A partról

Vannak olyan reggelek, amikor az égbolt felhőtlen, jól látszanak a hegyek kontúrjai, a víz és a vízpart mégis párás, szinte ködbe vesző. Gyermekkoromból ismerem ezt a puha, becsomagolt világot, ilyenkor közelebb kerülnek az emberhez a tárgyak, a házfalak az orrunk előtt nőnek ki a földből, s a túlparti vonat elszalad mellettünk a kertben, aztán füttyögve visszajön, prüszköl, motoz a hátunk mögött. Ilyenkor minden másként lesz, más formában történik meg velünk az élet, mint ahogyan aznapra elterveztük.

Már az állomás előtt, a parkolóban éreztem, hogy ez egy ilyen másfajta nap lesz, hiába éltem bele magamat a korai fürdés örömeibe. A nádas és a sínek között alig látszottak a fák, a vadkacsák viszont beúsztak a fűzlombok alá, s szinte a partról szólogattak ki az utasoknak. A hajnali vonat még nem ment el Budapest felé, de a sorompót már leeresztette a vasutas. A láncok és a nagy emelő kerék mögött kellett átbújnom, hogy a parti ligetbe, majd a strandra jussak.

Átöltöztem, s csak amikor a platánfák alatt kisétáltam a hullámtörőkhöz, akkor vettem észre, hogy nem tudok belemenni a vízbe, mert az éjszaka kikötött egy hajó a part előtt. A 15-ös jolle horgonyon állt, s a tatját a bejáró vaskorlátjához kötötték. Kopott, öreg hajó volt, szakadt ponyvákkal teregették le a kajüt tetejét, hogy ne ázzon be, ha éjszaka megered az eső. Az árbocra és a kötélzetére kicsapódott a pára, s a víz lecsöpögött a fedélzetre. Az orrában, a rókalyuk csapóajtaján egy nagy szürke sirály állt.

Lassan nyílt a kajüt ajtaja, s egy álmos fej előimbolygott a félhomályból. A fiú gyűrött, szakadt nyakú pulóvert viselt, alatta melegítőt és trikókat. Így is fázott. Reményvesztetten nézte a partot, aztán beszólt a hajóba:

– Beljebb kell állnunk, mert mindjárt itt lesz a gondnok, és zűrözik.

Szőke lány bújt elő, fehér, kinyúlott garbót viselt, s kitérdesedett bordó melegítőt.

– Felszerelünk? – kérdezte.

– Nem, csak beljebb állunk, a macskára.

– Várj egy kicsit, kimegyek.

– Kimész?

A lány közelebb hajolt a fiúhoz, és mondott neki valamit, amit nem értettem.

Olyan ismerős volt az egész, mintha nem látnám, hallanám, hanem velem történne jelen időben. Szinte éreztem, hogy a nyirkos trikók rátapadnak a bőrömre, s a napolajjal és izzadtsággal átitatott göncökből a lány testének finom illata is előpárállik. Még azt is tudtam, éreztem, ha vakon, hátra sem fordulva benyúlnék a kajütbe, melyik polcon találnám meg a cigarettámat, az öngyújtót és a karórámat. A pálinkásüveget is elő tudtam volna húzni egyre, s a kormány alól a vizesdemizsont.

A lány újra előbukkant a kajütből, s egy kis csomaggal a hóna alatt kilépett a partra. Egyenesen a mosdóhoz indult, s eltűnt az ajtó mögött. Hirtelen megértettem, mi történt. „Rendes lány – gondoltam –, nem a vízbe dobálja.”

A fiú csak úgy ültében benyúlt a kajütbe, és előhúzta a pálinkásüveget. Lecsavarta a tetejét, és húzott belőle egyet. Néhány pillanatig üveggel a kezében maga elé nézett, aztán újra ivott egy keveset. Ez ugye ilyen dolog. Pont a túra alatt… Máskor talán öröm, de ilyenkor elromlik egy kicsit minden. „Hány napja lehetnek vízen?” – tűnődtem. A ruházatuk gyűröttsége után ítélve négy-öt napnál még nem hajózhattak többet.

Amikor visszaérkezett a lány, eloldották a hajót, és beljebb eveztek. Húsz-harminc méternyire a parttól újra leengedték a horgonyt. A sirály közben szárnyra kapott, majd újra leereszkedett a hajó orrára, s elfoglalta a helyét a csapóajtó tetején.

„Amikor az ember már a partról nézi mások hajóját… Húsz éve, huszonöt éve én is kint jártam a viharokban… Ennyi vigaszom lehet. De hol van már az én hajóm? Messze jár, olyan messze, hogy már nincs is, talán nem is volt” – tűnődtem, aztán belementem a vízbe. Elhatároztam, hogy jót úszom, s minden csobbanásnak, hűs lélegzetvételnek örülök. De csak dögönyöztem a ködöt erőtlenül, szinte elmerültem a párás, puha semmiben.