Lilában

Amikor kiléptem a kabinból, egy fürdőruhás férfi vizes kezével megfogta a karomat, félrevont és suttogva megszólalt, mintha emberek tucatjai állnának körülöttünk, titokra kíváncsian. De a közelünkben csak platánfák álltak, távolabb, a part mentén is alig mutatkozott valaki.

– Ott, látja, a bejárón mozdulatlanul áll az a fiatalember. Nagyon vigyázzon vele. Én a kölcsönző mellett a másik bejárón mentem bele a vízbe. Itt áll már órák óta. Még sötét volt, amikor a kölcsönzős megpillantotta az ablakból.

– Köszönöm, hogy szólt.

– Mindenképpen szóltam volna, de egyébként is éppen erre jöttem, a mi kabinunk ennek a háta mögött van.

– Köszönöm.

Kíváncsian elindultam a hullámtörők felé.

A bejáró közepén egy lila zakós, lila nadrágos, széles vállú, magas fiatalember állt, és előrehajolva a korlát vascsövére támaszkodott. Ruházata nem is volt kimondottan lila, inkább talán pirosaslila. Az a fajta szín, amit évtizedekkel ezelőtt még a köszörűscigányok és a ringlises legények kedveltek, de azóta divatszín lett belőle, s Pierre Cardinnél is lehet kapni, csak drágán. Az ilyen színű nadrágok farzsebéből nyeles fésű szokott előkandikálni, de ez esetben erre gondolni sem lehetett. A nadrág olaszos cipőt takart. A fiatalember fekete inget viselt, vajszínű nyakkendővel. A haja se rövid, se hosszú, éppen csak elérte a kabát gallérját. Az oldalszakálla viszont túlzottan hosszú volt és ferdére vágott. Ezeket a ferde remekműveket sohasem kedveltem, túl sokat sejtettek a személyiségből. Arca nagy volt, szederjes és durva, legalábbis oldalnézetből.

Rám sem hederített, csak a vizet nézte és nyögdécselve két szót ismételgetett:

– Uram isten… Uram isten…

Szenvedett.

A legfurcsább az volt az egészben, hogy a bal lába mellett a deszkabejárón, akár egy asztalon, papírtálca állt, azon egy pár ép virsli, mustár és egy zsemle hevert. Ez a feltálalt étek látszólag nem tartozott hozzá, de ugyanúgy a saját szerzeménye is lehetett, csak kényelmi okokból a lába mellett tartotta.

– Uram isten… Uram isten – hallatszott újra és újra.

Engem a papírtálca nyugtalanított. Hogy a fenébe került ide? Ha nem a nyögdécselő fiatalemberé, akkor hol a gazdája? Talán még este vásárolta egy elkésett fürdővendég, de már nem tudta megenni, mert megölték, vagy belefulladt a vízbe. Esetleg elhatalmasodott rajt az étvágytalanság, vagy rádöbbent, hogy inkább nyúlpástétomot enne.

Elindultam a bejárón a vízbe. Átléptem a virslit, s amikor a lépcsőkig jutottam, éreztem, hogy remeg, imbolyog az egész faalkotmány. Ekkor értettem meg, hogy a fiatalember nem támaszkodik a korláton, hanem kétségbeesetten kapaszkodik.

Úsztam egy keveset, aztán partra léptem a fiatalember mögött. Letusoltam, felálltam a partvédőmű betonjára szárítkozni. A nap még bent fuldoklott a túlpart ködében, alig látszottak a kontúrjai. Köröztem a karommal, hogy gyorsabban száradjak. Váratlanul hörgő ordítás hallatszott. Ijedtemben csaknem belebukfenceztem a vízbe.

A lila ruhás fiatalember adta ki a hangot. Fenekét hátrafeszítette, aztán nagyot rúgott a papírtálcába. A virsli elmerült, de a tálca és a zsemle fent maradtak a víz színén. Néhány pillanatig meredten nézte az úszó tárgyakat, mintha szörnyek merültek volna fel a mélyből, aztán elengedte a korlátot, és tántorogva elindult a part felé. A tushoz lépkedett és újra elkiáltotta magát:

– Uram isten!

Megnyitotta a csapot. Sokáig, talán percekig állt a zuhogó víz alatt. Csak akkor mozdult ki a rózsa alól, amikor a ruha már a testére tapadt. Lépett néhányat előre, megállt, aztán tovább tántorgott. Mögötte a nyitva hagyott tusból sisteregve ömlött a víz.

Lerogyott az egyik platánfa tövébe, és azonnal elaludt.

Ekkor odajött hozzám a férfi, aki fürdés előtt figyelmeztetett.

– Mit kiabált a fiatalember? – kérdezte.

– Nem értettem egészen.

– Nem azt kiabálta, hogy „Uram isten”?

– Lehetséges – mondtam és elindultam a kabinom felé.