Az előítéletek előzményei

Ez a rádió is egy átok. Amióta megbetegedtem, állandóan itt van a lábamnál vagy az asztal tetején, és halkan duruzsol. Amúgy is nagy rádiós vagyok, mert nem tudok aludni. Hajnali háromkor már botorkálok a házban, s alig várom, hogy végre fél öt legyen, s valaki valahonnan beszéljen hozzám. Mindegy mit, csak mondjon valamit. De ezek kritikus pillanatok, mert nem mindegy, ki szólal meg. Ha Papp Endre, Dombóvári Gábor vagy Pintér, akkor meg vagyok mentve… De nem mindig, mert az sem mindegy, hogy ki a zenei szerkesztő. A rossz, ízléstelen zenével tönkre lehet tenni az egész napot, de egy jó zenei szerkesztő a betegből is egészséges, jókedvű embert teremthet. Sajnos sok otromba, hajnali órákba nem való zene kerül adásba. De oly nehéz válogatni, és annyi teljesen tehetségtelen zene került szalagra és hanglemezre, hogy a hajnali kínzás alig elkerülhető. A híreken szoktam újra elaludni. Régebben a vietnami harci jelentések, újabban Reagan csínytevései ringatnak álomba. Megfigyeltem, hogy a hírolvasó, amint a Reagan név kimondásában odáig jut, hogy „Rea…”, mélyen elalszom. Ez nálam nem politikai kérdés, hanem a szervezet közönséges biológiai reakciója. Sajnos ilyenkor már csak negyedórákat tudok aludni, s az is előfordul, hogy a sporthírekre már felébredek. Ezek élvezetesek. Minden reggel bemondják, hogy Taróczy Balázs kitől kapott ki és hányra, és mégis hányadik helyen van már valamilyen listán.

Ezt csak úgy mellékesen mondtam el. Újabban sajnos nappal is hallgatok rádiót. Délelőtt, amikor dolgozni kellene vagy feltalálni valamit. Esetleg írni. Furcsa módon a rádió műsora még mindig jobb, mint a televízióé. Erre elég nehéz magyarázatot találni. Lehet, hogy az oka egyszerűen csak annyi, hogy a rádiónál igyekeznek hozzáértő szakembereket alkalmazni. A televíziónál is van persze néhány nagyon jó szakember, mégis a műsorok egy része zavarba hozza az embert…

De nem erről akartam beszélni, hanem az előítéletekről. Kitűnő délelőtti műsora volt a rádiónak. Megszólalt bent egy cigány kislány, hibátlan, bűbájos, nyelvileg művelt fogalmazással, és egy kevésbé pallérozott stílusú szakmunkástanuló. A szakmunkástanulót azért nézik le a lányok, mert nem gimnazista, a cigánylányt pedig azért, mert cigány, és bizonyára tetves, lop az anyja, koszos a lakásuk. Ezek előítéletek. A szakmunkástanuló panaszos volt, a cigánylány sértődött. Tudós nők és férfiak járták körül az ügyet, és alaposan megmagyarázták. Már nem emlékszem, mit mondtak, nem is fontos. Mindenesetre elítélték az előítéleteket.

Ahogy a lugas karjai között kipillantottam a vízre, tűnődni kezdtem, hogy vajon hogyan keletkeznek az előítéletek. Mert ugye nemcsak negatív irányú előítéletek léteznek, hanem pozitívak is. Azt mondjuk, hogy szorgalmas, tiszta sváb, svéd acél, kvéker telepes, svájci óra, örmény kereskedő, angol hidegvér, Nepálból származó gurka katona.

Miért mondjuk ezeket? Mert azt tapasztaltuk, hogy a sváb szorgalmas, tiszta és takarékos, a svéd acél jó, az örmény kereskedő ügyes és találékony, a gurka viszont a világ leghűségesebb katonája. Valószínű, hogy a negatív előítéleteknek is tapasztalati alapjai vannak. Hiába rokonszenves a nyelvi leleménnyel, szépen fogalmazó cigány kislány, amikor az emberek még ma is azt látják, hogy a Keleti pályaudvartól az Astoriáig gagyizó, üzletelő cigányok állják el a járdát, s hamis aranygyűrűt vagy hongkongi kvarcórát próbálnak ránk sózni meglehetősen agresszíven. A bűnözésről nem óhajtok szólni. Dr. Markója Imre már elmondta a hivatalos észleléseket a cigányok bűnelkövetéseiről. Félek, hogy a rádióban bűbájosan, nagyon rokonszenvesen megnyilatkozó cigánykislány életútját nemcsak az előítéletek nehezítik meg, hanem nagyon távoli rokonai is.

Előítéletek sújtanak engem is, csak én edzettebb vagy közönyösebb vagyok, mint a cigány kislány és a szakmunkástanuló. Nyugati utazásaim során gyakran érzékeltem, hogy barbár keleti embernek tartanak, s volt olyan hely, ahol hivatalos társalgás közben Balkánról érkezőnek neveztek, s bizonyos lefokozással igyekeztek velem bánni. Ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy jobb novellákat írok, mint ezek, és mosolyogtam a fölényeskedésükön. – Fölényeskedésük, lenézésük egyébként indokolt. Előítéleteik szellemében kezeltek. Miért ne néznének le, amikor náluk minden illemhely tisztább, mint nálunk sok váróterem, vonat vagy vendéglő? Miért ne nézne le az osztrák paraszt, tenyérnyi földjével, de tisztes tejgazdaságával a háta mögött, amikor tízszer annyit keres, mint egy magyar író. Bármikor kimehet Párizsba, én nem. S egyáltalán, amikor végigutaztam Ausztriát, látnom kellett, hogy minden szalmaszál vigyázzban áll és hasznosul ebben az országban. És nálunk? De maradjunk az én kertemben. A kerítés mellett álló vörös kőhalomból nagy gazcsomó nőtt ki. Amikor felmagzott, egy növényhatározóban megnéztem, mi a neve, ahelyett hogy kivágtam volna. Rossz, hanyag gazda vagyok. A kert sarkában, a napraforgók között versenyt nőttek a réti zörgőfüvek. Felére sem nől ez a gaz, csak a napraforgók inspirációja húzta őket a magasba. Kivágtuk? Nem. Mutogatjuk a vendégeknek. Minden osztráknak, németnek, angolnak igaza van, aki engem előítélete alapján keletinek vagy akár balkáninak tart. Csak az a helyzet, hogy én nem szenvedek az előítéletektől, nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam. A cigány kislány pedig szenved, mert erre van predesztinálva. Lételeme a lelki szenvedés. Ha váratlanul senki sem érzékeltetné vele, hogy cigány, elveszítené különlegességét. Olyan egyszerű technikus vagy könyvelő lenne, mint a többi nő. Éppen ezért megértem és együttérzek vele.