Malmö

Felbontották az utat, ezért az autóbuszok indulási helyét a főpályaudvar elől áthelyezték a csatornán túlra. Hová vajon? Ezt igyekeztünk kideríteni Deme Lászlóval és Lázár Oszkár tanár úrral, aki Stockholmban lakik, de a lundi egyetem tanára, s most Malmöben velünk együtt a pedagógus-továbbképzés előadója volt. Nagyon jók ezek az autóbuszok, mert felmennek a komphajóra, átkelnek a tengerszoroson, és elviszik az embert a koppenhágai repülőtérre. A csatornán túl megtaláltuk az autóbuszok új indulási helyét, ami nem is volt olyan egyszerű, mert a csatorna kanyarog, s közben tengeröblök vize is becsillog, s hajóárbocok, daruk hatalmas gémje hívogat más irányba. Természetesen az autóbusz-pályaudvart körülölelő csatornán is egy közepes nagyságú, rozsdásodó hajó horgonyoz, ismeretlen céllal. – Autóbusz-keresgélésünk első pillanataiban a főpályaudvar előtt volt egy sajátságos élményünk. Közel a falhoz, a virágágy közepén egy fejfa állt, friss koszorúval, s mellette egy plakát színes betűkkel. Svédül természetesen, de Lázár Oszkár lefordította nekünk: „Meghalt szegény Jancsi, mert az állam nem törődött vele!”

Egy kábítószeres fiatal szomorú emlékhelye mellett haladtunk el. Valószínűleg itt halt meg, de meghalhatott volna Malmöben vagy Svédországban másutt is. A társak szolidárisan megörökítették emlékét.

Nem először járok Svédországban, mégsem merném állítani, hogy tudok valami lényegeset erről a nyolcmillió lakosú, hazánknál csaknem ötször nagyobb országról. A kalauzok, hivatalnokok sótlanok, udvariasak. A nappalokat nyugalom és közöny uralja. A bankban, ahol beváltottuk csekkjeinket, szép nők kávéval kínáltak. Svéd kávéval. Ez hozzátartozik az üzlethez. Október végén jártunk ott, de már fagyott. Kabátban voltak az emberek, de néhány fiatal még rövid ujjú ingben. Ez érthető, mert Malmö délen van, s itt a mínusz négy fok „nem olyan hideg”, mint Stockholmban vagy Lappföldön. – Este azonban, különösen péntek és szombat este, levedlette a város a nagy nyugalmát. A kábítószeres és az alkoholtól mámoros fiatalok csoportokban járták az utcát. Hangosak voltak és kiszámíthatatlanok. Jó nevű szállodában laktunk, de az én ablakom sajnálatosan egy térre nézett, így a hét végén csak megszakításokkal lehetett aludni. De mindez lényegtelen. Időnként meghal egy-egy szegény Jancsi, akit társai gyászolnak, s plakátjukon szemrehányást tesznek az államnak.

A svéd állam nem tudom, mit tett és mit nem tett meg Jancsiért. A jelek szerint nem szívta el helyette a marihuanás cigarettákat, nem vette be helyette a heroinadagokat, de ezek élvezetét megakadályozni sem tudta. Tengeri ország. Viszont sok mindent tett más területeken. A svéd adórendszer híres és hírhedt világszerte. Ebből az alkotókat, művészeket elüldöző adórendszerből fedezik a szociális kiadásokat. A kábítószeres gyerekek utókezelésétől a szociális lakásjuttatásokig sok mindent. A svédek polgári demokráciája tette lehetővé a mi vendégszereplésünket is. Hoztak ugyanis egy törvényt, melynek értelmében minden állampolgárnak joga van anyanyelvi oktatásra. Mi több, ezt a tárgyat felveheti egy másik, számára nem szimpatikus tárgy helyett. A törvény következtében Svédországban ma körülbelül ötven nyelvet oktatnak az iskolákban. Kínait például kétfélét, a mandarin kínait és a népit. Ebbe az oktatási programba keveredtünk bele mi is.

Svédországban a leszármazottakkal együtt állítólag tizenkétezer magyar él, de ennek valóságát nem tudtam ellenőrizni. Annyi biztos, hogy hetven magyar tanár vesz részt az alapfokú és főiskolai magyar anyanyelvű oktatásban, s ahogy hallottam, most kértek kölcsön Angliától tizenöt vagy húsz magyar tanárt, mert a hetven kevés. Svédországban sikeres kapitalizmus van, de a kisebbség számára biztosított demokrácia példaként szolgálhatna egyes szocialista országokban is.

Mi Malmöben dolgoztunk. A malmöi főiskola a lundi egyetemhez tartozik, de saját magában is városnyi labirintus. A nyers téglából felépített intézményt udvarok, folyosók és betűk tagolják, de előfordul, hogy az újabban odakerült tanerők is eltévednek benne. Persze saját parkoló, fizető parkoló!, épületbetűnként saját konyha és étterem, ahol készpénzért lehet enni, nagyon olcsón és nagyon drágán. Szociális részlegek, mosdók, toalettek… Minden szinten külön speciális toalettet építettek ki a tolókocsis mozgássérültek számára. Közlekedésüket lépcső helyett enyhe lejtőkkel és emelkedőkkel, továbbá liftekkel tették lehetővé. Vendégszereplésünk első napján szeretettel fogadtak bennünket a főiskola magyartanárok továbbképzéséért felelős vezetői, és bemutatták az intézményt. Itt bizony a biológiai képzéshez tartozó halastavaktól, a nagy, tanulásra is alkalmas könyvtárig minden volt. Meglepett, hogy a speciális tárgyakat a könyvtárban kerek asztal mellett, kis csoportokban tanulták. A malmöi főiskola huszadik századi, mai, így természetesen nagy rádió- és televíziós stúdió is tartozik hozzá. Megnéztük a műtermeket a délelőtti legterheltebb oktatási időszakban. A központi stúdióból egyszerre ötven tanterembe, ötven különböző tantárgyi adást tudnak vetíteni. Amikor ott jártunk, talán csak harminc csatornán adtak, köztük egy francia nyelvleckét. Élvezet volt nézni a francia városképeket, tájrészleteket, melyek a nyelvi szövegrészeket illusztrálták. A főiskola stúdiójában egyébként naponta felvesznek új előadásokat, de gyakori az is, hogy kimennek, és a kórházban vagy a tengerparton vesznek fel illusztrációs anyagokat. A főiskolának saját, főállású forgatócsoportja van. A jelek szerint nemcsak az alkoholisták és a kábítószeres gyerekek rehabilitálására, hanem a közoktatásra, az emberfők kiművelésére és továbbképzésére is nagyon sokat költenek.

Mi maradt még az emlékezetemben? Tiszta a város, jók az autók, a taxikban komputer működik, és a tenger. A tenger mindig mindenütt csodálatos. Most kétszer keltem át a Kattegatot és a Balti-tengert elválasztó szoroson. Amikor elindulunk, a túlpart nem látszik, később sem, mégis olyan közeli Dánia. Lélekben. Ez az egész skandináv dolog egy. Innen nézve. Annyi biztos, hogy a hatóságot csak a belépés érdekli. Nem az, hogy belépett Dániába vagy Svédországba, hanem az, hogy belépett Skandináviába. Koppenhágában még megnézték az útlevelünket, a malmöi kikötőben már alig. Visszafelé sehol. Koppenhágában, hazatérőben igyekeztünk elérni Deme Lászlóval egy útlevélvizsgálatot, de nem sikerült. A géppisztolyos úr, aki a tranzit előtt állt, először azt hitte, hogy bolondok vagyunk. Erősködésünk után aztán megmagyarázta, hogy vasárnap van, és vasárnap nincs útlevélvizsgálat. Így pecsétek nélkül tértünk haza. Beléptünk két skandináv országba, de formailag nem léptünk onnan ki. Mégis itthon vagyunk.

És a tenger… Sok a hajó. Nagyok, még nagyobbak, egészen nagyok, és egészen picik. A malmöi kikötőből és környékéről a vitorlások tucatjai indultak velünk együtt. Mínusz egy fok volt. Ezek a svédek nem nyári emberek, mint mi. Kint, a szoros közepén, húsz kilométernyire a svéd partoktól is találkoztunk kis vitorlásokkal, melyek legfeljebb hat-nyolc négyzetméternyi vásznat tudtak a szélbe feszíteni. Nálunk ez elképzelhetetlen. Megjelenne a rendőrmotoros, igazoltatná, megbüntetné és megmentené. Ezeken a vizeken arra vitorlázik az őrült hajós, amerre akar. Igaz, és nem mellékes körülmény: ért a hajóhoz, tud vitorlázni, és ismeri a tengert. Ez egyébként általánosan is értelmezhető. Néztem az átkelőhajón az embereket. Nem ügy ez nekik, hogy átmennek a hajdani Hanza-városból Koppenhágába, ami egy másik ország… Nem ügy… Más a horizontjuk. Útlevél sem kell a két ország között. A határőrök bármilyen igazolványt elfogadnak, még a jogosítványt is. Ebergényi Nándor, egyik tanár hallgatónk tervezett egy hajóutat Dániába, közösen, ünnepélyesen. Azon bukott meg, hogy nekünk magyaroknak csak egy belépőnk van Svédországba és Dániába is. Átéreztük. De a tenger megnyugtató volt. Még a repülőgépről is, amikor Koppenhágában szárnyra kaptunk, s a felhők nyiladékain át megpillantottuk a sós vizet, s a vízen egy-egy közepes vitorlást.