Fatimai üzenet

Évtizedekig úgy éreztem, hogy íróként élni szerencsétlenség, sorscsapás. De most, hogy belekeveredtünk a fatimai ügybe és a kakaskalandba, kiderült, hogy írónak lenni kényelmes állapot. Tanárként, tudósként most nagyon nehéz helyzetben volnék, mert bárki számon kérhetné rajtam a kiforrott, tudományos világnézetemet, felszólíthatna, hogy magyarázzam meg észleléseimet, értesüléseimet „tegyem a helyükre”. Az íróval nem ilyen szigorú a világ. Bizonyára jó, ha a világnézete elég tudományos, de ha nem, hát nem. Azokhoz a fordulatos, szórakoztató vagy tanulságos történetekhez, melyeket az olvasónak elmesél, tudományos rendfokozatra általában nincs szükség. Ha téved, butaságokat mesél, nem veszti el a katedráját, mert nincs neki. Legfeljebb hülyének nevezik a háta mögött, s a barátai kárörvendően dörzsölgetik a kezüket.

Őszi gyanútlanságban éltünk a város peremén, munka után góliát elemre, fogkrémre, pirospaprikára, alufóliára, Figaro arcvízre, szalámira, autóalkatrészre, fagyálló folyadékra vadászgatva, békés kérvényeket írogatva, mindenféle pénzeket befizetve, postást várva, aki viszont nem hozta a leveleket, sem a rég esedékessé vált pénzeket, amikor Kamilla néni meglepetésszerűen megérkezett Vas megyéből. Kamilla néni távoli rokonunk, hogy pontosan hogyan, azt sem ő, sem mi nem tudjuk, de annyi biztos, amióta az unokája ügyében segítettem, kétszer is meghívtak bennünket búcsúra. Kamilla néni hozott egy élő kakast és átadta a fatimai üzenetet. A kakasügyön már túl vagyunk. Jó szívvel, szeretettel hozta az ajándék kakast, csak annyit tanácsolt, hogy lehetőleg ne pénteken vágjuk le, mert az rossz nap. Feleségem azonban szombaton sem merte levágni a kakast, és kedden sem, számára minden nap rossz volt. Végre pénteken Újpestről jött egy ismerős asszony, aki véget vetett a kakasügynek. A kakas egész héten át a konyhában lakott, hajnalban felkukorékolt bennünket és a szomszédokat. Ilyenkor igyekeztem a gyermekkori falura gondolni, ahol a nyarakat töltöttem, a gémeskútra, ami Bertha Pali bácsiék udvarán állt, az ablakokra, melyek piroslottak a muskátliktól, de hiába. Csak egy portugál kisváros jutott eszembe, Fatima, és nem tudtam újra elaludni. A kakast szombaton megettük. A pénteken levágott kakas miatt két napig lesütött szemmel jártam, s felkészültem minden kellemetlenségre. Krúdyból közben megtudtam, hogy a boszorkány fekete kakassá tudja változtatni önmagát és akit csak akar. A mi állatunk vörhenyes volt, s utólag kiderült, hogy üres kakas volt, nem lakozott benne boszorkány. Ha mindebben szombaton délben bizonyos vagyok, sokkal jobb étvággyal ettem volna a kakaspörköltet.

Kamilla néni elpanaszolta a krumpliügyet, aztán a széna hazaszállításának bonyodalmait. Megtudtuk, hogy Horváth János bácsi, akihez a lányom átjárt nyulakat csodálni, abbahagyta a tenyésztést, mert már nem érdemes. Az új tanácselnököt viszont szeretik, mert vigyáz a falu pénzére.

– És az egészség milyen? – kérdeztem Kamilla nénit.

– Köszönöm, fiam – mondta –, a nagy sötétségig már kitart. Csak a gyerekeket sajnálom, meg az unokáimat.

– Jól vannak, nem? Miért tetszik sajnálni őket? – kérdeztem csodálkozva.

Ekkor Kamilla néni nézett rám csodálkozva, de inkább gyanakodva. Percekig vizsgálgatta az arcomat, mielőtt újra megszólalt.

– Ti nem kaptátok meg a fatimai üzenetet?

– Nem kaptunk, Kamilla néni, semmiféle üzenetet. Nem tudom, miről van szó.

– Úgy beszéltek, fiam, mint a papunk. Az is tagadja.

– Kamilla néni, mi tényleg nem értjük, hogy miről tetszik beszélni. Semmit sem hallottunk erről az üzenetről…

– Már él az antikrisztus. Húszéves elmúlt, lehet, hogy huszonkettő.

Nem tudom, miért, de összerezzentem. Inkább talán a közlés módja lepett meg, mint a tartalma. Készületlenül ért. Mi betűversekről, Fassbinder és Danilo Kiš nézeteiről vitatkozunk, s értesüléseink csak addig terjednek, hogy X miniszter nagykövet lesz, Y akkor tanszékvezető egyetemi tanár, Z viszont a helyén főszerkesztő. De hogy az antikrisztus létezik? Létezhet? Itt-ott már tudni vélik, hogy él? – Ilyenkor a mi egész életformánk, tudati állapotunk néhány pillanatra abszurddá válik. Aztán megszületik az elnéző mosoly. A vád, hogy az emberek nemcsak iskolázatlanok, de a hiszékenységük mélyén butaság is sötétlik. Jönnek a szlogenek, hogy a tudomány mai állása mellett… A fizika, a matematika, az űrhajók, az űrlófarkak… Ma már ötvenévesen tudom, hogy nem tudunk semmit. Pontosabban, amit tudunk, nagyon kevés, amit tudunk, csak bizonyos körülmények között igaz, tehát viszonylagos, nem mindig, és a tér nem minden körülmények között tekinthető eredménynek vagy törvényszerűségnek. Tele vagyunk tudományos sejtésekkel, és csaknem biztos, hogy az „egészet” soha nem ismerhetjük meg a maga teljességében, már csak azért sem, mert közben a dolgok elmozdulnak, megváltoznak, új ideiglenességek keletkeznek a világmindenségben. Néhány éve még nevettem, ha olyasmiről hallottam, ami nem illett bele a világomba vagy a világképembe. Nem értem, mi történt velem, de ma már nem nevetek. Egy átlagos tudományos férfiú ismeretei között közhelyszerűen szerepel, hogy nincs isten, s az antikrisztus soha nem születik meg. Kamilla néni viszont úgy tudja, hogy az antikrisztus már él. Kíváncsian, de még mindig nem a kellő alázattal fordultam Kamilla nénihez:

– És miket hallani még? Úgy értem, mi van még az üzenetben?

– Nagyon közel vagyunk a végzethez – mondta Kamilla néni, s újra megvizsgálta az arcomat. Talán azt kutatta a bőröm alatt, hogy miért nem kaptam meg a fatimai üzenetet, ha egyszer azt az érdemesebbek már megkapták. Talán valami baj van velem? Nem hiszek? Bűnöket követtem el, s nem nyertem feloldozást? Nagy hibát nem találhatott rajtam, mert folytatta: – Az utolsó csata a Jordán folyó mellett, Tel el Muteszelinnél lesz, Jézus urunk korában még Megiddó volt a neve. A csata után háromnapos sötétség szakad a földre, s a pólusok átcserélődnek. A felső hatalmak ekkor beleavatkoznak, de végül a Sátán a kedvenc embereit elviheti.

– Mi lesz velünk, Kamilla néni?

– Meghalunk, fiam.

– És a jobbak nem menekülhetnek meg valahogyan?

– A jobbakról nincs szó az üzenetben, csak a háromnapos sötétségről. Nem hinném, hogy a jobbak megmenekülhetnek. Nagyon erős a Sátán.

– Isten talán megsegíti őket…

– A Sátán lehet hogy erősebb, mint az Isten – mondta Kamilla néni.

Komolyan, rosszkedvűen ültem vele szemben, s néhány pillanatig azon tűnődtem, hogy mit kezd velünk az antikrisztus. A jelek szerint már Jézus Krisztusnak sem sikerült a megváltás maradéktalanul, mi sikerülhet akkor az antikrisztusnak?

Kamilla néni másnap délben hazautazott. Ha elmegy tőlünk a vendég, mindig megkönnyebbülök, s visszatérek a munkámhoz. Most ez nem sikerült. Különös dolog, hogy ez a Vas megyei parasztasszony a pólusok felcserélődéséről beszélt, ami lehet, hogy képtelenség, de annyi biztos, hogy a pólusok ma sem állnak szilárdan a helyükön, mivel a föld forgástengelye a földhöz képest is változtatja a helyét. A pólusok felcseréléséhez nyilván a Sátánra is szükség van, Sátán pedig bőven akadt ebben az üzenetben. De honnan veszi Tel el Muteszelint? Lehet, hogy ez volt Megiddó, ahogy állítja. És Megiddó hegye mellett volt Ezdrelon síksága, az istentelen királyok gyülekezőhelye. Itt esett el Jozija király a fáraó ellen vívott csatában, itt harcolt Bárák és Debora. Előkerestem néhány régi és új térképet, de furcsa módon sem Megiddót, sem Tel el Muteszelint nem találtam meg egyiken sem, csak a Genezáret tavától a Holt-tengerig kanyargó Jordán folyót.

Mi történik manapság a fejekben és a lelkekben? Félnek a Kamilla nénik. Érzékenyek, mert a háromnapos sötétség fekete szárnya már a föld fölé terült. Csak az a kérdés, hogy aláereszkedik-e a magasságból, s ha alá, mikor. A fatimai üzenetbe én is beleborzongtam.