GimnazistákA Batthyány térről a Mechwart térre mindig zsúfoltan érkezik az autóbusz, s itt éri az összeroggyant utasokat a közeli gimnázium tanulóinak a rohama. A gyerekek többnyire üdék, kellemesek, az egyentornacipőjükben alig büdösödik a lábuk. Dolgozatokról vitatkoznak, s ha néhányan leülnek, a rémülten kalémoló öregeknek átadják a helyüket. Most mégis érdekes jelenetnek voltam tanúja. Két ördögfióka az egyes ülések fölé kapaszkodott. Egyikük tarisznyája újra és újra lecsúszott és belezuhant egy idős ember nyakába. Az mindig megrándult, odább húzódott. De tovább már nem tudott húzódni, mert akkor az autóbusz oldalán át kellett volna kipréselődnie. Ekkor összeszedte a maradék bátorságát, ami ilyen esetben lehetséges, és rámordult a fiúkra. Nem keményen, inkább bocsánatért esedezve: – Ejnye, fiúk, ez így nem lesz jó… – Mi nem lesz jó? Na nyögje ki, mi nem lesz jó?! – így a gimnazista. Az öreg elhallgatott. A fiatal fiúnak pedig villant egyet a szeme, aztán egy sajátságos párbeszédet kezdett osztálytársával: – Neked átadják a helyet az idősebbek az autóbuszon? – Alig fordul elő. Neveletlenek. Rohannak a buszra, mankóval feldobják magukat, mint egy rúdugró, aztán lecsücsülnek. – És nem adják át a helyüket, amikor téged meglátnak? – Van rá eset. Nem várják meg a verést. De van köztük egy-két makacs. Még nem hallottak a rendről. Pedig a rend az, hogy felugrik, átadja a helyét a fiatalabbnak, s közben kétszer bocsánatot kér. Az öregember, akinek az egész szöveget szánták, közönyösen kinézett az ablakon. Nem vett róluk tudomást. |