A halárusnál

Az ügyről, amit a rangos hivatalban szerettem volna elintézni, kiderült, hogy elintézhetetlen. Ahogy ballagtam az utcán, hirtelen arra gondoltam, inkább talán sült keszeget kellene enni. Vagy nem is inkább, csak úgy egyszerűen sült keszeget enni, mintha nem is lennének ügyeim.

A csarnokban két jó kiállású asszony boncolta, darabolta, mérte a halakat. A halasokat mindig szerettem nézni, így örültem, hogy állnak előttem néhányan, és nem kerülök sorra azonnal.

Egy munkás, aki csomagjaiból sejthetően hazafelé tartott a falujába, két kilogramm keszeget vett. Mögötte egy sima hajú, alig őszülő, garbós, zakós hivatalnokféle állt, teljesen jellegtelenül. Egy kiló keszeget kért. A hangjában volt valami hízelgő vagy behízelgő. Kicsit oldalt léptem, hogy lássam az arcát. Hamiskás macskamosoly szaladgált a ráncai között, miközben mohón vizslatta a halakat. Kicsit felágaskodott, hogy a másik halas nő mellett az asztalra lásson. Az ablaknál dolgozó halasasszony találomra belemarkolt a nagy keszeghalomba, de közben kiszólt az ablakon:

– Kisebbeket vagy nagyobbakat tetszik kérni?

– Olyan közepesformákat…

Az asszony válogatás nélkül szórta a halakat a nejlonzacskóba, aztán mérlegre dobta. Másfél kiló volt.

– Maradhat?

– Igen, és nem tudom, hogy halfejet esetleg lehetne-e kapni. Halászlét lehetne akkor…

Az asszony hátrapillantott az asztalra, aztán a férfihoz fordult:

– Hányat kér?

– Hármat.

Az asszony beledobott a zacskóba öt halfejet, s a számlához hozzáadott egy jelentéktelen számot.

– Nagyon köszönöm, kezét csókolom, köszönöm – hálálkodott a férfi, miközben kifizette a halait.

Fiatal, jól öltözött házaspár következett. A csinos kis szőke asszony valószínűleg délelőtt bukfencezett ki a Pierre Cardin kirakatából az utcára.

– Valami nagyobb halat szeretnénk – szólalt meg határozottan, de ebben a pillanatban visszatért az ablakhoz a macskamosolyú férfi.

– Bocsánat – mondta a fiataloknak, aztán a halárushoz fordult. – Csókolom a kezét, egy kis ikra nem lenne véletlenül? A lébe nagyon jó az ikra.

A halárus asszony fogott egy új nejlonzacskót, aztán belemarkolt az asztal alatt egy edénybe.

– Elég lesz?

– Pontosan ennyire gondoltam.

– Kér még valamit?

– Nem, köszönöm, már így is… – de aztán a két asszony között az asztalra pillantott. – Az ott pontyszelet? – kérdezte.

– Ponty.

– Most már mindegy, abból is kérek kettőt. Akkor már legyen az a halászlé rendes. Nem igaz?

A halasnő számolt, barátságosan átnyújtotta a férfinak az újabb zsákmányt. A macskamosolyú fizetett és hálálkodott. A halasasszony szeretettel nézett a férfi után, aztán kedvetlenül a fiatalokhoz fordult:

– Tessék kérni.

– Egy nagyobb halat kérünk – mondta a csinos fiatal nő.

– Van busa, amur, ponty, harcsa…

– Melyiket lehet egyben megsütni? – kérdezte a fiú.

– Mindegyiket, de legjobb, ha harcsát vesznek – mondta a halárus, és kihalászott a vízből egy ötkilós nagybajszút.

Megvették. Én fél kiló keszeget kértem, és kaptam egy kilót. Este megsütöttük. A halnak enyhe petróleumíze volt, de azért meg lehetett enni.