A „gúnár” és csapata

Hajnalban és kora reggel még minden elmosódott és valószínűtlen a strandon. Pára ül a vízen, s a nyirkos harmat átáztatja a horgászok ruháit, a kabinok deszkafalát. A víz tiszta, tisztább, mint napközben vagy este. A hullámtörők, betongátak, deszkabejárók viszont koszosak, szemetesek. Legkoszosabb a fű, amire napközben az emberek leteregetik pokrócaikat. Mintha bevetették volna cigarettacsikkel a gyepet, az almacsutkák, barackmagok, törött papírpoharak, műanyag szívószálak, kólásüvegek csak dísznek hevernek közöttük. Az első hajnali úszás előtt két kártyalapot is találtam, egy tök felsőt és egy hetest. Épek voltak, csak egy kicsit nedvesek az éjszakai harmattól. Lehajoltam, hogy a tök hetest felemelem, de ekkor egy halk sikkantás elterelte a figyelmemet. Ekkor érkezett meg a „gúnár” és csapata. Most láttam őket először, így az egész színház érdekesnek tűnt.

Nem tudom, miért, azt hittem, üres lesz a strand, a horgászokon kívül, akik a nádas közelében a keleti hullámtörőket foglalták el, nem találkozom senkivel. Ezt a hajnali magányt, képzelt kívülállást már előre élveztem, s most egy kis csalódás borzongott rajtam végig.

A gyermekfürdő és a tusoló után egy elég tűrhető deszkabejáró és lépcső vezetett a vízbe, a másikat, ami a csónakkölcsönző mellett volt, már megrongálta a vihar. Öt-hat évvel ezelőtt még megvoltak a hosszú bejárók, a nagy napozó stéggel, két lépcsővel az oldalukon. Akkor kényelmesen lehetett besétálni a vízbe, de a gondnokság emberei elunták az állványok tavaszi-őszi emelgetését, amikor vízbe rakták vagy leszedték a szerkezetet, így aztán lángvágókkal feldarabolták, s a rövid bejárón és az egyetlen lépcsőn kívül semmi sem maradt az egészből.

A sikkantás a vihar rongálta bejáró felől hallatszott. Nők érkeztek a lépcsőhöz, s köpenyeiket ledobva, meztelenül csobbantak a vízbe. Fehérek voltak, szőkék és különböző életkorúak. A vízben megszámoltam a fejeket. Kilencen úsztak befelé, trécselve, kiáltozva, nagyokat nevetve. Bent a bójákon túl megfordultak és versengve közelítgették a partot. A bejárón, mintha nagy nézőközönségük lenne, gyors mozdulatokkal magukra kapták köpenyeiket, aztán elsiettek a falu felé. Csak másnap hajnalban, amikor a jelenet megismétlődött, vettem észre, hogy nem is köpenyben jönnek, mindössze egy nagyobb frottírtörölközőt tekernek meztelen testük köré. Libacsapatra hasonlítottak, melyek valaha a Balaton-parti falvak dombos főutcáján szoktak szárnyra kapni, s a maguk teremtette fehér felhőzűrzavarban érték el a vizet. A „gúnár” itt egy ötvenes, alig fonnyadozó nő volt, dúsan tenyésző szőrzettel. Szerényebb tollazatú követői a legvirgoncabb éveikben jártak, de a sor végén néhány tizenéves gyermeklány is soványkodott. A korai úszók éppen csak rájuk pillantottak, amikor a sikkantások elhangzottak, aztán fürödtek vagy törölköztek tovább. Arra mindenki ügyelt, hogy ilyenkor a másik bejáró lépcsőin ereszkedjen a vízbe, vagy másszon ki onnan. Egyik reggel azonban, mire megérkeztek, valaki elfoglalta a stégjüket. Egy magányos nő. Felöltözve, virágos szoknyában állt a deszkák végén, és a túlpartot nézte. A szőke nők csapata megtorpant a füvön, és vártak egy kicsit, de a magányos nő nem ment el onnan. Izgatott vita után átjöttek a másik bejáróhoz, és minden sikkantás nélkül ledobták törülközőiket, vízbe ereszkedtek. Jól látszott, hogy valami elromlott a hajnali strandon. Amikor vizesen elsiettek mellettem törülközőikben, a „gúnár” fenyegető, férfias arcán düh és keserűség ült. Az volt az érzésem, hogy ezek az ismeretlen, idegen nők másnapra kitalálnak valamit.

A következő nap hajnalán izgatottan siettem le a strandra, félve, hogy megkések és elszalasztok valamit. A magányos nő már ott állt a bejárón, és a túlpartot nézte. Csak most vettem észre, hogy világoskék szoknyáján a virágok sárgák.

Volt ott egy férfi a banktól, már törülközött, s közben a bejárati kaput figyelte. A csónakkölcsönző is előjött a lakókocsijából, és a lépcsőre ült. Intett a bankosnak, az széttárta a karját, és tovább nézte a kaput. De hiába, a szőke nők nem érkeztek meg. Másnap sem jöttek, s többet soha. A magányos nő két napig még ott állt a bejáró végén, aztán eltűnt, azt sem láttuk többet.