Petike

A felsózott járdán, a barnásfekete sárban négyen várakozunk az 5-ös autóbuszra. Fiatal, irhabundás nagymama egy kisfiúval, egy rosszkedvű, felismerhetetlen divat szerint öltözött harmincas nő és jómagam, vastag, ünnep utáni közönybe burkolózva.

– Miért nem jön ez a rohadt avtóbusz? – kérdi az öt év körüli kisfiú.

– Nem tudom, Petike. Egyszer csak jön majd – mondta a fiatalos arcú nagymama.

Ez az „avtóbusz” felkeltette az érdeklődésemet, így még nem hallottam ejteni az autóbuszt. Figyelmesen megnéztem a kisfiút. Miniatűr sikeres sportbajnoknak látszott, piros csíkokkal díszített ezüstszínű anorákban, kék műanyag nadrágban, Adidas cipőben billegett, egyensúlyozott a járda szélén. Ezt elunva a nagymamája mellé lépett és vállra akasztott, hosszan lelógó natúr bőrtáskájába belerúgott egyet. A táska meglódult, lengett, csaknem leesett a nagymama válláról. A kisfiú felnevetett, aztán újra belerúgott a retikülbe. A nagymama bal kézzel odakapott a szíjhoz, de nem szólt semmit. Én is csak arra gondoltam, hogy a szokásos decemberi ijedelem, ami a Mikulás-, Krampusz-, Jézus-, Angyal- és Télapó-járások idején hatalmába keríti a gyermekeket, úgy látszik, már elmúlt. A legközelebbi ajándék, amit a rosszasággal kockáztatni lehet, a húsvéti piros tojás. De a húsvét még nagyon messze van, s a nyulak földön ugrándozó, egyszerű állatkák, akik aligha képesek számon tartani a Pistik, Petik, Juliskák és Aniták csínytevéseit.

A kisfiú újra és újra belerúgott a nagyanyja válltáskájába, s az, hogy a felesleges kapkodó mozdulatokat megtakarítsa, bal kézzel végérvényesen rögzítette a vállára feszülő szíjat.

A táska nem esett le a sárba, így Petike elunta a mulatságot, és újat keresett magának. Először körülsündörögte nagymamáját, aztán belerúgott a kabátjába. Először csak az irhabunda aljába, aztán feljebb. Végül hátrább lépve, a nagymamájának az ülepét célozva, egészen fel. De nekifutásból sem érte el a kellő magasságot, s ez Petikét akrobatamutatványokra ösztökélte. Felugrott és úgy rúgott a nagymama kabátjába.

A rosszkedvű harmincas nő odább ment, nem bírta nézni.

Petike pedig újabb és újabb rohamra indult a nagymama irhabundába bugyolált hátsófele ellen. Csattogtak a rúgások a bőrön, s már a tizenegyedik rohamnál tartottunk, amikor a nagymama megszólalt:

– Ejnye, Petike! Összesározod a kabátomat…

Ennyi. Igyekeztem elképzelni Petikét emberi környezetben, tizenhat évesen, harmincévesen, de közben, váratlanul megérkezett az avtóbusz.