Rablók és tolvajok

Színházi ember ül nálunk, és órák óta meséli a vidéki színházak pletykáit. Jókat nevet közben, aztán elhalkul, tűnődik, szinte megijed… Valóban leválthatják X.-et és kinevezhetik Y.-t? De aztán mindig visszaevez derűsebb vizekre. Kedves, rokonszenves, órákig tud beszélni. Én persze mint afféle maximalista, mindig csodákra várok. Valami különleges, egészen nagy ügyre, gondolatra, rendezésre, ötletre, és közbekérdezek: „Más, valami fura dolog nem történt?” – Hosszan gondolkodik, aztán megcsóválja a fejét: „Semmi, ha csak az nem, hogy az egyik vezető színésznőnknek ellopták a ruháját.” – Ez meglep és jó érzésekkel tölt el. Azonnal megkérdem: „Hogyan történt?” – De semmi különös. A színésznő a sikeres darabban játszotta sikeres szerepét, s amikor az előadás véget ért és nekilátott az átöltözésnek, meglepetten tapasztalta, hogy civil ruhája eltűnt. Ellopták. Nagy volt a cirkusz, de végül kénytelen volt egy Csehov- vagy Szomory-darab hőseként hazaballagni, meghosszabbítva az előadást. Mehetett volna bugyiban és kombinéban is, de februárban az nem egészséges. A kosztüm egyébként nagyobb feltűnést keltett a városban, mintha ruhátlanul ballagott volna haza.

Nagyon sajnálom, hogy ellopták a színésznő ruháját, de nem tagadhatom, hogy jobb lett a hangulatom utána. „Vannak még egyszerű tolvajok is” – gondoltam. Szörnyű korban élünk, terroristák, robbantások, merényletek, mindenütt halál. Nálunk is milliós devizabűntények, sok milliós szanálási botrány jogász főszereplőkkel, milliókat sikkasztó SZTK-ügyintéző asszonyka, aztán a totóbotrány sok milliós vesztegetési pénzzel és nívós szereplőkkel. Több, mint kétszázötven futballistával, edzőkkel, bírókkal. – Ezt látva az ember már megkönnyebbül, ha egy egyszerű tolvajjal találkozik. Csak egy ruhát lopott, cipőt vagy dinnyét. Az én generációm még ezen nőtt fel (erre fizetett be), ezt ismerte. Én még egy olyan korban voltam gyerek, amikor a tisztességes haszon nem haladta meg az öt százalékot, medvecukrot (szíjcukrot) árultak a kiskereskedésekben, lehetett seprűt kapni, a vándorcigányok a faluk szélén tyúkot loptak, a vándorcirkuszosok tojást, a cselédlányok kiskanalat. Vasárnaponként zsíroskódisok járták a falut, s ragadós kezüket a szakállukba törölgették.

Voltak persze minden kisvárosban, faluban legendás tolvajok. A gyerekekről most nem beszélek, akik almát vagy meggyet loptak… A gyerekek soha nem számítottak tolvajnak, különösen, ha valami olyant loptak, amit meg lehetett enni. – Az én falumban egy szamaras emberről tudtuk úgy, hogy tolvaj. Magas, izmos, de sovány ember volt. A szenvedés jeleit többször is felfedezni véltem az arcán. Kicsit hasonlított Jézus Krisztusra, különösen öreg korában. Tetten értem, amikor az udvarunkon a hajnali szürkületben összeszedte a diót, és többször is, amikor egy-egy hasáb fát átemelt a kerítésen. Pedig nekünk is alig volt… Egyszer, amikor szamaras fogatával hazafelé tartott a hegyek között, meglesték a legények, és megverték. Másnap láttam. Karóval üthették, mert iszonyatos szakadások voltak az arcán és a fején. „A pénzemet akarták” – mondta akkor. Lehet. Akkoriban arrafelé akadhattak olyan emberek, akik a hazafelé tartó tolvajt is kirabolták. Valószínűbb azonban a parasztok bosszúja az egy-két zsák kukoricáért, napraforgóért, ami a földjük végéről eltűnt. Ki tudja ma már? Akkor sem lehetett tudni. Egyszer délidőben átmentem hozzá. A tolvaj és a lánya diós tésztát evett, az asszony egy nagy vájdlingban, ami legalább tizenöt literes volt, a közben elkészült tésztát forgatta, keverte össze a dióval. Soha nem felejtem el a képet, ahogy a tolvaj evett. Kétségbeesetten és élvezettel falta, nyelte a diós tésztát (mácsikot), és a lánya is. Kövér lány volt, egyetlen gyermek. Ettek, és az asszony keverte a nagy kék oldalú vájdlingban az utánpótlást. Ma már fogalmam sincs róla, hogy miért kopogtam be hozzájuk, de a lábam gyökeret vert a küszöbön. Ilyen önfeledt evést, ennyi diós tésztát még életemben nem láttam. S az asszony a cukrozott, darált diót egyre csak szórogatta a tésztára, és közben rám mosolygott. Dadogtam valamit, mire a tolvaj felnézett a tányérból, és boldogan mosolyogva megszólalt: „Szeretjük a tésztát.” – Megsemmisültem. Mit lehet ezek után mondani, kérdezni, kérni? Szeretik a tésztát, s ez egyetlen filozófiai irányzatba sem ütközik. A tésztát szabad szeretni, sőt ajánlatos, a hús helyett. Ekkor, ahogy az evő tolvajt és a vájdlingot néztem, melyben újabb tésztahegyek egyesültek a diós cukorral, éreztem, hogy nehézségeim lesznek majd az életben. Nem lesz könnyű.

A tésztazabáló tolvaj aztán teljesen megöregedett és meghalt. Az utóbbi években meggyújtok egy-egy gyertyát a sírján. Nosztalgikusan gondolok rá és szerény lopásaira. A faluban egyébként, ahol éltünk, a harmincas-negyvenes években még nem csukták sem nappal, sem éjszaka az ajtókat. Nem kellett. Nagy érték egyik házban sem volt, s lopni sem lopott senki. A tornácról, pitvarról nyíló bejárati ajtóban kívülről volt a kulcs. Így csinálhatta meg két-három legény egyszer tréfából, hogy az ajtókat a lakókra zárták, s a kulcsokat pedig bedobták az egyik kútba. Hajnalban az ablakon át ugrált ki az egész falu, amikor indulni akart a mezőre. Több mint harminc éve csukják már az ajtókat. Ez jelez valamit. Egyik pillanatról a másikra megváltozott a világ. Mit lehet tenni? Megdöbbenünk, leírjuk első veszteségeinket, aztán csukódunk. Nézzük a televízióban felvonultatott rablókat, a sok divatos ruházatú, bajszos, szakállas fiút, és másnap idegesen nyitunk ajtót a postásnak is. Magyarországon ma, és Budapesten sok minden megtörténhet. Meg is történik. Főleg ott, ahol pénz van. Ahol nincs, ott csak tévedések és félreértések fordulnak elő. Bocsánatkérés persze nincs. Csak törött ajtók.

„Később előkerült a színésznő ruhája?” – érdeklődtem színházi vendégünktől. „Dehogy, senki nem tudott róla semmit” – mondta.

Kínos egy színész esetében. Mondjuk, ha egy újságírónak, ügyvédnek ugyanúgy át kellene öltöznie, mint egy színésznek az előadásra, akkor egész este idegeskedhetne… Ellopják a ruháját, vagy nem? Szimpatikus a tolvajnak, vagy nem? Ha szimpatikus, esetleg nem lopják el, de előfordulhat, hogy éppen azért lopják el, mert szimpatikus. Jobb lenne, ha nem lopnának. De lopnak.

A második fekete és az első konyak után éppen ott tartunk újra, hogy miket hallani. Ki mi lesz, és hol? Forgalomba került néhány borzongató név és város, amikor a lányom hazaérkezett az iskolából. „Mi újság a suliban, feleltél?” – kérdeztem. „Semmi – mondta a gyerek. – Csak a Beának a szekrényből ellopták az új Adidas cipőjét, és papucsban ment haza.”