Behunyt szemmel a téren

Csenget a postás. Ajtót nyitok, jó és rossz hírekre kész lélekkel várakozom.

– Semmi sem érkezett, csak felkísértem a vendéget – mondja és maga mögé mutat.

Szakállas, jól öltözött férfi áll a folyosón, egyik kezében diplomatatáska, másikban fehér bot.

– Jó napot kívánok, parancsoljon…

– Én vagyok a zongorahangoló.

– Már vártuk – mondom. A hangomban lehet egy kevés csodálkozás.

– Nehezen találtam ide. Érdeklődni akartam valakitől, de hosszú ideig senkivel sem találkoztam. Legalábbis az volt az érzésem, hogy nincsenek körülöttem emberek. Jött aztán a postás.

A postás már lent jár a földszinten. Áthajolok a korláton, és utánaszólok:

– Köszönöm.

– Már azt hittem, hogy bent vagyok, amikor újra kívül voltam a házon. Két kapu van itt?

– Három kapu van minden házon.

– Ez nem egy ház?

– Két négyemeletes ház áll egy bekerített udvaron, és vannak A, B és C lépcsőházak. Bekísérem a lakásba, ha megengedi.

Karon fogom a vendéget, és bevezetem a szobába, ahol a pianínó áll. Leteszi a szőnyegre a táskáját, aztán a botját a szekrény oldalának támasztja. Az az érzésem, hogy valami keveset lát. Tűnődve a hangszerre mered, aztán felém fordul:

– Direkt engem kértek a központtól?

– Nem, nevet nem mondtunk.

– Akkor ennek valami hibája is van, javítani kell. A többiek ugyanis csak hangolni tudnak, javítani nem. Mi a hibája?

– Koppan a kétvonalas asz, és a pedál nyikorog.

– Milyen gyártmány, orosz?

– Nem, Petrof.

A szakállas férfi kicsit hátrább tolja a széket, kitapogatja a pianínó körvonalait, leemeli a klaviatúra fedelét, aztán néhányszor leüti a hibás billentyűt. Olyan könnyedén odatalál a keze a fekete billentyűre, hogy újra az az illúzióm, lát. De ahogy kinyitja a táskáját, és keresgéli bent az ide-oda elcsúszkált szerszámokat, már biztosan tudom, nem lát. Fogót, csavarhúzót, hangvillát, hangoló kulcsot vesz elő, és egy ék alakú gumialátétet. Kirakodik, feláll és a hangszer fölé hajolva dolgozni kezd. Leszedi a fedőlapokat, csavarokat tapint ki biztos kézzel, aztán kitekergeti mindegyiket. Kiemel egy filccel fedett fémlapot. Meztelenek a húrok és az egész billentyűszerkezet. Kiszed néhány billentyűt is, aztán a hézagon benyúl a szerkezet mögé, és hosszan dolgozik. Fél óra alatt megjavítja a hibás billentyűt és a nyikorgó pedált. Visszaszereli a billentyűket, az egyik keskeny fedőlapot is, aztán megszólal:

– Szabad itt rágyújtani?

– Természetesen – mondom, és cigarettáért, gyufáért lépek a komódhoz, de mire megfordulok, már az öngyújtó lángjával keresgéli a cigaretta végét. Bal mutatóujjával vezeti oda a lángot.

– A hamutartót tessék a kezembe adni.

Átadom, a feleségem közben behoz egy feketét.

– Nagyon precízen dolgozik, néha az az érzésem, hogy lát egy keveset.

– Nem, semmit sem látok. Így születtem, soha nem láttam semmit. De a mechanikai dolgokat szeretem. A kezem kedveli a szerszámokat. A mesterem mindenre megtanított. Hangolni is jól tudok, de a szerelést jobban szeretem. Két hete fent jártam Csillebércen, van ott egy csomó pianínó. Páraszívó golyókat raktak azokba gyárilag, és a szállításnál elmozdultak, szétgurultak a hangszerben… Mire a golyókat egyenként kibányásztam a húrok alól, este lett. Mást is megcsinálok, ha kell. Otthon én szerelem a villanykapcsolókat s a biztosítékot is, ha kivágja az áram.

Belekortyol a feketébe, szippant rá néhány slukkot a cigarettából.

– Ez a nagy szenvedély, a feketekávé cigarettával – mondja és elmosolyodik.

A hangolás csaknem két órán keresztül tart, mert a kis és a nagy oktáv fél hanggal lejjebb van, a háromvonalas és a négyvonalas oktáv viszont kicsit feljebb. Már a klaviatúra jobb szélén tart, de újra és újra visszamegy a kulccsal a középső részhez, s amikor azt hiszem, hogy kész, elölről kezdi a mély oktávokat. Az ék alakú gumipöcköt bedugja a húrok közé, lefog belőlük egyet vagy kettőt, s addig billentget, állítgat, míg a három húr a megfelelő hangzást adja. Amikor visszaszereli a fedőlapokat s a klaviatúra fedelét, arca már fáradt, mozgása lassúbb. Szerszámait tapogatózva összeszedi, táskájába rakja, gondosan becsukja a zárakat. Közelebb húzza a széket a hangszerhez, és végigfuttatja ujjait a billentyűkön.

– Valamikor zongoráztam, de abbahagytam, mert a kezem nem volt elég biztos. Drukkos lettem, ettől aztán még jobban elbizonytalanodtam – mondja, aztán feláll, helyére tolja a széket.

Az adminisztrációt is hibátlanul bonyolítja le, biztos kézzel dolgozik az iratai között. Elkísérem az autóbuszhoz. Útközben beszélgetünk.

– Szép lehet ez a környék, a levegőn érzem, hogy sok a fa – mondja.

– Igen, diófák állnak a házak előtt és a kertekben, de vannak itt öreg vadgesztenyefák, sok a keresztes fenyő és a nyárfa.

– Az a hosszúkás fa?

– Igen, mintha egy nagy zöld lángnyelv lenne.

– Gondolok néha erre a fára, de nem tudom, milyen lehet a házak között vagy egy domboldalban.

– Igaza van, ahogy viszonylik, pontosabban aránylik a környezethez, az még szebbé, fenségesebbé teszi. Magas, de barátságos fa, otthonosságot sugároz.

– A szövetségben sokat vitatkozunk, hogy mi a jobb: vakon születni vagy később megvakulni, amikor az ember már látta a világot. Nekem azt hiszem, szerencsém van, mert vakon születtem, és soha nem láttam semmit. A világ és bent a tárgyak olyanok, amilyennek én elképzelem. Nem kell viszonyítgatnom egy régi élményhez. Néha mégis fáj, hogy nem láttam soha semmit. Van egy barátom, aki tizenöt évig látott, aztán elsorvadtak a szemidegei. Vele élvezet a belvárosban járkálni. Még a Kálvin téri aluljáróban is eligazodik. Tudja, hogy milyen egy aluljáró, milyen kijáratai vannak, s azoknak hová kell vezetni. Én is ki tudok jönni az aluljáróból, de a formáját elképzelni már nem tudom. A hegyeket sem. A szövetségben sokszor órákig vitatkozunk egy diófáról vagy nyárfáról. Csak elképzeljük a formáját, a színét, de nem tudjuk, hogy milyen a valóságban.

– Hát nézze, úgy látszik, ezzel mindenki így van. A szövetségben sokszor mi is órákig vitatkozunk egy nyárfáról…

– Milyen szövetségben?

– Egy másikban. Tudja, sok szövetség van, és túl nagy különbség nincs közöttük.

– De önök látnak és hallanak…

– Orvosi értelemben igen, de származásából, személyiségéből eredően mindenki másnak lát egy nyárfát. Más lényeget lát bele.

– Bele…? Ezt hogyan érti?

– Mondjuk mögéje.

– Nem értem. Mi szokott lenni egy nyárfa mögött?

– Amit belelátunk vagy mögéje képzelünk.

– Ahogy mi, vakok?

– Nem egészen, mert mi látjuk a nyárfát, de nem egyformán és nem egyformának. De néha behunyjuk a szemünket, és akkor nincs semmi különbség. Talán csak annyi, hogy az önök képzelete kifinomultabb.

– Különös… Elég nehéz itt járni. Ez egy domb?

– Igen. Tízfokos emelkedő. Mindjárt fent leszünk a dombtetőn, és elérjük a környék főútvonalát, ahol az autóbusz jár. Ez elviszi a metróig.

– Nem egy tér ez inkább?

– Egy széles út, de üres telkek fekszenek mellette. Valójában, ha a betonutat nem vesszük komolyan, akkor térként is elképzelhető.

– Egyedül nehezen tudtam volna átjönni. A belvárosban, ahol lakom, könnyen eligazodom. Csak követem az utcák rendjét, szögleteit. Mindig tudom, hogy merre járok, hol vagyok éppen. A nagy gondot a terek jelentik. Ha kilyukadok egy térre, nem tudom, merre kell tovább menni. Legnehezebb a tér közepén. Olyan az egész, mintha kizuhantam volna a világűrbe. Sehol semmi, amihez igazodni lehetne. Talán csak a hangok.

A széles hegyi utat, melyen az autóbusz közlekedik, akácfák szegélyezik, róluk és a viráguk illatáról, az akácméz ízéről is váltunk még néhány szót, amíg az autóbusz megérkezik. Felsegítem egy kapaszkodóig. A vezető türelmesen megvárja, amíg leszállok. Nem tudom, honnan gondolja vagy tudja, hogy én nem utazom.

Hazafelé futólag a nyárfákra pillantok, aztán a tér problémája kezd foglalkoztatni. Olyan érzésem támad, hogy bizonyos értelemben évekkel ezelőtt eljutottam egy térre, és mivel nem tudtam, hogy merre menjek tovább, behunyt szemmel megálltam a közepén. Később, amikor mindenképpen tovább akartam menni, kinyitottam a szememet, de a tér ekkor már tele volt emberekkel, és mindent eltakartak. A sok embertől nem lehetett tájékozódni. Volt, aki még behunyt szemmel állt, de legtöbben a továbbvezető utcákat keresték kidülledt szemekkel. Az emberek sokasága eltakarta a térről kivezető utcákat. Nem lehetett fellelni a torkolatokat, s megállapítani, hogy melyik vezet tovább, előre. Forogtam a sokaságban. Végül már nem is az előre vezető utcába vágytam, hanem vissza, a régi tájra, ahonnan elindultam. De már azt az utcát sem lehetett megtalálni, amelyiken a térre érkeztem.

Belépek a kapunkon, aztán a ház kapuján is. Pillanatokra lehunyom a szememet, és igyekszem elképzelni, hogy miért hitte a zongorahangoló, hogy már bent van, amikor még kint volt, s amikor már valóban bent volt a házban, miért nem volt ebben egészen biztos.