A zöld vadkacsa

Újabban itthon ülök magamban, és befelé figyelek. Nem szívesen megyek el hazulról, mert akkor előfordulhat, hogy látok valamit, esetleg hallok, s mindez foglalkoztatni kezd. Ha csak lehet, három-négyszáz méternél messzebbre nem megyek el, mert innen még könnyű visszafordulni és hazatalálni magamba. Mióta van ez így? Nem is tudom, talán mindig így volt. Egy ellenőrizhetetlen élménnyel függ össze az egész. Az „élmény” valójában pontatlan kifejezés, inkább talán hallucinációról van szó. Úgy jártam, mint A nyár utolsó napja című novellám dzsesszdobos hőse, Kozma, akinek világos nappal megjelent egy zsakettes úr. Közeledett feléje. Évekig égett a szobájában a villany, mert a spalettákat nem engedte kinyitni. Ha viszont sötétben maradt, azonnal megjelent a zsakettes úr. Nekem nem nappal jelent meg, hanem éjszaka, álmomban. Magas volt, szakállas, hosszúkás arcú, mint a húsvét-szigeti istenek. Fehér bársonyruhában állt előttem, és egy zöld vadkacsát tartott a hóna alatt. A kacsa, úgy emlékszem, a lilikfélék családjához tartozott. Állt és ingatta a szakállas fejét: „Nem kellene…” – suttogta. „Mit nem kellene?” – kérdeztem csodálkozva. „Nem kellene” – suttogta újra, s közben a zöld kacsa felém bólintva becsukta a szemét.

Azonnal felriadtam, s fel is keltem. Koromsötét volt a lakásban, s hideg jött be a völgy felől. Reggelig fáztam és azon gondolkodtam, hogy mit nem kellene. Ezt jó lenne tudni, mert az ember annyi mindent csinál reggeltől estélig, hogy a hibát, amit nem kellene elkövetni, akaratlanul is elkövetheti. Így itthon ülök, és igyekszem minél kevesebb dologgal foglalkozni. Előfordulhat, hogy itthon történik meg, aminek nem kellene. De itthon elég biztonságosnak látszik az élet. Itthon, magamban alig történik valami. Így írni, gondolkodni is csak apró, jelentéktelen dolgokról tudok. Ezek már csak élmény- és látványfoszlányok. Képek, melyeket nem érdemes értelmezni.

Kedden és szombaton szoktam kinézni az ablakon. Előfordul, hogy csütörtökön kimegyek a lakásból, vagyis magamból, és belső biztonságomtól eltávolodom három-négyszáz méternyire. Egyszer négyszázhúsz méterre merészkedtem, de akkor már zavar támadt a szervezetemben. Úgy éreztem, mintha figyelne valaki. Senkit sem láttam, de sietve visszamentem magamba.

Kedden már délelőtt szerettem volna kinézni az ablakon, de fegyelmeztem magamat, s csak délután három óra tájban hasaltam a párkányra, amikor már a nap is odasütött. A negyedik emelet magasából meglepetésemre az égboltot pillantottam meg, de nem fent, hanem lent. Egy űrrepülőgép szállt el alattam. Látszottak bent a műszerek, a hajtóművek, a kabin. Csakhamar egy szivar alakú űrhajó is feltűnt a közelében, aztán egyre újabbak. Űrhajókkal, egyszemélyes, kerek űrbolygókkal népesült be alattam az égbolt, vagyis a beton, a két nagy társasház közötti udvar. A ház gyermekei szorgalmasan rajzolták az újabb és újabb űrhajókat, s a meglévőket tökéletesítették. Nyolcan, néha tizenketten szorgalmaskodtak az űrhajókon és körülöttük. Miért népesítette be vajon udvarunk egét ez a sok űrjármű? Úgy tűnik, nem függ össze semmiféle új űrhajós hírrel vagy szenzációval ez a jelenség… Arra kell gondolnom, hogy a magyarázat, mint a legtöbb emberi dologban, egyszerűbb. Most sikerült valahonnan krétát szerezni a kölyköknek. Talán a suliból vagy máshonnan.

Szombaton, amikor újra kinéztem az ablakon, csodálkozva láttam, hogy középütt már felépült egy űrállomás, s odább is három vagy négy űrbázis. A bázisokról kötéllétrák lógnak le, s azon az űrhajósok le-föl mászkálnak. Előre négykézláb a betonon, majd hátrafelé, mint a rák. Teljesen belakták az űrállomásokat. Koltai Kati összegömbölyödve, a súlytalanság állapotában alszik az űrhajós kabinban. Koltai Nóri biztos, ami biztos, egy skatulában felvitte a világűrbe a babaszobáját is, és éppen a blúzokat és szoknyákat rendezgeti. Galambos Gergő egy kisebb űrhajóban, ami az űrállomás körül kering, krétával a kezében éppen a műszereket tökéletesíti. Most már annyi a műszer a hajójában, hogy Farkas Bertalan sem igazodna el közöttük. De még egyre újabbakkal gazdagítja a műszerfalat. Fehér Brigitta az űrhajó és az űrállomás között áll az égen, és kétkedve, mégis kíváncsian figyeli, hogy mi történik a bázison. Két fiú (a magasból nem tudok minden űrhajóst azonosítani) lázasan szerel valamit az űrállomáson. Tanakodnak közben, aztán tovább rajzolják. A világűr-vetélkedés látszólag teljesen leköti a figyelmüket, mindenki igyekszik tökéletesebb űrkomppal és repülővel előrukkolni, mint a másik. Nincs két egyforma űrhajó. A formák szabadon változnak, alakulnak a krétavonalak nyomán. Van repülőgép alakú, szivar alakú, tojás alakú, gömbölyű és háromszög alakú űrhajó is. Bent a berendezés szinte áttekinthetetlenül sokféle, variált. S egyszer csak a szél kisodor Koltai Nóri babásdobozából egy lila kendőt. Vagyis az űrállomásról kisodorja a napszél. Felkapja egy kisfiú, és a spanyol torreádorokhoz hasonlóan meglobogtatja. Egy másik, hétévesforma legényke azonnal bikává változik, s négykézláb rúgtatva, öklelve kergeti a viadort. Taposnak az űrhajókon, lerúgják az égről a csillagokat, s azután, mintha mi sem történt volna, az égboltról visszatérnek az űrállomásra, és szerelnek tovább. Komolyak és játékosak, bölcsek, boldogok. Néhány darabka elcsent krétával csillagos eget, világűrt, világűréletet tudnak teremteni. Mennyi spontán fantázia, kreativitás, szellemesség, energia, hajlam a boldogságra… Vajon hány éves szívós iskolai munkára van szükség ahhoz, hogy mindezt kiöljék belőlük, elszürküljenek, s a sokféle űrhajók megalkotói mind egyforma szerelésben, egyforma cipőben, egyforma diplomatatáskával mászkáljanak, egyformán nem érezve semmit?

Micsoda? Mit nem kellene? Hallucinálok? Nem lehet, hát én nem látok senkit… A magas szakállasarcút fehér bársonyruhájában csak egyszer láttam. Álmomban. Álmomban láttam? A behunyt szemű zöld kacsát… Talán elég lenne, ha hetenként csak egyszer néznék ki az ablakon. Ezen gondolkodnom kell.

Éjszaka alig tudtam aludni. Éreztem, hogy rossz napokon néztem ki az ablakon. És rossz ablakon. Az udvarra nyíló ablakon csak a lenyugvó nap süt be, a másik oldalon viszont a kelő. A felkelő nappal szemben kell szemlélődni, kinézni. És nem kedden, hanem pénteken. Pénteken látszanak jól a dolgok, amikor a nap éppen felkelt. Bár ilyenkor még sok az árnyék. Biztonságosabb pénteken délelőtt…

Péntek van, egy utcára látok. Az utca túloldalán egy családi ház áll. Éppen kibővítik. Már vagy fél éve dolgoznak rajt, s elég szépen halad a munka. A munkások sokfélék, szorgalmasak, lusták, ügyesek, elkésők, korábban jövők, korábban lelépők. Ezt még abból az időből ismerem, amikor mindennap, minden irányba kinézhettem az ablakon. Most éppen valami miatt áll a munka. Anyaghiány talán, vagy valamilyen mérnöki jóváhagyás késik… A munkások közül néhányan bent ülnek a házban, és várakoznak. Egy ember elment valahová, talán a boltba kolbászért, sörért, egy másik napozik. És van egy középtermetű, kicsit szabálytalan lábú, vaskos, erős ember, aki tesz-vesz. Meglocsolja a friss betont. Aztán egy fadarabbal és a kalapáccsal kiveri a betonkeverő gépből a bent ragadt anyagot. Sorra veszi a vödröket. Kalapál, dörzsöl, aztán a slaggal kivereti a maradékot. Következnek a lapátok. Levakarja róluk a habarcsot, betont, aztán csorbulásaikat is kikalapálja. Időnként reménykedve az utca felé tekint, talán még megjön a várva várt anyag, és folytatni lehet az igazi munkát. De se anyag, se mérnök… Az állványozáshoz használt ledobált deszkákat a kapu közelébe hordja és mértani alakzatot épít belőlük. Bent a házban ülnek az emberek. Jogosan. Munkájukat, amit lehetett, elvégezték. Most cigarettáznak és várják, hogy elmúljon valahogyan a nap. Közben megérkezik a kolbász és a sör. Kicsit jobb kedvre derülnek odabent. Kint a vaskos küllemű munkás csüggedni kezd. Nagyon fogy a munka… Mi lesz vele, ha teljesen elfogy? De aztán talál magának. Lapátot ragad, s a sódert és a homokot összébb lapátolja. Amikor ezzel végez, kimegy az utcára, és a sittet igazgatja. Nem éri el a járdát a szeméthalom, de még odább rakja, szabályosra igazítja a dombot. S ekkor bevág a csőd. Nincs mit tenni. Elfogyott a munka. Fölmegy a többiekhez, az ablakon át látom, hogy állva megiszik fél üveg sört. De már jön is kifelé. Mosolyog, csillognak a szemei, fütyörészik, boldog. Előkiabálja a tulajdonost, és tanácskozik vele. Szerez bentről egy borjúszájú kapát, s a járda és az úttest közötti méternyi sávon nekilát a gaz kiirtásának. Bent várják az ebédes kocsit, ebéd után a fájrontot. A vaskosküllemű is megebédel. Látom, ahogy elmossa a tányért, kanalat, aztán megy vissza gazt kapálni, amihez semmi köze sincs. Három óra után egyenként elszállingóznak a munkások. Megy a vonat. A vaskosküllemű öt óra után kezd mosakodni, öltözni. Fütyörészik közben. Van ilyen ember még? Nem akarok hinni a szememnek. De itt tesz-vesz, hajlong, emel, kapál az orrom előtt, ez nem lehet hallucináció… Ha ez valóban így van, akkor ez az egyik utolsó régi típusú munkás, aki még szeretett dolgozni, aki nem bír üldögélni, viszket a tenyere. Hajnalban fent van, mert tenni akar valamit. S ami sok más embernek talán furcsa, élvezi a munkát. Szeret dolgozni.

Megint hallok valamit… Mit kellene még? Hogy… Nem. Én azt nem láttam. Én csak azt láttam, hogy nem tud nem dolgozni. De ez belülről jön nála, nem függ össze semmivel. Ilyen alkat. Nem olvas újságot, nem néz tévét, és így maradt… Lehet, hogy egyáltalán nem kellene kinéznem az ablakon?