Kivi háza

Újsághalmokat rendezgetve kezembe került egy finn folyóirat. Belelapoztam, s megtaláltam benn Aleksis Kivi házát. Leültem és megbabonázva néztem a képet, mely Kivi utolsó lakhelyét ábrázolta. A finnek Mikael Agricola, aki a finn irodalmi nyelv megalapozója volt, és Elias Lönnrot, a Kalevala megalkotója mellett Aleksis Kivit tisztelik a legjobban, mert bizonyos iskolai inspirációk után egy személyben megteremtette, létrehozta a finn nemzeti irodalmat. Nemrég, amikor születésének százötvenedik évfordulóját ünnepelték, az újságok szalagcímeikben a „legnagyobb finn írónak” nevezték.

Ebben a házban lakott a legnagyobb finn író. Nézem a képet, és nem tudok betelni a látvánnyal. Miért nem?

Mert nemrég besodort hozzánk a szél egy csinos, sikeres nőt. Mari, amikor még csak keresgélte a saját személyiségét, s olcsó kartonszoknyáit maga varrta, félig-meddig a feleségem barátnőjének számított. Pontosabban kinevezte magát barátnőnek. Eredetileg vidéki ismeretség volt, aztán Pesten újra felbukkant. Havonta megjelent az egyszobás Martos utcai lakásunkban, s a konyhában lekuporodott egy hokedlira. Ha megpillantott egy fazekat vagy lábast a gáztűzhelyen, odalépett, felemelte a födőt, s csak úgy állva beleevett a paprikás krumpliba vagy a hideg káposztás kockába. A hokedlin üldögélve órákig tudott panaszkodni. Valamelyik téli hónapban aztán eltűnt. Az első színes képeslap nyáron érkezett tőle Nyugat-Németországból. Kiderült, hogy férjhez ment egy üzletemberhez. A következő nyáron már fehér Mercedesszel jött haza, s még öt nyáron át. Akkor elvált a némettől, és hazaköltözött. Jó gépeket hozott magával, és kötöttáruval kezdett foglalkozni. Később áttért a fazonüzletre. A német, kereskedelmi postával küldte be neki a legújabb Burdá-t, a francia és az olasz divatlapokat. Három éve férjhez ment (ahogy ő mesélte) egy jópofa fiúhoz. Csak később tudta meg róla, hogy ingatlanügyvéd. Most építkeznek az Endrődi utca alatt vagy fölött, vagy éppen ott. Bent a városban már eladták az öröklakásukat, de majd csak akkor költöznek ki, ha a dombon elkészült a ház.

Életének újabb fordulatait szinte lélegzetvétel nélkül mesélte el csinos barátnőnk, aztán a szobában körülpillantva gyanakodva rám nézett:

– Hogyan tudtok itt vendégeket fogadni?

– Csak néhány ember jár ide, azok elférnek az asztal körül.

– Na de, hát akkor is… Ezen a nyolcvan négyzetméteren…

– Csak hatvanöt.

– Hatvanöt? Őrület… Mióta laktok itt?

– Öt éve.

– Öt éve, hát ez szörnyű… Miért nem léptek tovább? Mozogni kell, továbblépni.

– Minek lépnénk? – vetem közbe. – Ha akarnánk, sem tudnánk mozdulni, mert nincs pénzünk.

– Hogy nektek nincs pénzetek… Ez jó vicc – mondta csinos vendégünk, s fuldokló, csillapíthatatlan nevetésben tört ki. Jókedvében hátravetette magát a kanapén, s fehér szoknyája illetlen magasságokig csúszott. Kreolsága a hajlatokig hibátlan volt, egyenletes.

– Megszoktuk itt – mentegetőztem ügyetlenül.

– Mit szoktatok meg itt a negyedik emeleten? – hajolt előre csodálkozva.

– A szomszéd kertben van két ezüstfenyő. Ha megjön a tavasz, a nagyobbik csúcshajtására ráül egy feketerigó, és telefütyüli a környéket a jókedvével. Van aztán egy kutya is a harmadik szomszédban, aki úgy lohol az utcán, mintha valamilyen fontos dolga lenne. Váratlanul aztán megáll, elgondolkodik, s rájön, hogy neki nincsen semmiféle fontos dolga. Ilyenkor leül a járdára, vagy komótosan hazaballag.

– Nahát, ti bezápultatok. Rigóval és kutyával tele van a budai oldal. Elviszlek benneteket Kajzerékhez. Amiben azok laknak, az a ház, azt meg lehet nézni. Ha megnézitek azt a házat, fogadok, hogy nem ültök tovább itt ilyen elégedetten.

Kiderült, hogy Marit már várják Kajzerék, mert újra meg akarja nézni a fürdőszobákat. A házukat ugyanaz a mérnök tervezte, aki Kajzerékét.

Öt percet autóztunk, Kajzerék tényleg várták Marit, valójában hozzájuk indult, minket csak útba ejtett. Csak az asszony volt otthon, egy üde, jól ápolt harmincas nő. Egy másik Mari, csak nem vibrált annyira, és fehérebb volt a bőre. Barátnőnk azt mondta Kajzernénak, hogy én író vagyok, mire az megkért, hogy mondjam még egyszer a nevemet. Mondtam. Kicsit gondolkodott, aztán vállat vont. Jól látszott az arcán, hogy soha nem hallotta még a nevemet, de barátságos maradt, mosolygós, szinte gyermetegen nyílt. Kávét főzött, aztán megmutatta a kertet és a házat. A háromszáz négyszögölből sokat elfoglalt a ház, de így is tágasnak tűnt. A régi fák közül csak egy nagy lombú diófát hagytak meg, a többit kivágatták, és díszfákat, cserjéket ültettek a kerítés mellé. A gyep hibátlan volt, frissen nyírt, öntözött.

– Majd ide még szobrokat szerzünk – mondta Kajzerné, és a fű közepe tájára mutatott.

A ház három szintje közül a középső volt a legszebb. Nagy konyha, faburkolattal, a falat régi rézedények és metszetek díszítették. Faragott, kényelmes asztal, székekkel. Természetesen infrasütő, inframicsodák, elektromos gépek. Két fürdőszoba egymás mellett, de ahogy kiderült, fent is volt még egy fürdőszoba, s lent a konditerem mellett pedig tusoló. A fürdőszoba csupa márvány, a kád felett olasz csempe, a másik fal egyben tükör. A szobák bútorzata nem volt túlzottan ízléses, de az egyikben furcsa alakú égszínkék cserépkályha állt. Erről is kiderült, hogy olasz. A kályha mellől éppen a diófa ágai közé lehetett látni. Volt is mellette egy karosszék vánkosokkal kibélelve. Kajzerné a falakra mutatott: „Nyugatnémet selyemtapéta, mindegyiket én magam választottam ki.” A nagy fogadó rövidebbik fala üvegből volt, így a szobából a kertre, s a kerten túl Zugligetre és a János-hegyre lehetett látni. Az üvegfal előtt terasz nyújtózott, ahová nyári időben ki lehetett ülni. A szoba hosszabbik falába beépítettek egy öt méter hosszú, két méter magas akváriumot, melyben a zöld növények és sziklák között színes halak úszkáltak a fényben. A szoba padlózata márvány. Ennyi márványt utoljára én egy hercegi lóistállóban láttam, és a bábolnai tiszti étkezde vécéjében. Hosszú evőasztal állt középen, merev hátú székekkel, és sok fotel oldalt a falak mellett és a sarokban. A márványon elszórva állatbőrök, és kisebb perzsák. Régi romantikus képek lógtak a falon, aranyblondelben. Ez a szoba, ahol Kajzerék a vendégeiket fogadták, egyedül megvolt hatvan négyzetméter. „Na tetszik?” – kérdezte Kajzerné. „Nagyon” – mondtam. Elmosolyodott: „Ha egyszer majd sikeres lesz, magát is meghívjuk… Mari majd szól, hogy mikor lesz sikeres.” „Nagyon köszönöm” – mondtam és teljes erőmből mosolyogtam.

Kajzeréknak volt még sokféle porcelánjuk, ólomkristályuk, két autójuk, egy kutyájuk, egy gyermekük, s a férjnek külön egy fegyvergyűjteménye is a felső szinten.

Hazafelé megkérdezem a barátnőnket, hogy ez a Kajzer tulajdonképpen mit csinál?

– Továbbad – mondta Mari.

– Mit?

– Ami éppen megy, vagy hiánycikk. Szóval ami üzlet. Az asszonynak is van egy butikja, de már nem érdekli.

– De hát ez a Kajzer formálisan?

– Formálisan anyagbeszerző egy téesznél. Tetszett a ház?

– Szép nagy ház…

– A mienk sajnos nem lesz ekkora, a telek is csak kétszáz – mondta Mari, aztán letett bennünket a kapu előtt.

Otthon, ügyet sem vetve a fenyőfa tetején fütyörésző rigóra, először azon tűnődtem, hogy néhány közgazdász és egy bizonyos újságírónő miért állítják olyan makacsul, hogy hazánkban nincsenek gazdag emberek. Kajzerék telke minimum hárommillióba került, plusz az átírás. A ház bútorostul tízmillió, de lehet, hogy több. Aztán az autók. Valami balatoni vityillóról is szó esett. És a tőke… Nagy pénzek nélkül nem lehet árut venni és továbbadni. És ezt az egész életformát fenntartani, vendégeskedésekkel, vajon mibe kerül? A gazdagság, a jómód és a szegénység viszonylagos fogalmak. A cselédhez képest a paraszt kis házával, két tehenével, hat hold földjével gazdagnak számított. A cselédhez képest az álmok birodalmában élt. Ma egy átlag szakmunkás tíz év alatt sem keres meg egymillió forintot. Kajzerék a magyar szakmunkáshoz képest nagyon gazdag emberek, s a „magasság”, amiben élnek, érthetetlen és titokzatos.

Fészket rakott a szívünkben a nyugtalanság. Miért ne lehetne nekünk is egy házunk? Nem nyolcszobás, mint Kajzeréké, de egy kis háromszobás. Égszínkék cserépkályha helyett egy zöld szeneskályha, amilyen a Balaton körül itt-ott még fellelhető. Lombok az ablak előtt. Madarak a kertben. Márvány semmi, csak fehér csempe, amit olcsón megkaphatunk. Számolgattunk. Reménytelen. Ami éppen kész, s amit majd jövőre megírok, és utána, és azután, mindez talán arra elég, hogy a szétrohadó KGST autónkat egy újra cseréljük. Egy telek árát én itt tíz év alatt sem keresem meg. Kár foglalkozni az egésszel.

Újra figyelni kezdtem a rigóra, de belül azért valami sajgott. Polcokat rendezgetve ekkor került a kezembe a finn folyóirat, melyben megleltem Aleksis Kivi házát. A Tuusula-tó partján áll az egyszerű, kétszobás faház, mely a hófedte tájban inkább viskónak látszik, mint háznak. Talán húsz négyzetméter vagy huszonöt lehet az egész, téglakéménye van, s az ajtó előtt egy kis fedett belépő. A szobabelső végtelenül szerény, egy író életkereteinek a jelképe. Asztal, szék, egy fiókos szekrény (sublót), kerevetszerű, kényelmetlen ágy, amiben Aleksis Kivi 1872. december 31-én meghalt. A sublót tetején fehér ernyős petróleumlámpa, egy üveg és néhány könyv. A fal korabeli újságokkal van kitapétázva. Az újságok felett négy kép és egy láncos falióra függ. Ennyi, ezek voltak az élet keretei. A ház ablaka előtt vékonyka növendékfa áll, a ház mögött fenyőfák és felkopaszodott törzsű, öreg nyírfák. Ha Kivi kilépett a házból, ezeket látta. A hét testvér írója innen, az újságpapírral tapétázott szobából figyelte a természet lassú elmozdulásait, madárszárnyak rebbenését. Valójában ez a szerény hajlék sem volt az író tulajdona. Bátyja, Albert Stenvall vette meg a Krapi-birtok egyik régebbi tulajdonosától, és átengedte csodálatos képességű író öccsének. Amikor Aleksis Kivi haldoklott, utolsó szava ez volt: „Élek.”

Mi születik a márvánnyal bélelt palotákban és a kis faházakban? Melyikből mi marad meg? A nemzetnek melyikből van nagyobb haszna? Kérdések, kérdések…