Fotoszintézis

Régi barátom meghívott, nézzem meg új lakását. A hajdani vidéki városban sokat ültünk együtt, vitatkozva a világ dolgairól, de itt Pesten csak kétszer találkoztunk összesen, akkor is színház után, alkalmas vendéglőt keresgélve, véletlenül.

Egy üveg vörösborral a táskámban kíváncsian indultam el a belvárosi címre. Kíváncsiságom a dohos, piszkos kapualjakban alábbhagyott. Elég nehezen találtam rá, mert a lakók névtábláján még nem szerepelt. Harmadik emelet, lift nincs, függőfolyosó.

Örömmel fogadott és betessékelt. Elég furcsán éreztem magamat, mert az új lakás nagyon régi volt, szűkös, elhanyagolt és az előszoba félhomályos. Átnyújtottam a bort, s alig vártam, hogy a szobába lépjek, kiszabaduljak a mennyezetig érő dobozok szorításából.

A szobában csaknem sötét volt, pedig kint még sütött a nap. A redőny és a függöny kirekesztette a fényt. Barátom villanyt gyújtott. Egy heverő állt a sarokban, s előtte egy hokedli. A fal mellett két összehajtogatott pokróc feküdt a parkettán. Az elsötétített ablak előtt alacsony állványon filodendronok álltak, a sarokban, mintha a padlóból nőne ki, egy vízipálma.

– Ülj le valahová – mondta a barátom –, a heverőre vagy a pokrócra. Ha egyedül vagyok, én a pokrócon szoktam. Az eléggé lent van, ott jól érzem magamat.

Kiment a konyhába, hozott két poharat, aztán kis vacakolás után bort töltött beléjük.

– Isten hozott nálam, öreg cimbora – mondta, s az egyik poharat felemelte –, örülök, hogy eljöttél.

Ittunk egy kortyot, mosolyogva rám nézett:

– Na, milyen itt nálam?

– Érdekes, eredeti – válaszoltam.

– Tudod, elváltam Ilikétől, s a kelenföldi kétszobásat elcseréltük két egyszobásra. Ismerted Ilikét, ugye?

– Csak futólag, amikor színház után összefutottunk.

– Neked tetszett?

– Szép, hibátlan külsejű nőnek látszott.

– Hát igen… Egyszer csak egy fehér Mercedes hozta haza.

– És…?

– Aztán egyre többször. Végül már… Na mindegy… Mit szólsz a lakáshoz? Jó, mi? Ide majd a könyvek jönnek, ha tudok polcokat venni – mondta és a falra mutatott.

– Azokban a dobozokban vannak ott kint?

– Igen. A konyhában is van öt nagy doboz. Na milyen itt?

– Kellemes. De mondd, miért sötétítettél el? Kint még süt a nap.

– Nevelem a filodendronokat – mondta és titokzatosan mosolygott.

– Nem értem.

– A levelük hátát mutatják nekem, mert állandóan a fény felé fordulnak. Azt akarom, hogy az elejükkel forduljanak felém.

– Egyszerű. Tedd át őket ide a hátsó fal elé, akkor feléd is néznek, meg a fény felé is.

– Itt kevés a hely, s ide jönnek majd a könyvek.

– Öregem, te mérnök vagy, nem hallottál még a fotoszintézisről? A napfény hatására működik a növények alapvető életfolyamata. Ha sötétben tartod őket, megdöglenek.

– Ennyit én is tudok. Naponta kétszer fél órára kinyitom a folyosó ajtaját, és onnan engedek be nekik fényt. Ha teljesen felém fordultak, akkor majd a függönyt is elhúzom.

– Na igen, de akkor újra visszafordulnak az ablak felé, mert onnan bővebben ömlik a fény.

– Akkor újra besötétítek, és csak a folyosón át adagolom a fényt. Ki van ez találva.

– Ez ki. Na egészségünkre.

Fenékig ittam a boromat. Barátom is ivott, aztán újra megszólalt:

– Te mondd, amikor színház után együtt vacsoráztunk, Ilikén nem vettél észre valami furcsát?

– Nem, semmit. Egyszerűen csak szép volt… De tudod, a nők is olyanok, mint a növények. Szeretik a fényt, s ha nem is klorofill segítségével, de előfordul, hogy átalakul valami a lelkükben és egész lényükben.