Hetyke békák

A kocsi egyszer csak elbizonytalanodik, mintha megcsúszott volna egy olajfolton. Füred felé tartok a 71-es úton. Déltájban indultam Szigligetről, s a tavaszi napfényben kényelmesnek ígérkezett az utazás. A pénteken, szombaton és vasárnap leözönlött autók még a kertekben álltak, s biztosnak látszott, hogy a hazatülekedés majd csak órák múlva kezdődik el. A hegyoldalban virágzó mandulafákról, rózsaszín barackosokról hirtelen visszakapom a pillantásomat az útra. Apró valamiket látok mozogni a betonon. Szétszórtan, tíz-húsz méterenként kettesével-hármasával haladnak a hegyek lankái alól, a szántások, kertek mélyedéseiből a Balaton felé. Lassítok, s az út szélére húzódva megállok. Már a szélvédőn át is látom, hogy békák vándorolnak a kertek alól a nádszéli zsombékosok felé. Némelyik csak mászik az úton, de a többségük hetykén ugrálva közelítgeti a nagy vizet. Kiszállok a kocsiból, és kíváncsian megszemlélem a farkatlan kétéltűek seregét. Nem vagyok békaszakértő, de ahogy emlékszem, a vízi életről a szárazföldi életre való átalakulásuk során farkukat elvesztették. Így most farok nélkül ugrálnak a nádszélek felé. Békaságuk persze sokféle lehet, ezek itt valószínűleg zöld varangyok. Télre elásták magukat a szőlők, szántóföldek végén, s most, hogy a hibernációból felébredtek, elindultak a nagy víz felé, hogy petéiket lerakják.

Az úton elég sok eltiport béka fekszik már. Akad köztük olyan, amelyiket nyolc-tíz autó is átvasalt, ezek olyan vékonyak, mint a sajtpapír. Átlényegültek. Ahogy majd valamennyien, földi élőlények. Forgalmas úton, autókerekek alatt ugrálni elég veszélyes. Ha jön egy Mercedes, Lada, dzsip vagy Trabant, a legjobban ugró béka sem tud biztonságosan elugrani, mert csak békaperspektívából látja a közeledő veszedelmet. Így nem tudja eldönteni, hogy jobbra ugorjon vagy balra, előre vagy hátra. Amíg ezen tűnődik a béka, már ki is vasalta egy radiál gumi. Ha azonban szerencséje van, éppen a két kerék közé kerül, s csak elzúg felette a veszedelem. Ijedten vagy megkönnyebbülve ugrál tovább, de aztán jön a következő autó, s a biztos nádszéleket, zsombékos, csuhés vizeket csak kevesen érik el. Lehet, hogy a békák idegrendszerében kifejlődik majd a védekezés reflexe, s csak a hajnal sötétjében merészkednek a nagy utakra, s akkor sem ugrálnak. Laposan átkúsznak és észrevétlenül szaporodnak. A vizek szélén abbahagyják a brekegést, karattyolást, esőért éneklést. Csendes békák lesznek. Néma békák.

A békaperspektíva közismert kifejezés. A talaj felett három centiméterrel körültekintve nem lehet észrevenni a közeledő autókat és más veszedelmeket. De kérdés, hogy százhetven centiméter magasból, ahol az emberek többsége hordja a fejét, szemét, fülét, agyát, milyen messzire látni? Az autókat meg lehet pillantani, mégis milyen sok embert gázolnak halálra. De amit százhetven centiméter magasságból sem lehet megpillantani, érzékelni, azokkal a veszedelmekkel hogyan állunk?

Közben mégiscsak megindul Pest felé a forgalom. Az autósok, függetlenül attól, hogy Mercedesben vagy Ladában ülnek, érzéketlenül áthajtanak az útjukba eső békákon. A békák sorsa nem érdekli őket. Ha a nagy irtás után még marad béka, jó, ha nem marad, hát nem marad. Nem lesznek békák, és kész. Annyi állatfaj eltűnt már a földről, miért pont a békákkal kellene kíméletesen bánni, megérteni a békanemzetség szempontjait. Békának lenni bizony szomorú dolog.