Csalni szabad, inni nem

Szigorú nő áll az üvegvisszaváltó pultja mögött. Egyébként a kép szokványos, asszonyok négy-öt üveggel, gyermekek nagy kólásüvegekkel, és két munkás papírzsákkal, melyből a pálinkás-, boros- és sörösüvegek szomorú, koszos, leharcolt csapatait sorakoztatják elő. A nő, akit még soha nem láttunk, az üvegek láttán egyre ingerültebb.

– Ennyit isznak? Nem szégyenlik magukat? – Rápillant az egyik pálinkásüveg címkéjére. – Ez is 80 forint 20. Ebből már a gyerekének is vehetett volna valamit. Így megy ez nálunk, isznak egész nap, ahelyett, hogy dolgoznának.

– Mi csak elhoztuk. Húszan dolgozunk itt az új építkezésen – mentegetőzik az egyik munkás.

Az ingerült nő egy sörösüveggel a kezében hirtelen szoborrá merevedik:

– Radeberger? Jól megy maguknak, a Kőbányai már nem is jó?

– Mi lett a Kálmán bácsival, beteg? – kérdi a másik munkás.

– Kidobták, mert munkaidő alatt ivott. Kint voltak a központból, és megszondázták. Az is olyan volt, mint maguk.

Csend támad. A szigorú nő számokat firkál egy papírra, összeadja, aztán a fiókba markol. A két munkás értetlenül néz a pulton heverő pénzre, kevesellik.

– Na, mit bámulnak? Ott a pénzük, vigyék! – szól rájuk a nő.

A munkások egymásra néznek, aztán egyikük markába söpri a pénzt, és elkullognak. Legalább húsz forinttal becsapta őket a nő. Miközben kristályvizes üvegjeimre pillantok és sietve kiszámítom a betétet, átvillan az agyamon: „Csalni szabad, inni nem.”

Egy hét múlva meglepetten látom, hogy az üvegvisszaváltó pultja mögött már nem a szigorú nő áll, aki a mindenkivel kedves, türelmes és barátságos Kálmán bácsi helyére került (aki nem csalt, de ivott), hanem egy derűs, gyors mozgású fiatalember. Furcsa módon nemcsak üvegeket vált vissza, de primőröket is árul. Zöld, hegyes paprikát, pirosló retekcsomókat és salátát. Mindenen ott az ár, és bizony sokan elcsábulnak, a betéti díj hirtelen retekké vagy zöldpaprikává változik. Ez tetszik nekem. Nemcsak visszavált, de elad, forgalmaz is egyúttal. Amikor a pult elé érek, én is veszek két zöldpaprikát, s közben megkérdem:

– Mondja, mi lett azzal a szigorú asszonnyal, aki maga előtt volt itt?

– Kidobták, mert csalt. Retket nem parancsol?

Retket is veszek, rá kell fizetnem az üvegbetétre. Kifelé menet arra gondolok, hogy csalni sem szabad, legalábbis nem mindenkinek. A pirosló retekre pillantva eszembe jut az új kérdés: kereskedni vajon szabad?