Téli séta

Most, hogy megjött a tavasz, elmesélek önöknek egy téli történetet. A második nagyobb havazás másnapján ballagtam szokásos sétautamon az erdő felé. A végállomásig szoktam elsétálni, s ott hangulatomtól és az időjárás zordságától függően autóbuszra szálltam, vagy visszagyalogoltam. A házak előtt errefelé keskeny járdacsík húzódik, két ember éppen csak elsétálhat rajt, s ha szembe jön valaki, le kell lépni a sárba, télen a bokáig vagy térdig érő hóba.

A keskeny járdát a nagy havazás másnapján többnyire már letakarították, ahol nem, ott a környék lakói letaposták. Érzelemmentesen lépkedtem az erdő felé, szinte üresen, talán csak egy kevés elégedettség bizonytalankodott bennem, hogy ugye tél van, és leesett a hó, mint gyermekkoromban, fagyos szél borzolja a kerti s az út menti fákat. Elszoktunk már ettől, hogy télen tél van, nyáron pedig nyár. Ez nemcsak az évszakokra vonatkozik. A tél egyértelműsége, megbízhatósága megnyugtatott. Mentem, mendegéltem és bámultam a kertek mélyéről magasba emelkedő varjakat, ahogy csőrükben egy-egy szem tavalyi dióval nekivágtak a téli délutánnak és az éjszakának is. Alkalmas törőhelyeket keresve, akácfákra, sürgönypóznákra szálltak, s ha valamelyik ügyetlenül elejtette a diót, összekapott szárnyakkal máris lecsapott egy másik, és elragadta a zsákmányt. A behavazott hegyoldal jó háttérnek bizonyult kékesfekete tollazatukhoz, nagy, erős és szívós madárságukhoz. Szemem kockákra osztotta a tájat, s egy nagy táblakép vázlatai villantak fel, végül összeálltak Bernáth Aurél festményévé, aminek, ha jól emlékszem, Tél a címe.

Emberek jöttek szembe, s ahogy a közelembe értek, oldalazva félrehúzódtak, az arcukon méltatlankodás jelei látszottak. Nem értettem őket. Mentem megszokott utamon a végállomás felé, és néztem a fekete madarakat. Volt bennük bizonyos méltóság. Feketeségük ünnepélyességet sugárzott, de ahogy körülnéztem az út mentén, ebben a téli délutánban nem volt semmi rendkívüli. Világított a hó, és hideg volt.

Közben egyre jobban zavart, hogy a velem szembe jövő emberek elbizonytalanodnak, amikor a közelembe érnek. Némelyik megállt, mások, amikor összetalálkoztunk, olyannyira kitértek, hogy térdig beleléptek a járda mellett felhalmozódott hóba. Ilyen riasztó, félelmetes lennék? Esetleg ez valamilyen indokolatlan tisztelet jele? De minek? A szembejövők egymás mellett elférnek a járdán. Kicsit jobbra húzódtam és beléptem a hóba, de hiába. Akik az erdő felől jöttek, mind kikerültek, a hóba beleállva megvárták, amíg tovább megyek. Szemem már újra a varjakat kutatta, amikor alig hallható szuszogás érintette meg a fülemet. Oldalra pillantva meglepetten láttam, hogy egy nagy fehér kutya jön mellettem, feje éppen a bal kesztyűm magasságában mozog, s ha csupasz lenne a kezem, leheletét már régen érezhettem volna.

Véletlenül utolért – gondoltam, és lelassítottam, hogy a nagy kutyát előre engedjem. A kutya is lassított. Balra sandítottam, hogy megtudjak róla valamit. Hiányos kutyaismereteim ellenére is magyar kuvasznak véltem, aki ugye nem kedveskedő fajta, a támadása viszont veszélyes. – Ekkor megértettem, hogy a velem szemben közeledők miért tértek ki utunkból, és mit jelentett arcukon a szemrehányás. Egy ilyen kutyával ugye csak szájkosarasan, pórázzal szabad sétálni. De ezen a kuvaszon nincs sem szájkosár, sem nyakörv, sem póráz. És mellettem lépdel. Gyorsítottam lépteimet, lassítottam, aztán megálltam. A nagy fehér kutya minden mozdulatomat követte. Csak a feje volt mellettem, arra vigyázott, hogy félve mozgó kesztyűs bal kezemet egy orrnyira se előzze meg. A sétaút felénél igyekeztem úgy viselkedni, mint akinek semmi köze sincs ehhez a kutyához. Hiába, mert a kutya úgy viselkedett, mint aki hozzám tartozik, méghozzá régről. Úgy jön velem, mint egy öreg cimbora, aki már minden rossz szokásomat ismeri, sok beszélnivalónk már nincs egymással, hiszen fél hangokból, fél mozdulatokból, a szem villanásából is értjük egymást. Amikor továbbindultam, arra gondoltam, talán nem is ártana nekem egy ilyen nagy fehér barát, aki mellettem áll és segít. Szóltam hozzá, csaknem megsimogattam a fejét, de ridegen rám mordult. Ekkor megrettentem, félni kezdtem tőle. Követ, jön mellettem, de barátságtalan. Nem is értem, hogy mit akar. Mit akarhat vajon? Én csak egy egyszerű sétáló ember vagyok, aki előmászik a betonfalakból, hogy levegőhöz jusson. A helyzet, ahogy a végállomáshoz közeledtünk, tovább romlott. Ha gyorsítottam a lépteimet, a kuvasz rám mordult, ha lassítottam, ugyancsak. Végül abban az ütemben, ritmusban kellett mennem, ami éppen neki tetszett. Ezzel nem is lett volna baj, csak nem értettem, hogy mit akar. És lassan már azt sem értettem, hogy mi a kapcsolatunk lényege. Nekem úgy tűnt, hogy ő kezdett követni, mellém szegődött. De a nagy fehér kuvasz úgy viselkedett, mintha én szegődtem volna melléje, és nem én, hanem ő sétáltatna engem a havas, téli délutánon. A járókelők viszont azt gondolták, hogy én sétáltatom a nagy fehér kutyát, póráz és szájkosár nélkül.

Közeledve a végállomáshoz újra összeszedtem a bátorságomat, és odaszóltam a nagy fehér kuvasznak: „Kutyus…” – Újra csak rám mordult, s az orrával egy pillanatra megpöccintette a kesztyűs kezemet. Nem értettem, hogy mit akar, és milyen elképzelései vannak a jövőről. Féltem tőle. Egyértelműen. Kapcsolatunk azon a rövid úton, ami az erdő széléig vezetett, meglehetősen zilálttá változott. Nem lehetett tisztázni, hogy ő miért kezdett követni és keltette azt a látszatot, mintha összetartoznánk. Ha úgy vélte, hogy összetartozhatunk, miért mordult rám újra és újra, félelmet keltve bennem? És egyáltalán, honnan a fenéből került elő, kinek a kutyája? Senkié? Akkor viszont miért nem örvendezett az én kényszerűen felajánlott barátságomnak?

A végállomáson éppen bent állt egy autóbusz. Óvatos, mégis könnyed mozdulattal felszálltam rá. A nagy fehér kutya leült a földre, és nézett. Nem mondhatnám, hogy szemrehányóan, azt sem, hogy közönyösen, csak nézett. Valószínűleg arra számított, hogy nem merek fent maradni az autóbuszon, leszállok, s tovább megyek vele az erdőbe. De én nem szálltam le. Nem hagytam magamat terrorizálni. Megszólalt mellettem egy bundás nő:

– Mi a neve?

– Mit tetszik mondani?

– Azt kérdem, mi a neve a kutyájának?

– Ez nem az én kutyám. Nekem gyermekkorom óta nincs kutyám. Akkor volt, de egy barátságosabb.

– Nem sajnálja ezt a szép kutyát nekiengedni az erdőnek?

– Asszonyom, ez nem az én kutyám, csak összetalálkoztunk az úton, és követett.

– Azért ül itt ugye, és nézi magát… – mondta a nő, aztán undorral elfordult tőlem.

Az autóbusz elindult, a kanyarból még láttam, hogy a nagy fehér kutya felállt és folytatta útját az erdő felé.