veled.

Ahogy mérgesen és ijedten körültekintett az árnyékok között, hirtelen eszébe jutott, hogy kora tavasszal eldugott a fiai elől egy üveg törkölypálinkát. De hová? A szekrénybe? Szalmazsákba? A karók mögé? Talán a vakablakba, a szerszámok mögé? Feltűrte a nadrágja szárát, aztán leszállt az ágyról a vízbe. Az agyagpadló megsíkosodott. A botjával maga előtt tapogatózva elment a szekrényig. Belekotort, de a pálinkásüveget nem találta. Néhány szem dió akadt a kezébe. Egyet feltört, aztán óvatosan az asztalhoz lépkedve az egér elé tette. Körbetapogatta a szalmazsákot, benézett a csikótűzhely sütőjébe, végül kipakolta a vakablakot. Leghátul, a rongyok mögött megtalálta a pálinkásüveget. Félig volt. Valamelyik gyerek már megtalálta, de nem itta meg az egészet, neki is hagyott. Kihúzta a dugót, és belekortyolt. Jó főzetű pálinka volt, égette a gyomrát, ahogy leszaladt, s az egész testét átmelegítette.

Óvatosan visszalépkedett az ágyhoz, és felmászott rá. „Jó fiaim vannak – gondolta –, megtalálták a pálinkát, de nem itták meg az egészet. Mi is lenne most velem, ha az egészet megisszák? De nem itták meg. Jó fiaim vannak.”

Kint ömlött az eső, a villámok harapdálták a hegyet, tépték, marcangolták. Villámfénynél még soha nem nézte ilyen hosszan a kertjét. Más volt, mint nappal. Titokzatosabb. Káli ott lógott az öreg diófa ágán. Már nem is haragudott rá. Lógjon csak. De a kötelet hosszúnak találta. Honnan szerzett ilyen hosszú kötelet?

Az egér elfogadta a diót, egy törött gerezdet már megevett belőle. Magyar Gáspár szájához emelte az üveget, s néhány korty pálinkát leengedett a torkán. Mindig szerette a pálinkát, de ilyen jól még soha nem esett neki. Bedugta az üveget, és elfektette az ágyon. Egy hitvány ronggyal megtörölgette a lábát, aztán maga alá húzta. Ült a pislákoló gyertyafényben az árnyékok között, melyeket percenként felfalt a villámok fénye, de ahogy a dörgés megremegtette a hegyoldalt, az árnyékok mindig visszatértek a sarkokba. „Úgy látszik, az élet további része már így telik el – gondolta Magyar Gáspár –, nézem az egeret, a kertet, és várom, hogy a zivatar véget érjen. De a zivatar lehet, hogy örökké tart.” – Kipillantott az ablakon, s a felvillanó fényben látta, hogy Káli még mindig ott lóg a kötélen, amit az öreg diófa ágára hurkolt.