A halott rozsdafarkú

Hosszú ideig azt hittem, hogy a kert legkedvesebb, legjátékosabb, legbarátságosabb madarai a cinegék. A nyitnikék üde kiáltozása jelzi a közeledő tavaszt, vidám ugrándozásuk a gyümölcsfák s a teraszra bedőlő nyírfa ágai között a nyarat, őszi elszomorodásuk a közelgő telet. Szeretem közelségüket, torkosságukat, ahogy a nekik ültetett napraforgók tányérjaiból félig éretten kieszik a magot, s téli eleségüket így mindig a piacon kell megvenni. A tél madarai is ők, még a hóban kaparászó fácánoknál is szívesebben nézem őket az ablak mögül, ahogy a faggyúba öntött madárkalácson lógnak és csipegetnek. Szeretem őket, mert nincs bennük irigység. Ha napraforgót szórunk a hóra, gyorsan híre megy, az egész hegyoldal didergő cinegéjét odacsalják a ház köré, és megosztoznak a magokon. Csak néhány esztendeje jöttem rá, hogy a kerti rozsdafarkú még náluk is barátságosabb, kedvesebb, kíváncsibb madár.

A kerti rozsdafarkú nálunk a zöld küllőhöz hasonlóan új madárnak számít. A rozsdafarkúakat csak néhány éve látom a fák alacsonyabb ágain és a pince körül. De könnyen lehet, hogy előbb laktak a kertben, mint mi, csak nem ismertem fel őket, vagy összetévesztettem a nagy madárhadban a nagyobb cinegékkel. Nem is olyan könnyű a pintyek, ilyen-olyan billegetők, szürkebegyek és sármányok között kiigazodni. Csak cinegéből több van tízfélénél, nálunk leginkább a széncinege, barátcinege, kékcinege és az őszapó fordul elő a kertben. Ma már tudom, hogy a kerti rozsdafarkú összetéveszthetetlen, nem is annyira a színe, mint inkább madárszemélyisége miatt. Szokatlanul barátságos és kíváncsi madár. Szeret az ember közelében lenni és megfigyelni a szokásait. Egyikük órákig képes a nyírfán üldögélve nézni, hogy mit csinálunk a teraszon. Mindig megérkezik, ha eszem, s minden falat kenyérke útját figyelemmel kíséri. Ha sétára indulok, ágról ágra ugrálva utánam jön, mint egy égi kiskutya. Nagy madárizgalomnak számít, ha kinyitom a pinceajtót. Amikor kiárad az udvarra a hűvös, borillatú és dongaszagú levegő, három-négy kerti rozsdafarkú is megjelenik a kis diófán, az eresz alatt, az ajtó felett, és befelé lesegetnek. Ha nyitott ajtóval otthagyom a pincét, bereppennek, leülnek a prés tetejére vagy a nagy szüretelő kád szélére, és hűsölnek, nézelődnek. Pár éve egy rozsdafarkú pár a szellőzőn át beköltözött a pincébe költeni. Ott jött világra egy fészekalja madár, talán ezért olyan kedvenc helyük a pince és a présház.

A nyár végén, éppen a pincéhez igyekezve, halott rozsdafarkút találtam az eresz alatt. Mozdulatlanul, élettelenül feküdt a napon, szárnya már megereszkedett. Kedvetlenül nyitottam ajtót, s visszafelé jövet felvettem, tenyerembe fektettem a madarat. Mi történhetett vajon szegénykével? Mi okozta a halálát? Meglepetten láttam, hogy vékony lábacskájára fekete szurok tapad. Összeragadtak az ujjai, s így halott állapotban már a két lába is összetapadt. Napokig kínlódhatott szegény éhesen, hiszen így nem tudott élelem után járni, biztonsággal repülni, de már ágra szállni és megpihenni sem volt képes. Némán vergődve haldoklott. Ha észreveszem, idejében rátalálok, leáztattam volna a lábáról a szurkot. De nagy bajában elbújt előlünk. Nem mutatkozott, csak akkor vált újra láthatóvá, amikor valahonnan, talán a csatornából, az eresz alá zuhant.

Valahol szurkot olvasztottak a hegyen, hogy a pince tetejét vagy a fal tövét szigeteljék vele. Szegény kis rozsdafarkút emberszeretete, barátsága odavitte kíváncsiskodni. Az elcseppentett, olvadt szurokba gyanútlanul belelépett, és ez lett a veszte. Így ragadunk majd bele mi is szurok- és vegyszerhalmainkba, melyekkel telerondítottuk a földet.

Az olajfűz alá temettem el kis barátunkat. Délután kopjafát is faragtam a fejéhez, de nem lett eléggé székelyes.