A kerítés két oldalán

Ki tudja, miért, bárhová költöztem, ott csakhamar építkezések kezdődtek és feldúlták az egész környéket. Rendes falusi sárra, amibe a házak előtt vezető járdának nevezett földsávba cipőstül bele lehetett ragadni, csak a gyermekkoromból emlékszem. Azóta „városi” sárban járok, de abban a jelek szerint életem végezetéig. A sárban botorkálást a félig felépült Sztálinvárosban kezdtem. A pécsi Uránvárosban, ahol első szövetkezeti lakásomat megvettem, évekig dagasztottam a sarat, később deszkákon egyensúlyozva jutottam el a kapunkig. Amikor megtelepedtem Zuglóban, éppen nekiláttak a metró és az Örs vezér téren kezdődő lakótelep megépítésének, Óbudán a kísérleti lakóházakon kívül csak a mi, makaróni hosszúságú házunk állt még, amikor odaköltöztünk. Tíz évig néztem, hogyan rombolják le a körülöttünk álló kertes házikókat, utcákat, és hogyan építik fel az új várost. Közben sár. Amikor elköltöztünk onnan, éppen a Flórián teret bontották fel, és láttak neki a felüljárórendszer megépítésének. A Zöldmáli út környéke nyugodtnak látszott, amikor negyedik emeleti lakásunk ablakából körülnéztem, de csakhamar iskolát kezdtek építeni a közelben, majd folytatták a foghíjak beépítését. Most éppen csatornáznak, utat építenek, és egy áruházat az útkereszteződés mellett. Sár, sár és zaj. Ha visszatekintek eddigi életemre, akkor olyan keret nélkülinek tűnik az egész. Egy félig kész, véglegessé soha nem váló országban éltem. Félig lebontott és félig felépített városokban, ahol az építkezések mindig abbamaradtak hónapokra, évekre, a tervek bizonytalansága vagy a pénzhiány miatt. Ha folytatódtak, már más volt a tervek logikája, mint kezdetben. Mindezt a kutyák miatt mondom el.

A sarkon áll egy régi nyaralóház, ahová hajdan tisztviselők menekültek ki a forró városból. Most raktár. A kert is. Teherautók állnak bent, állványszerkezeteket tárolnak a fák alatt, téglát, szurkot, vegyi anyagot, néha ablakokat, ajtókat. A kerítésen belül két őrkutya lakik. Egy tarka korcs és egy fekete bundás, söprűfarkú eb. A környék szabadon kóborló kutyái idejárnak a raktárház kerítéséhez ugatni. Ez a kerítés valóságos, de jelképes is. Folyót, országhatárt lehet a helyébe képzelni. A bent lakó őrkutyák világlátása, világhoz való viszonya, esetleg világnézete más, mint a kinti kutyáké. Ezt csak abból gondolom, hogy a két belső kutya őrjöngő ugatással rohangál a kerítés belső felén, a kóborló kutyafalka kívülről ugyanígy, csak másként ugatnak. Sokszor órákig képesek a kerítés két oldalán habzó szájjal rohangálni, ugatni. Néha kiállok a lodzsára, és próbálom megfejteni, hogy mit is ordítozhatnak egymás pofájába. Nyilván válogatott szitkokat és átkokat. Talán fenyegetéseket is. Ha te így, akkor én úgy. A belsők, illetve a külsők bizonyos esetekre a teljes széttépést is beígérik. „Ha egyszer nyitva marad a kapu, vagy rés támad a kerítésen – gondoltam magamban többször is –, itt szörnyű vérfürdő lesz. Ezek széttépik egymást.”

Nemrég aztán elsétáltam a kerítés mellett, s meglepetten láttam, hogy a dróthálón akkora rés van, hogy egy motorbiciklis begurulhatna rajt. Elcsodálkoztam… Ha itt ekkora nyílás tátong, miért nem mennek be a kóbor kutyák, és intézik el véglegesen nézeteltéréseiket az őrkutyákkal? Miért nem tépik szét őket, ahogy ezt már annyiszor beígérték? Vagy miért nem jönnek ki a belsők? – Azóta is hozzátartozik a környék lármájához az őrjöngő kutyacsaholás. De ahogy a negyedik emeletről elnézem, arra mindegyik vigyáz, hogy a kerítésen tátongó rést elkerülje, észre se vegye. Magukat hitegetik, ha ők egyszer berontanak a kerítésen, illetve amazok kirontanak, akkor aztán… Vagy minket is? És a környék kutyáit, akik rendes kicsi udvarokban laknak? Féljetek, borzongjatok, mert ha mi egyszer berontunk, illetve kirontunk, akkor az egész környéket elpusztítjuk. Megmarjuk a gyerekeket, feldöntjük az öregeket, beleharapunk mindenkibe. Jaj lesz errefelé mindenkinek, de leginkább a kutyáknak! Aki nem tarka, fekete és bozontos farkú, vagy nem kóborló, mint mi vagyunk, annak pusztulnia kell.