Autók fogságában

A nyugágyat még a nyár elején a terasz sarkában helyeztük el, ahonnan végiglátni a Balatonon, s tiszta időben még a lellei, boglári kikötő körül manőverező vitorlások is megfigyelhetők. Ha vendég jön, mindig felkínáljuk a nyugágyat. Az elmúlt évtizedben elég sok ember megfordulhatott nálunk, mert a nyugágy vászna megkopott. Mi ezt tavasszal még alig érzékeltük, de most júliusban egy tekintélyes súlyú és beosztású férfiú alatt váratlanul elszakadt. Vendégünk a terasz cementjére zuhant. Kínos helyzetbe kerültünk valamennyien. A vendég, akinek négykézláb kellett előmászni a nyugágy romjai alól, mi, akik vendéglátóként megsemmisültünk, s legfőképpen a nyugágy, ami összeroppant és megszűnt nyugágy lenni. A nyugágy személyisége is fontos – gondoltuk –, és nekivágtunk a világnak, hogy nyugágyvásznat vegyünk. A „világ” az északi parton Füred, Keszthely vagy Tapolca. Mi Füredre mentünk. Oda-vissza órányi útnak ígérkezett az egész. Nyugágyvásznat mindenütt kapni – gondoltuk –, főleg nyaralóhelyen. Pillanatra eszembe jutott, hogy tavaly tavasszal Indiában jártam, s kísérőink minden figyelmeztetése ellenére az Ashoka Szállóban felejtettem a krémet, amivel a nagy fény s hőség ellen óvnom kellett volna magamat. Csak amikor már Khadzsurahóban perzselt a hőség, döbbentem rá, hogy a kenőcs a szállodában maradt. Kísérőinkhez fordultam a sivatagi templomok alatt. „Milyen márkára gondol?” – kérdezték. Megemlítettem nekik a Niveát. Egy dzsip bement a faluba, és kilenc rúpiáért hozott egy Niveát. – Ha Indiában, falun lehet Niveát kapni, miért ne lehetne Balatonfüreden, egy fürdővárosban nyugágyvásznat… Nem lehetett. Sem az áruházban, sem a faluban, sem a Discontban. De ez végső fokon lényegtelen. Inkább egy pszichikai élményemről akarok beszámolni.

Az áruháztól ötvenméternyire létesítettek Füreden egy nagy, ingyenes parkolót. A kerítésen belül nehéz helyet találni, így sokan az utcán hagyják az autójukat. Bent, a parkolóutcával határos oldalon bódésor keletkezett. Réklitől a kosárig itt minden kapható. De már a bejárati kapu mellett egy vadonatúj Mercedes csomagtartójából félcigány fiatalember árulja a portékát. Bent nemzetközi gyülekezet. Alig van Európának olyan országa, amelyik ne képviseltetné magát valamilyen autóval. Csak az albánok hiányoznak. Legtöbben természetesen a németek vannak, keletiek és nyugatiak, aztán az osztrákok, majd a csehek következnek. De szép számmal vannak északiak is, svédek, norvégok, dánok. Nagy a keveredés. Valahogyan, a parkoló hatszori megkerülése után sikerül elfoglalnunk egy osztrák autó helyét. Már csak a nyugágyvásznat kell megvennünk, gondolom boldogan, de nem ismerem eléggé az életet. Nyugágyvászon, ahogy már írtam, sehol sem kapható. Elég gyorsan beletörődünk és indulunk haza. Ehhez azonban először ki kell jönni a parkolóból. A feladat egyszerűnek látszik, mivel szabályozott a forgalom. Csak a jobb oldali kapun lehet behajtani és a bal oldalin kijönni.

Elég nagy tumultusban jutunk el a bal oldali kapuhoz. Több autó hátramenetben tolakszik visszafelé. Nem értem őket. Németül próbálkozunk, de nem értik, mit mondunk. Végre kijutunk, s akkor kiderül, hogy a 71-es út felé nem lehet továbbmenni, mert egy sóderral megrakott böhöm nagy teherautó beszorult a két oldalon parkoló személyautók közé. „Talán majd az ellenkező irányban” – gondolom, és a tumultusban a kocsi épségét kockáztatva megfordulok. Húsz méter múlva kiderül, hogy csatornát vagy utat javítanak. Gépek és az építési anyag hegyei állják az utamat. Vissza kell mennem. Nagy keservesen újra megfordulok és megállok a teherautó mögött, ahol már az autók sokasága áll, egymástól moccanni sem tudnak. Kiszállok, odamegyek a teherautóhoz. A vezetőfülke üres. Mondják, hogy a sofőr már délelőtt tízkor megunta a dolgot, és elment valahová. Az órámra pillantok, fél tizenkettő van. Visszaülök a kocsiba, és leállítom a motort. Várok. Mire vajon? Előttem, mögöttem és kétoldalt mindenütt kocsik állnak, csak némelyiknek a 71-es út felé áll az orra, a többié viszont fordítva, vagy a parkoló felé. A kocsik között nyaralók hada tülekszik. Gyolcsszoknyáikkal letörlik a port a kocsikról. Öt-hat nyelven folyik körülöttünk a diskurzus. Mindenütt emberek, kint az utcán és bent a kocsikban is. A hőség iszonyatos. Mit lehet itt csinálni? Se előre, se hátra nem tudok már mozdulni. Bent rekedtem a delelő pléhcsordában. Egy német nő nekitámaszkodik az ajtónak, és a fenekét félig benyomja az ablakon. Valakinek kiabál a kocsisoron túlra, és nagyokat nevet közben. „Jó, hogy eljöttünk nyugágyvászonért” – szólok hátra a családnak, de nem értékelik a humoromat. Komoran hallgatnak. Fokozatosan én is magamba roskadok. Ömlik rólam a víz. Kiszállni már nem tudok, mert a mellettem álló lengyel autó túl közel jött. India jut eszembe. Delhi óvárosában jártunk így éjszaka. Elakadtunk a tömegben, és hosszú percekig álltunk a riksák, borjúk és a rongyos emberek között. Nekinyomódtak a kocsinak, az arcuk szétlapult az üvegen. Kifejezéstelen arccal néztek bennünket. Ott a máról holnapra élő szegények sokaságában akadtunk el, akik a járdán születnek és a járdán halnak meg. De itt, ez a másik európai sokaság ugyanolyan bénító. Minden autó akkora helyet foglal el, mint Delhi óvárosában egy család. Minden ablakot lehúztunk, de hiába, ki lehetne csavarni az ingemet. Több, mint egy óráig állunk a déli hőségben tehetetlenül. Csak a parkolón át lehetne elmenekülni, ha a kijárati kapun bemennénk, s a bejárati kapun a forgalommal szemben kimennénk. De a manővert csak azok kezdhetnék meg, akik közvetlenül a kijáratnál állnak. Azok visszatolathatnak kis erőszakosság árán. De sokáig várnak, mert nem tudják, hogy elöl miért állnak a sorok… Hajlamosak a KRESZ és a rend betartására. Csak abban lehet reménykedni, hogy ott hátul egyszer fellázadnak. Mi itt elöl hiába lázadunk föl, moccanni sem tudunk azoktól, akik mögöttünk felsorakoztak. Több, mint egy óra múlik el, mire a hátsók, a kapu nyílásában állók fellázadnak és a körforgalommal szemben visszaerőltetik autóikat. Véget ér a rend csődje. Másfél óra múltán jutok ki a bejárati kapun. Meggondolom legközelebb, hogy hová hajtok be.