Őszi emlék

Most, hogy értekezleteken, hivatalos gyűléseken állandóan hallom, hogy a „zöldséghelyzetet, -ügyeket” rosszul fogjuk fel, mert a valóság más, eszembe jut egy őszi magánjelenet.

Néhány barátommal egy budai kisvendéglő kerthelyiségében ültem, ettünk valamit, és borozgattunk. Már sötét volt és erősen hűvösödött, amikor kimentem a mosdóba. Visszafelé több ajtót találva magam előtt, nem tudtam, melyik vezet az udvarra. Benyitottam egyiken, ahonnan zene hallatszott ki. Alig tettem be magam mögött az ajtót, csodálkozva vagy talán riadtan megálltam. Játszott a cigánybanda. Kevesen voltak a teremben. Talán csak négy-öt bokszoló külsejű fiatalember és egy lány ült az asztalok mellett. Középütt viszont két harmincöt-negyven év körüli nő táncolt az asztal tetején. Az egyiken csak blúz volt és bugyi, a másikon teljes szerelés, de a szoknyáját felhajtotta a vállára, így ugyanolyan csupasznak látszott, mint a társnője. Énekeltek. Csak másodpercek múlva vettek észre. A bugyis minden nyolcadik taktusra lerúgott egy poharat az asztalról, ami csörömpölve összetört vagy a falig gurult. Amikor észrevettek, csodálkozva megálltak és a bugyis hozzám fordult:

– Hát te, fiacskám?!

Nem mondhattam meg neki, hogy legalább tizenöt évvel idősebb vagyok, de nem is dicsérhettem meg a lábait, mert két bokszoló felugrott és kitaszigált onnan:

– Zárt rendezvény! Tűnés. Zárt rendezvény, tűnés! – mondogatták.

– Ilyen sokáig pisáltál? – kérdezte a Kodály-módszerrel kiképzett, finomlelkű barátom.

– Rossz terembe nyitottam – mentegetőztem –, bugyiban táncolnak a nők az asztalon. Kidobtak.

– Hol, merre? – kérdezte lelkesülten.

– A mosdótól balra vagy szemben, nem is tudom. Véletlenül nyitottam be.

Barátom felugrott és elrohant. Csakhamar csüggedten érkezett vissza. Kényszerű, töredezett elbeszéléséből megtudtuk, hogy vele gorombábban bántak már az asztal tetején táncoló nők testőrei.

Fizetés közben megkérdeztem a főpincért, akit régről ismertem, hogy mi is folyik a különteremben.

– Bérlik a különtermet, itt vannak minden szerdán – mondta –, a legjobb vendégeink. Zöldségesnők. Hozzák magukkal az élettársukat, fiújukat, melyiknek éppen amije van.

– Hát igen, de úgy láttam, hogy a poharak is törnek ott…

– Nem számít – legyintett mosolyogva a pincér –, ezek háromszorosát kifizetik minden héten annak, amit összetörnek. Egyébként mindig összetörnek valamit, újabban a székeket is. Most az egyik előállt vele, hogy tükröt szeretne, mert olvasta valahol, hogy régen az urak abba csapkodták a poharakat. Hát tükrünk nincs. Mondtam nekik, hogy hozzanak magukkal. Nem rossz gyerekek ezek, én például egy Bartókot kapok tőlük minden szerdán. A Lajos Adyt, a többiek Kossuthot. A cigányok nem tudom, mennyit zsebelnek be, nem mondják meg.

Én egy fém Dózsát adtam borravaló gyanánt, aztán hazamentünk. Szótlanul.