Szegfű

Ha észrevétlenül, csendben akarna letartóztatni a politikai rendőrség, nagyon könnyű dolga lenne, mert naponta ugyanarra, ugyanazon utcákban sétálok végig, lakott és teljesen lakatlan területeken. Csak meg kellene figyelni sétautamat, és belegyömöszölhetnének egy nagy zsákba. De nem akarnak letartóztatni, miért is akarnának? Inkább csak a szokványos útvonalamra akartam utalni, ami kertek mellett vezet, lebontott régi és épülő új házak mellett. Vannak ismerős kutyáim, akik megugatnak vagy rám sem hederítenek. Emberek, akik nem tudják, hová megyek, de megszoktak és köszönnek. Én is köszöngetek vadidegeneknek. Nem látszom igazán sétálónak. Olyan jellege van a dolognak, mintha mennék valahová. Valójában persze én nem megyek sehová. Mégis felvillan néha valami, akaratlanul is megfigyelővé, tanúvá válok.

Naponta elmegyek a nevelőotthon kerítése mellett. Nagy kert, szép fák, pavilonok és egy ocsmány épület látszik ki az utcára. Amikor erre járok, néha eszembe jut Illés bácsi, a hajdani árvaházi elnök, aki egy nyáron át latinból korrepetált. A nevelőotthon persze nem árvaház, mert itt többnyire olyan gyermekek nevelkednek, akiknek vannak szüleik. De én régen, a nyári latinleckék idején, Illés bácsi mögé mindig odaképzeltem az árvákat, akik picinyek voltak és sírtak. Hogy a mai kisebb-nagyobb álárvák mennyit sírnak, nem tudom. De amikor elmegyek az otthon kertje mellett, behunyt szemmel is látom a fiúkat, lányokat, ahogy átugranak a kerítésen, és futásnak erednek. A kerítésugrálások érthető módon tavasszal megszaporodnak, télen ritkulnak. Most mégis, a legnagyobb télben az orrom előtt vetette át magát két kislány a kerítésen. Már fent ültek a fekete vason, amikor megpillantottak, de nem jöttek zavarba, rám kacsintottak mosolyogva, aztán leugrottak az utcára. Szinte földet sem értek, már a levegőben futásnak eredtek. „Na – gondoltam magamban –, ezeket sem látják mostanában az intézetben.”

De tévedtem. Amikor az erdő szélénél visszafordultam, már be is fejezhették a vásárlást a virágboltban, mert amikor a nevelőintézethez értem, a lányok már újra a kerítés mellett álltak egy-egy szegfűvel a kézben, csak kívülről.

– Szép? – kérdezte az egyik, és egy tűzpiros szegfűt tartott elém.

– Szép – mondtam.

Rám nevettek, átugrottak a kerítésen, aztán eltűntek a bokrok között.

Talán a barátnőjüknek vagy valamelyik tanárnak lehetett a születésnapja. Ki igazodik el az embereken?