Kovácsné

Filozofikus nyugalommal indulok telefonálni. Másként nem lehet, értelme sincs. Ennek sem. De megyek. Csaknem öt éve költöztem át ebbe a néhány négyzetméterrel nagyobb lakásba a régiből. A telefonomat leadtam a Krisztina Távbeszélő Központnak, és kértem az áthelyezését tőlük, mivel új lakásom is a Krisztinához tartozik. A mai napig nem helyezték át, mert iszonyatos, elháríthatatlan, soha meg nem oldható műszaki akadályai vannak. Társasházunk sarkától negyven méterre minden lakásban van telefon. De én elhiszem, hogy lehetetlen, ahogy elhiszik lakótársaim, munkások, tisztviselők, élsportolók, rendőrtisztek, az államtitkár lánya, a művezető, az orvos. Pontosabban azt már nem tudjuk, hogy az orvos mit hisz, mert belehalt a telefonnélküliségbe. Szívbeteg volt, s amikor rosszul lett, nem tudta a mentőket kihívni. Ebből a három házból senki sem tud orvost hívni, ha baj van, mert nincs telefon. Van viszont a ház sarkától háromszáz méternyire egy telefonfülke, ez több éve rossz. Van egy ötszáz méternyire, ez jó szokott lenni, de most egy hónap alatt kétszer kirabolták. Vasakkal szétverték, és a perselyt kitépték belőle. Így vándorlok az úton lefelé a másfél kilométernyire álló telefonfülkékhez. És közben azon röhögök, hogy a HVG és más lapok tele vannak hirdetésekkel, hogy vegyek személyi számítógépet, programokat, iratkozzam be tanfolyamokra, mert ha ezt kitanulom, számon tarthatom jövedelmemet, kiadásaimat, az üzletből élelmiszert rendelhetek stb. Röhej, nem lehet áttelefonálni egyik utcából a másikba. Egy szál drót kellene csak, hogy taxit hívjak, ha baj van, orvost, valakit…

Ahogy ballagok a távoli telefonfülkék felé, gyermekkori képek merülnek fel bennem. A fronton éltünk, mivel a hátország is hadszíntérré vált. Nyolcévesen végignéztem, hogy a német, majd az orosz híradós katonák hogyan húzták ki színes telefonvezetékeiket órák alatt. És azonnal működtek a telefonok. Telefont beszerelni nem ügy, csak drót kell hozzá, néhány műszer, központ és szakemberek. Ahogy tapasztalom, újabban már drót sem kell hozzá. Még sincs, nem bír lenni. Viszont a televízió napokig dicsekedett vele, hogy az amerikai műholdban magyar műszerek vannak… Nem lehetne esetleg itthon is csinálni valamit? Műhold? Hát igen… Műhold… De nem tudunk orvost hívni, és megdöglünk.

A másfél kilométernyire álló két telefonfülkéből egyik zárva van. Természetesen az, amelyikből távhívásokat is lehetett bonyolítani, akár külföldre is. A perselyét ennek is kifosztották. A másik, helyi beszélgetésekre alkalmas fülke foglalt. Két tizenkét év körüli kislány foglalja. Villogó szemű, fekete hajú kislány lóg a kagylón. Minden szó kihallatszik:

– Kovácsné vagyok… Elromlott a televízióm… Orion… Nem, nem, azt hiszem, Videoton. Várjon csak, itt van a szavatossági papír és a száma. (Nincs nála semmi.) Mégis Orion, a száma 00287543/23. Nem tudom, mi baja lehet, olyan furcsa a kép. Azt hiszem, a csövei elgörbültek. Igen. Holnap jó lesz…

A kislány bemondott egy címet, majd kuncogva összeborult a barátnőjével. Aztán újra tárcsázott egy javító szolgálatot, és bejelentette, hogy elromlott a vasalója, s hosszú alkudozásba kezdett. A javítószolgálat kérte, hogy vigye be, de a kislány nem volt hajlandó. Kifejtette, hogy ő mozgássérült, s úgy tudja, a mozgássérülteknek… Újra bemondott egy címet.

Ekkor bekopogtam nekik. A villogószemű kilökte az ajtót:

– Mi van? – kérdezte.

– Elég lesz, gyertek ki.

– Kint is lehetett hallani?

– Lehetett.

– Nincs humora?

– Van, de nem ennyi.

Kijöttek a fülkéből. A villogószemű végigmért:

– Tudja, mi a véleményem magáról? – kérdezte.

– Tudom – mondtam, és felhívtam a kórházat. Öreg barátom túlélte az operációt. Megkönnyebbülve léptem ki a fülkéből.

– Azt hiszi, ezzel überolt? – kérdezte a kislány, és beugrott a fülkébe.

Némán, zavartan lépdeltem és távolodtam el a környék egyetlen működő telefonfülkéjétől.