Borjú helyett patkány

Vasárnap reggel félálomban hallgatom a rádió élelmiszer-magazinját. Ez a műsor mindig barátságos, otthonos, családias. De most egy kis szemrehányás keveredik a hangokba. Nem vagyunk elég korszerűek, a kínaiak például jóízűen megeszik a pirított hangyát, mi pedig a nutria húsát sem akarjuk fogyasztani. Pedig a csehszlovákok élvezettel eszik a nutriát. Egy tudós férfi is nyilatkozik, ő szereti a nutria húsát, olyan, mint a nyúzott nyúlé vagy nyúzott csirkéé… Nem emlékszem pontosan. Aztán keményedik a hang, és oktatóbbá válik. Érthető. Nem akarjuk megenni, amit valakik, valamilyen számunkra idegen, külső szándékból meg akarnak velünk etetni.

Ahogy minden népnek, a magyarnak is van egy sajátságos étkezési kultúrája, s ez időnként kiegészül olyan ételekkel, melyeket az emberek spontán, önként, véletlenül megszeretnek. Azzal, ami az embereknek ízlik, amitől nem undorodnak. Az emberekre rá lehet erőltetni idegen diktatúrákat, ideológiákat, melyektől félnek vagy nem érdekli őket, de ételeket soha.

Még mindig félálomban eszembe jut, hogy Finnországban láttam nutriatelepeket. Ott a megnyúzott (mert erre megy ki az egész) nutriák húsát kék rókákkal etették fel, és így húztak le a rókáról két bőrt. Nálunk más a helyzet. Velünk akarják megetetni. Aztán eszembe jut, hogy mi mindent ettem már életemben. A hazai koszton kívül persze kagylót, rákot, polipot, rénszarvashúst, keleten kínai mártásban húsokat, melyek jó ízűek voltak, de nem tudtam, hogy miből is főzték azokat. Bombay egyik polinéziai vendéglőjében csupa felismerhetetlen salátát. Itthon gyermekkoromban akácvirágot, de leharaptuk a cserebogarak fejét is, mert az jó édes volt. Később ettem a sokféle magyar saláta mellett krizantém- és brokkolisalátát és kínai kelt. De soha nem tudtam például megenni a csigát, pedig abból szinte ingyen elélhetnék, mert tele van a kertem éticsigával. Bölöni és Illyés oly sokáig éltek a franciák között, hogy itthon is megették. Én csak látogatóban jártam kint. A kagylót jóízűen megeszem, de a csigától rángatózik a gyomrom, ugyanígy a máshol kedvelt macska- és kutyahústól is.

Felkelek és leveszem a lexikont. Megkeresem a nutriát. Íme: „Hódpatkány (Myocastor coypus) a rágcsálók rendjének csalitpatkányfélék (Octodontidae) családjába tartozó, 50–60 cm testhosszúságú vízi állat…”

Hát igen… Egy patkányról van szó, ezt kellene étkezési rendembe beiktatnom, pusztán azért, mert a gazdag nyugati dámák nutriabundában szeretnek járni. A mi vállalataink viszont nem elégednek meg a szőrme hasznával, a döghúst a magyar lakossággal óhajtanák feletetni.

Lehet, hogy a patkányhús nem is olyan rossz. Ostromok, háborúk idején gyakorta ráfanyalodtak az éhezők a patkány húsára. Az alföldi parasztok, pásztorok az ürgehúst is megették. Bár a kettő között elég nagy a különbség.

Évtizede a magyar mezőgazdaság dicsőségét zengi az egész magyar sajtó. Ha ilyen dicsőségesen működik, miért kell nekünk patkányhúst enni? Nem lehetne inkább sertés-, marha-, birka- vagy csibehúst fogyasztani? Vagy, ne adj’ isten, borjút?! Na jó… Tudom, hogy ez már provokáció, mert a magyar teheneknek nincsenek borjaik. Ilyenek. Nutriájuk van.

Undorodom a nutriahústól, ma például már nem tudok reggelizni. Semmit, mert mindenről a nutria jut eszembe. És egy hentes. Távoli rokonságban álltam vele, egy húsüzemben dolgozott, amíg meg nem halt. Csak a sonkát ette meg és a téliszalámit. Amikor egyszer érdeklődtem nála, csak ennyit mondott: „Tudod, én látom, miből készülnek a felvágottak”. – Még a gondolatától is rettegek, hogy valamilyen titokzatos módon a nutria húsa a parizer keverőüzemébe kerül. Nem tételezem fel, csak rettegek ettől.

Nem értem, hogy egy nép étkezési kultúrájába miért kell ilyen erőszakosan, rossz üzleti meggondolások alapján beleavatkozni.

De mit lehetne vajon tenni, hogy ne maradjon a vállalat nyakán a sok nutriatetem? Mi is feletethetnénk kék rókákkal… De akkor jön az újabb gond: Mi legyen a kék rókák hullájával, ha megnyúzták őket? Talán legjobb lenne, ha a nutriabundákhoz a gazdag dámáknak a megnyúzott nutriák tetemét is átnyújtanánk egy csinos, jól csomagolt bálában. A divathölgyek aztán eldönthetnék, hogy mit kezdenek vele. A spórolósabbja megenné. Mások talán a kutyáiknak adnák, de az is elképzelhető, hogy elszállíttatnák a dögtemetőbe. Ezt persze már itthon is meg lehetne tenni.