Egy csók

Nincsenek túlzottan sokan az üzletben, de így is nehéz mozogni a gondolák között, mert közel vannak egymáshoz. Ráadásul az árut, ami nem fért a polcokra, nagy műanyag ládákban közéjük rakták le, így a hely még szűkebb, viszont az üzlet kínálata a bőség látszatát kelti. A szűk átjárókban egymásnak ütköznek az emberek, vagy elakadnak a polcon keresgélők élő torlaszaiban. Amikor aztán egyenként ráébrednek, hogy a látszólagos bőség ellenére éppen az a néhány árucikk nem kapható, amit venni szeretnének, lappangó ingerültségük nyílt türelmetlenséggé fokozódik. Ennek a jobbak közé tartozó élelmiszerüzletnek a légköre a legrosszabb. Napirenden vannak az ingerült szóváltások, a nyílt idegeskedés. Ez az élelmiszerüzlet persze bent van a világban. Úgy értem, hogy egy kis budai téren áll, a tér Magyarországon van, s az ország része a világnak. A világban pedig elég nagy az idegesség, az ingerült türelmetlenség, a tülekedés, igazságtalanság, az állandó fenyegetőzés. – Jónak az én hangulatom sem nevezhető, de rossznak sem. Fásultság ül a szívemen, vagy politikai másnaposság, máshónaposság, másévesség. Este a tv-kommentátor elmagyarázta, hogy kinek hány rakétája van, és azokkal mekkora területeket lehet elpusztítani. Hányat akarnak felszerelni, és mennyit szeretnének leszereltetni… Hajnalban, amikor bekapcsolom a rádiót, már az első híradásban arról értesülök, hogy hány rakéta van, és mennyi lesz, ha felszerelnek még egy csomót. Valamilyen hadügyminiszter kijelentette, hogy a világűrbe is telepítenek fegyvereket, mire a másik fél higgadtan kinyilvánította, hogy nem tűri, és az ő fegyverei amúgy is kevesebbek, mint amazok meglévő, tervezett, telepített vagy telepíteni szándékozott rakétái. Megadja a megfelelő választ. És így tovább, félóránként, félálomban, a gyanútlan fiatalság kócos zenéjével körítve. Az ember egyszer csak felkel és belekezd a napba. Lökdösődik a buszon, vitába keveredik az üzletben, és nem tudja, mi baja, mitől ideges, mitől veszett ki belőle a mások iránti megbecsülés és a tolerancia.

De vannak még az életünknek üde színfoltjai is.

Éppen egy zacskó kukoricalisztet rakok a kosaramba, s a gyermekkori hagymás zsírral leöntött kukoricakásák ízét igyekszem felidézni, amikor a térről hatalmas csattanás hallatszik. Mindenki felkapja a fejét, és az üvegportálokon át kipillant az utcára. Az útkereszteződésben két autó egymásnak rohant. Egy kis zöld Polski Fiat és egy nagy fehér autó. Mintha Peugeot lenne, de lehet Audi is. A kis zöld autóból egy rövid rókabundás hölgy kecmereg elő, a fehér autóból egy zekés, farmeros fiatalember. Nézik a kocsik sérüléseit, és egy belgyógyász finom mozdulataival tapogatják a horpadásokat. – Ezt a pénztártól látom, éppen fizetek. Mire kilépek az utcára, az összeverődött bámészkodókból nyolc-tíz férfi, főleg katonák, már az autók körül segédkeznek. Odább akarják tolni a bundás hölgy Polskiját, de nem mozdul. Leszakadt a lökhárítója, behorpadt elöl, oldalt, mindenütt. Kicsit tanakodnak körülötte, aztán felkapják és felteszik a tér közepén a gyepre. A nagy fehér autónak alig esett baja. A zekés fiatalember félreáll vele, aztán a tér közepén, a zöld kisautó tetején nekilátnak a biztosítási papírok kitöltésének. – Elég furcsa jelenet. Az üzlet ingerült légköréből kilépve azt hittem, hogy a téren, a karambol után még ingerültebb, rosszabb lesz a hangulat. De nem… A bundás hölgy és a zekés fiatalember türelmesen töltögeti a papírokat, néha egymásra mosolyognak és váltanak néhány halk szót. Semmi vita, hadonászás, ahogy hazánkban ilyenkor szokásos. Egyáltalán, melyikük volt a hibás? Ki nem adta meg az elsőbbséget? Nem lehet tudni. – Végeznek a papírok kitöltésével, újra egymásra mosolyognak, aztán megcsókolják egymást. A zekés fiatalember beül a fehér autóba, és elrobog, a bundás hölgy pedig leint egy taxit, s mint aki jól végezte dolgát, nyugodtan, arcán bizonyos elégedettséggel elhagyja a helyszínt. A katonák és az autóbuszra várakozó emberek döbbenten néznek utánuk. Először az autók csókolóztak össze, aztán a gazdájuk. Ha ilyen lenne a világ? De nem ilyen.