A tenger

Ilyen sok ember még a nyári turistaszezonban sem tolongott ebben az OTP-ben. Már tegnap ki akartam venni kétezer forintot, de eluntam a várakozást. Most ingadozom. Csupa betétkönyves. Többnyire csak a kamatot íratják be. Már csaknem lemondok a pénzemről, amikor egy kicsi, sovány öregasszony rám mosolyog és megszólal:

– Ki kell vennem a kamatot, mert a lakás tatarozására minden megtakarított pénzünk ráment.

– Igen?

– Felszólított bennünket a FIK, hogy festessük ki a lakást. Mindig így járok, pedig nagyon szeretném látni a tengert. Én még soha nem láttam a tengert. Húsz éve elhatároztam, hogy összegyűjtök egy komoly összeget, és elutazom a Dalmát tengerpartra. Nem akarok én ott semmit, csak kimenni a partra, és nézni, hogy milyen… Most gyűjtöttem össze másodszor a pénzt. Először még 1965-ben, de akkor a lányomat epével operálták, hosszan lábadozott, és ráment az egész pénz. Félig aztán újra összegyűjtöttem, akkor meg a fiam öngyilkos lett. Lakást akart szerezni, de becsapták. A megtakarított pénze mind ráment, de még az ezüstök is, amit magunkkal hoztunk Ungvárról. Tetszik tudni, mi harminchatban települtünk át Kárpátaljáról. Mérges is vagyok, amikor hallom, hogy Kárpátontúli területnek mondják, sohasem volt az túli. Az mindig Kárpáton inneni volt, vagy Kárpátalja, ahogyan mi mondtuk. Szóval a fiamnak minden megtakarított pénze odalett, az a kis ezüst is, amit még őrizgettünk, aztán a jó lakás helyett egy mosókonyhában kötöttek ki. Nem bírta elviselni, hogy ennyire becsapták, felakasztotta magát. A felesége újra férjhez ment. Most már a negyedik férjével él, de valahogyan egyiknél sem tud megállapodni. Újra elkezdtem gyűjteni, de akkor meg én kerültem kórházba. Nem tudom, mitől, talán a víztől, de strúmám nőtt, meg kellett operálni. Utána aztán nem is gyűjtöttem az utazásra, mert a lányommal és a családjával lakom együtt, vagyis a lányomék laknak nálam. Nagyon kellett a pénz, drága az élet. Pedig a lányom és a vejem is szépen keresnek. Engem is megbecsültek a munkahelyemen. Hetvenhét éves vagyok, de két éve még felmásztam a kettes létrára, és megpucoltam a portálokat. Tetszik tudni, én takarítónő voltam itt a sarkon túl, a szállodában. Finom hely. Most is megbecsülnek, pedig már nyugdíjban vagyok. Ott ebédelek jutányosan. Tizennégy forintért adnak egy ebédet, persze hátul, ahol a személyzet eszik. Tegnap zöldségleves volt, csirkepörkölt és egy szelet sütemény. A csirkének ugyan csak egy szárnya, de elég az nekem. Finoman készítik el… Finom hely… Jól meglennék itt a Mártírok útján, csak ezeket a semmilyen teleket nem bírom. Nálunk a Kárpátalján korán megjött a tél, nagy hó volt, kemény fagyok. Amikor kislány voltam, a szélső házakig bekóboroltak a farkasok. Hallani lehetett a tutulásukat. A szánokat éjszaka az erdők között megtámadták. Nagyon egészségesen éltünk ott, soha nem voltunk betegek. Most meg mindenki beteg. A lányom is megint beteg.

– És a tenger?

– Újra összegyűjtöttem a pénzt, hetvenöt éves koromig dolgoztam. Nem szerettem volna úgy meghalni, hogy nem látom a tengert. Már be is fizettem tizenötezer forintot, amikor kijöttek a FIK-től, hogy a tanács kívül rendbe tetette a házakat, belül csináltassuk meg mi. Elmentem az IBUSZ-hoz, és visszakértem a pénzemet. A munkások aztán becsaptak bennünket, rossz, csapnivaló munkát végeztek, és sokkal többet kértek, mint amiben megállapodtunk. A mai világban, úgy látszik, ilyenek az emberek.

– A tengerről így aztán lemondott…

– Nem, nem mondtam le. Még csak hetvenhét éves vagyok. Újra összegyűjtöm a pénzt, és biztosan eljutok a tengerhez – mondta a kicsi, sovány öregasszony.