Agresszivitás

Elvárja tőlem a világ, hogy a kor szintjén dolgozzam, intézzem a rám bízott ügyeket. Igyekszem elhitetni a főnökeimmel, az olvasókkal, a titkárságokkal, orvosokkal, hogy valóban a kor szintjén élek. De nem hiszik el. Amikor felteszik a kérdést, hogy hol hívhatjuk vissza, összeomlik az egész homokvár, amit igyekezetemmel felépítettem. És a helyzet romlik. Már az utcai telefonok sem működnek. A fülkék harmada, fele mindig szét volt verve, mert kérem, ilyen a magyar. Az utóbbi fél évben még olyanabb. Környékünkön ma már nem lehet működő telefonfülkét találni, szisztematikusan szétverik és kirabolják valamennyit. Agresszív bandák működnek errefelé, és minden telefont megölnek. A posta tehetetlen. A helyzete annyira reménytelen, hogy nincs értelme szemrehányással illetni. Az agresszivitás azonban nemcsak az út szélére épített telefonfülkék körül észlelhető, hanem az úton is.

A napokban éppen telefonálni indultam, amikor a keskeny utcában feltűnt egy Lada, és dudálni kezdett. Megálltam, visszanéztem. Egy gimnazista lány lépkedett az út bal oldalán. A kocsi az út közepéről letérve nekihajtott. A lány rémülten beugrott a hóbuckák közé, és elesett. Az autó nyolcvan-kilencven kilométeres sebességgel hajtott el mellette. A kocsiban három húsz év körüli fiatalember ült és dülöngélve röhögött. Amikor a telefonfülke mellett megpillantottak egy öregemberrel, aki ugyancsak hívni szeretett volna valakit, kiordítottak egy durva disznóságot, aztán lójeleket integetve elrobogtak mellettünk. Az öregember felháborodott. Én nem, mert már tudom, mire számíthatok hazámban.

Zavarba ejtőbb, amit az ablakból látok. A főútvonal építése miatt keskeny, erre szinte alkalmatlan utcánkba terelték a forgalmat. A négyemeletes ház sarkánál több utca találkozik. Az út túloldalán iskola áll, ami körülményessé teszi errefelé az autóvezetést. De nem mindenkinek. Vannak bátrak, magabiztosak, különleges emberek. Rájuk semmiféle szabály vagy tábla nem vonatkozik. Ezeket a napi fékcsikorgás-adag és szitkozódás-mennyiségből tudom megítélni. A kanyarban, ahol négy út találkozik, összetöredezett az úttest. Nagy kátyúk, gödrök kényszerítik szlalomozásra a kocsikat. Akik naponta erre járnak, már az utca közepén lassítanak, mert tudják, hogy a gödrök olyan mélyek, hogy a tengelytörés garantált. De jönnek mögöttük a tájékozatlan magabiztosak, akik nem értik, hogy ezek a „mazsolák” miért lassítanak a kanyar előtt. Először csak dudálnak, aztán türelmet vesztve a kanyarban kezdenek előzni. Ilyenkor mindig jön a szemközti irányból is egy autó. Vészfékezés, ordítás. Reggel és a délutáni csúcsforgalomban még ezt is megértem. De azt már nem, hogy miért játszódik le ugyanez a teljesen üres utakon is. Délelőtt és az esti órákban sokszor öt perc is elmúlik, mire erre téved egy autó. De ha véletlenül kettő téved erre, akkor a hátsó dudál, ordít, villogtat, gázt ad, életveszélyesen, csaknem felborulva, a kanyarban megelőzi az előtte haladót. Sem előttük, sem mögöttük kilométernyire egyetlen autó sincs. Ez az öncélú, öngyilkos, közveszélyes agresszivitás. Havonta több százat lehetne ezekből összegyűjteni ezen az egyetlen utcasarkon. Ezekben a sietős, agresszív autósokban nincs semmi tolerancia, érdeklődés vagy figyelem mások iránt.

Ezek csak felesleges gondolatok, melyek akkor jutnak eszembe, amikor a kerületünk szélén rozsdásodó telefonfülkék felé menetelek, hogy a korszerűség látszatát fenntartsam. Tudom, hogy tarthatatlan.