Vasárnapi séta

Véletlenül rossz helyen, de szép úri környéken szálltam le az autóbuszról. Már nem is bánom. Kíváncsian nekivágok az emelkedőnek. Nagy társasházakat látok, kerteket, régi és új villákat. Egyik udvaron pávák sétálnak, másikon furcsa kacsák. Kutya mindenütt van. De milyen kutyák? Olyan kutyák, amilyenek valójában nincsenek. Ezeket csak nekik, a finomabb embereknek tenyésztik ki, és nem is veszik bele a kutyakönyvekbe, hogy másoknak ilyen kutyáik ne lehessenek. Fehérek és tarkák. Arcuk van, valójában hercegek, mint a gazdáik is. Szocialista hercegek.

A foghíjakon, üresen maradt telkeken mindenütt építkeznek. Alig egy éve oldották fel itt az építési tilalmat. Gyorsan elkeltek a telkek, pedig a négyszögölét tízezer forintért adták, néhol még drágábban. Háromszáz négyszögöl hárommillió forint, s utána még az építkezés. Mégis csodálatosan szép villák, iker- és társasházak épültek fel a dombon. Vasárnap van, de folyik a munka. Az egyik kastélyromantikát sejtető társasház előtt megállok. Háromszintes, valami sisakféle van a ház tetején, mellette oldaltetők, melyek befelé vezetik a vizet, pitykék a csatorna felett. Hol szerezték vajon a palát, ilyen színűt nem is lehet kapni Magyarországon. Az egyik ablaknyíláson kihajol egy negyvenes férfi, és lekiabál:

– Ne zavard a Józsit! Engedd dolgozni!

Az árok, aminek a szélén egy ember áll, átszeli a járdát, s félig az úttestet is. A mélyben (másfél embernyi mélységben) egy fiatal férfi dolgozik. Csákányoz, aztán lapátol. Az árok partján álló ember mentegetőzik:

– Ő kérdezett valamit, csak azért jöttem ide.

– Mondtam, hogy ne zavard a Józsit! Menj vissza a munkádhoz, és dolgozz! – hallatszik újra az emeleti ablakból.

Kezdem érteni, hogy ezek a hagyományosan épülő, téglából összerakott házak hogyan kerülnek fél év alatt tető alá. Itt keményen dolgoznak az emberek, még vasárnap is. Nyilván megéri. Józsi, az árok mélyén, nagyon magas órabért kaphat, ha mondatnyi szóváltásra sem szabad megállnia.

Állok csodálkozva a ház előtt, s ekkor újra megjelenik az emeleti ablaknyílásban a munkavezető feje. Gyanakodva rám mered. Felkiáltok neki:

– Jó napot! Mondja, hány négyzetméteresek lesznek ezek a lakások?

– Mi köze hozzá? – kiált le. – Feleslegesen álldogál itt, menjen tovább.

– Erre sétáltam.

– Nem érdekel, menjen innen a fenébe!

Nem kapkodom el, de azért odább oldalgok. A munkavezetőnek, ha az volt, kétségtelenül igaza van. Nekem semmi közöm sincs ezekhez a telkekhez és építkezésekhez. Ballagok, lépdelek, aztán újra csak megállok egy szép villa előtt. Nagy kert, ősfákkal, de az épület új. Nagyon szép, szinte ízléses. Nagyon tágas. Balkonok sejlenek elő a faágak mögül, romantikus ablakok, bentről lila függönyökön át szivárog kifelé a fény. Mintha bent sütne a nap, és nem idekint. Alázat önti el a szívemet, zavarban vagyok. Csekélységem, ügyetlenségem szinte fáj. A veszteseknek nem szabad a jobb negyedekben sétára indulni.

A napokban hallottam, hogy több mint negyven olyan ember van az országban, akinek legalább negyvenmillió forintja van az OTP-ben. Állítólag van olyan ember, akinek hatvanmilliója. Nem hittem el. Most itt, a gyönyörű villák láttán sem tudom elhinni. Bár ha valakinek van mondjuk, negyvenmilliója, s az ötszázalékos kamatra bent van az OTP-ben, éves tiszta haszna kétmillió forint. De már hétszázalékos kamat is létezik. Ha csak kétmilliót veszünk, ebből is el lehet naponta költeni 5479 forintot. A legtöbb embernek ennyi a havi fizetése.

Felrémlik egy párbeszéd. Egy kis bérbeadott üzletben vártam a soromra. A tulaj kiszolgált, a barátja pedig a pultra támaszkodva csevegett vele.

– Megdrágult az élet… Reggel zsebre teszek ötezret, este már semmi sincs belőle – mondja a támaszkodó.

– Fogy a pénz – mondja a boltos.

Arcom sem rándul. Már megedződtem.