Jelenet nővel, halakkal

Sorban állok Füreden a halsütőnél. Hatan-heten várakoznak előttem, de gyorsan fogynak, mert van, aki csak egy pohár borra fizet be. Előszezoni nyaralók, borral vigasztalódnak. Előttem fiatal házaspár áll, a férfi nadrágos, szőke, szakálltalan, sovány. Az asszony kis gombszemű, fitos orrú baba, csipkés, tündibündi szoknyában. Nem egy hódító jelenség, de csinoska, rátarti, erőszakos. Az a típus, akit a szülei befizettek az öröklakásba. Előretekingetek, mint mindenki. A pult tiszta, a boroskancsók fedettek, hátul egy öregasszony süti a halakat, az első vonalban fiatal férfi udvariaskodik. Közben akaratlanul is hallom a tündibündi nő szövegét: „Ha te ilyen gyáva alak vagy, majd én megmondom az apádnak… Tőlem úgyis fél… Mit képzel az a vén… Mindjárt mit mondok…”

Egy üdülős alkoholista előretolakszik és kér még egy pohárral. Túlzok, nem kér. Csak előrecsúsztatja a pénzt és a poharát. Tündibündi zúdít még a férjére egy fél mondatot, aztán a halsütőhöz fordul:

– Két hekket adjon, az egyiket csomagolja be, a másikat itt fogyasztjuk. Abból az erős paprikából is adjon hozzá egy marokkal.

– Ez a kettő jó lesz? – kérdi a halsütő.

– A kisebbiket csomagolja be, a másiknak meg dobja el a farkát, az csupa szálka, ehetetlen.

– Ezt így sütjük, tessék ott hagyni a papírtálcán…

– Azt mondtam, dobja el a farkát! Vagy egye meg, ha maga szerint nem szálkás. Nekem nem kell. Te – fordul hirtelen a férjéhez –, nem romlott ez a hal? Szürke a húsa…

– Ez…? Dehogy szürke, csak árnyékban van – mondja a férj.

A halárus elkomorul, aztán a fény felé fordítja a halat, hogy látható legyen a fehér hús.

A gombszemű nő az árushoz fordul, s egy nagy halra bök:

– Miért nem ezt adta, itt a grillsütő tetejéről? Ennek árnyékban is fehér a húsa.

– Mert az süllő, asszonyom, maguk pedig hekket kértek. De adhatom a süllőt is. Kétszázhuszonhét forint kilója, Szilvásváradon háromszázhúsz forintot kérnek érte. Inkább kéri ezt?

A tündibündi, gombszemű nő lebiggyeszti az ajkát, és kimérten megszólal:

– Jó lesz a hekk… De Szilvásvárad sem a világ közepe, ahogy Füred sem.

Az árus levágja a hal farkát, és eldobja. Közben megszólal:

– Ön szerint hol a világ közepe?

– Nem itt, az biztos… Valahol, ahol délben felülről süt a nap…

A nő fizet, átveszi a halat, aztán a férj kezébe nyomja. Minden különösebb irányzék nélkül kitüremkednek a sorból. A pantallós, vidéki fiú sötéten néz. Tanakodnak, aztán leülnek egy padra, nekilátnak a halnak.

– Mit adhatok? – kérdi a halsütő.

– Két keszeget – mondom s oldalra sandítok. Azt hittem, tündibündi majd falja a halat, de nem. Enni is tud a saját modorában. Kelletlenül, undokan, sértetten, becsapottan csipeget a halból, s közben állandóan suttog valamit a férjének. Intézem a saját halügyemet, de oldalra pillantva látom a házaspárt, ahogy állnak majd Székesfehérváron a válóperes bíró előtt. Kicsit később, a fizetés után, újabb látomásom támad. Tündibündit egy hét végén megfojtja a szeretője, s a férjet csak tanúként idézik meg.