Agnus Dei

A szekszárdi elágazás után hirtelen úgy érzem, hogy az idei tavaszon ez az első „zöld pillanat”. A szántások az út két oldalán még mélybarnák, de az őszi vetések már zöldellnek, s a füzesek, faluszéli szelencesövények kezdenek üde halványzöldbe váltani. A dió még nem hajt, s az utat és mellékutakat szegélyező jegenyék is csupasz seprűként meredeznek az égre. A mandulások viszont már virágban állnak a kertekben és a szőlőkhöz vezető utak mentén. Az aranyeső kénsárga bokrai még a tanyaházak környékéről is előtünedeznek. Süt a nap, a dunántúli táj szépsége bejön az autó ablakán át, és megérinti a szívemet. Nagyböjt hetében járunk, elmélkedésre alkalmas időben, de gondolatok helyett valamilyen tavaszias boldogságérzés tolakodik a fejemből vagy bensőmből elő. Ez a hazám, és ha az ember éppen nem akar semmit, csak nézni, álmodozni, örülni a kibomlott tavaszi rügyeknek, akkor jól érezheti magát, szinte boldogan.

Váratlanul autókat érek utol, fékeznek, aztán összetorlódnak. Én is a fékre lépek és megállok. Fák szegélyezik az útpadkát. Jegenyék talán vagy kanadai nyárfák. Jobbra lent mély fekvésű rétek zöldellnek, a fűszálakon még mindig csillog az éjszakai eső, pedig már délelőtt tíz óra van. Miért állunk vajon? Előttem személykocsik, vagy hat darab, azok előtt egy autóbusz. A szemközti forgalmi sávban is autók állnak. Arra gyanakszom, hogy két kocsi véletlenül összekoccant. S ekkor, velünk szemben, az út bal oldali szélén, feltűnik egy asszony és egy kutya. Futnak a házak felé. Az asszony alacsony vagy középtermetű, színes ruhát visel, kerek fejű, pirospozsgás. Futás közben lenyúl a kutyához, és megragadja a nyakát vagy zsinóros szőrzetét. Fekete pásztorkutya, nagyobbfajta pulinak látszik. Mintha óvná a kutyát, vagy a kutyába kapaszkodna. A kutya vele üget, mozgásában valamilyen rémület feszül. Az asszony arca irtózatos. Zihálva veszi a levegőt. Szája egy szakadék. Homlokán, arcának járomcsontjain mozog a bőr, és a rémület, kétségbeesés vibrál rezdülésein. Remény alig, talán csak lent, a száj alatt, az erőszakos paraszti állban. De nem paraszt, ez egy pásztorasszony. Eltűnnek, és mi állunk. „Talán áthajtották a nyájat az úton, és nyolc-tíz birka vagy disznó az autók alá került?” – Semmit sem látok magam előtt, csak autókat. Két férfi áll az út közepén, és a forgalmat irányítja. Hol délnek, hol északnak engedik el a kocsikat. Lassan a mi kocsisorunk is megmozdul. Egyenként kisorjázunk az autóbusz és a félreállt személykocsik mögül.

És ekkor, ahogy jobbra pillantok, az útpadkán megpillantom a pásztort. Öt méterről is látom, hogy halott. Ruhája tépett, felszakadt koponyájából még mindig bugyog a vér. Ősz haját sötétvörösre színezi. Pásztorbotja háromméternyire mellette fekszik. Nem tudom megállapítani, hogy ki ütötte el. Az autóbusz vagy valamelyik személykocsi? Fekszik az árokparton, véglegesen. Ennél véglegesebb helyzet már nem létezik. Ahogy lépésben elhajtok mellette, feltűnik, hogy elég testes ember volt. Nem kövér, de öregségében is erős, aki betöltötte a ruháit. Hogyan került az autók elé? És hol a nyáj?

Ötszáz, ezer méterrel odább, utólag már nem tudom felidézni, hogy Kakasdon innen, vagy Kakasdon túl, egy birkacsordát pillantok meg az út szélén. Tíz év körüli gyermek ügyel a bárányokra. Nagy botja van és pásztorszeme. A halott öregember fia vagy unokája lehet. Nem rémülten, csak gyanakodva, rosszat sejtve tekinget a kanyar felé. Odáig ellátni nem lehet. Még nem tud róla, hogy ott valami történt, de szeme állandóan az utat fürkészi. Mintha érezné, hogy valami beteljesedett, véget ért.

Ahogy a gyerekre, majd a nyájra pillantok, negyvenévnyi messzeségből eszembe jut néhány latin mondat: „Domine Deus, Agnus Dei, Filius Patris. Qui tollis peccata mundi, miserere nobis…” Úr Isten, Istennek Báránya, az Atyának Fia. Ki elveszed a világ bűneit, irgalmazz nekünk…

Húsvét hetében járunk, talán ezért egy pillanatra újra magam előtt látom a pásztort. Gyermekkoromból lép elő, falusi szobák olajnyomatairól. A jó pásztor. Bottal a kezében, glóriával a feje felett, és bárányokat terelget. Mennyi ilyent láttam a falusi szobákban… Ősi szimbólum, két vallás alapmotívuma napjainkban is. Csakhogy ezeken a képeken mindig alkonyat volt, naplemente, kísérteties fény csurgott szét a tájon, s most az én pásztorom nagyböjt hetében ugyan, de szép napsugaras, délelőtti fényben halt meg. Ilyenkor szinte illetlenség meghalni. De hát meghalt szegény pásztor.

Új helyzet keletkezett. Mózes második könyvéből tudjuk, melyet a katolikus keresztény liturgia szerint egy alszerpapnak leckehangon kell felolvasni, hogy: „…akkor, estefelé, vágja le Izrael fiainak egész sokasága. A véréből vegyenek és tegyenek mind a két ajtófélfára meg a szemöldökfára azokban a házakban, amelyekben elköltik, a húsát pedig egyék meg azon éjjel, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel, vad salátával…”

A bárányról, az áldozati bárányról van szó. De most húsvét hetében a pásztor halt meg, valószínűleg a jó pásztor. Mintha a világ bűneinek megváltásához az áldozati bárány vére már nem lenne elég… Oda jutottunk, hogy a pásztornak is meg kell halni.

Mi lesz a világgal, ha már a pásztor vére sem lesz elég? Ha a jó pásztor sem tud megváltani bennünket? Kit tudunk még feláldozni?