Ennyi…

A vasárnap esti bizonytalanságban, amikor az ember nem tudja eldönteni, hogy folytassa a soha véget nem érő szellemi munkáját, társalogjon gyermekeivel, olvasson vagy esetleg belenézzen a televízió este hétkor kezdődő politikai magazinjába, furcsa neszek, beszédfoszlányok érintgették a negyedik emeleti ablakokat. Itt mi a legfurcsább neszekhez, zenékhez és zajokhoz is hozzá vagyunk szokva, mert a harmadikon színes külföldiek laknak, lejjebb kutya-, macska- és más állatbarátok, szokásaink, mentalitásunk, természetünk, foglalkozásunk és munkabeosztásunk rendkívül eltérő. Van, akinek hangos gyermeke van, másoknak zongorája, Hi-Fi-tornya, pisztolya, s olyan is akad, akinek már csak rossz, elnyűtt idegei. A lakások emeleti szintjei közül a kivitelező kispórolta a hangszigetelést, így mi, a lépcsőház lakói elég sokat tudunk egymásról. Némelyik lakó ugyan azt képzeli, hogy a hang csak lefelé terjed, másik, hogy felfelé, de ahogy a lépcsőház kanyarulatában egymásra nézünk, nyilvánvaló, hogy a hang itt minden irányban terjed. Mindezek ellenére elég jól megvagyunk egymással, kialakult köztünk valamiféle hallgatólagos tolerancia, ami válságos helyzetekben már érintgeti a lépcsőházi szolidaritás határait.

De ezen a vasárnap estén a sokféle zajhoz, zörejhez, vonyításhoz, dobszóhoz, kutya- és gyereknyivákoláshoz, perpatvarhoz, részeg vendégek távozásához szokott fülünk mégis fent akadt néhány hangfoszlányon. Nem az volt a meglepő vagy furcsa, hogy németül beszéltek az ablak alatt, hiszen itt állandóan parkolnak idegen kocsik, s az angol, orosz, szerb és német szó megszokottan hangzik. Valamilyen ideges német és magyar mondatfoszlányok érintgették az ablakokat.

Kiléptem a lodzsára. Lent a mélyben népes társaság állt. Az utcán várakozó osztrák rendszámú kombi és a pár négyzetméteres ablak alatti park között járkáltak. A német és a magyar szó állandóan vegyült: „Miért hívott meg bennünket, ha nem enged be?” – kérdezte valaki. „Nem azt mondta, hogy vasárnap este?” – tudakolta egy másik. S közben német szövegek. Valahonnan egy kettős létrát cipeltek elő, és felállították a pingpongasztalra. Valaki felmászott a létrára, és bekandikált az első emeleti lakásba, ahol egy orvos lakott. Zseblámpa is előkerült, és bevilágítottak vele a lakásba. Az ablak visszatükrözte a fényt. A lámpával valaki bement a lépcsőházba, s a levélnyíláson át világított befelé. A létrán álló felkiáltott: „Látom, ott fekszik keresztben… Elaludt… Dörömbölni kell és felébred…”

A jelenet nem látszott valóságosnak. Olyannak tűnt, mint egy filmforgatás. Különösen a pingpongasztal tetején álló létra utalt erre. Körülnéztem, de sem lámpákat, sem felvevőgépet nem láttam. Talán a másik oldalról veszik, a nyitott lakásajtón át, gondoltam… De aztán előkerült az egyik lakó, s egy hosszabb létrát a lodzsa korlátjának támasztott. Piros tréningruhában mászott fel a létrán, és beugrott a lodzsára. Benézett az ablakon, aztán a félig osztrák, félig magyar társasághoz fordult: „Az ágy mellett fekszik, látom… Meg sem mozdul…”

Nagy hangzavar támadt, a piros tréningruhás lakó visszamászott a létrán a földre. Többen erősködtek, hogy telefonálni kell valakinek, esetleg a rendőrségnek, mert furcsa az egész… A félig osztrák, félig magyar társaság beugrált az autókba, és elhajtott. Egy nő, aki ismerősnek tűnt, de ma sem tudnám megmondani, hogy ki volt, sírt a kapuban. Ekkor újra éreztem, hogy filmről, műalkotásról van szó. Valahonnan veszik az egészet. Világítanak a ház mellől, mert a nőnek még az arcát is láttam a negyedikről. Visszaléptem a szobába, és bekapcsoltam a televíziót. Amíg melegedett, kimentem a konyhába borért és poharakért. Vörös- és fehérborom volt itthon, így aztán bizonytalankodtam az üvegek felett. Melyikből igyunk néhány pohárkával?

Autók morajlása hallatszott be a konyha ablakán. Egy üveg szekszárdi nyakát szorongatva kipillantottam az udvarra. Rendőrautó állt meg a lépcsőházunk előtt, aztán egy mentő. Csodálkozva az órámra pillantottam. Tíz perc sem telt el azóta, hogy az osztrákok elmentek telefonálni. A rendőrök és a mentős tiszt bejöttek a lépcsőházba. Az orvos első emeleti ajtaját természetesen ugyanúgy zárva találták, mint az osztrákok. Megkerülték a házat. A rendőrök felmásztak a létrán a lodzsára, és zajtalanul, pillanatok alatt, kívülről kinyitották a lodzsa ajtaját. Bementek a lakásba, és feltárták a lépcsőházi, rendes ajtót is. A mentősök tizenöt percig voltak bent, aztán kocsiba szálltak és elmentek. Ekkor az ablakokban könyöklő lakók megértették, hogy az első emeleten valami komoly baj van. Az orvos valószínűleg meghalt.

Az orvos jóképű, barna férfi volt, kreol bőrrel, erősen őszült. Ötvenötnek látszott, esetleg kicsit többnek. Mindig mosolygott, ha összetalálkoztunk a lépcsőházban, s egyszer, amikor a lakók nekiláttak a közös helyiségek ablakainak a megtisztításához, rongyot fogott és végigdörgölte a földszinti üvegeket. Arca néhányszor a televízió képernyőjén is felbukkant, mivel jól értett szakterületéhez, adjunktus volt. Magányosan élt, rokon nők és rokonszenvesen ragaszkodó nők alkalmi felügyelete alatt, boldog kötetlenségben. Mi történhetett vele?

Fél óra múlva megjelent az udvaron egy újabb rendőrautó, egy Lada kombi, amiből a rendőrorvos és a nyombiztosítók szálltak ki. Bementek a lakásba, és hosszan, körültekintően dolgoztak. Szomszédokat, tanúkat hallgattak meg, jegyzőkönyveztek. A rendőrorvos megállapította, hogy az orvos már legalább három napja halott, de lehet, hogy több. A halál körüli feltételezések még aznap körbeszaladtak a házban.

A hullaszállító este kilenckor érkezett meg, de amíg a rendőrök nem szóltak nekik, be sem mentek a házba. Több, mint egy óráig ültek a kocsiban mozdulatlanul. Amikor aztán valamiféle jelet kaptak, bementek. Sokáig voltak bent. Többször kijöttek, hosszú tárgyakat cipeltek magukkal. Nekikoccantották a falnak, kapunak. Este tíz óra is elmúlhatott már, amikor az orvos holttestét kihozták a lépcsőházból egy bádogkoporsóban, aztán becsúsztatták a kocsijukba, és elmentek vele. A rendőrök még utána is hosszan maradtak. Végül lepecsételték a lakást, aztán kocsiba szálltak és elhajtottak.

Ha ez egy filmforgatás, mint ahogy lehetne az, és hosszan úgy látszott, hogy valóban az, akkor a rendező most szólalna meg: „Ennyi… Kamera áll, kikap…” Csakhogy ez nem ennyi.

A Dokinak, ahogy mi hívtuk, félsótérosan most is itt áll a Trabantja az ablak alatt. Egyenesen soha nem tudott beállni. A házban többen úgy tudják, hogy öngyilkos lett, mások infarktusra gyanakodnak. A rendőrség állítólag a külső beavatkozásokat sem zárta még ki. Sok minden történhetett a Dokival… Van, aki úgy tudja, hogy erős gyógyszerre ráivott. Engem az döbbentett meg, hogy csak negyvenkilenc éves volt. Amikor lehozták a bádogkoporsóban, akkor már láttam, hogy szó sincs filmforgatásról. Itt a lépcsőházunkban egy ember meghalt. Kész. Ennyi. De magam előtt láttam derűs, barna arcát, amikor egy késő őszi napon a kocsijából kiemelt egy huszonöt literes hordót, s erőlködve bevitte a földszinti tárolóba. Aki ilyen boldogan tud vinni egy teli hordót, miért lenne öngyilkos? Vagy ha mégis, mi mindennek kellett történni körülötte?