Időtlenségben

Betegen, bágyadtan ülök a teraszon, a nyári délután csaknem elaltat. Örökké éber lelkiismeretem a rádión át robbanásokat, lövéseket, repülőgépek motorzaját tukmálja rám a Közel-Keletről, európai nagyvárosokból, repülőterekről. „Ne ülj nyugodtan – sugalmazza –, idegeskedj, gyanakodj, félj a jövőtől.” – Hallom a suttogást, de nem jut el a szívemig, agyamig sem. A lugas és az olasz nád behajló levelei között a túlpartig látok. Valahol Lelle és Szemes között egy nagy és öreg vitorlás áll mozdulatlanul. Lebeg a fényben, a víz feletti párában, mint tíz éve, húsz éve, ötven éve. Manapság már nem építenek ekkora vitorlásokat a Balatonon… Minek építenének? Más a lépték az országban. Sok pici lakás, fél szobákból összetapasztva, sok pici nyaraló, sok pici vitorlás, többségük már csak egy deszkából áll, amin állni is alig lehet. De a deszkavitorlás is kölcsönöz bizonyos mennyiségű illúziót, s illúziók nélkül nem tudunk élni.

Valahonnan a teraszra téved egy hangya. Körülszaladja a nyugágy lábát, aztán felmászik a bokámra, és e ronda magaslatról szemlét tart. Azonnal észreveszi a döglött bagócsot. Izgatottan lebotorkál, lecsúszik a lábamról, és elindul feléje. – Még délelőtt, talán tizenegy óra lehetett, vagy annyi sem, amikor agyonütöttem ezt a bögölyt. Először csak elhessentettem, amikor megtámadott, de újra és újra visszatért. Percekig tartott a küzdelmünk, s amikor azt hittem, végleg elment, észrevétlenül a vállamra szállt és beleharapott. Ekkor csaptam agyon. Lefordult a kövezetre, és ott maradt. Most a termetes, centiméternyi hangya megragadja és elindul vele a lépcső felé. Ez így elég egyszerűen hangzik, de a bögöly kétszer hosszabb a hangyánál, s a súlya legalább ötször annyi. De a hangya cibálja, húzza, ráncigálja, s arra is kísérletet tesz, hogy a lépcső meredek falán valahogyan leereszkedjen vele. Lezuhan nagy terhével, de csak pillanatokig igazgatja kificamodott lábait és antennáit, újra munkához lát. Tovább cibálja a bögölyt a következő lépcső peremére. Három lépcsőn zuhan le zsákmányával, mire végre egyenes terepre jut. A betonszőnyeget, melynek alsó szélén a lábtörlő is áll, hat éve terítettük le a lépcsők tövébe egy forró nyári délutánon. Amint végeztünk, vihar söpört végig a tájon, s a zápor lyukacsosra verte friss betonunkat. Kis kráterok, dombocskák összevisszaságából áll azóta ez a betonszőnyeg. A hangya most ezen a terepen küszködik tovább zsákmányával. Hol a bögölyhulla van felül, hol a hangya. Lassan csúsznak, gurulnak, botladoznak a nyírfa alatt kezdődő füves, gazos hangyavilág felé. Megszédül, megáll, körüljárja zsákmányát, aztán újra belekap valahol, és cibálja tovább. Nagyokat emel a fekete hangya, mindig erőn felül. Az egész küzdelem képtelenség. Mégis erőlteti. Mintha csak magamat látnám.

Ha ezeknek a fekete hangyáknak van valahol a közelben országa, miért nem jön eléje két-három vitéz? Miért nem segítenek neki a többiek? Nem magának viszi a nagy bögölyt, hanem az egész bolynak. De senki nem segít neki. Talán nézik valahonnan a fűcsomók árnyékából, egymásra kacsingatva: „Lássuk, mire megy vele… Nem igaz, hogy sikerül neki… Nem sikerülhet…”

A fekete hangyák országából nem érkezik segítség, de valahonnan előkerül három citromsárga hangya. Körüljárják a magányos küzdőt és zsákmányát, s az ellenkező oldalon cibálni kezdik a bögölyt visszafelé. A négy milliméternyi sárga hangyácskák nem képesek elragadni a nagy fekete hangyától a zsákmányát, de annyi erejük azért van, hogy visszatartsák. Verekedésbe nem bocsátkoznak, de ahogy a nagy fekete hangya odább akarja gördíteni szerzeményét, a kis sárgák belekapnak a másik végén, és ellenkező irányba húzzák.

Ez is megszokottan ismerős valahonnan. Semmi közöm a hangyák dolgához, mégis felállok és a derekánál kettévágom a döglött bögölyt. A nagy fekete hangya felbukfencezik a felével könnyebbé vált zsákmányával, aztán ügyesen vonszolja tovább a fűcsomók felé. Csakhamar eltűnik a nyírfa alatt. A sárga hangyák először nem értik, mi történt. Körbeszaladják a bögöly potrohát, ami nekik maradt. Csalódottan billegetik antennáikat. Csomóra futnak, aztán szét, végül elballagnak a lábtörlő felé. – Nem így képzelték… Talán az egész bögöly kellett volna nekik, a fele nem. Szoborként akarták felállítani a hangyabolyuk központi bejárata elé. Vagy egyáltalán nem volt szükségük a döglött bögölyre, s gondolták, ha már ők nem vehetik hasznát, a fekete hangyák se egyenek belőle.

A messzeségben még mindig mozdulatlanul áll a nagy vitorlás. A víz felett látszik lebegni, fehér párában oldódó időtlenségben. Ahogy múlnak az órák, bizonyára felemelkedik majd a palakék dombok fölé, s fent, a láthatatlan felhők között szertefoszlik.