A must

Vendégként ülök a rangos kormányzati férfiú kocsijában, s robogunk a vidéki kisváros felé, hogy részt vegyünk egy tanácskozáson. Pár napja, véletlenül derült ki, hogy engem is meghívtak, így K. felajánlotta, hogy magával visz a kocsiján. Húsz éve ismerjük egymást, azokból az időkből, amikor nekem már megjelent egy könyvem, de írói pályám ugyanolyan bizonytalannak látszott, mint K. politikai karrierje. Így a régi ismerősség alapján egy nehezen körvonalazható barátság köt bennünket össze. Egész pontosan egy ápolatlan barátság, melynek főleg az adja a tartalmát, hogy kölcsönösen tudjuk egymásról, mi mindent kellett kibírni, túlélni az elmúlt húsz évben.

Szebb, napfényesebb őszi napot aligha választhattunk volna az utazásra. A táj már elszíneződött, uralkodóvá váltak a sárga, pirosas és a rozsdabarna tónusok, de a fák még őrzik leveleiket.

– Bővében vagyunk az időnek, valahol megállhatnánk egy pohár italra, ehetnénk is valamit. Kora reggel én nem tudok enni, csak egy kis pirítóst vajjal – mondja K.

– Jó lenne megállni valahol, mennyi időnk van rá?

– Fél óránk van – szól hátra a gépkocsivezető.

– Mit szólnál Szepezdhez? Van ott az én présházamban szalonna, baranyai kolbász, hagyma, ecetbe elrakott cseresnyepaprika, óbor, de jóféle szilvapálinka is. Bekaphatnánk ott valamit, én pedig megnézném, hogyan forrnak a hordókban a mustok.

– Így is jó – bólint K. –, bár ilyenkor ezek a balatoni hegyoldalak már kietlenek, unalmasak. Nem is értem, hogyan bírod te ezt Pestről? Nem fáradtál bele?

– De, belefáradtam… Csak nincs más megoldás. Ha eladom, ez sem lesz, az áráért és a lakásomért még Remetén sem kapok házat. Egy helyen kellene élni és pihenni, de nem lehet. Pesthidegkúton két-három millió forint egy ház. Én pedig ugyanannyit keresek, mint tíz évvel ezelőtt. Érted?

– Na, igen, az árak elszaladtak…

– Jó azért egy ilyen távoli kert, már útközben támad az emberben egy kis izgalom. Milyen vajon az út? Fel lehet menni kocsival? Mert ha jön egy felhőszakadás, akkor az úton ömlik le a víz. Úgy jön, mint egy folyó, fél méter vastagon, belecsap még a gumicsizmába is. És mindig történik valami. Májusban egy hét alatt húsz centimétert nől a fű, alig lehet behajtani a kertbe. Áprilisban váratlanul kinyílnak a tulipánok. A feleségem még a nyírfa alját is teleültette tulipánokkal. Mindenhonnan csempésztem neki gumókat, ahol csak jártam a világban. Nagy esemény a mandula és a barackfák virágzása is. Kifogtam egy olyan tavaszt, amikor egyszerre virágoztak a mandulafák, barackfák, a cseresznye- és a meggyfák is. Ez elég ritka. Legszebb persze az, amikor a szőlő virágzik, ilyenkor könnyű, finom illat hullámzik végig az egész hegyoldalon.

– És most mi történhet a kertedben?

– A kert már összeroskadóban van, de éppen érik a birs és a lasponya. Ilyenkor a pincében történnek a dolgok. Forr a must, ezek a hegyoldal ünnepi pillanatai. Értelmet kap az egész évi munka, a metszés, kapálás, permetezések, ilyenkor alakul át a napfény maligánfokokká, ízletes nedűvé.

– Kenyered is van a szalonnához?

– Itt hozom a táskában.

– Jó, nézzük meg a mustot – mondja K., aztán az ablakon át bágyadtan kipillant az őszi tájra.

A kertben, a kocsi kerekei alatt ropog a lehullott dió. Sietve kinyitom a présház ajtaját, orromat közben megcsapja a pincéből kiszivárgott mustgáz illata. Kicsit ingadozom, hogy ételt és italt rakjak előbb az asztalra, vagy benézzek a pincébe. De győz a paraszti lélek, villanyt gyújtok és kinyitom a pinceajtót.

Muslincafelhő csap az arcomba, és a mustgáz nehéz illata. A pincében minden kavarog, sistereg, szmörtyög. Fél perc is beletelik, mire rendesen látom és szemügyre vehetem az állapotokat. Must öntötte el a pince kövezetét, onnan reppentek fel a muslincafelhők. Két hordóból még mindig kifelé habzik a must. A modern üvegkotyogókat, melyeket az idén alkalmaztam először, dugóstul kivágta a mustgáz, és a pince mennyezetén törtek szét. A must tajték- és habmaradványai a vakolatra száradtak, barna domborművet alkotva a magasban.

– Na, mi a helyzet?! – kiabál be K. a teraszról.

– A helyzet jó – mondom, és értetlenül nézem a pincét.

K. mellém lép és letekint a felső lépcsőről.

– Úristen, mi van itt? Ez neked jó helyzet?

– Ti is ezt szoktátok mondani.

– Az más, kényszerűség. Te viszont itt eltoltál valamit.

– Nem olyan rossz azért a helyzet – mondom, és beletotyogok a földet borító mustba.

Leveszek néhány litert a hordókból egy huszonöt literes edénybe, s közben elhatározom, hogy este, tanácskozás után visszajövök és rendbe teszem a pincét. Sietve kezet mosok, a cipőmet is leöntöm egy kis vízzel, aztán a terasz asztalára kipakolom a szalonnát, stifoldert, kenyeret, kolbászt, vöröshagymát, paprikát, amit csak találok.

Megiszunk egy stampedli szilvát, aztán állva nekilátunk a falatozásnak. Egy darabig némán rágunk, aztán K., amikor éhe már csillapult, megszólal:

– Túl sok mustot töltöttél a hordókba, azért futott ki…

– Háromnegyedig töltöttem mindegyiket.

– Akkor hogyan futhatott ki?

– Elvileg sehogy. A valóság azonban más. Heves erjedésnek indult a must, és a közben képződő széndioxidgáz felhordta a habot a kotyogókig, és eltömte azokat. Így feszültség támadt a hordókban, és felrobbantak. A legkisebb ellenállás a dugóknál mutatkozott, melyekbe a kotyogók voltak építve.

– Mi az ördögnek raktál rájuk kotyogót? Elég lett volna egy szőlőlevél.

– A szakirodalom szerint, ha nem zárjuk el a külső levegőtől, káros baktériumok, penészgombák keveredhetnek a musthoz.

– Na igen… Most viszont…

– Most viszont kifutott húsz liter must. Túlnyomás keletkezett a hordókban. Tudod, ezek is úgy működnek, mint a társadalom.

– Hol csináltattad ezt a jó kolbászt?

– Drávakeresztúron.

– Svábok vagy sokácok?

– Horvátok. Rokonaink.

– Ezek még értenek az élethez – mondja K.

Még eszegetünk tíz percig, aztán megiszunk két pohár óbort, és továbbindulunk a napfényes, sárgás, rozsdás színekkel díszített őszben.