Verébnek lenni

Borongós októberi délelőttön a Bajcsy-Zsilinszky utat közelítve, átvágtam az Engels téren. A fűből, valamelyik hangos autótól elijedve, nagy csapat veréb rebbent fel. Lehettek vagy ötvenen, hatvanan. A parkoló felé kavarogtak, majd irányt változtatva visszatértek a füves térség fölé, és leszálltak egy félig kopasz fára. Ahogy megkavardultak a levegőben, a szürke madárcsapat közepén valami sárgán villogott. Megálltam, közelebb mentem a fához, és meglepetten láttam, hogy a verebek között egy szökött törpepapagáj tollászkodik. Ilyent sem láttam még. Ez a kényes tollú, szép színű, zöldes hátú, sárga hasú papagáj beállt verébnek. A verebek jól láthatóan maguk közé fogadták.

Ahogy továbbléptem, két dolog jutott eszembe: A papagájok színes madárcsapata vajon befogadna-e egy kis szürke, bajba jutott verebet? Aztán pedig az, hogy mi lesz ezzel a papagájjal, ha megjön a tél? – Mert hiába állt be a színes tollú papagáj verébnek, nem rendelkezik verébalkattal, verébmentalitással, verébigénytelenséggel, verébügyességgel, veréblélekkel és aszketikus verébközönnyel. Hirtelenjében csak a hebehurgya verébcsiripelést, az összevissza pofázást, és az ide-oda reppenés látszólag könnyed és céltalan módját sajátította el.

Ez a kis sárga tollú madár a jóravaló úriasszonyokra emlékeztetett, akik 1946–47 táján, a nagy társadalmi változások idején hirtelen fejkendőt kötöttek, változtattak egy kicsit a modorukon, hogy beilleszkedjenek a nép közé. Csakhogy egy úriasszony fejkendőben is úriasszony marad, legfeljebb elszegényedett, bajba jutott, deklasszálódott úriasszony. Nem elég a fejkendő.

A sárgászöld papagájnak, ha túl akarja élni a telet, le kell zülleni, vagyis fel kell emelkedni a proletár madarak alkati színvonalára. Verébnek lenni életforma, sajátságos madártudomány. Bírni kell a nagy szeleket, húszfokos fagyokat, a hosszú esőket, a koplalást, a látszólagos reménytelenséget. Ismerni a zugokat, ahová a didergő madár behúzódhat, fészket rakhat. Az ereszek alját, a deszkázások réseit, a modern betonházak zegzugait, a kerek, fedetlen nyílásokat, ahol be lehet jutni a lapos tetejű házak légszigetelései közé. Minden valamirevaló veréb tudja, hogy a narancssárga kukaautók megjelenése biztató jel, amint továbbgördülnek, ebédezni lehet az utcára hullott szemétből. A verebek tudják, hogy merre vannak az iskolák, s a tízórai-maradékokat az udvar melyik sarkában lehet naponta meglelni. Vannak csapatok, melyek etetőkre járnak, s úgy csippentik fel a kenyérdarabkákat, hogy közben megőrzik szabadságukat, függetlenségüket is. A legfineszesebb verebek még Tandori Dezső lakáscímét is tudják, de ezt a féltett titkot csak a fiókáiknak és a különösen szép verébhölgyeknek adják tovább.

Verébnek lenni az élve maradás tudománya. Aligha elsajátítható. A verébsorsba bele kell születni, s akkor nemcsak az életben maradásra van esély, de sok-sok verébboldogságra is. A proletárveréb-boldogság egyszerű fortélyait hogyan is tanulhatná meg egy színes tollú, deklasszálódott papagáj? A legtöbb verébboldogságról nem is tudja, hogy az boldogság. Mire csak sejteni kezdené a verébéletforma kemény törvényeit, melyek sok lazasággal, felületességgel váltódnak fel, ha eljön a tavasz, fagyott sárga gombócként lepottyan egy fáról. Be lehet állni verébnek, ha úgy hozza a sors, de verébnek lenni oly nehéz, hogy a verébbé válás még soha, egyetlen papagájnak sem sikerült.