Őszi kertben

Beteg embernek beteg a kertje, ez az első gondolatom, ahogy körülpillantok. A szőlőt, virágágyásokat, a fák alját felverte a gaz, a paradicsombokrok már lerogytak a földre, gyümölcsük fakópirosan, sárosan készülődik elenyészni. A csatorna alatt a cementkádból kiömlött a víz, s a bő esőzések eredményeként kis árkokat mosott az út fűcsomói közé. Szélvihar is téphette a kertet, mert nagy diófaágak hevernek szerteszét, s a csemegeszőlő lugasa átdőlt a szomszédba. A vaddisznók szétszaggatták a kerítést, a paczeltszilva gyökérzetét feltúrták, szétrágták, kopolyákat ástak a gyalogút közepére és a szőlőrendek közé.

Valamikor tíz-tizenkét éve még áldás volt felettünk ez az erdő, gondozták, művelték. A homokkőbe, vörös erdei földbe mélyedt úton hajdanában a Káli-medencéből a Balaton partjára nagy szekerekkel jártak át a rómaiak. A mi időnkben teherautók bukdácsoltak itt, követ és fát hordtak le a partra. Ezen az úton elindulva feljuthatott az ember a Nyálas-tóhoz, a Hegy-tóhoz vagy a hegy túloldalán a nevezetes Kőtengerhez. Az út két oldalán kora tavasztól késő őszig gombát lehetett szedni, galambicát, vargányát, rókagombát, keserűgombát, csiperkét s bőséggel a nagy őzlábgombát. De aztán abbamaradt az erdőművelés, az utat benőtték a bokrok, liánok, s szinte járhatatlanná vált. Az erdőből korábban nyulak és fácánok jártak le a kertekbe, újabban a vaddisznókondák. Az apróvad eltűnt. Felettünk elkomorodott az erdő, esténként beteg, fisztulás őzek nyögése, köhögése vagy a rókák ugatása hallatszik.

A présház előtt, a vadszőlő ágai közé madarak költöztek, s ürülékük kisebb guanóhalmokká vastagodott. Zavartalanul töltötték éjszakáikat, nélkülünk talán boldogan. Nézek jobbra, nézek balra, s csak nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy szomorú ez a kert. – Bent a házban hidegebb van, mint odakint. Az első fagyok idején kihűltek a falak, s a ridegség bent rekedt. Gémberedett pókok ülnek a sarkokban, búsan, fakószürkén, bölcsességbe burkolózva. A pincében a hordók dongáin már kivirágzott a penész. Óbort szívok a hébérbe, nézegetem a színét az ajtó négyszögét betöltő fényben, aztán üvegkancsóba engedem az egészet. Pohárral a kézben lépek ki újra a kertbe. Belekortyolok, s érzem, hogy a tavalyi napfény szétárad ereimben. S azt is, hogy amíg egészséges az ember, semmibe sem veszi az egészségét, de ha betegségből gyógyul, már nagyra értékeli. Betegen érti meg az ember, hogy mi is az az „egészség”.

Mire elfogy a pohárka bor, a Balaton vizéből is előtűnik egy kis darab, valahol a közepe táján. A két partot még pára fedi. Kócos, de nem is olyan ronda ez a kert. A kuszáltságból a szépség világító foltjai is elővirítanak. A lépcsővel szemben már égőpirosan világítanak a tűztövis bogyói, s alatta a madárbirs mélyebb, vérszínű termése árnyalja a képet. A tűztövis ágai között egy feketerigó áll. Szemelgeti a bogyókat, időnként rám néz, de nem fél, nem repül el. A madárbirs mellett a cinerária bolyhos, ezüstös levelei olyanszerűek, mint az alaszkai jávorszarvas ág-bogas lapátjai. A sziklányi homokkő tövében, mely még a pince ásásakor került elő, a moha is megtelepedett. De nem szokványos zöld mohaszőnyeg, az erdei moha, a zöld alapmezőből aranybarna szálacskák magasodnak ki, végükön furcsa fejecskével. A fügefáról, mely a ház sarkánál áll, aláhull egy kései levél. Méltósággal billeg lefelé, s hangtalanul éri el a földet, melyet a fügefalevelek egészen betakartak már. Ha aláhull egy levél, odakapja az ember a szemét és nézi. Nem lehet nem nézni. S most, ahogy a földön fekvő falevelet nézem, mely társaival együtt hamarosan avarrá nemesül, elcsodálkozom, hogy milyen szép. Szép formájú és rajzolatú levél. A természetből áradó bőséget, gazdagságot sugallja. Ahogy nézem, megnyugszom, boldogságérzés fog el, már része vagyok a kertnek, nem pedig külső szemlélője. Így hullok majd le én is, de nem leszek ilyen szép, mint ez a fügefalevél. S valószínűleg nem leszek képes ilyen harmóniával belesimulni a levéltemetőbe, hogy bölcsen avarrá váljak, majd a földbe keveredve humusszá, felkészülve a jövő fügefáinak, barackosainak, szőlőtőkéinek táplálására. Az elmúlás is szép, valójában magában rejti már az új tavaszt, új kezdeteket, új növényi életalakzatokat, a feltámadást.

A diófák ágai már lekopaszodtak, a kerítés mentén sarjadt vadmeggy bokrain átlátni, a körtefák furcsa csontvázakká váltak, a lasponya is elhullatta levelét, csak a kajszibarackfák tartanak ki. Üde zöld levélzetük dacol az ősszel.

Fent vadludak húznak, leszólogatnak a földre. Nem látom őket, csak a hangjukat hallom.

Egyszer csak ott áll előttem Pintér úr, a nyugalmazott vasúti tiszt. Észre sem vettem, hogy bejött a kertbe.

– Láttam, itt vannak, már fentről, ahogy az erdőből ereszkedtem lefelé. Hol voltak ilyen sokáig, csak nem történt valami baj?

– Kis betegség, de már túl vagyunk rajt. Éppen nézem, hogy ez a kert…

– Én meg fent voltam gombászni. Belemászom valahogyan a bozótba, beljebb aztán már járhatóbb. Lila pereszkét és laskagombát szedtem. Nézze csak, szépek?

Kiemelek a kosárból egy laskagombát, és megszagolom. Bent van az őszi erdő illata, titokzatossága.

– Itt hagyok egy főzésre valót, nekünk ez sok – mondja Pintér úr, és már pakolja is a lépcső szélére a legjavát.

Poharat hozok, s az üvegkancsóból megtöltöm.

– Milyen az erdő? – kérdem közben.

– Szép, de furcsa – mondja Pintér úr. Kortyolgat a borból. – Cigányokkal találkoztam. A hegygerincen túl egy egész cigánykaraván táborozik. Négy szekérrel vannak. Három nagy bográcsban főzik az őzpörköltet. Kicsit meg is ijedtem tőlük, mert amikor észrevettek, két suhanc odajött hozzám, de csak az erdész után kérdezősködtek.

– Miből gondolja, hogy őzet főztek a bográcsokban?

– Az illatáról. Legalább húsz éve nem találkoztam cigánykaravánnal. Azt hittem, ilyen már nincs.

Később, amikor újra egyedül maradok, végigjárom a szőlőrendeket. A vessző szép barnára beérett, az alsó rügyek így biztosan áttelelnek. Lecsupaszodva, mint furcsa modern szobrok meredeznek az ég felé. Karok, kezek, ujjak, s az ujjak felett láthatatlan mozdulatok. Néhol a kordonról leszakadt karok lógnak a semmiben. Lehajolok, felkötöm egyiket. Mily kevés ez a segítség, sokat kellene itt tenni. De már tervezem, hogy mit mikor, még a tél beállta előtt, és mit tavasszal.

Most éppen én gondozom ezt a kertet. Átmeneti állapot, mint ahogy átmeneti tünemény földi életünk is. Valamikor egy orvosé volt ez a kert, korábban a hegyoldal nagyobb darabjával együtt egy kisbirtokosé, hogy előtte kié volt, arra már az öreg parasztok sem emlékeznek teljes bizonyossággal. Jártak és éltek itt kelták, rómaiak, germánok, avarok, szlávok, magyar urak és magyar vincellérek, ki tudja, ki mennyit javított vagy rontott ezen a kerten. A földből cserépedények maradványai kerülnek elő, néha rozsdás fémdarab. Sok-sok jel, hogy itt a bronzkor óta vagy talán már korábban is, emberek éltek és cselekedtek valamit. Talán a földet is művelték. A nagy folyamatnak én csak egy kis láncszeme vagyok, nem tudhatom, hogy kétszáz év múlva kié lesz jog szerint vagy teljesen jogtalanul ez a kert. És nem is érdekel. De most éppen én gondozom a kertet. Így hát terveket készítek, megjavítom a kerítést, felkötöm a leszakadt szőlőkarokat, metszek, kapálok, remélve a javulást, az ocsúdó tavasz hangulatát, az aranyló nyarakat s az őszi-téli bizakodások, meditálások komolyságát is, amikor eldől a jövő.