Kórházi elégia

Vannak kiélezett helyzetek, amikor hirtelen minden leegyszerűsödik. Kórházba kerültem, és megoperáltak. Ettől kezdve a magyar társadalomnak csak egészen szűk szeletét, pontosabban metszetét láthattam, s erre kellett (lehetett) figyelnem, ezzel a látvánnyal, élménnyel tölthettem fel akkumulátoraimat. Eleinte sivárnak tűnt ez az élmény, aztán óráról órára elfogadhatóbbnak, szinte érdekesnek. Eltartott egy darabig, amíg az infúzió csordogált belém, mire elvitték a kiürült üvegeket, lebontották a fölém magasodó szerkezetet, mire érzékelni kezdtem, hogy bejöttek, kimentek, hoztak valamit, beszélgetnek velem. Eleinte lebeg az ember, csak később, amikor megszűnik az érzéstelenítő injekciók hatása, ütődik a földhöz, s borítják el a hazai realitások. Anarchikusnak tűnt a kórház, tisztasága kétesnek, bár a párnák, melyeken feküdtem, habkönnyűek és tiszták voltak. Később ráébredtem, hogy az ország egyik legtisztább kórházában fekszem. A rendetlenségérzésem valószínűleg abból táplálkozott, hogy már a kivizsgálások idején is talicskákat, malteros ládákat és iparosokat láttam a folyosón. Akkor éppen a személyzet tusolója, vécéje romlott el, de mire bekerültem, a női osztály vizesblokkja is félig-meddig tönkrement. Ráadásul beázott a kórház első emeleti szintje. Egyébként az utolsó tíz évben, amilyen egészségügyi intézményben (rendelőintézetben, kórházban, szűrőállomáson) csak megfordultam, mindenütt rossz volt valami. Omladoztak a falak, elromlott a röntgen, hiányzott valamilyen segédanyag az EKG-hoz, elfogyott az érzéstelenítő, a megfelelő méretű injekcióstű, a fogtöméshez való pekmesz. Mindenütt mesterek, segédmunkások bizonytalankodtak a lépcsőházban vagy a folyosókon. Sajnálatosan még rangos és nagy kórházakban is ez a kép fogadta a beteget. Mindezek ellenére működnek a kórházak és intézetek, s az orvosok meggyógyítanak bennünket. Most is ez történt, igaz, egyházi szóhasználattal élve a műtő sacrosanctus, ott mindennek rendben kell lenni. És rendben volt, dr. G. T. főorvos megoperált, bonyodalmak és gyógyszerek nélkül gyorsan gyógyultam. – A látszólagos anarchiából kibontakozott a rend, nővérek, orvosok felügyeltek rám, ahogy a többi betegre is. Kis vizit, nagy vizit… Reggel, délután, este váltották egymást, mindenki megnézett, megkérdezett. Az orvosok között volt olyan, aki éjszaka ügyelt, aztán reggel dolgozott tovább, majd újra ügyelt, anélkül hogy hazament volna.

Eleinte csak a hangok törtek be a folyosóról, a televízió hangja, egész éjszaka a betegek papucsainak csoszogása, néha egy csengetés. Fél hat tájban a takarítónők csörömpöltek végig a folyosón, és valamilyen sósavas fertőtlenítő folyadékkal végigmostak mindent. A vérvételre hangszóró szólított bennünket, a kötözésre a gyakorlottabb betegek maguktól is elindultak fél nyolc tájban. Sok volt a beteg, így aki csak tehette, idejében elfoglalta a helyét a vizsgáló előtt. Nyolckor már vitték az újakat a műtőbe, és negyed, fél kilenc tájban elkezdődtek az operációk. Nagyüzembe keveredtem. Néha délelőttönként a nővérképző tanulóinak vidám csiripelése csörgedezett végig a folyosókon.

Mellettem üres volt az ágy, mert az orvost, aki bent feküdt, felvitték az intenzív osztályra. Súlyos veseműtéten esett át. Vért vizelt, a strandról hozta be a mentő, amikor elkapta a görcs. Furcsa, hogy az orvosok is megbetegednek. Sokan keresték, így lassan megismertem a baj és a műtét minden részletét. Tapogattam a vesémet, mintha fájna… Kezdtem félteni a bőrömet. Idáig soha nem hallottam, hogy a vese ilyen bajokat is képes produkálni. Jó lenne minél előbb hazajutni innen.

Felkeltem, végigcsoszogtam a folyosón. Később az ágy szélén görnyedezve az ablakon túli világot figyeltem. Mi van odakint?

Nagy erdők között állt az épületünk, a tölgyfák lombja csaknem behajolt az ablakokon. Dombok, völgyek, hegygerincek látszottak körben. Amikor bevonultam a kórházba, észre sem vettem, hogy ilyen erdőségek közé épült ez a kórházi kombinát. Lent egy raktár- vagy konyhaajtó előtt csíkos bundájú macska játszott a kölykeivel. Kecsesek, szépek voltak. Illés Endre, Hemingway, Brigitte Bardot macskái jutottak eszembe, majd a nagyanyám macskái, ahogy fejés után hízelkedve a szoknyájához dörgölőztek. Kezdett visszatérni belém az élet, a kíváncsiság és az erő. „Milyen jó – gondoltam –, hogy a kórházban macskákat tartanak. Van mit nézni a betegeknek, képzeletben elkalandozni, visszagondolni régi emlékekre, helyzetekre, melyekben macskák szerepeltek.”

Hirtelen kicsi, zárt, dobozszerű teherautó kanyarodott az ajtó elé. Két munkaruhás férfi zöldséget, káposztát rakodott ki belőle. Az épületből egy kövérkés, fehér kötényes asszony jött elő, és mutogatva dirigálta őket. Ekkor fedeztem fel, hogy az ajtó egy konyhába vagy annak raktárába nyílik. Az ablakokon át látni lehetett, ahogy fiatal és idősebb, falusias külsejű nők az asztalok mellett dolgoztak. Vájdlingokba aprítottak valamit, kevergették. Az autó elment. Egy asszony néhány falatka nyers húsdarabot adott a macskáknak. Lefeküdtem.

Tíz óra tájban, amikor autóbúgást hallottam, felültem, aztán nagy körülményesen lemásztam az ágyamról. Kinéztem. Újra ott állt a kis dobozszerű teherautó. Most kenyeret hoztak. A sofőr egy szebbnek látszó kétkilósat betett a fülkébe az ülések fölé. Később ebédidőben újra megjelent a teherautó, zsákokban hoztak valamit, talán hagymát vagy krumplit. A sofőr és a kísérő ember leült a küszöbre. A fehérkötényes nő tányérban hozta ki nekik a levest, de kanál nélkül. Szürcsölték, itták, aztán a maradékot kiloccsantották. Később, amikor hozzánk, a második emeletre is megérkezett ez a leves, csodálkoztam a szállítókon, hogy olyan jóízű éhséggel szürcsölték.

Szerettem nézni a konyhát, ahogy kiadagolták az ételeket, a savanyúságért marokkal a fazékba nyúlva. A maradék csirkecombokat elosztották egymás között, s egyet-egyet szalvétába csomagolva szatyrukba süllyesztettek. Lemosták a bádoggal borított asztalokat, beszélgettek a szállítókkal, nevettek, énekeltek néha, és törődtek a kórház macskáival. A macskák délután egy nagy, megsérült, féloldalas cserfa alatt játszadoztak.

Ha végigcsoszogtam a folyosón, a földig érő üvegfalon át az erdőre láttam. Szerettem nézni az erdőt. Az egyik fa alatt néhány tere száraz ágat, fahulladékot raktak össze a kertészek. Egy beteg férfi látta, hogy nézem a farakást, és megszólalt mögöttem: „De jó lenne ez nekem otthon télire.” – A fától nem messze, az erdei gyepen egy nyugati autó állt. Jó márka, szolid színben. Ezt is szerettem nézni. Reménykedtem, hogy egyszer csak megpillantom a tulajdonosát, ahogy beszáll, elindul, kihajt az erdőből, és én lélekben vele megyek. Kopott öregember ült bele aztán egy testes öregasszonnyal. Piaci kosarakkal szálltak be, látszott rajtuk, hogy kapták a kocsit, és nem mennek messze. Vissza is jöttek egy óra múlva. – Legfurcsább a teniszpálya volt. A fák közül a kórházi üvegablakig sejlett egy vörös salakos teniszpálya, de mindig üres volt, nem játszottak rajta. Reggel elcsoszogtam az üvegablakig, délután többször, hogy játékosokat lássak, esetleg a labda pattanását is hallucináljam, ami eszembe juttathatná labdaszedői tündöklésemet s későbbi felnőtt teniszkudarcaimat. De hiába, a pálya mindig elhagyatott volt. Kivéve egy napot. Már hajnalban szélviharra és zuhogó esőre ébredtünk. Ekkor délelőtt, a folyosó végére sétálva csodálkozva láttam, hogy az esőben két férfi (öreg vagy fiatal) teniszezik. Esett, esett, de másfél órán át teniszeztek. Megnyugodtam, szinte jókedvűen másztam vissza az ágyamba.

Egyik éjszaka a mosdóból befelé csoszogva rangos filmrendezőnkbe botlottam. A sötét folyosón pizsamásan, fürdőköpenyesen alig ismertük meg egymást. Vesegörcsökkel, kővel hozták be, de már halogatta az operációt, segédemberekkel, színészekkel tárgyalt a folyosón, és haza készült. Munkakedve, görcsök utáni lendülete elgondolkodtatott. Még meg sem operálták, de már dolgozik, én pedig itt operáltan lábadozom. Ideje lenne kezdenem valamihez. Ki is vonultam a folyosó végére egy notesszal, és tűnődni kezdtem regényem megoldatlan fejezetén. Leült mellém egy szikár, idős úr, pizsamában.

– Nekem két éve kivették itt az egyik vesémet – mondta és várakozva rám nézett.

– Az súlyos műtét.

– Már lemondtak rólam. Magát mikor operálják?

– Már túl vagyok rajt.

– Szerencsés. Hány éves?

– Ötvenben vagyok…

– Én a nyolcvankettedikben. Már többször lemondtak rólam. De mindig jön valami újabb dolog. Nem értem, hogy most mi a bajom. Ebben a korban az ember vigyáz, idegen nőkkel már csak hébe-korba van kapcsolatom. Nem hinném, hogy ez lenne a baj… Tudja, az a helyzet, ha vizelek, eleinte olyan sűrűn jön ki a csőből, mintha hurka lenne, de nem is ez a baj. Ha abbahagyom a vizelést, a fütyülőm brekegni kezd.

– Brekegni? Hogyhogy?

– Én sem értem. Elteszem a micsodámat a gatyába, bemegyek televíziót nézni, s az közben brekeg.

– Nem értem… Hogyan brekeg, mint egy leveli béka vagy egy varangyos?

– Nem tudom… Leginkább, mint egy gyalogbéka. De ezek az orvosok nem értenek hozzá. Bejönnek vizitelni, s csak azt kérdik: „Brekeg még, Tóni bácsi?” – Hát mit csináljak, ha brekeg… Meg lehet magában bízni? Látom, meg lehet, biztosan nem mondja tovább… Most például kitalálták a mákot.

– A brekegés miatt?

– Nem, most általános kivizsgálást tartanak. Megetettek velem tíz deka mákot nyersen, elrágni nem szabadott. Ilyen undorító dologban nekem még nem volt részem. Hallott már maga arról, hogy mákkal gyógyítanak?

– Lehetséges. Nem értek hozzá. Talán valamilyen kontrasztanyag…

A folyosó egyik végéről az üvegtáblákon át az útra lehetett látni. Vasárnaponként itt gyülekeztek a betegek, és várták a látogatókat. Feleségeket, férjeket, gyerekeket, munkatársakat, s ha azok hazaindultak, újra az üvegablaknál álltak és nézték, hogyan tűnnek el szeretteik az erdő fái között. A gyógyultak, akiket az orvosok hazaengedtek, utcai ruhába öltözve órákig, fél napig álltak az ablak előtt, az ismerős családi kocsi felbukkanására várva. Mások viszont szerettek a kórházban lenni, dicsérték a kosztot, esténként beültek az ügyeletes nővérhez beszélgetni, kávézni, s úgy viselkedtek, mint egy klubban. Egy barna asszony, aki naponta ötvenszer végigpapucsolt a folyosón, ide is, oda is benyitogatva, elkeseredett, amikor hazaengedték. Éppen a reggeli kötözésre vártam, amikor szomorú arccal felbukkant.

– Rosszabbul lett? – kérdeztem részvéttel.

– Nem. Az a baj, hogy meggyógyultam és hazaengedtek – mondta.

– Ennek mindenki örül, ez egy nagyszerű dolog…

– De én úgy szerettem itt lenni a sok kedves ember között, beszélgetni a finom, okos orvosokkal, a nővérkékkel – sóhajtozott.

Később, déltájban láttam a férjét, ahogy vitte a teletömött szatyrokat. Lehet, hogy igaza volt az asszonynak.

Eközben a macskák lent játszadoztak a konyhaajtó előtt, s néha csak gyakorlásképpen, felszaladtak a sérült cserfa törzsére, s onnan tekingettek szét az erdei kórház barátságosnak tűnő világában.